II. Gül-Bejáze. (Fehér Rózsa.)

Halil Patrona zsibárus boltja ott állt a bazáron. Nem igen jövedelmes kereskedés volt; dohányt, csibukot és pipaszárakat árult. Áfiont (mákony) nem igen tartott, pedig ez akkor kezdett legkeresettebb czikk lenni Törökországban. Meg is látszott rajta. De Patrona felfogadá, hogy ő e lélekbódító szert nem fogja boltjában megszívelni soha, s a mit Patrona megfogadott, azt ő meg is szokta tartani. Sokszor összeült szomszédjaival e felett beszélgetni, s elmondta nekik, hogy az áfiont mind a sejtán (sátán) küldé az igazhivőkre és az nem egyéb, mint a dzsínek (rossz szellemek) által elhullatott rútság, mit a müzülmánok nem átallanak szájukban forgatni, lenyelni, felszíni és ettől következik a romlás mind rájuk, mind maradékaikra, és az egész mozlemin népre! A szomszédok helybenhagyták beszédeit, de azért ők csak árulták az áfiont, mert abból volt a legnagyobb haszon; s hát aztán azért, ha valaki elvágta a torkát késsel, soha se áruljanak többet kést a boltban? Látszék, hogy Patrona nem született kereskedőnek. Azonban a mi kevés haszna származott, az neki untig elég is volt és soha sem jutott eszébe, hogy valamire szüksége volna, a mi nincs.

Nagyon meg volt tehát akadva, midőn most egyszerre ötezer piasztert kapott, hogy mit tudjon azzal csinálni? A mit ő óhajtott, azok mind igen távol eső dolgok voltak. Szeretett volna hajóhadakat vezényelni a tengeren, hadseregeket a táborban, városokat építeni, basákat tenni le és fel, uralkodni, parancsolni; hanem arra mind kevés ötezer piaszter; ez olyan sok volt és olyan kevés ránézve, hogy nem tudott vele mit kezdeni?

Boltja épen azon részére nyilt a bazárnak, hol egy rostélylyal különválasztott helyen a legalacsonyabb fajú kimustrált rabszolgákat szokták elárverezni. Naponkint látott Halil tíz-húsz ilyen emberi áruczikket boltja előtt eladatni. Ez nem volt előtte valami különös dolog.

Nem azok az érzékeny jelenetek voltak ezek, miket a költők olyan szépen le tudnak irni, midőn a gazdag derbendi kalmár elhozza a szépség tündéreit a kéjnek, a gyönyörnek játékszeréül, a szép cserkesz és georgiai szűzeket, kiknek arczuk elpirul a férfitekintet előtt, s szemük könybe lábbad, midőn hozzájuk szólnak; ide csak az unott, hánytvetett portékát, a kelletlen jeszíreket (rabszolga) szokták küldeni, csak a kérges szájú szerecsen rabnők, az elvénült mérges dajkák, az emberi barmok szoktak jutni, kiknek mindegy, akármely gazdánál szolgáljanak, kik egykedvűen hallják a kikiáltó szavát, a ki éveikről, tulajdonságaikról beszél, s engedik a vásárosok által fogaikat megnézetni, karjaikat, lábaikat próbálgatni, s az egész dologgal legkevesebbet törődnek.

A legközelebbi Pazárgün napján (vasárnap), hogy Janaki Haliltól eltávozott, ismét künn ült a szatócs boltja előtt a bazárban, midőn a kikiáltó megjelent a vásárban, egy lefátyolozott rabnőt vezetve kézen fogva, s végig kiabált az utczán:

– Emberséges müzülmánok! Ime egy odaliszk a felséges szultán háreméből, ki a nagyúr parancsára nyilvánosan eladatik. Neve az odaliszknak Gül-Bejáze, fehér rózsa, éveinek száma tizenhét, fogai mind megvannak, lehellete egészséges, bőre tiszta, haja sűrű, tud tánczolni és énekelni, s mindenféle női munkákat. A ki többet ád érte, annak eladatik, s ára a dervisek között fog kiosztatni; kétezer piasztert már igértek érte, jőjjetek ide és nézzétek meg, ki ád többet érte!?

– Allah őrizzen meg bennünket ily gondolattól, hogy mi e leányt megvásároljuk, mondának az okos kalmárok, az annyi volna, mint készpénzen venni meg a nagyúr haragját, s bölcsen visszahúzódtak boltjaikba; nagyon jól tudták ők, mit tesz az: egy elutasított odaliszkot a szultán háreméből valakinek házába fogadni? Jobb volna annak, a ki ilyesmit merészel, mind a négy ártó angyal nevét szobája falaira irni, vagy a talizmánra gázolni papucsával, mint fölvenni egy virágot, melyet a szultán elhajított, hogy azt megszagolja.

