VI. A Vihar Kitörése.

A Bosporuson kedvezőtlen szél fútt, úgy hogy a szultán csak este felé érkezett meg Skutariba s ott tengerparti palotájába szállott, vele a vezérek, a mufti, a herczegek és Ispirizade.

Azonban egész éjjel lehetett hallani, ha a közelebbi zaj elcsendesült, a távolabbi zúgást, morajt, mely a tábor felől jött, s melynek okát senki sem tudta megmagyarázni.

A nagyvezér többször küldött futárokat a janicsáragához, megtudakolni, hogy miféle lárma az ott a táborban? Hasszán azt felelte, hogy ő maga sem tudja miért zajongnak, miután már kihirdetteté, hogy a szultán és a szent zászló megérkezett.

Ibrahim erre azt parancsolá neki, hogy fogassa el mindazokat, a kik csendesen nem akarnak maradni. Hasszán elfogatott nehányat, a kik keze ügyébe estek, a többiek azért még sem hallgattak s a zaj kezdett már terjedezni Stambul felé is.

Éjfél tájon érkezett egy csausz a Kiajához, jelentve a vezérnek, miszerint Tebrif felől futamodó katonák jőnek, a kik azt beszélik, hogy Küprilizade serege Tamasip sah által szétveretett s ők annak maradványaiból menekülnek ide, a sereg azért zúg, azért zajong.

A Kiaja fölkelté a nagyvezért, elmondva neki a rémhírt.

– Az nem lehet, kiálta Ibrahim. – Küprilizáde nem hagyta magát megverni, nehány nap előtt küldtem neki fegyvert és segélycsapatokat, azokkal tarthatja addig magát, a míg a derék sereg megérkezik.

– És ha mégis igaz volna? Ha a szultán vonakodása miatt elkéstünk volna s azóta Hamadán, Kermandsahán veszve van?

– Akkor Allah kezében vagyunk mindnyájan. Eredj imádkozni és aludjál.

Ugyanez órában három softa költé fel a fő muftit és Ispirizadet s egy pergamenre irott levelet hoztak eléjük, melyet a közép mecsetbe hajítva találtak. A levél, mintha puskaporral lett volna irva, alig volt olvasható.

Felhivás volt ez a müzülmánokhoz, hogy fogjanak kardot Mohamed védelmére, de midőn ellenségre mennek, vigyázzanak, hogy a legnagyobb ellenség itthon ne maradjon, a ki nem más, mint a szultán miniszterei.

– E levél megérdemli, hogy a tűzbe vettessék, szólt Ispirizade, s a tűzbe veté azt és azután lefeküdt aludni nyugodt lélekkel.

Másnap csütörtök volt, szeptember huszonnyolczadika. Egy év előtt ugyanezen napon halt meg a szultán tizenegyedik fia, ezt tehát olyan napnak tartá, melyet meg kell ünnepelni, s átalános pihenést rendelt a táborban, melyet trombitaszó mellett kihirdetének.

Többen a vezérek közül komolyan vevék a pihenést; a janicsár aga kiöszkjébe távozott, a Kapudán basa a csatornán át Tsengelkőiben fekvő jószágára evezett, épen most kapván egy hollandi kereskedőtől igen szép tulipánhagymákat, melyeket saját kezeivel akart elültetni. A Reis Effendi az édes vizek melletti nyári lakába sietett, újra meg újra elbucsúzni odaliszkjaitól, s a Kiaja Stambulba ment vissza. Ünnepet tartottak mind.

De más ünnep volt a sors által e napra rendezve.

Korán reggel napfeljöttekor tizenhét janicsár állt meg a Bajazid mecset alatt, élükön Halil Patrona.

Mindnyája kezében meztelen kard volt; közepett Muszli állt, a félholdas zászlót emelve.

A népség helyet adott nekik s engedé Patronát a mecset lépcsőzetére felállni, s midőn a lármatülkök recsegése elhangzott, hallható volt a szatócs rengő, átható szózata, mely az eggsz Kalán-piaczon végig hangzott.

