III. Achmet Szultán.

A nap a szerály ablakain keresztül sütött már, a két ulema, ki a szultánnal együtt szokott imádkozni, épen most távozott el, s a Kapu Agaszi és az Anaktár Oglán (főajtónálló és kulcstartó) sietnek nyitni az ajtókat, melyeken keresztül a padisah öltözködő teremébe szokott lépni, a hol már készen várnak reá az udvar legnevezetesebb személyei: a Khasz-Oda Basi (főöltöztető), a Csohodár, ki a szultán felső köntösét adja fel, a Dülbendár, a ki a shawlt köti a derekára, a Berber-Basi, a ki fejét megborotválja, az Ibrikdáraga, a ki megmossa a kezeit, a Peskiridzsi Basi, a ki megtörülgeti, a Serbedzsi Basi, a ki italát tartja készen és a Tirnakdzsi Basi, a ki körmeit elmetéli. Mindezek a legnagyobb hódolat- és tisztelettel hajolnak a földig, midőn a padisah orczáját megpillantják, ki a számtalan faragott ajtókon keresztül öltöző szobájába lép.

Egyszerű hatszögletű terem az, magas, arany rácsos ablakokkal, minden szépsége abból áll, hogy falai ki vannak rakva amethysttal, miknek jáczintszínéből élénken ragyognak elő a topázból és almandinból rakott arabeszkek. A padisah nagy kedvelője a drágaköveknek; öltözetének minden darabja gyémánt, rubin és gyöngyöktől ragyog, s ujjai nem látszanak a szikrázó gyűrűktől. Ő e pompában örömét leli. És arcza illik ennyi fény közé. Szelid, nyájas, tündökletes arcz, mintha egy atya lépne gyermekei közé. Nagy mélázó szemei enyhén nyugosznak meg mindenki arczán, szép sima homlokán semmi ráncz nincs, látszik, hogy nem szokta azt redőkbe vonni, hogy nem haragszik soha; hosszú, tömött, fekete szakállában egy ősz szál sincs, látszik, hogy nem szokott búsulni, hogy igen boldog.

Valóban az. Huszonhét éve ül már a trónon. Meglehet, hogy e huszonhét év alatt történtek birodalmában olyan változások, a miken nem volt oka örülni, de Allah azon különös áldásban részesíté őt, hogy az ily szomorú dolgokkal nem törődött, hanem, mint minden bölcs, örült annak, a mi örvendetes; szerette a szép virágot és a szép asszonyt; volt is neki mindkettőből elég. Kertje pompásabb volt, mint «ragyogó» Szolimán alatt, s hogy szerálya nem volt örömtelen, bizonyítja az, miszerint ez ideig harminczegy gyermeknek lett boldog édes atyja.

Ma különösen jó álmainak kellett lenni, vagy a szultána Asszeki (kedvencznő), a felülmúlhatlan szépségű Aldsalisz regéi lehettek nagyon mulattatók, vagy tán egy új teljes tulipán nyílt ki az éjjel, mert mindenkinek odanyújtja kezét csókolásra, s midőn a berberbasi elkészíti alája a vánkost, megveregeti annak csattanó piros orczáját, melyet az érdemes basi még zárai borbélylegény korában szerzett, s azóta olyan szépen megnövelt, hogy gyönyörűen odaillik vele berberbasinak.

– Allah gondoskodjék rólad, hogy szádnak sohase legyen panasza kezed ellen, derék berberbasi. Mi új dolog történt tegnap óta a városban?

Úgy látszik, hogy a berberbasik Stambulban is nevezetesek arról, hogy szeretik a napok eseményeit figyelemmel kisérni, s azokat másokkal közleni, azon unalom enyhítésére, melyet a borotválkozás rendesen előidéz.

– Ha érdemesítesz arra, leghatalmasabb és legkegyelmesebb úr, hogy a mit leghaszontalanabb szolgád érdemetlen száján kibocsát, azt menyei szózatokra méltó füleidbe bevedd, elmondom azt, a mi legújabban történt Sztambulban.