A kikiáltó egyedül maradt a bazár közepén a rabnővel, a kereskedők még boltjaikat is bezárták. Köszönik alássan, még ajándékba sem kell az ilyen szerencse.

Csak egy ember maradt boltja előtt, csak egynek volt bátorsága megtekinteni a kikiáltott rabnőt és ez volt Halil Patrona.

Talán megszánta azt a rabnőt. Látszott, mint reszket szegény a sarkig érő fátyol alatt, melyből bár nem látszott ki egyéb, mint szemei, de e szemekben meglátszott a köny.

– Jer, hozd be őt boltomba, szólt Halil a kikiáltóhoz, ne leplezd le az utcza közepén.

– Nem lehet, szólt a kikiáltó, fejemre van parancsolva, hogy a bazár közepén, a hol a többi közönséges rabszolgákat szokták eladni, vegyem le arczáról a fátyolt, s kiáltsam ki az árát mindenki láttára és hallatára.

– Nem tudod mit vétett ezen odaliszk, a miért ilyen csúfosan eladatik?

– Halil Patrona, szólt a kikiáltó, sokkal jobb lesz mind az én nyelvemre, mind a te füleidre nézve, ha az ilyen kérdésekre nem felelek. Én teszem, a mit nekem parancsoltak, leleplezem az odaliszkot, elmondom mit tud? mire alkalmas? nem ócsárlom és nem magasztalom, senkit sem biztatok, hogy vegye meg és senkit, hogy ne vegye meg. Allah mindnyájunkkal szabad s az történik velünk, a mi régóta elvégeztetett.

E szavakkal leemelé az odaliszk fejéről a fátyolt.

– A prófétára! ez szép delnő! Milyen szemek! Az ember azt hiszi, hogy beszélnek, s ha sokáig néz beléjök, többet tanul, mintha az Alkoránból olvasna; milyen ajkak! Szeretnék kívül maradni a paradicsomon, hogy ez ajkakat láthassam mindig. És minő halovány arcz! Jól nevezték őt Gül-Bejázenak. A fehér rózsához hasonlók arczai. Látod, harmat is van rajta, mint a rózsán szokott lenni. A szemek harmatja. Milyenek lehetnek e szemek, midőn mosolyognak? minő ez arcz, midőn elpirul, minő ez ajk, midőn beszél, midőn sóhajt, midőn édes vágytól remeg!

Halil Patrona egészen el volt ragadtatva.

– Ne vidd őt tovább, szólt a kikiáltónak és ne mutasd meg senkinek, úgy sem meri őt megvenni senki. Én olyan árt adok érte, a minőt más sem adna, ötezer piasztert.

– Legyen úgy, szólt a kikiáltó, lefátyolozva újra a delnőt, ám te lássad, hozd a pénzt és vigyed a leányt.

Halil bement az erszényért, átadta a kikiáltónak, egy pénz sem hiányzott belőle; az kezébe tevé az odaliszk kezét és ott hagyta azt nála.

Halil Patrona rögtön bezárta boltját, fogá az odaliszkot kézen fogva s elvezeté őt magával szegényes, magányos lakáig.

A leány nem szólt az egész úton.

Haza érkezve, Halil leülteté a leányt tűzhelye mellé, s nyájas, szelid hangon monda neki:

– Ime ez itt az én házam; a mit látsz benne, az az enyém és tiéd; igaz ugyan, hogy mindaz kevés, de nem tartozol vele senkinek; ékszert, füstölőt nálam nem találsz, de járhatsz szabadon és senki nem néz utánad. Ime itt két piaszter, ebből készíts ebédet mindkettőnknek.

A jámbor müzülmán azzal visszatért a bazárra, s egyedül hagyá a hölgyet házánál, s csak este tért vissza ismét.

Gül-Bejáze ez alatt vacsorát készíte számára, a mi két piaszterből kitelt. Halil tányérát oda tevé a gyékényre, maga leült a küszöbre.

– Nem ott, itt mellettem ülj, mondá Halil, s megfogá az odaliszk remegő kezét, s oda ülteté őt maga mellé a vánkosra, s rakott eléje a piláfból és kinálta megható szóval, hogy egyék. Az odaliszk szót fogadott. Még egy szót sem szólt ekkorig, csak mikor elvégezte az evést, oda fordula Halilhoz és alig hallható hangon rebegé:

– Hatod napja, hogy nem ettem.

Halil csodálkozva kiálta fel.

– Hatod napja! Irtózatos! s ki volt, a ki ennyire kínzott?

– Magam akartam úgy, meg akartam halni.

Halil fejét csóválta.

– Ilyen ifju és már meg akar halni. És most nem akarsz meghalni többé?

– Szemeiddel látod.

Halil nagyon megszereté a leányt; sohasem volt neki senkije, a kit szerethetett volna, s a mint ott ült vele szemközt a leány, nagy, sötét szempillái árnyékot vetve fehér arczára, azon méla hallgatag ajakkal, azt hivé tündért lát maga előtt, kinek varázsa által új emberré érzi magát alakulni.

