VII. Tulipánbimbók És Emberfők.

Szeptember közepén nyiló tulipánokat látni valóban nem mindennapi dolog. A min leghíresebb kertészek oly soká hasztalan törték fejeiket, végre sikerült a Kapudán basának rájönni.

Mint idézhetni elő mesterséges tavaszt ősz derekán s rászedni a tulipánhagymákat, hogy májusnak nézzék szeptembert s akkor kezdjenek el virágozni?

Elébb saját melegágyat készíttetett, melybe a legtáplálóbb föld, a mi a Libánon hegyei között ezredéven át egymásra hullott czedrusfák leveleiből támadt, az antilopék ganaja, mely oly hevítő és növényélesztő, hogy a hol elhull a sivatagban, a sívó homok között apró oázocskák támadnak körüle, virággal és zöld fűvel benőve, – égett és porrátört fekete márvány, melyet csak a Holthegyek között találni, kevertetett össze, a miből egy puha, porhanyó és mégis nedves meleg-ágy támadt, s ebbe ültette el a Kapudán basa a tulipánhagymákat a tavaszi elvirágzás után, mind saját kezével, mutatóujját beledugva s morzsánkint hintve rá a földet.

Ekkor havat hozatott a Kaukázushegy tetőiről, a hol az nyáron át is áll, egész hajókkal a fekete tengeren keresztül, s hóval takargatá be az elültetett tulipánokat, s ha az elolvadt, ismét új havat tett rá; ilyenformán a megcsalatott tulipán azt hitte, hogy most tél van, s a mint azután augusztus végével egészen elhagyták rajta olvadni a havat, azt képzelte, hogy itt a tavasz, s kidugta az átnedvesült, átmelegült ágyból sárgászöld csiráját.

A próféta születése napja előtt már mintegy ötven darab bimbónak eredt, melynek mindegyike győzelmesen elfoglalt városokról és csatahelyekről volt elnevezve. Ekkor azonban a Kapudán basának tengerre kelle szállani, hogy a hajóhadat vezényelje, s épen a legérdekesebb ponton volt kénytelen odahagyni tulipánjait.

Épen azon estén, midőn a szultán megérkezett Skutariba, jött hozzá egyik kertésze azon örvendetes tudósítással, miszerint a Belgrád, Napoli, Morea és Kermandzsahán holnap ki fognak nyilni.

Mennyi nyughatatlanságot okozott ez a vezérnek! Ő nem fogja látni kinyilásukat! Mint szerette volna, ha ellenkező szél még egy pár napig visszatartóztatná a hajóhadat.

A mit a szél meg nem tett, alkalmat adott rá a szultán ünnepe; a másnapra határozott pihenő-nap megengedé a Kapudán basának, hogy Tsengelkőibe evezhessen, nyári palotájába, a hol csoda tulipánjai nyilnak ősz kezdetén.

Minő látvány várt reá! Mind a négy ki volt már nyilva.

A Belgrád halványsárga volt, világos zöld csíkokkal és a mi csíkok alul haloványsárgák voltak, azok felül rózsaszínbe olvadtak át, s a mik felül világoszöldek voltak, azok alul sötét lilaszínben végződtek.

A Napoli egy teljes tulipán volt, melynek szétdült haragos vörös szirmai, sárga szegélylyel, tán azt az ezerötszáz velenczeit képviselhették, a kik ott elhullottak.

A Morea volt a legszínváltozatosabb. Alapja sötét csokoládé-szín, melyen zöld és rózsaszín csíkok vonulnak végig, s a zöld ismét pirosba megy át és a rózsaszín májszínűbe s minden csíkon ismét egy-egy világos sárga vonal fut végig. Kívül jobban uralkodnak a zöldes színek, belül inkább a pirosak.

De a legritkább, legpompásabb volt a Kermandzsahan. A tibeti Dalai Láma kertjéből elorzott kincs ez: hófehér, egy vonás nincs rajta, s oly teljes, hogy az eredeti hat szirom lefelé kénytelen fordulni.

A Kapudán basa el volt ragadtatva a gyönyörűség által.