A szultán gyűrűivel játszék, miket egyik ujjáról a másikra vont.

– Megparancsolád legnagyobb kegyelmű padisah, szólt a berberbasi, letekergetve a gyöngyös kaukot (turbántekercs) a nagyúr fejéről, miszerint tudakozzam ki, mi történt tovább Gül-Bejázéval, miután háremedből elvitetett? Reggeltől estig és estétől reggelig kutattam házról házra, tudakozódtam, hallgatóztam, füleltem, álöltözetben a kereskedők közé vegyültem, beszédet kezdtem, szaglálóztam, míg végre kitudtam a dolgot. A leányt sokáig nem merte megvenni senki, mert illendő, hogy a mit a világ leghatalmasabb ura elhajít, azt senki fel ne merje venni, és a hová ő pipája hamvát kiveri, azt a helyet mindenki kikerülje és rá ne merjen arra gázolni. Ime azonban mégis akadt egy vakmerő férfi a bazáron, kit megvesztegetett a leány szépségének látása, s megvette azt a kikiáltó kezéből ötezer piaszteren. Ez volt minden pénze, ezt is csodálatos módon kapta egy idegen mészárostól, kit házába fogadott.

– Mi neve e férfinak?

– Halil Patrona.

– Mi történt tovább?

– Az ember haza vitte a leányt, kinek szépsége bizonyára mindenkit el fogna ragadni, a ki még nem tudná, hogy mik történtek vele a szerályban és a Kiaja bég s Damad Ibrahim fővezér kioszkjában és a fehér herczeg háremében. Valóban gyönyörüség látni e leányzót és könnyen eszét vesztheti miatta, a ki még nem tudja róla, hogy a szép virágszál csak nézni és nem letörni való, hogy azon szép és a paradicsom hurijait megszégyenítő alak egyszerre holt és merevvé válik, a mint férfi keze érinti őt és e halálhidegségből sem a padisah napként melegítő arcza, sem a nagyvezér haragja, sem a szultána Asszeki korbácsütései, sem a fehér herczeg könyörgése nem birta őt fölébreszteni.

– És utána jártál, hogy mi történt ezen leánynyal tovább?

– Áldott legyen minden szó, mely ajkaidról engemet illet, oh hatalmas padisah! Igenis, utána jártam. A jámbor szatócs hazavitte a leányt magához; örült neki, hogy mindenét oda adhatta érte. Maga mellé ülteté. Vacsorált vele együtt, akkor át akarta ölelni, keblére vonta és ime a leány holtan rogyott karjai közé, mint szokta mindig, valahányszor férfi ér hozzá, valamely bűbájos varázsoló szót ejtve ki ajkain, melytől őrizzen meg minden igazhivőt a próféta; azon szent asszony neve ez, kinek képét a gyaurok zászlóikon viselik s nevét kiáltják, midőn az igazhivőkkel harczolni szállnak.

– Haragos volt-e a vevő?

– Nem, sőt inkább megnyugodott benne. Ez idő óta békében hagyja a leányt. Úgy tekinti, mint egy tündért, mint az őrülteket szokás, a kiket nem bánt senki. Szabadon jár-kel házában. Halil nem engedi semmi durva munkát végezni, inkább maga tesz helyette mindent, úgy, hogy azok között, a kik őt ismerik, már példabeszéddé kezde válni a neve, hogy Halil rabszolgálót vett magának s maga lett annak rabszolgája.

– Ez valóban nevezetes eset, monda a padisah, tudd meg tovább is, mi kifejlése lesz e dolognak? A Teszkeredsi Basi (titkár) jegyezzen fel mindent, a mit elmondasz, örök emlékezetre.

