I. A Zsibárus.

Régidők, száz meg száz év óta foly a harcz a Siíták és Szunniták között.

Persia, India, Teheran a Siíták földe, Törökország, Arabia, Egyiptom és a berber ország a Szunna híveié.

Sok vér, sok pénz, sok átok és sok árulás pazaroltatott már el, és még sem derült ki, hogy a Siítáknak van-e igazuk, vagy a Szunnitáknak? Az a kérdés, hogy a próféta halála után következett helytartók közül melyik volt az igazi szent: Ali, Abu-Bekr, Omár és Ozmán? A Siíták azt állítják, hogy csak Ali volt az, a Szunniták pedig azt hiszik, hogy mind a négyen azok voltak. És bizonyára nagy bohók a Siíták, hogy inkább engedik magukat ezrével leapríttatni, mint hogy megengednék, hogy Isten neki! legyen hát ezzel a három névvel is több a szent naptárban.

A fő mufti már három Fetvát sújtott Mahmud sah ellen, s ugyanannyi hadsereg rohant a vitéz Szunnita fajokból az eretnek Siíták tartományaira; a derék, vitéz nagyvezér Damad-Ibrahim már elfoglalta tőlük Taurist, Erivánt, Kermandzsahánt, Hamadánt, s Stambulban alig beszélnek egyébről, mint az ő győzelmeiről, a miket már arról is meg lehet tudni, hogy a győzelmi híreknél a janicsár őrsereg sokkal élénkebben érezteti harczias erényét mind a békés lakosokkal, mind a még békésebb szultánnal, a ki egyébiránt nem sokat törődik sem velök, sem a Szunnával, sem Damad-Ibrahim győzelmeivel, nagyon meglevén elégedve szüntelen viruló tulipánjaival és szerályi hölgyeivel, kik még szebbek és szebben virítnak a tulipánoknál.

Az esthajnal utolsó sugárait bocsátja Stambul minaréire. A héthalmok városa nagyszerű megható képül tünik fel az alkonyfényben, alant a sugáros égtől lángoló Bosporus, melyben a Szerály s a Pera és Galata külvárosok házsorai és a tarkára festett tündérpaloták tükrözik magukat, melyek hosszú, tekervényes, keskeny utczákat képezve, vonulnak fel egyik halomról a másikra és mindegyik halom oly zöld, mintha csak a természet osztályt követelt volna a lakosoktól; nem olyan, mint a nyugoti városok, kikövezve, kiseperve, csupa kő és kémény minden; itt minden csupa zöld, a bástyák beültetve szőlővel, olajfával, a gazdagok házai előtt gránátalmák, cziprusok; a szegényebbek, kiknek kert nem jutott, házaik tetejére vitték fel a virágokat, vagy legalább az udvarba ültettek egy szőlőtőt, mely azután befutotta az egész házat, s közbe csak kétszáznyolczvan mecset ragyogó kúpjai emelkednek ki tündökölve az örökzöld közül, majd minden utcza végén ott van a temető, benőve mind buja fűvel és sűrű cziprussal; csak a turbános sírkövek mutatják, hogy ott szomorú nyugalom helye van, s a mi a kép hatását növeli, az egészen uralgó Aja Sofia mecset roppant kupolája, mely valamennyi palotán keresztül tekint le a Bosporus aranytükrébe. Az aranytükör nemsokára ércztükörré válik, a nap eltünik s a sötétkék égtől érczragyogványt kölcsönöz a nyugvó tengeröböl; a kiöskök, a bezesztán elsötétülnek, a Rumili hiszár és Anatoli hiszár tömör tornyai rajzolódnak még a csillagos égen, s az idegen kereskedők khánjain s a közminareteken itt-ott meggyújtott lámpákat kivéve, tökéletesen elsötétül az egész roppant város.