Mindezen tulipánokat ő a szultánnak szánta, melyért a leggazdagabb tartomány, tán Egyiptus kormányzatát fogja nyerni. Azért megrendelé, hogy hozzanak pompás chinai porczellán edényeket, mikbe a virágokat átültesse, saját kezével jól alámarkolva a földbe, nehogy a hagymákat meg találja sérteni.16)

A mint épen ott térdelt a tulipánok között, besározott kézzel, jön lélekszakadva egy bosztandzsi hozzá s nem várja, hogy odaérjen, már messziről kiált felé:

– Uram! kelj fel gyorsan, mert Stambul fellázadt.

– Rá ne lépj a tulipánjaimra, te bolond! nem látod, hogy majd ráhágtál egyre?

– Oh uram! a tulipán minden évben kivirúl egyszer, de ha az emberre ráhágtak, Jass Allah! nem kel az fel többet. Siess, mert a lázadók felfordítják ezalatt a várost!

A Kapudán basa szép csendesen, óvatosan helyezé át a két kézzel kiemelt virágot a porczellán edénybe s körül megnyomogatá a földet, hogy ne inogjon benne.

– Mit beszélsz fiam?

– A stambuli nép fellázadt.

– Micsoda nép? A vargák, a szatócsok, halászok és kenyérsütők?

– Igen uram, ezek mind fellázadtak.

– Majd mindjárt oda megyek és lecsendesítem.

– Oh uram, úgy beszélsz, mintha amaz öntöző edénynyel ott elolthatnád a meggyulladt várost. Ám te lássad.

A Kapudán basa még azután egész vidám szívvel megöntözgeté az átültetett tulipánokat, s rábízva azokat négy bosztandzsira, meghagyá nekik, hogy a csatornán keresztül vigyék azt Skutariba, a szultán palotájába, ő maga pedig lovat nyergeltetett s egyes-egyedül, senkitől nem kísérve, belovagolt Stambulba, a hol akkor épen halált kiáltottak fejére.

Szemközt találkozott a Kiajával, a ki egy rongyos két kerekű kibitkába bújt el, s egy orosz fuvarost ültetett maga elé, hogy ne lássák. Ez rákiáltott a Kapudán basára, hogy be ne menjen Stambulba, mert ott halál várakozik reá. A Kapudán vállat vont rá. Az minden fogalmán kívül esett, hogy a pékek és csizmadiák seregétől mint lehet megijedni? Sőt még biztatta a Kiaját is, hogy térjen vissza s megjelenésükkel állítsák vissza a rendet, a mit azonban ez a paradicsom minden gyönyörűségeért meg nem fogadott volna, hanem kérte a fuvarost, hogy csak hajtson vele sebesen Skutari felé.

A Kapudán megigérte, hogy ő is nem sokára ott lesz, sőt minthogy a Kiajának nagy kerületet kell tenni, ő pedig egyenesen Stambulon keresztül megy, hihetőleg hamarább oda ér, mint amaz.

– Oda: Ábrahám kebelébe, a paradicsomba, gondolá magában a Kiaja és elvágtatott. A Kapudán pedig lovagolt nagy bizton be a városba.

Messziről szemébe tünt a Reis Effendi palotája, melynek oldalára nagy messziről olvasható betükkel volt felirva:

«Halál a főmuftira!

Halál a nagyvezérre!

Halál a Kapudán basára!

Halál a Kiaja bégre!»

– Hm, gondolá magában a Kapudán. Ezt bizonyosan valami softa irhatta, mert a csizmadiák nem tudnak irni. Szép irása van, szeretném megfogadni teszkeredzsimnek.

A mint közelebb lovagolt a palotához, nagy néptömeget látott az előtt összeseregleni, kik között egy lovas kikiáltó trombitált hosszú tárogatóval, egyikével ezen mérföldekre hallatszó, lázító szavú török kürtöknek, a mik minden stambuli lázadásnál használtatni szoktak.

A kürtszóra összecsődült népnek ilyen szavakat hirdete a kikiáltó:

– Istambul lakosai, igazhivő müzülmánok! A mi parancsnokunk, Halil Patrona janicsárok főnöke nevében és Szulali Hasszán, sztambuli biró nevében hirdetem tinéktek, hogy minden igazhivő müzülmán zárja be boltját, tegye le kézi munkáját és gyülekezzék a piaczokra; a kik pedig kenyérsütők és mészárosok, azok be ne csukják boltjaikat, hanem nyitva tartsák, mert a ki ellenkezőleg cselekszik, annak boltja közragadmánynyá fog tétetni. A kik pedig hitetlen gyaurok laknak Stambulban, azok maradjanak házaikban békén és ki ne mozduljanak onnan, és senki sem fogja őket ott bántani. Ezt hirdetem én tinektek, Halil Patrona és Szulali Hasszán nevében.