A Berber Basi e beszéd alatt ügyesen végzé a padisah fejével hivatalos működését, s azután jött az Ibrikdár Aga, megmosá annak kezét, a Peskiridzsi basi megtörülgeté azokat, a Tirnakdsi Basi elvagdalá körmeit, a Dülbendár felköté fejére a gyöngyös kaukot, s derekára a hosszú keleti shawlt, a Csohodár ráadá a turquoisoktól nehéz binist (felső gunya), a Szilibdár felköté bogláros kardját, s azután a szokott főhajtások mellett mindnyájan eltávozának előle, csak a Khasz-Oda Basi és a Kapu Agaszi maradtak mellette.

A Khasz-Oda Basi jelenté, hogy a szerály előcsarnokaiban térdhajtva várakozik a szultán legalázatosabb két szolgája: Abdullah a főmufti és Damad Ibrahim a nagyvezér, kik fontos országos ügyben kivánnának szót terjeszteni a nagyúr elé.

A szultán még nem adott feleletet, midőn a háremhez vezető ajtókon keresztül belép hozzá a Kizlár Aga (eunuch főnök) tisztességes fekete, hasított ajku nemes úr, kinek azon szomorú kiváltsága van, hogy a szultán háremében szabadon járhat ki s be és abban neki semmi öröme nincsen.

– Mit kivánsz hű szolgám, Kizlár Aga? szólt eléje menve Achmed s fölemelve őt a földről, hová előtte leborult.

– Legkegyelmesebb padisah. A virág nem tud ellenni nap nélkül, a virágok legszebb, legillatosabb szála, a szultána Asszeki óhajtja látni orczádat.

E szókra még szelidebb, még mosolygóbb lett Achmed arcza; inte a Khasz-Oda Basinak és a Kapu Agaszinak, hogy vonuljanak ki a másik terembe, a Kizlár Agát pedig visszaküldé, hogy vezesse elé a szultána Asszekit.

Gyönyörü damascusi hölgy volt Aldsalisz. A természet minden szépséget pazaron ruházott reá; bőre fehérebb, mint az elefántcsont és simább, mint a bársony. Hajfürtei mellett csak árny volt a legsötétebb éjszaka, s telt, mosolygó orczájának színe megszégyeníté a hajnalt s a feslő rózsát, s ha e szemekkel Achmedre pillantott, mikben egész gyönyörvilága égett a paradicsomi örömöknek, a padisah édes villámoktól sujtva érzé szívét, s ha e bűvösbájos ajkak megszólaltak, ki volna az, a ki ellent tudjon neki mondani? Achmed bizonyára nem. Oh nem. «Kérjed országom felét.» Ez a legkisebbike azon hizelgéseknek, mikkel őt el szokta halmozni. Ha ő ölelheti, ha égő szemeibe nézhet, ha őt mosolyogni látja, elfeledi Stambult és a hadsereget és a háborút és az idegen követeket, s ez nagy áldás a prófétától.

A kedvencz szultána azon csábító mosolylyal járult Achmed elé, mely örökké ellenállhatatlan volt reá nézve, s nem engedé a szultán ajkain megjelenni a tagadó választ.

Minő sürgető kérése lehetett, hiszen csak hajnalban vált el tőle a padisah, minő álmot láthatott azóta, melynek megvalósulását óhajtja?

A szultán kezénél fogva vezeti őt bibor ottománjáig s megengedi, hogy lábaihoz leüljön; a szultána összefonja kezeit a padisah térdein s fölvetve arczára szemeit, szól:

– Leányodtól, a kis Eminától jövök, ő külde hozzád, hogy csókoljam meg helyette lábaidat. Valahányszor tégedet látlak, felséges chán, mintha az ő arczát látnám, s valahányszor őt szemlélem, mintha a te arczod állana előttem. Úgy hasonlít hozzád, mint a ragyogó csillag hasonlít a tündöklő naphoz. Három évet tölte be már, most lép a negyedik esztendejébe, s még nincs férjhez adva. Ma reggel, hogy arczodat elfordítád tőlem, álmot láttam, mely a következő volt: leányaid hárman, Aisah, Hadissza és Emina ültek a nyilpiaczon, pompás csillogó sátorok alatt; három sátor volt egymás mellett, egyik fehér, másik violaszin, harmadik naphtazöld; ezekben ültek a herczegasszonyok ezüstszövetű kapanidzsákba öltözve, a gömbölyü selmikkel fejükön, s a hét szerencsés karika által fölékesítve, melyek egy nőnek boldogságot hoznak és a melyek az istifan (diadem), a nyakkötő, a fülönfüggő, a gyürű, az öv, a karperecz és a kösöntyü.14) Mellettük ismét számtalan sátor, háromféle kék, háromféle zöld, miket az Emirek, Defterdárok, Reis Effendik, Muderriszek és Seikek nagy serege foglalt el. És a szekér fölött három magas pálmafa volt felállítva, melyeket elefántok húztak nagy kerekeken és három kert, melyben minden virág czukorból vala készítve, és ekkor elkezdék a fővezérek az ünnepélyt, a kézcsók után a főmufti végrehajtá az egybekelést, melyen a vőlegényt a Kiaja, a menyasszonyt pedig a Kizlar Aga képviselte és azok mind megajándékoztattak. Ekkor jöttek a vőfélyek a nászajándékokkal, száz teve virággal és gyümölcscsel megrakva, egy elefánt aranynyal, drága kövekkel és tündöklő fátyolokkal; két eunuch smaragddal kirakott tükröket hozott, pompásan fölnyergelt lovakat a miri achorok (lovászok). Ezek után jöttek a nagy vezér kisérői és dsiridhajításban gyönyörködteték a bámuló szemeket, jöttek ismét a tömlőhordók, s egy sátorban faembereket és egy eleven centaurt játszattak, és az egyptomi kard- és abroncstánczosok, az indu szemfényvesztők és kigyótánczoltatók, a kik után következett a főmufti, s orczádnak színe előtt a Koránból egy versezetet olvasott föl és azt megmagyarázta szépen. Ezután jöttek az arsenalból való emberek, kik egy egész vitorlás gályát huztak nagy hengereken és utánok a topidzsik (tüzérek), kik szintén hengereken egy várat szállítottak elé, ágyukkal megrakva és azokból lövöldöztek. Ismét erre az egyptomai opiumevők táncza következett, a mely igen csodálatos, a mely után ismét majmok és medvék játszottak furcsa dolgokat; mindezekre következett a czéhek elvonulása és a janicsárok megvendégelése, legvégtére a pálmák ünnepe, a midőn azok a szerály kapujáig vitettek a czukorkertekkel együtt és a lámpaünnepély, melyben tízezer színes lámpa ragyogott húszezer nyiló tulipán között, úgy, hogy azt lehetne hinni, hogy a lámpák virágoznak és a tulipánok világítanak; a rumili hisszár és az anatoli hisszár ágyui mennydörögtek közben, s a Bosporus egy lángtengerré látszott válni a fénylő hajóktól s a szikrázó tűzjátékoktól. Ime ilyen álma volt legalázatosabb rabszolgálódnak Dzsemachir 12. (jun. 15.) hajnalán, a mely szerencsés nap az ozmanlik előtt.

Hasonló álmokat igen unalmas dolog volna végig hallgatni, de Achmed gyönyörűségét lelé azokban; őt az ünnepélyek boldogíták és semmivel sem lehete annyira megnyerni kegyét, mint valami új, feltünő ragyogó pompával, a minőt még elődei nem ismertek. Aldsalisz az által lett kegyenczévé, hogy a tulipánok és lámpák ünnepélyét feltalálta, melyet minden évben megültek, s a «pálmák ünnepélye» ismét új eszme volt és a «czukorkerteké» szintén. Achmed elragadtatással ölelé keblére a kedvencz szultánát s megesküvék neki, hogy álmát teljesíteni fogja, s úgy bocsátá őt vissza a hárembe.

