XI. Látások A Jövendőbe.

Halil Patrona palotája erkélyén ül, melyet neki a szultán és a nép kegye ajándékozott. A nap lemenőfélben van, az aranyszarv víztükre felragyog, száz meg száz színes lobogó és vitorla libeg-lobog az alkonyi szélben.

Gül-Bejáze ott fekszik mellette az ottománon, szép fejét a boldogság lankadt érzetével hajtja férje kebelére, nagy szempilláit félig orczájára eresztve, míg hattyúkarjával nyakába kúszik fel. El-elszenderül, de a hő szívdobogás, mely férje keblét emeli, felriasztja mindig. Halil Patrona egy nagy kapcsos könyvet olvas, melyben szép talik írással vannak írva czifra betűk. Gül-Bejáze nem ismeri ezt az írást, rá nézve idegen jegyek azok, de gyönyörködve nézi a szépen festett rózsa és liliomfűzéreket, s a tali tarka madarakat, mikkel a kezdőbetűk ki vannak szépen rajzolva, s alig veszi észre, hogy e szép tarka pillangós betűk milyen sötét árnyékot vetnek Halil arczára.

– Minő könyv az, melyet olvassz? kérdi tőle Gül-Bejáze.

– Tündérregék, bűvös mondák, felel Patrona.

– Ebből olvasod-e azon szép történeteket, miket esténkint nekem el szoktál regélni?

– Úgy van. Ebből.

– Elmondod majd, a mit mostan is olvastál?

– Ha fölébredsz, szól Halil, s gyönyörködve néz a szép delnő arczára, ki ölében alszik el, s tovább fordít a nagy könyvben.

Mi van abban? Mit tartanak e fényesen rajzolt betűk? Mi a neve ezen könyvnek?

Nem rege az, nem tündérmondák, nem mulattató mesék.

E könyv a «Takimi Vekai».

Ah ne kérdezd a müzülmántól, hogy mi az a Takimi Vekai? mert elszomorodik rajta, s a mahomedán nő előtt ne említsd ezt a nevet, mert a köny kiesik szeméből! A Takimi Vekai a «jövendőmondás könyve», melyet harmadfélszázad előtt megírt Szid-Achmed-Ben-Musztafa, s melyet ott őriznek a Muhamedije mecsetben, s csak a hatalmasoknak van alkalmuk azt színről-színre látni.20)

A pompás virágokkal rajzolt, arany himmel festett betűk e sötét szavakat tartalmazzák:

«Takimi Vekai.» (A jövendők lapja.)

«Huszonnyolczadik napján a Rabi-Estani hónapnak, a Hedzsira 886-ik esztendejében (1481. Kr. után) én, Szid-Achmed-Ben Musztafa, a skutari Kaza yek-naibja (helytartó) és chodzsa efterdár (palotai irnok), miután az Abdesztánt (ima előtti mosdást) elvégezém, s kezeimet ég felé emelve a Fatehát (az Alkorán első fejezetét) elmondtam, fölmenék az Ujuk Kúlé tornyába, melyből egész Stambulra lelátni, s ottan elmélkedni kezdék.»

«És ime megjelent előttem a próféta, és megilleté szemeimet és füleimet, hogy ne lássak és ne halljak egyebet, mint a mit ő parancsol látnom és hallanom.»

«És én leírtam azokat, a miket a próféta nekem mondott.»

«A gyaurok már látják az idegen hadak sátorait felvonva a Tsiragán piaczon, látják a félholdat leütve s a kettős keresztet felállítva a mecsetek tornyain, a Khaznét (a szultán kincstárát) kifosztva, az igazhivőket a karadzs (kivégeztetés) alá vetve. A Fanar negyedekben (hol a görögök laknak) már számlálják a napokat és mondják egymásnak: holnap!… holnap!…

«De Allah az Isten, ki megvédi az ottománok padisahit. Odzsákjaik (lovas csapatjaik) félelmet fognak szétterjeszteni. Allah akbár! Hatalmas az Isten!»

«És a bash-ráik (hajóskapitányok), a ráietterik (hajóvezetők), a bash-topodzsik (tüzérkapitányok), meg a beharik (kalózok) maguk is osztozni fognak a kincseken, miket a hitetlenektől vesznek el.»