– Müzülmánok! Nekünk törvényes követeléseink vannak. Bennünket árulók rontanak. Futó menekültek hozzák hírül a csatatérről, hogy Küprilizáde serege szétveretett, négyezer lovast és hatszáz eleséggel terhelt tevét a perzsák elfogtak, a vezér maga Erivánba futott, Hamadan, Kermandsahan ellenség földe ismét. És ez mind az alatt történik, míg a nagyvezér és a fő mufti lámpaünnepélyeket, pálmák sétáit, kivilágításokat rendeznek Stambul utczáin s késleltetik a tábort a vitéz Küprilizáde segélyére menni; testvéreink a mészárszékre vannak küldve, mi halljuk kiáltásaikat, látjuk zászlóinkat elesni, ellenség kezébe jutni s a kivont karddal kezünkben nem szabad mentségükre sietnünk. Ez árulás Allah és a próféta ellen! Azért a ki igazhivő, hagyja el rögtön a mindennapi munkát, vessetek félre árt, kalapácsot és gyalut, ragadjatok helyette kardot, zárjátok be a boltokat és jőjjetek zászlóink alá. Éljen a szultán, halál az árulókra!

A nép dühödt ordítással fogadta e szavakat. Patronát felkapták vállaikra s keresztül vitték a Bezesztán boltozatos vásárpiaczán. Mindenki sietett bezárni boltját, a város egyszerre fenekestől felfordult, mint mikor az álló vizet felkavarják, mindenféle nyugvó csuda és salak kavarodik felül, úgy özönlött egyszerre az utczákra valami ismeretlen csőcselék, mely minden nagy városban vegetál, a nélkül, hogy tudnának felőle a rendes lakosok, s csak akkor lep meg feltünésével, midőn valamely rázkodás a felszinre juttatja.

Ordítva, dühöngve követék Halilt mindenütt, csak olykor hallgatva el, midőn ő kísérői vállaira emelkedve megszólalt. Mennydörgő szavára elnémult a zaj.

És most épen a janicsáraga háza elé jutottak.

– Hasszán! szólt rövid czímzettel Halil, a bezárt kaput megdöngetve öklével. Társainkat, azért mert zúgtak, elfogattad. Most ordítást hallasz zúgás helyett. Add ki őket!

Hasszán nem szerette az ilyen jeleneteket, hirtelen rongyokba burkolta magát, s a kert hátulsó ajtaján kiszökve a Bosporusra, ott egy rossz csónokra ült s táborába menekült.

A janicsárok betörték kapuját, kiszabadíták társaikat. Halilt felültették Hasszán lovára s úgy vonultak nagy diadallal az Etmeidánra; egy percz alatt fegyveres néppel volt tele a tér, a kaszárnyából előhozták a Kulkiaja üstjét s azt felállíták a középen. Ez volt a szokásos jeladás a felbőszült szenvedélyek harczára.

– Nyissátok fel a börtönöket, ordítá Halil, bocsássátok ki a rabokat. Adjatok a gyilkosok kezébe kést, a gyujtogatók kezébe kanóczot. Menjenek ölni, gyujtogatni. Halálnak, siralomnak napja van ma.

És a népség rohant a börtönökre, feltörte a rostélyokat, gyilkosok, gonosztevők csordái rohantak elő az utczákra és a ki legutoljára jött ki a börtönből, az Janaki volt, Patrona ipa. Ott is megállt az ajtóban, mintha félne, vagy szégyenkednék, míg Musszli oda nem ugrott hozzá s erővel ki nem húzta.

– Ne búsulj muszafir! Fogj kardot és állj mellettem. Itt semmi baj sem fog érni. Most a poroszlókon a sor!

Halil ez alatt azon börtönhöz jutott, melybe a becstelen nők voltak rekesztve, kiket a szultán egy kegyes parancsából minden városból összeszedtek s ide zártak.