A muezzim a naplemente utáni naámát énekli a mecsetek karcsú tornyaiból, mindenki siet haza jutni, mielőtt tökéletesen beáll az éj; a hajcsárok csengős öszvéreiket két oldalt rakott tömlőkkel kergetik a szűk utczákon; a vízhordók, terhészek riogatják a szembejövőket, széltiben elfoglalva az utczát a vállaikra tett póznával; a kutyák egész csordástól jönnek elő a temetőkről s marakodnak a piaczon hagyott hulladékok felett. Minden igazhivő iparkodik minél hamarább biztos zár és födél alatt lenni, s nagy istenkisértésnek tartaná a muezzim reggeli énekeig bármily ürügy alatt elhagyni háza küszöbét. Kivált annak, ki ez időben az Etmeidán piaczon keresztül merne menni, nagy vakmerőséggel vagy nagy tudatlansággal kellene birnia, miután e piaczra három kapu nyilik a jenitseryk kaszárnyájából, a kik pedig ha jókedvükben vannak, nem igen szokták válogatni a tréfákat, mikkel a kezeik közé akadt idegent mulattassák. E helytől tehát minden igazhívő müzülmán megőrzi az ő lábait, kötelessége levén ismerni a Koránnak azt a versét, miszerint «bolond az, a ki keresi azt a veszedelmet, mely nélkül ellehet».

Már a takarodót is elverték a fatáblán fabotokkal, midőn az Etmeidánra vezető utczák egyikén két férfi találkozik.

Az egyik oláh gunyába öltözött idegen, hosszú sarukkal, széles tüszővel oldalán, mintegy negyven évesnek látszik, s a mennyiben arczvonásait és termetét a félhomályban kivehetni, erős, jól termett férfi, meglehetősen elhízott arczczal, melyben e perczben nem csekély nyomai látszanak a félelemnek és azon kényelmetlen tétovázásnak, mely valakit egy idegen nagy városban meg szokott lepni, melyet legelőször lát.

A másik tisztességes müzülmán, mintegy harmincz év körül, sűrű szénfekete szakállal s szenvedélyes izgatag arczvonalokkal, miknek jellemét igen jól tükrözi vissza a két villogó fekete szem. Turbánja oly mélyen van lehúzva homlokára, hogy szemöldeit egészen lenyomja, a mi még daczosabbá teszi tekintetét.

Az idegen az Etmeidán felé látszik tartani, ez pedig arról jő. Amaz engedi őt maga mellett elmenni, magát a falhoz vonva, s csak akkor meri megszólítani, midőn látja, hogy nincs iránta semmi rossz szándékkal.

– Kérnélek, ha meg nem haragudnál emberséges müzülmán, nem mondanád meg nekem, merre van az Etmeidán-piacz?

A megszólított egyszerre megállt, s kemény tekintetét a kérdezőre szegezve, haragos hangon felelt:

– Csak eredj előre, mindjárt ott fogsz lenni.

E szóra megrogytak a kérdező inai.

– Jaj nekem, érdemes müzülmán, kérlek ne haragudjál, nem azért kérdeztem én az Etmeidánt, mintha oda akarnék menni, hanem hogy oda ne tévedjek. Idegen vagyok ezen városban, s féltemben épen oda közelítek, a hova nem akarok. Kérlek, ne hagyj itt magamban, minden ház be van már zárva, a khánokba sem eresztenek sehol, vezess el magadhoz, nem leszek terhedre, elhálok az udvarodon, vagy a pitvarodon, csakhogy az utczán ne maradjak az éjszaka, mert félek nagyon.

A megszólított török egy gyékényből font tarisznyát vitt az egyik kezében, azt most felnyitotta s egy pillantást vetett bele, mintha magában tanakodnék rajta, hogy vajjon az estebédre bevásárolt hal és hagyma elégséges lesz-e két ember számára, azután egyet bólintott fejével.

– Tehát jer és kövess.

Az idegen kezet akart neki csókolni, s nem győzte hálálkodással.

– Elébb fogadd el, azután köszönd meg, mert addig nem tudod, hogy mit köszönsz. Nálam igen szűk vendégségre találsz, mert én szegény ember vagyok.

– Oh én is igen szegény vagyok, nagyon szegény; sietett felelni a jövevény, a görög fajnak ravasz alázatosságával. Az én nevem Janaki, mészáros vagyok Jassyban. A legényemet minden marháival együtt elfogták a kavaszok: azért jöttem Stambulba; koldus vagyok, ha vissza nem adják.