«És a padisahk uralkodni fognak tizenhárom nemzet fölött.»21)

«De támad im sötét felleg a hideg észak felől; egy ellenség jelen meg, félelmesebb és kitartóbb, mint a magyarok, mint a velenczések, mint a persák. Gyönge még most, mint a balkáni saskesely fiai, de majd-majd kiterjeszti szárnyait. Előre Szilihdár aga, Recsinbtár aga, (a szultán kard és kengyeltartói tegyétek kötelességeiteket). Ti Ferikek (vezérek) gyűjtsétek össze a redifeket (tartalék). Ama férfiak, kik azon földről jőnek, hol a fenyvek és jegenyék emelik szűz sudaraikat az ég felé, vágynak bírni a meleg tájat, melyen az olajfa, a fabago, a lestiszk, a terebinth és a pálmák koronái emelik az eget. Az apák fiaiknak újjal mutogatják Stambult, mint prédát, melytől meghízzanak; gyönge nők veszik kezökbe a kardot az ozmanlik ellen és harczolni fognak, mint hősök!… ámde még itt nem végződnek az ő napjaik napjai: ellent fognak állani, mint a szalamándra az égő parázs között.»

«Az évek múlnak a világ felett; a gyaurok tömegestül jönnek ismét, fenyegetőzve, de a diván azt mondja nekik: «olmaz!» Ez nem lehet. Az anatoli Fanár és a rumili Fanár magasából idegen hajóhadak közeledtét fogják jelölni.»

«Sokkal későbben leend az, minekutána huszonhárom padisah uralkodott a tizenhárom nemzet fölött, hogy Stambul alá fog vettetni a hitetlenek jármának. Jaj! jaj nekünk! Örökké győzhetetlenek maradtak volna ők, ha szilárd léptekkel jártak volna a Korán parancsai szerint; de jövend idő, midőn a régi szokások feledékenységbe mennek, midőn új erkölcsök csúsznak a müzülmánok közé, mint a csörgőkigyó csúszik a rózsás kertbe. A hit nem ád többé erőt ama jég-emberek ellen, s ők bejönnek huszonnyolcz kapun a héthalom városába.»

«Ime ezt fedezte fel én előttem a próféta, az Él-Asször ima idejétől kezdve a meghereb (napnyugta) idejéig.»

«Allah adjon üdvöt a világok urainak!»

… Ezt mondja a Takimi Vekai.

Halil Patrona sokszor keresztülolvasta már e sorokat, csaknem minden betűjét ismeri már, s arról gondolkodik, arról álmodik és nem engedi lelkét megnyugodni azon örökké visszatérő eszmének forrongása alatt: ha e jóslatot meg lehetne czáfolni! ha erős kézzel a futó sors kerekébe lehetne kapni, s megállítani azt és elfordítani másfelé hogy a mi a nap és hold teremtése óta a Thóra könyveibe meg van írva, ki legyen törölve onnan, és az őrangyalok más sorokat írjanak helyette.

Az eszme nem müzülmánhoz illő; nem a kegyes lemondás eszméje, melylyel a mahomedán a jövendő iránt viseltetik, megnyugodva a sors határozataiban és nem törekedve halandó kézzel mindenható erők ellen küzdeni; nagyravágyó, világokat emelő gondolatok dúltak Patrona lelkében, melyek nincsenek halandókra bízva. Szegénység az ember gondolatja; összerak egy világot a másik tetejébe, ezredéveknek épít; egy lengeteg szellő megüti és por lett belőle: miért gondol az ember a holnapi napra?

Az éj lassanként leszállt, a délesti sugár mindig halaványabb lett a minarék félholdjain, végre egészen elsötétültek azok, a muezzim kiáltása hangzott a mecsetek tornyaiból.

«Allah kérim! Allah akbár! La illah il Allah, Mohamed rasul Allah!»

(Az Isten felséges! Az Isten hatalmas! Egy az Isten és Mohammed az ő követje.)

S nehány percz mulva kiáltá ismét:

«Jőjjetek el népek az Istennek nyugalmába, az igazságnak helyére, jőjjetek el a boldogságnak hajlékába.»22)

Gül-Bejáze fölébredt. Halil megmosá kezeit s arczát a Mehráb23) felé fordítva, elkezde imádkozni.