A Kapudán végighallgatta a hirdetményt, ekkor odarontott lóháton a kikiáltóhoz s kivevén kezéből a tülköt, úgy veré azt annak hátához, hogy szintúgy döngött s akkor dörgő szóval kiálta az egybegyűlt néphez:

– Semmirekellő csőcselékhadak! Piszkos naplopók, iszaptaposó kecsege-fogók, szurokharapó papucsfoldozók, guggon ülő afionevők, ti aspergyűjtögető, singgel mérő kupeczek! ti csomótaszigálók, ti ringyrongy, aludttejtől részeg szemétnépek. Én szólok hozzátok Abdi, Kapudán basa, s csak azt sajnálom, hogy nem kérhetem kölcsön valamely gyaúr magyarnak a nyelvét, hogy összeszidhatnálak benneteket úgy, illendő káromkodásokkal, a hogy megérdemlenétek. Mi kell nektek? Nincs mit enni inni? Meguntátok a békét s háború kellene? Háború ugyebár? De ti magatok nem mennétek oda? ti csak itthon szerettek hadakozni asszonyok és szűzek ellen s ostromot futni nem várak, hanem boltok ellen? Takarodjatok haza, a honnan eljöttetek, mert a kit egy óra mulva az utczán találok, annak feje az igazság sátora17) elé fog gördíttetni!

Ezt mondva megugratta lovát Abdi basa s a legsűrűbb néptömegen keresztülnyargalt. Ez ijedten oszlott szét előtte s a Kapudán büszke önérzettel látta, mint bujnak az emberek előle házaikba, s tisztulnak el az utczákról és háztetőkről.

Ellentállás nélkül nyargalt be a városba. Minden utczaszegletben megfujta az elvett kürtöt, s tartott az odagyűlt népnek válogatott mondásokat, ami azokat mindenütt szétoszlatá.

Majd a Bezesztánra jutott, a hol minden bolt be volt zárva.

– Nyissátok ki boltjaitokat, ebek! ordíta Abdi a csoportozó kereskedőkre. Talpaitok viszketnek talán, vagy füleiteket s orraitokat untátok meg viselni? Kinyissatok minden boltot rögtön, mert a ki zárva hagyja azt, boltajtaja elé akasztatom fel!

A kalmárok megszeppenve engedelmeskedtek.

Innen lovagolt ki az Atmeidánra.18)

Tömve dugva volt az egész halpiacz népséggel; a veszett ordítástól nem lehetett hallani a szót, a mit egy-egy rekedt szónok beszélt a többinek, kit a szökőkút oszlopára felállítottak.

Azonban a Kapudán által megfujt kürt recsegő, sivító hangja túlhangzá az ordítást s minden arczot arra fordított, a hol ő állt.

Kengyelébe fölemelkedve, rettentő szóval kiálta Abdi:

– Megbolondult nép! Őrült kezek, melyek tulajdon fejetek ellen támadtatok! A földet akarjátok-e beszakasztani, hogy ennyien álltok egy csomóba? Ki veszett meg közületek, hogy mindnyájatokat összeharapdáljon? hogy szakadna le rátok az ég, hogy esnének rátok ezek a házak s temetnének oda, hogy válnátok egyszerre négylábú állatokká s ne tudnátok egyebet, mint ugatni. Húzzátok le fejeiteket, nyomorúk és takarodjatok haza és egy kiáltás ne jőjjön utczáitokról, mert ha megmoczczantok, Allah árnyékára esküszöm, halommá lövetem Stambult és senki abban többet nem lakik, mint a kigyók és denevérek és a ti elátkozott lelketek, kutyák!

És senki nem mert ellene mondani. Hallgatták a szitkot, félrebujtak előle, utat csináltak neki. Nem volt ott Halil; lett volna csak ő ott, majd tudott volna neki felelni.

Itt is szerencsésen keresztülgázolt a zendülőkön Abdi s fölkeresé végre az Etmeidánt.

Most már nemcsak az első, hanem az ötödik janicsárezred bográcsa is fel volt állítva, melyet a táborkovácsoktól hoztak el, s egy csoport janicsár, ki a táborból szökött ide, állt a két bogrács körül.