– No, Allah segítsen. Siessünk, mert már sötét van.

Azzal maga elül menve, elkezdé vezetni a vendégét azon kiismerhetlen tekervényes zeg-zugos sikátorokon keresztül, melyek a Hebdomon palotához vezetnek, hol a görög császárok hajdani fényhelyén most a népség legszegényebb, legrondább osztálya lakik, az utczák oly keskenyek, hogy két átelleni háztetőnél a felfutó tök és szőlő indái összekapaszkodnak s természetes mennyezetet alkotnak, ezek többnyire csak gyalog emberek által járhatók.

Egyszer, midőn épen egy hosszú, vékony sikátorba jutottak, szemközt jövő rikácsoló dal zaja üté meg füleiket; valami részeg ember lehetett, de akárki volt, rettenetes tüdejének kellett lenni, mert úgy tudott ordítani, mint egy bölénybika, s mintha még nem volna megelégedve az ordításával, az útjába eső házak ajtait sorba döngette ökleivel.

– Jaj, érdemes müzülmán, az talán valami jókedvű janicsár lehet? rebegé megijedt hangon a jövevény.

– Bizonyosan az. Békességszerető ember nem ordíthat így.

– Nem jó volna, ha visszafordulnánk?

– Más úton kettőre találhatunk. Tanuld meg azt, hogy utadból soha vissza ne fordulj, mert másfelől nagyobb szerencsétlenségbe lépsz.

E közben mindig közelebb értek az ordítóhoz, s nem sokára látható lőn annak alakja is.

A termet nem vált szégyenére a hangnak. Roppant, hat láb magas herkulesi férfi volt az, vállig felgyűrt ingujjakkal, dolmányának zavart állapotja s a félrecsúszott turbán gyaníttaták, hogy aligha kelleténél többet nem vett be abból a nedvből, melyet a próféta megtiltott.

– Gel! Gel! Ne míktár dír! Gel! (Jer, hányan vagytok?) danolt tele torokból a janicsár, az utcza egyik oldalától a másikhoz tántorogva s kivont handzsárjával hadonázva maga körül.

– Jaj nekem! derék müzülmán, szabódott szepegve az oláh mészáros, nem lennél olyan jó, hogy vennéd el a botomat, mert még meglátja nálam s azt hiszi, hogy verekedni akarok vele.

A török átvevé a mészáros botját, ki félni látszott attól.

– Hm, pedig ugyan jó botod van, a feje szegekkel kiverve s ólommal beöntve; kár, hogy nem tudsz vele bánni.

– Örülök, ha békességben lehetek.

– No hát csak gyere a hátam mögött egész bátorsággal és rá se nézz, mikor elmegyünk mellette.

Az oláh úgy akart tenni, de a janicsár már messziről szemet vetett reá, s a mint ez vezetője ködmenébe fogózva el akart mellette surranni, egyszerre útját állta s iszonyú markával megragadá gallérját és odarántá magához.

– Khair evetlesszin domusz! (ne siess disznó) gyere ide csak egy szóra, most vettem egy yatagánt, hozd ide a nyakadat, hadd próbáljam meg rajta, éles-e?

Az ember rögtön félholt lett az ijedelemtől s egész készséggel kezdé a nyakravalóját leoldozni, csak azon hebegve, hogy hát az ő négy gyermekére azután ki fog majd gondot viselni.

A vezető daczosan veté magát közbe.

– Pusztulj! részeg filkó, hogy merészled vendégemre tenni kezedet? nem tudod, hogy átkozott az, a ki az igazhivő vendégét megsérti?

– Ninini! szólt kaczagva és csúfolódva a janicsár, elment az eszed jámbor balukdzsi (halász), hogy a próféta kertjének virágaival, Begtas fiaival kiköss? Elmenj utadra, míg egy darabban mehetsz, mert ha sokáig itt maradsz, majd megtanítalak, hogy kell elhallgatni?

– Ereszd el vendégemet békével, s azután menj utadra te is.