De hiába küldte el Gül-Bejázét magától (nőnek nem szabad jelen lenni férfiak imádkozásánál, sem férfinak, ha nők imádkoznak), hiába emelé ég felé kezeit, hiába térdelt és feküdt a földre arczczal, szivében más gondolatok jártak, ijesztő, háborító eszmék, hogy magában már azt gondolá, miként már azon Isten nem is él, a kihez ő imádkozik, hanem a mint itt e földön elronták birodalmát, ott az égben is megszünhetett az, s háromszor kellett újra kezdenie imáját, mert mind a háromszor félbeszakasztá azt a köhintés, s a félbeszakadt imát folytatni nem szabad. Még egyszer széttekinte az elsötétült városon s nagyon elszomorodék rajta, hogy egy félholdat sem látott sehol ragyogni, azzal bement, fölkereste Gül-Bejázét s mesélt neki szép tündérregéket, miket ama talikos könyvből olvasott.

Másnap összegyűjté Halil titkos teremében mind azokat, kikhez bizalma volt.

Köztük volt Kaplan Giráj (tigris), a krimi tatár fejdelmi család tagja, Musszli, az öreg Vuodi, Mohammed Dervis és Szulali.

Szulali írta, a miket Halil mondott.

– Müzülmánok! Tegnap az Abdesztán előtt olvasék egy könyvet, a melynek neve a Takimi Vekai.

– Jash Allah! kiáltának fájdalmasan a mohamedánok mind.

– Eme könyvben az ottomán birodalom végromlása van megjósolva. Eljövendő az év, a nap, melyen nem fogják Allaht dicsérni e földön és a szökőkutaknál gulyák kolompolása hallik, és a tornyokban csengetyűk és harangok, miknek szavát Allah gyűlöli. Az igazhivők fejeivel a gyaurok fognak tekézni és sírjaik tetejébe házakat építenek.

– Mash Allah! legyen meg az Isten akaratja, szólt az öreg Dervis Mohammed reszketeg hangon; akkor mindnyájan a paradicsomban leszünk, fenn a hetedik égben, melynek földje tiszta lisztláng, ámbra, pézsma és sáfrányból vagyon, és kövei hyaczintkövek és kavicsai igazgyöngyök, melyeket a Tubafa boldogságos árnyéka fedez, aranyvirágú, ezüstlevelű, édes gyümölcsű fa, melynek tövéből tej, méz és bor fakad; hol a próféták Mahommed, Jézus és Mózes hajlékai épültek kimondhatatlan szépségben, és minden igazhivő hajlokára lehajolnak a szent fa ágai, melynek gyümölcsei el nem rohadnak soha, és itt fogunk együtt e fényes paradicsomban lakni, hol minden igazhivőnek palotája lesz, és minden palotában hetvenkét ifjú gyönge húri fog eléje mosolyogni, ifjú, örökké szép szűzek, kiknek arczán soha ráncz nem támad, s kik százszorta érzékenyebbek a földi asszonyoknál.

Halil csendes lélekkel hallgatá végig az ősz Vunli beszédét a paradicsom örömeiről.