A Kizlár Aga bebocsátá a künn várakozó két főurat. Elül lépett be a főmufti, utána Damad Ibrahim a fővezér, mindkettő hófehér rengő ősz szakállal, komoly, tiszteletgerjesztő arczok.

Ott lehajoltak a szultán előtt, megcsókolák köntöse szegélyét s leborulva maradtak előtte, míg föl nem emelé őket.

– Mi hoz benneteket a szerályba, derék országnagyok?

Mint illett, a főpap kezdé a beszédet.

– Legkegyelmesebb és leghatalmasabb úr. Légy kegyelemmel irántunk, a midőn életed örömeit szavunkkal háborítjuk; mert ámbár áldás az álom, de jobb az ébrenlét az álomnál, s a ki rejtegeti maga előtt a veszélyt, annyit tesz, mintha önmagától lopna. Tudva lesz előtted, legdicsőbb padisah, miszerint néhány év előtt tetszett Allahnak megengedni, hogy a lázadó Esref Persia törvényes fejedelmét Tamasip sahot elűzze fővárosából. – A fejedelem bujdosóvá lett, a fejedelem anyja rongyokba öltözött közszolgáló gyanánt tengette életét Ispahánban. Az ozmán fegyverek nem engedheték a bitorlónak, hogy rablott trónján nyugodtan ülhessen, s diadalmas hadseregeid, miket Ibrahim vezér s az «erényes» Küprili utóda Nuumán Küprilizáde vezérlett, elfoglalák Persiától Kermandzsahánt, s birodalmadhoz csatolák. Ime azonban a prófétának tetszik csodák történését engedni. Egyszerre előtámad az elveszettnek hitt Tamasip sah egy maroknyi hadsereggel s három csatában Damaghan, Derechár és Ispahan mellett tönkre veri Esref chánt, őt magát futtában a lovak taposták el. Most a visszatért fejedelem visszaköveteli az ozman birodalomtól az elfoglalt tartományokat, s fővezére Szafikuli chán nagy hadsereggel közeleg Küprilizade ellen. Az ozmán fegyverek napját sötétség fenyegeti, Leghatalmasabb úr! Ne engedd dicsőségeden e csorbát esni; mi a fővezérrel már összegyüjtöttük a hadsereget, mely készen áll a Bosporus partján minden perczben hajóra szállani; pénz és eleség ezerötszáz teve hátán előre küldetett a határok felé Nuumán számára. Csak egy szavadra van szükség s fegyveres kézzé válik az ország, melynek csapása egy másik országot ejt el; csak egy intése kell szemeidnek, s a földből támadnak elő a harczosok, mintha a négyszáz év alatt elhullott ozman hősök mind egyszerre kikelnének sírjaikból, hogy a próféta zászlóját megvédjék; de a zászlót neked kell kezedbe ragadnod, legdicsőbb padisah, mert fegyvereinknek csak jelenléted adhatja meg a diadalt; azért kelj, övezd föl derekadat Mohammed kardjával és szállj le a seregek közé, melyek óhajtva várják arczod láthatását, mint óhajtja a nap feljöttét, kinek hosszú az éjszaka és aludni nem bir.

Achmed szeliden tekinte le a beszélőre, mintha az alatt, míg ez beszélt, egészen másról gondolkoznék s egy szót sem hallana azokból, a mik hozzá mondattak.

– Hű szolgáim, szólt nyájasan mosolyogva. E mai nap szerencse napja rám nézve. A szultána Asszeki álmot látott e hajnalon, mely méltó, hogy valósíttassék; Istambul utczáin fényes ünnepély volt, ki volt világítva az egész város, lámpák és tulipánok ragyogtak a puszpángfák kertjeiben és az «édes vizek» körüli kiöskök udvarain, s mozgó pálmafák és czukorból készült kertek vitettek körül a piaczokon, az utczákon kerekenjáró gályák és várak sétáltak végig. Ez álom oly szép, hogy valósulásra vár.

A főmufti meghajtá magát mellén keresztbetett kézzel.