– Mi bajod emberséges müzülmán, bánt téged valaki? Mashallah! mi bajod te néked abból, ha én egy kutyának fejét levágom? foghatsz helyette tízet mást az utczán.

A török látva, hogy egy ittas emberrel nehéz szavakkal boldogulni, közelebb lépett hozzá s megfogta azt a kezét, a melyben a yatagán volt.

– Mit akarsz te? kérdé a janicsár, egészen elszörnyedve e vakmerőségen.

– Gel! Eredj utadra.

– Tudod-e, hogy kinek a kezét fogtad meg? Az én nevem Halil!

– Az enyim is Halil.

– Halil Peliván az enyim. (A birkozó.)

– Az enyim meg Halil Patrona.

A janicsár egészen fel volt bőszülve az ellenzés miatt.

– Te féreg, te pokróczon ülő szatócs, te madzagkereskedő! ha el nem bocsátasz rögtön, elvagdalom kezedet, lábadat, orrodat és füledet, úgy akasztalak fel.

– Én pedig, ha el nem bocsátod a vendégemet, úgy ütlek főbe ezzel a bottal, hogy itt fekszel le.

– Engemet? Te? Bottal? Engemet, Halil Pelivánt valaki bottal meg mer ütni? Ide üss te kutya, te tisztátalan állat, te müzülmánok söpredéke, ide üss, ha mondom!

S mutogatta daczos képpel felhányt fejét, hogy oda üssön, ha van bátorsága.

Halil Patronának pedig volt bátorsága, s a kezében levő ólmos bottal olyat sújtott a janicsár fejére, hogy annak arczát elborította a vér.

Peliván elordítá magát ez ütésre, s megrázva véres homlokát, mint a rosszul talált medve rohant Patronára, s miután még egy pár ütést karjaira és vállára kiállott, miközben még a handzsárt is kiejté kezéből, megragadá ellenfelét rettentő karjaival, s feldobta a levegőbe, s azután magához szorítá, olyan öleléssel, mint a boa constrictor. De ekkor tünt ki, hogy Patrona sem az utolsó férfi küzdés dolgában, mindkét kezével megragadta az óriás torkát, s oly erővel szorítá azt össze, hogy az kis idő mulva tántorogni kezdett, végre hanyatt bukott, a mikor aztán Patrona mellére térdelt, s annyit kitépett a szakállából, a mennyi elég volt neki is, annak is emlékül. Peliván bor és vereségtől elgyalázva ott aludt el az utczán. Patrona pedig holtra rémült vendégével sietett lakát elérni.

Néhány szűk folyosószerű menedéken áthatolva és azután még mindenféle kerteken és búvóhelyeken keresztül-kasul járva, végre saját házához ért Halil Patrona.

Ha utczaajtóról beszélnénk, nagy járatlanságunkat árulnók el e helyen, miután ott, a hol Patrona lakott, még csak eszmében sem létezett semmiféle utcza; hanem mintegy másfél ezer faház úgy volt egymás hegyére-hátára építve, hogy kiki a szomszédja folyosóján, udvarán és tornáczán keresztül juthatott csak saját házába, s miután egész házsorok népei rendesen a legtitkosabb, ravaszabb egyetértésben szoktak élni, minden ház úgy volt rendezve, hogy abból rögtön a szomszéd házába lehetett átlépni, néhol a háztetők is egyenlőek, másutt a pinczék is egymásba nyilnak, hogy ha valakit hirtelen üldözőbe vesznek, egy percz alatt a háztetőkön, a szobákon, a pinczéken keresztül úgy eltünhessen, hogy senki észre ne vegye.

Halil Patrona háza is fából volt, mint a többi; egyetlen szobából állt az egész, de abban elfértek sokan, volt benne tűzhely is, s ha épen válogatós volt a vendég, igen szép fekvése eshetett a ház tetején, mely szinte be volt nőve szőlőlugossal. A bútorzat benne nem volt valami épen nagyon pazar; egy gyékény a szoba közepén, egy szőnyeggel leterített pad a szögletben, néhány fatányér és fatál, egy korsóval valami fapolczon s egy pár igen egyszerű főzőedény a tűzhelyen, ebből állott minden. A szoba tetejéről csüggött alá egy cserép-mécses, azt Patrona ősi tűzkővel és taplóval meggyújtotta, egy gömbölyű teknőben vizet hozott vendége számára mosdani, a hosszú korsóban pedig italnak valót a kútról s azután elővevé a gyékényszatyort, s kirakva annak tartalmát a gyékényre, oda ülteté magával szembe a jámbor Janakit, hogy vendégeskedjék.