– Mind szép az és mind való, a miket mondtál, de eszedbe jusson az, mit a próféta meghagyott a bűnök és érdemek megitéltetéséről. Midőn az Azráel angyal csendesen elválasztja testeinket lelkeinktől s eltemetnek bennünket, fejünkhöz ültetve a kettős sírkövet, melyre ez van írva: «Dáme Allah hu te ále Remaéti» (Isten legyen neki örökké kegyelmes), oda jő hozzánk a két vizsgáló angyal, Monkár és Nakir. És kérdezni fogják tőlünk, hogy töltők be a próféta parancsait? Mi felelni fogunk reszkető ajakkal. És a midőn azt fogják kérdeni, hogy védelmeztétek meg a hazát a hitetlenek ellen? mit fogunk felelni akkor? Boldogok, a kik így felelhetnek: «én megtettem mindent, a mi rám bizatott», az ő lelkeik az Izmail kútjában fogják elvárni a végitéletet; de a kik azt felelik: «én láttam a veszélyt, mely az ozmán népet fenyegette, hatalmamban volt segíteni és nem tevém azt», annak testét vas vesszőkkel verik meg az angyalok, s lelkét bevetik a Morhut vermébe, s ott fog vesztegelni az itéletnapig. És midőn az Izrafil angyal tárogatója megzendül, s megjelen a csodakép Sáfa hegyéről felirva az emberek homlokára e szót «Múmem» (hivő) vagy Gyaur (hitetlen), midőn eljön az Al-Dallaja (Antichristus) s eltörli az ozmánok népét; midőn leszáll a Krisztus a mennyből s megöli az Aldallaját, midőn eljönnek a Góg és Mágóg hadai, s kiirtják a Krisztus hivőit és kiiszszák a folyók vizeit s végre mindenkit leöldös a Móhdi, akkor a hegyek romlásánál, a csillagok hullásának napján, midőn Gábriel és Micháel őrangyalok felnyitják a sírokat és Allah színe elé vezetik a reszkető halovány arczokat egyenkint, kik átlátszók lesznek, mint a kristály és minden gondolat meglátszik sziveikben: mit fogtok felelni akkor, ti, kiknek hatalmatokban áll Mahomet birodalmát megtartani, kiknek kezébe adatott a kard és fejébe az ész, hogy tartóssá tegyétek azt, ha majdan kérdezni fogja az érczszózat: «láttátok-e a romlást és segítettetek-e rajta?» mit használand akkor elmondanod ősz Vunli és ti többiek, hogy soha sem mulasztottátok el az Abdesztán, Güzül és Thüharet mosodásit, sem az ötrendbeli namazát imáit; hogy megtartottátok a Ramazán bőjtöt, és a Fejrám ünnepet; hogy bőven kiosztottátok a Zakátot (törvényparancsolta alamizsnát) és a Szadakátot (önkénytes alamizsnát); hogy ennyiszer meg ennyiszer zarándokoltatok a Mekkai Kábához (hol Mahomed született), csókoltátok a bűnbocsátó fekete követ, ittatok a Zenzemet kútból (Hágár kútjából), s megkerültétek hétszer az Arafát hegyét, s hajigáltátok a köveket az ördög ellen a Dsemret völgyében, ha ezen kérdésre nem tudtok megfelelni? mert ki mit vétett Isten ellen, megbocsátja neki Isten; ki vétett felebarátja ellen, megbocsáthatja neki az; de a ki vétett önmaga ellen, kitől kérjen az bocsánatot? Jaj tinektek és jaj minekünk mindnyájunknak, kik látunk, hallunk és mégis álmodunk. Mert midőn az Alsirat hídra fogunk lépni, melynek beretva élén minden igazhivő átfut a paradicsomba, minket ez egyetlen bűn terhe leránt a mélységbe, le a pokolba és nem az első pokolba, a Jehennába, hol az igazhivők bünhödnek, nem a Ladhánába, hol a zsidók lelkei tisztulnak, sem a Hotámába, hol a keresztyének vezeklenek, és nem a Száirba, mely az eretnekeké, sem a Szakárba, melyben a tűzimádók átkozzák a tüzet, és nem a Jahimba, mely a bálvány-imádók bömböléseitől hangzik, hanem a legmélyebb, a legátkozottabb, a hetedik pokolba, melynek neve az Al-Haviját, hol azok fetrengenek, kik csak szájjal vallották a hitet és sziveikkel nem érezék azt soha; mert hazugságot imádkozánk, midőn azt mondók, hogy imádjuk Allaht és templomait meg hagytuk fertőztetni!

E szavak megrendíték az egybegyűltek lelkeit. Minden mondat a moslem fogalmak legsúlyosabbikát adta elő; politikájuk, vallásuk, közéletük sarkpontjaira kötött háló volt az, melylyel Halil Patrona megkötözé sziveiket, hogy kezeiket keblökre téve, meghajoljanak előtte és mondják:

– Parancsolj velünk és mi tenni fogunk.