Halil nem emlékezett rá, hogy valaha örült volna, hogy szive dobogását észrevette volna; és most, midőn a szép hölgyet látta maga mellett ülni, úgy dobogott az, úgy örült.

Ah bizonyára jól énekli a költő: «két világ van, egyik a nap alatt, másik a hölgy szivében».

Sokáig elnézte szép rabnőjét gyönyörködve, arczát, bűbájos szemeit, huri termetét; az mind mind olyan szép volt.

S ha gondolt rá, hogy e szépség mind az övé, hogy ő ura, birtokosa e lénynek, ki parancsára keblére omlik, s éjhaja sátorával eltakarja és bársony karjaival átöleli, hogy ez ajkak nemcsak pirosak, de édesek is, s hogy e kebel nemcsak hófehér, de forrón is dobog, óh akkor eszét kezdé veszteni a gyönyör, a vágy miatt!

És mégsem tudta, hogyan szólítsa őt meg? Soha sem volt még rabnője, nem tudta mit mondjon neki? Az ő nyelve nem volt édes hizelgéshez szokva, nem tudá mit kell mondani a nőknek, hogy szeressenek?

– Gül-Bejáze… rebegé halkan.

– Parancsolj uram.

– Az én nevem Halil. Nevezz engem úgy.

– Parancsolj Halil.

– Ne mondd, hogy parancsoljak. Ülj mellém. Még közelebb hozzám.

A leány oda ült mellé. Egészen hozzá közel.

És most még kevésbbé tudta Halil, hogy mit mondjon neki?

A leány szomorú, egykedvű volt, de nem sírt, mint a rabnők szoktak. Halil úgy szerette volna, ha beszélne a leány, mondaná el élte történetét, szomorúságának okát, akkor talán könnyebben szólhatna ő is; vigasztalná, s a vigasztalás után megjönne a szerelem.

– Mondjad nekem Gül-Bejáze, miért történt az veled, hogy a szultán a bazárban eladatni parancsolt?

A leány föltekinte Halilra azokkal a nagy fekete szemeivel; mikor hosszú szempilláit fölemelte, mintha az éjszaka nyílna meg két fekete nap előtt, s azután sokáig nézett rá merően, szomorúan.

– Azt majd te is meg fogod tudni Halil, felelt neki suttogva.

És Halil mindinkább hevülni érzé szivét ily közel a legforróbb, a legégetőbb lánghoz; szemei kápráztak ennyi szépség láttára, megradá a leány kezét és ajkaihoz szorítá azt. Oly hideg volt e kéz. Annál több ok, hogy azt ajkain, keblén melengesse fel, de a kéz csak hideg maradt, hideg, mint egy halott keze.

Vajjon a kebel, az ajk is oly hideg-e?

Halil szenvedélyittasan ölelé át a leányt és a mint keblére voná és magához szorítá, hosszan, édesen, a leány halkan rebegé magában:

– Szűz Mária…

És a leány hosszú fekete haja leomlott arczára, s a mint Halil félresimítá azt a szép arczból, hogy meglássa, ha pirosabb lett-e az az öleléstől? íme az még fehérebb volt. Eltünt belőle minden élet, a szemek le voltak csukva, az ajkak zárva és elkékülve. Holt, holt, halott!…

Halil nem akarta hinni. Azt vélte, a leány csak tetteti magát. Szép keblére tevé kezét. Nem dobogott az. A leány nem érzett semmit. Tehetett vele Halil, a mit akart. Egy holttest feküdt a keblén.

A forró szenvedély lángja után egyszerre jéghideg borzadály hatotta át Halil szivét, reszketve tevé le a leányt, s ijedten rebegé:

– Ébredj fel, nem bántalak, nem bántalak.

A könnyü kaftán le volt csúszva kebléről, azt ismét betakarta s félelmesen nézte a szép hullaarczot.

A leány egy percz múlva nehéz sóhajjal nyitá meg ajkát, azután nagy sötét szemei nyíltak meg ismét, ajkai újra visszanyerék az előbbi pírt, szemei a bűbájos ragyogást, arcza a fehér rózsa gyöngéd elevenségét, szép keble ismét szállt, emelkedett.

Fölkelt a szőnyegről, melyre letevé Halil, s a szerte heverő edények eltakarításához fogott, s csak néhány percz múlva susogá Halilhoz, ki bámulatából nem birt magához térni:

– Már most tudod, miért adatott el engem a padisah a bazárban? A mint engem férfi ölelése érint, azon perczben holt vagyok és holt maradok, a míg ismét el nem bocsát és ajkai megfagynak rajtam és szíve visszaborzad tőlem. Az én nevem nem Gül-Bejáze, hanem Gül-Ölü (holt rózsa).