Nem volt ugyan egyebe, mint egy pár apró hala és néhány szép rózsapiros hagymája, de azokat úgy el tudta dicsérni, hogy azokat a halakat hol és hogyan fogják? mi módon sütik? miféle porczogókat lehet találni bennök, a mik a legkedvesebbek? s hogy abban a hagymában mennyiféle íz van? több van benne, mint az ananászban, s aztán az a jó friss tiszta víz! az egész Alkorán tele van a tiszta víz magasztalásával és ezeket Patrona mind könyv nélkül tudta, s annyi érdekes mesét tudott mondani a pusztában eltévedt utazókról, kik epedve sovárogtak egy csepp vízért, s Allah könyörült rajtok és elvezette őket az oáz forrásaihoz, – hogy vendége nem képzelt egyebet, mint hogy a legpompásabb lakomában részesül és jól esett neki étel és ital és megelégedve kelt fel a gyékényről.

Achmed szultán – szegény – alig kelt fel ily elégedetten sorbethtel és czukros gyümölcsökkel rakott szofrája mellől, mely körül kétszáz odaliszk tánczolt és énekelt!

– Már most eredj aludni; monda Patrona vendégének; tudom, hogy az álom a legnagyobb öröm, melylyel Allah megajándékozta az embereket, mert az ébrenlét más embereké, csak az álom a miénk; ha jót álmodtál, örülsz, hogy jó volt; ha rosszat álmodtál, örülsz, hogy csak álom volt. Szép langyos az éjszaka, a háztetőn alhatol; ha a kötélhágcsót felhúzod magad után, nem félhetsz, hogy valaki háborítand.

Janaki megköszönt mindent s felmászott a tetőre. Ott már el volt számára készítve a szőnyeg és bőrvánkos, melyen aludjék. Nyilván egyetlen szőnyeg és vánkos, mely a házban találtatott, s a vendég észrevevé, hogy ezek ugyanazok, miket odalenn a szobában látott, s lekiáltott Halilhoz:

– Emberséges tsorbadzsim! (házi gazdám) te felhoztad nekem szőnyegedet és vánkosodat. Hát te magad min alszol?

– Ne törődjél velem, muszafir (vendég), előveszem a másik szőnyegemet és másik vánkosomat, s alszom azon.

Janaki letekintett a padlás hasadékain a szobába s látta, hogy miután Halil erősen megmosdott s kétszer oly erősen imádkozott, vevé a gömbölyű teknőt, azt megfordítá, lefeküdt a gyékényre, a teknőt feje alá tevé s kezeit összedugva keblén, csendesen elaludt a prófétában.

Másnap reggel, midőn Janaki fölébredt s leszállt Halilhoz, egy pénzt adott át neki, melyet neveznek ott arany dinárnak.

– Ime fogjad e pénzt, derék tsorbadzsi és ha megengeded, hogy még ma is hajlékodban maradjak, készíts mindkettőnk számára ebédet.

Halil sietett a pénzzel a piaczra, bevásárolt mindenféle ennivalót és lelkiismeretes dolognak tartotta volna csak egy réz aspert is megtartani az e végre adott pénzből, hanem készíte vendége számára piláfot (török eledel, rizs, juh-hussal főve), hozott neki a sütőktől és czukorral bánó mesteremberektől mézes lepényt, dulcsászt, pisztácziákat, édes paprikákat dióval megtöltve és mézben kifőve, s más egyéb kellemetes dolgokat, miknek látására és ízleltére Janaki ordítani kezdett, hogy ennél Achmed szultán sem eszik különbet. Halil csak arra kérte, hogy ne igen emlegesse a szultánt és ne kiabáljon olyan nagyon.