Kinyiták a kapukat s beordítának a csarnokokba, hogy fusson, a kinek a szabadság kedves. Mint egy kísértetes raj ömlött ki e szóra a zsivajgó némbertömeg. Azon asszonyok, kik fedetlen orczával járnak a nép között, a kik kifestik szemöldeiket, ajkaikat mások mulatságára, s kiket rút szenvedélyek miatt, mint a dühödt ebeket, elzártak a világtól, hogy meg ne mérgezzék a népet. Némelyik közülök megvénült már azon idő alatt, hogy fogsága tart, de a lángoló szenvedély tüze most is fellobog beesett szemeiben. Hah! Minő pestis van rászabadítva a müzülmán népre! Fogsz-e e viharon nyargalni tudni, Halil, melynek szárnyakat adtál?

Ott áll ő a kapuban. És várja, mikor fog ez undok nők csoportjában az ő tiszta lelkének bálványa, a szép, az ártatlan Gül-Bejáze előjönni? Milyen soká marad. Mind kijöttek, mind szétfutottak már, csak egy-egy elkésett alak rohan még ki a börtönből a többiek után, kit a riadal hangja öltözetlenül kapott, s félig fedett testtel, szétszórt hajakkal rikácsolva száguld tova. Csak Gül-Bejáze nem jön.

Halil aggódva száll le az utálatos fészekbe, melybe csak néhány gömbölyű ablak a tetőn vet gyér világot.

– Gül-Bejáze, Gül-Bejáze! suttogja halkan, széttekintve a börtönben, s suttogó szavára valami fehér tömeget lát megmozdulni a szögletben, a fal mellé huzódva. Oda lép. Egy beteg nő az, ki előle rejti arczát. Szelíden elvonja kezeit arczáról és nejét ismeri meg benne. A szégyen nem engedé neki, hogy megszabadítsa magát. Inkább ott maradt a börtönben.

Halil fuldokolva a fájdalomtól emelé őt karjaira. A nő nem szólt és nem nézett rá, csak arczát férje keblére rejté és zokogott.

– Ne sírj, ne sírj, hörgé Halil. A kik meggyaláztak téged, porba fognak csúszni előtted még ma, esküszöm Alláhra! És a kik játszottak a te szíveddel, játszani fogsz te az ő fejeikkel, és az a gőgös szultána, a ki kezét éreztette veled, csókolni fogja a te kezeidet! ezt én mondom, Patrona Halil! kinek neve legyen megátkozott minden müzülmán előtt, ha valaha hazudott!

Azzal kivivé ölében nejét a néptömeg közé, s ott felmutatva e halvány, megtört alakot, szólt:

– Ime müzülmánok, ez az én nőm, kit elraboltak tőlem menyasszony éjjelén, s kit itt kell most megtalálnom a förtelem és átok tanyájába zárva! Szóljon közületek, a ki férj: kegyelmezne-e annak, a ki így bánna nejével?…

– Halál fejére! ordítá a bőszült tömeg s percz mulva tovább ömölve, mint a gátját szakasztott vízár, egy palota elé jutott.

– Kinek a palotája ez? kérdé Halil a néptől.

– Damad Ibrahimé! kiálták néhányan a tömeg közül.

– Kinek a palotája ez? kérdé Halil újra, bosszúsan megrázva fejét.

Többen elérték a kérdést s felkiáltának rá:

– A tied, Halil Patrona!

– Úgy van, a tied! ordítá rá a tömeg s azzal megrohanták a palotát, kapuit bedönték; odavivé fel Patrona ölében tartott nejét, s fölkeresve a nagyvezér háremét, parancsolá Ibrahim odaliszkjainak, hogy boruljanak arczra úrnőjük előtt s parancsait teljesítsék. A kapu előtt pedig tiszteletőröket állított.

Künn harczi lárma, dobriadal és csatakürt hangja; és ezt az egész vihart egy megtört beteg nő gyönge lélekzete szítja…