Abdi basa oly véletlenül termett ott közöttük, hogy csak azon vették észre, midőn hirtelen rájuk ordított:

– Letegyétek a fegyvereket!

Ijedten tekintének mind a Kapudánra. Hogy jöhetett ez ide? Senki sem merte kardját kivonni ellene, de nem is engedelmeskedett senki, Patrona itt sem volt jelen.

A piacz közepére volt letűzve a zendülők zászlója. Abdi basa egyenesen oda lovagolt. A janicsárok csak néztek rá elbámulva.

Egyszerre azonban kiugrik közülök Musszli s megelőzve a Kapudánt, magához ragadja a lobogót.

Abdi basa valódi tengerészi nyugalommal szólt hozzá:

– Nyujtsd nekem e zászlót, fiam.

Musszli még nem tért annyira magához, hogy felelni tudjon, de fejével inte, hogy «nem».

– Nyujtsd e zászlót, janicsár; szólt újólag merőn szeme közé nézve Abdi.

Musszli csak nem felelt, hanem a lobogót szépen a zászlónyél körül tekergeté.

– A zászlót add ide! ordíta harmadszor recsegő hangon Abdi, s kardját rántotta ki.

Erre Musszli kopjás végét fordítva a zászlónak, melylyel a földbe volt tűzve, monda:

– Tisztellek, Abdi basa és nem bántalak, ha elmégy. Jobb is szeretném, ha gyaur ellenséggel csatázva estél volna el, mert megérdemlenéd, hogy dicsőítve legyen neved, de e zászlót ne kérd tőlem, mert ha közelebb jösz hozzám, ugyan az oldaladba rontom a csunyábbik végét.

E szóra egyszerre a janicsárok mind felugráltak s körülállták a vitéz Musszlit kardjaikat kivonva.

– Sajnállak benneteket, derék janicsárok.

– Mi is sajnálunk téged, dicső Kapudán basa, monda Musszli.

A Kapudán ezzel elhagyta az Etmeidánt. Látta, mint oszlott szét előtte mindenütt a tömeg, a hol megjelent, de azt is tapasztalá, hogy háta mögött ismét összecsoportosult az, midőn eltávozott.

Ezeket csak fegyver fenyíti meg, gondolá magában s keresztülnyargalt a városon, a nélkül, hogy valaki egy ujjal is bántaná.

* * *

Künn a táborban ezalatt nagy tanács tartaték. A lázadás hírére, melyet a megmenekült Kiaja és a janicsáraga rémszínekkel festettek le, a szultán összehivatá a vezéreket, az ulemákat, a nagyvezért, a muftit, a Seikeket és a Chodzsagiánokat, part melletti palotájába.

Egy órával elébb azon palotában lakó testvérnénjével tanácskozott sokáig, a bölcs szultána Khadidzsával.

A jó tanács drága volt itt.

A fővezér azt kivánta, hogy a szultánt Brusszában hagyva, az egész hadsereget indítsák rögtön Tebrif felé, az ellenségre. Ha még Abdullah basával egyesülni lehet, minden meg van nyerve, s hagyják Stambult magára, csináljanak a lázadók a mit akarnak, ha az ellenség meg lesz verve, akkor majd rájok kerül a sor.

A mufti nem hitte, hogy e hadat csatára lehessen vezetni most. De azt mégis óhajtotta, hogy távolítsák el Stambultól, nehogy a lázadás szelleme átragadjon.

A Kiaja azt tanácsolá, hogy alkuba kellene ereszkedni a lázadókkal, s úgy csendesíteni le őket.

A szultán helybenhagyólag inte fejével. A Khadidzsa szultána is azt tanácsolá.

Csakhogy a Kiaja úgy érté ezt, hogy alkudozásba ereszkedve könnyű lesz a lázadás főnökeit egyiket a másik után elveszteni, a Khadidzsa pedig úgy értelmezé, hogy a szultán kibékítheti a zendülőket, ha a gyűlölt Kiaja béget kiadja nekik, s ha azok még a többit is kivánnák, a többit is odaengedi. S ez nagy különbség!

A szultán a Kiaja tanácsát találta legjobbnak.

E pillanatban lépett be a tanácsterembe Abdi basa, a Kapudán.

Mindenki bámulva tekinte rá. A Kiaja előadása szerint ennek már ezer darabra kell tépve lenni.