Azon éjjel ismét fölfekteté vendégét a tetőre, s minthogy a mult éjjel az nagyon sokat forgolódott a fekhelyén, gyanítá, hogy nincs ilyen keményen fekvéshez szokva, s lopva alája dugta a szőnyegnek levetett kaftánját.

Másnap reggel ismét adott Janaki egy arany dinárt Halilnak.

– Hozz nekem iróeszközöket, mert levelet akarok irni valakinek, és ma azután Isten hírével elhagyom a házadat és tovább megyek.

Halil elment, bevásárolt, visszatért. Beszámola az adott pénzzel: ennyi volt a kalem (irótoll), ennyi a mürekob (tinta), ennyi a mühür (pecsét) ára. A többit visszaadta Janakinak.

Ez fölment a tetőre ismét, ott irt, a levelet lepecsételte, letette a szőnyegre és azután vevé ismét a botját és megkérte nagy háládatos köszönés mellett Patronát, hogy vezesse ki őt a perai útra, a honnan aztán majd eligazodik.

Halil megtevé szívesen a vendég kérelmét, s kikisérte őt egész a járható utczáig. A mint Janaki megpillantá a Bosporust, látva, hogy már onnan majd eligazodik, hirtelen felkiálta:

– Nézzed, nézzed. Most jut eszembe! A levelet, melyet irtam, ott feledém nálad a tetőn, a szőnyegre téve és mellette egy erszény pénzt, melyet a levéllel együtt el kellett volna küldenem. De már nem érek rá visszatérni, kérlek szaladj haza, s vegyed a levelet és pénzt, s vidd el annak, a kinek czímezve van. Azután áldjon meg az Isten.

Halil rögtön visszafordult nagy sietséggel.

– De aztán átadd ám annak, a kinek szól, a pénzt! monda a görög.

– Olyan bizonyos lehetsz felőle, mintha magad adtad volna neki.

– És igérd meg nekem, hogy kényszeríteni fogod azt a kinek a levél czímezve van, hogy a pénzt elfogadja.

– Ki nem jövök addig a házából, a míg kezeirását nem adja, hogy átvette, a midőn ismét ezen jársz, megtalálandod nálam.

– Isten veled, jámbor müzülmán.

– Szalám alek.

Halil futott egyenesen haza; felhágott a tetőre, ott találta a szőnyegen mind a levelet, mind a pénzt, nagyon megörült rajta, hogy az alatt el nem lopták, s mindkettőt gyékénytáskájába téve, a nélkül, hogy sokat nézegetné, futott vele a bazárra, a hol egy ismerőse volt pénzváltó, a ki egész Stambulban minden embert ismert, hogy majd attól megtudja, hol lakhatik azon ember, a kihez a levél irva van, melyet az idegen bízott rá?

E végett odanyujtá a pénzváltónak a levelet, hogy adjon neki utasítást, a nélkül, hogy maga sokat nézegetne rajta.

A pénzváltó megnézé a levél czímét s csodálkozva monda:

– Halil Patrona! farsangjuk van-e most a gyauroknak hogy magadból bolondot csinálj? Hiszen tudsz te olvasni?

– Tudok ám, de nem hiszem, hogy ismerném azt az embert, a kinek ez a levél szól.

– Még tegnap ilyenkor legalább ismerhetted, mert az magad vagy.

Halil csodálkozva vevé át a levelet, melyet eddig meg sem nézett, s valóban saját nevét olvasá rajta.

– Akkor az bolond, a ki nekem ezt a levelet adta, hiszen egy erszényt is kellene átadnom.

– Ime arra is a te neved van irva.

– De mikor nekem semmi közöm sem a levélhez, sem az erszényhez. Bizonyára őrült volt az az ember, a ki ezeket rám bízta.

– Legjobb lesz, ha feltöröd a levelet és olvasod, ekkor megtudod, hogy mi közöd van hozzá?

Valóban ez a legegyszerűbb mód megtudni az embernek, hogy mi köze egy levélhez, ha feltöri és elolvassa.