– Allah akbár! Allah kérim! Az Isten hatalmas. Legyen úgy, a hogy parancsolod. Keljen fel a nap ezután nyugaton, ha úgy kivánod.

Azzal a főpap visszavonult és elhallgatott.

De előlépett az agg fővezér Damad Ibrahim, s kaftánja szélével megtörülve könyes szemeit, szomorúan állt meg a padisah előtt és szólt.

– Óh uram! Allah külön napot rendelt az örömre, különt a szomorkodásra, s nem jó azokat egymással összetéveszteni. Semmi ok sincsen jelenleg az örömre, de a bánatra annál több. Az ország minden részeiből gyászhírek érkeznek, mint fekete hollók, midőn zivatar közelg: tűzvész, ragály, földrengés, vízáradás, vihar rémíti a népet. Csak e héten égett le Stambul legszebb része, a Chodzsa-basa mellett, alig nehány hete az Ejul külváros az egész part mentében, midőn a város másik része kivilágíttatott Murad herczeg születésére. Kallipolisban a villám a lőpormalomba sujtott s hatszáz munkás repült a légbe. A Kiagadchane patak egy éjjel úgy megáradt, hogy az egész édes vizek völgyét elöntötte, s a fölállított ágyukat elragadta, s ime nézzed: legújabban Santorin sziget mellett egy új sziget emelkedett ki a tengerből, három hónapig folyvást nőttön nőtt és a mig megnőtt, Sztambul alatt reszketett a föld. Oh uram, ez nem jó jelenség nekünk, s ha van füled szolgáid tanácsát meghallani, bőjtöt rendelj és hamvazó napot az örömünnep helyett, mert Stambulra gonosz napok közelgenek. Ellenség szava hallatszik határainkon köröskörül, a Ton (Duna) partjáról, mint a Pruth vize mellett és Eriván hegyei közül, mint a szigetek felől, s ha tíz keze volna minden muzulmánnak, mind a tízre jutna egy kard, hogy azzal védelmezze országodat. Ám neheztelj ősz szakállamra és büntess meg vakmerőségemért; én lángok között látom Istambult, valahányszor ünnepélyre van az kivilágítva s ijedtséggel kiáltok hozzád és a prófétához: segítsetek!

Achmed szultán folyvást kegyesen mosolygott. Hangja édes volt, mint a folyóméz, midőn felelt.

– Nemde tenéked, derék Ibrahim, van egy fiad, a kit Omárnak hínak, a ki meghaladta már a negyedik évet? Nekem is van egy leányom, a ki már három éves, Emine. Él az én lelkem! hogy addig fel nem kötöm a próféta kardját és a veszély zászlaját kezembe nem fogom, a míg őket össze nem házasítám. Régen egymásnak voltak ők szánva, s érdemeid szaporodása sietteti egybekelésüket. A szultána Asszekinak esküvel fogadtam azt fel, s visszafelé esküdni nem lehet, mint a hogy tesznek a hitetlen tűzimádók, kik ha fogadást vagy esküt tőnek, visszafelé elmondják azt, s azt hiszik, hogy az által fel vannak oldva alóla. Igazhivőhöz ez nem illik. Én megigértem ez ünnepélyt s akarom, hogy ez pompás legyen.

Ibrahim felsóhajtott s búsan köszöné meg a nagyúri kegy ez újabb tanubizonyságát. Ráért volna ez ugyan későbbre is maradhatni: hisz a vőlegény csak négy, a menyasszony csak három éves.

– Allah kérim! Az isten ne engedje megrövidülni árnyékodat, hatalmas padisah! szólt Damad Ibrahim s azzal megcsókolva a nagyúr kezét, eltávozának mind a ketten.

A szerály kapujában borusan monda a főmufti a nagyvezérnek:

– Jó lett volna nekünk kettőnknek nem őszülni meg.

Achmed pedig a bosztandzsik (kertészek) kiséretében sietett a puszpángfák kertjébe tulipánjai közé.