Bejött ugyanazon hidegvérrel, melylyel az egész fellázadt városon keresztüllovagolt. Az ajtónállóktól tudakozódott, ha nem érkeztek-e még meg küldöttei a tulipánokkal? Még nem. «Vajjon hol maradhattak? Én azóta egész Stambult megjártam.»

Azzal a szultánt üdvözölve, annak intésére helyet foglalt a vezérek között.

Azok bámulva néztek rá, mintha most is azt hinnék, hogy csak szelleme jár közöttük.

– Te Stambulban voltál? kérdé tőle végre a nagyvezér.

– Ez órában jövök onnan.

– Mi kivánsága van a népnek? kérdé a padisah.

– Ehetnék és ihatnék.

– De vért ihatnék, suttogá a fő mufti magában.

– És mi panasza van?

– Az, hogy a kard magától nem hadakozik, hogy a föld nem terem magától kenyeret, s hogy az ereszről nem csorog bor és kávé.

– Igen könnyen beszélsz e tárgyról, Abdi. Mint gondolod elcsendesíthetni e zajt?

– Nagyon egyszerű az. A stambuli vargák és szatócsok nem érdemesek egy lövés kartácsra. Kár is volna értük szegényekért. Soknak közülök felesége, gyermeke van. A kik forralják őket, azok a táborbeli janicsárok. Vezetőik e táborból vannak. Azokkal, kik Stambulban izgatják a népet, kár volna vesződni, hanem elő kell őket hivatni ezredenkint s minden tizediket főbe lövetni. Ez segíteni fog.

A vezérek mind elszörnyedtek. Ki merné azt tenni?

– Én így tennék, szólt Abdi röviden s aztán elhallgatott.

A szultán vevé fel a szót:

– Mielőtt megérkeztél volna, a Kiaja bég tanácslatára elhatározók, miszerint a próféta zászlajával és a herczegekkel együtt visszamegyünk Stambulba.

– Az is jó, szólt Abdi, dicső megjelenésed elnémítandja a zajt. Tüzesd ki a próféta zászlaját a szerály kapuja fölé, a fő mufti és Ispirizáde nyissák meg az Aja Sofia és az Achmedie mecseteket s hívják imára a népet. Damad Ibrahim maradjon künn a hadseregnél, hogy szükség esetén a lázadók megzabolázására siethessen. A Kiaja bég gyűjtse össze a szerályt őrző dzsebedzsiket, csauszokat és bosztandzsikat s tisztítsa ki általuk az utczákat; ha egyik sem sikerül, az én ágyúim a tenger felől engedelmességre fogják őket tanítani.

Achmed szultán megcsóválta fejét.

– Mi mást határozánk. Tinektek nem szabad én tőlem elmaradnotok. Velem fog jönni a nagyvezér, a fő mufti, a Kapudán basa és a Kiaja.

És a míg neveiket sorra számlálta, egyikre sem tekintett a megnevezettek közül a padisah.

E négy férfi neve volt az utczaszegletekre felirva. E négy férfi fejét kérte a nép és Halil Patrona.

Mit vétettek a népnek?… ők voltak a legmagasabbak akkor, midőn szerencsétlenség érte az országot. De mit vétettek Halilnak?… ők okozták Gül-Bejáze szenvedéseit…

A vezérek meghajták fejeiket.

E pillanatban érkezének meg Abdi küldöttei a tulipánokkal. Oda hozák azokat a padisah elé, ki szépségük által el volt ragadtatva, s rendelé, hogy vigyék el Stambulba, a szultána Asszekinek, jelentve, hogy ő is nemsokára megérkezik. Abdinak pedig megveré vállait és könyekkel szemeiben esküvék, hogy őt tartja legkedvesebb emberének.

A Kapudán megcsókolá a szultán köntösét s azután hátul maradt Ibrahimmal, Abdullahval és a Kiajával s nagy szeliden mosolyogva monda nekik:

– Abdullah, derék Ibrahim és te Kiaja; – mind a négyünk feje nem ér ez órán túl egy fületlen gombot.

Damad Ibrahim búsan hajtá le fejét s csüggedten sóhajta:

– Szegény, szegény szultán!

Azzal követték Achmedet mind a négyen a hajóhoz. Semmiről sem voltak bizonyosabbak, mint arról, hogy Achmed mindnyájokat fel fogja áldozni s azután maga is utánuk bukik.