A levélben pedig ez volt irva:

«Jámbor Halil Patrona. Nem vagyok én szegény ember, mint neked mondám, sőt inkább Isten kegyelméből elég gazdag. Nem is azért járok én alá s fel a világban, mintha marháimat vették volna el, de elrabolták egyetlen egy leányomat, a ki kedvesebb volt nekem minden kincseimnél s most azután járok nyomrul nyomra, hogy őt feltaláljam s ha lehet, kiválthassam. Te jót tettél velem. Birkóztál érettem a részeg óriással, megosztád tanyádat, saját ágyadba fektettél, magad háltál a földön, még kaftánodat is alám tetted; fogadd el kérlek háládatosságom fejében ezt a kis erszényt, melyben vagyon öt ezer piaszter, hogy majd ha egyszer ismét visszakerülök hozzád, jobb állapotban találhassalak; az Isten segítsen meg mindenekben, háladatos szolgád Janaki.»

– Mondám, hogy ő a bolond, nem én! kiáltá fel a levelet elolvasva Halil, csak nem fog nekem valaki három vereshagymáért ötezer piasztert adni?

Lármájára többen gyülekeztek oda, Patrona és a pénzváltó ismerősei, s sokáig tanakodtak egymás közt, hogy melyik hát a bolond: Janaki-e, a ki ötezer piasztert ád három hagymáért, vagy Patrona, a ki nem akarja azt elvenni?

Csakugyan Patrona maradt a nagyobb bolond, mert most meg elindult fölkeresni azt az embert, a ki neki e pénzt adta; hiszen keresheti azt már! Hamarább megtalálhatna valakit, a ki ugyanannyi pénzét ellopta.

A nagy csavargásban egyszer ugyanazon helyre talált jutni, a hol harmadnapja Halil Pelivánnal birkózott. Megismeré a helyet. Egy tócsa vér, a mi az óriás fejéből kifolyt, most is ott látszott az utcza közepén, s a mellette levő ház falára volt irva mindkettőjük neve; hihetőleg mikor felocsúdott a janicsár, saját vérébe mártott ujjával irta fel azt a falra emlékezetnek okáért, Halil Patrona nevét alól, Halil Pelivánét felül.

– Ez így nem jól van, mondá magában Halil, te voltál alul, nem én, s kapván egy veres tégladarabot, felül irta vele a nevét.

Késő estig lótott futott, nem találta Janakit sehol, s úgy tele zavarta a fejét mindenféle gondolattal, hogy mikor este felé az Etmeidánon halat vásárolt, egy cseppet sem csodálkozott volna rajta, ha azt hallja, hogy minden pontyot ezer piaszterért adnak.

Átlátta, hogy csakugyan meg kell tartania a pénzt. És a miatt egész éjjel nem tudott aludni.

Másnap ismét kiballagva a bazárra, újra azon ház előtt ment el, a hova tegnap a nevét fölirta. Ime Peliván neve megint az övé tetejébe volt irva.

– Már ezen segíteni kell, monda Halil s odahíva egy teherhordót, annak a hátára felállt, s legeslegfelül az eresz alá irta a maga nevét, a hova azután Peliváné nem férhetett; s már ebből is látszik, hogy Halil Patronában van valami titkos ösztön, hogy ő nem szeret alul állani, nem szeret magánál magasabb embereket ismerni, s a mint végigmegy az épülőfélben levő Tsiragán palota előtt és találkozik a padisáhval s a mint III. Achmed szultán, Damad Ibrahim a nagyvezér és a Kiaja Bég és a Kapudán basa és a fő imám Ispirizade kiséretében elvonul előtte s ő alázattal hajtja meg fejét a porba előttük, mintha valami azt súgná szivébe: «lesz idő, a midőn ti valamennyien így fogjátok fejeiteket a porba hajtani előttem, mint én most, Halil Patrona, a zsibárus, előttetek országok, világok urai!»

Szerencséje azonban Halil Patronának, hogy arczát föl nem emeli, a míg a napok urának kisérete előtte elvonul, mert meglehet, hogy Halil Peliván, ki a szultán előtt megy kivont pallossal, ráismerhetne s nem igen sokat kérdezősködnék senki is utána, hogy ennek vagy amannak a zsibárusnak miért hasították ketté a fejét?