Halil Patrona látnoki ihlettel szólt az egybegyűlt férfiakhoz:

– Jaj minekünk, ha azt hiszszük, hogy a fenyegetett napok még messze vannak! Jaj minekünk, ha azt hiszszük, hogy azon bűnök még nincsenek elkövetve, melyek megrontják az ozman népet. A míg őseink bőrsátorokban laktak, a fél világ rettegte nevünket; mióta selyemben, bársonyban jár az ozman nép, ellenségeinek csúfja lett belőle. A palotákban virágokat termesztenek, bor, zene és asszonyölelés közt töltik napjaikat főuraink, irtóznak a csatamezőtől és rettenet kimondanom, Allah nevét káromolják. Ha a gyaurok közt akadnak Istentagadók, nem csodálom; a sok világi tudomány elveszi eszöket; de hogy emelheti föl fejét Isten ellen egy müzülmán, ki nem tanult egyebet életében, mint Isten dicséretét? midőn a Halwet-ünnep estéjén egy sheik, egy utóda a próféta családjának, egy sheik, a ki előtt tisztelettel hajol meg a nép az utczán, ily szavakat mondott a bortól ittas chodzsagiánok (palota-urak) előtt: «Nincsen Allah, vagy ha van Allah, úgy nem mindenható; mert ha mindenható volna, úgy megtilthatná nekem, hogy azt mondtam: nincsen Allah!»24)

Az egybegyűltek elszörnyedve zúgtak fel s mint távozó szélzúgás, sokára csillapodott el közöttük az iszonyat moraja.

– Ki volt ez átkozott? kiálta ökleit fenyegetőleg rázva Mohammed dervis.

– Ez volt Uzun Abdi, janicsáraga, felelt Patrona, ő mondta ezt és a többiek nevettek rajta.

– Legyenek átkozottak valamennyien!

– A gazdagság rontá meg az ozmanlik szívét. Kik vezetik országunk sorsát, a szultána kegyenczei, a Kizlár aga rabszolgái, az izoglánok, kiknek fajtalansága Sodoma és Gomora sorsát hívja fel Stambulra; ezekből lesznek vezéreink, kincstartóink, s ha néha egy hőst dob közéjök a sors, mint a koromra cseppent víz, ő is fekete lesz; mert a kegyvesztett vezér kincsei, palotái, örömleányai az új kegyenczre jutnak s őt is úgy megrontják, mint az előbbit; és a míg e paloták állnak az édes vizek mellett, több átok születik Stambul falai közt, mint imádság, azért ha Stambult meg akarjátok menteni, gyújtsátok fel e palotákat, mert él az Isten, hogy különben e paloták fogják fölemészteni Stambult.

– A szultánhoz menendünk érte, szólt Mohammed dervis.

– Rontassanak le, mert egy igaz sincs azokban. Rendüljön meg az egész kőország; a ki csak egy fejjel magasabb a többinél, mind vétkes az. Emeltessenek fel azok, a kik legalul vannak. Le a polczról pénzen vett vajdák, khámok, basák, kik pénzért megvettétek az ország egy részét s pénzért eladjátok azt újra. Jőjenek ismeretlen harczos férfiak helyettök. Meg van vesztegetve még a levegő is, melyben amazok éltek. Egy idő óta Stambulban alakokkal és oroszlánfőkkel vert aranyok és tallérok forognak a piaczon; pedig tudva van, hogy müzülmán pénzekre nem veretnek élő ábrák, nem is fizet nekünk adót sem orosz, sem lengyel, sem svéd és mégis közöttünk forognak e pénzek. Óh a mióta Baltadzsi ki hagyta menekülni az éjszaki császárt, a fehér bajuszt (Nagy Péter), azóta jól tudják ők, hogy aranynyal és ezüsttel messzebbre és biztosabban czélba lehet lőni, mint vassal és ónnal. Új világot kell teremtenünk, senki se maradjon meg a régi közül. Írjatok egy hosszú lajstromot s vigyétek azt a nagyvezér elé. Ha vonakodik azt elfogadni, írjatok helyette is mást a lajstromra s vigyétek azt a szultánhoz. Jaj volna az ozman népnek, ha nem találkoznék közötte annyi igaz ember, a mennyire szüksége van.

Az összegyültek ezzel hirtelen hosszú névsort készítettek, melyben az ország minden főhivatalaira új kijelölteket tűztek ki. A Kapudán helyére Dzsamün Chodzsát, a belügyminiszter helyébe Mustafa béget, a janicsáraga helyébe Musszlit tették, a mostani birákat, kamarásokat száműzték, a száműzötteket visszahívták; az idegen műveltségű Maurocordato helyett annak ellenségét, a Dzsihánnak nevezett Rakovicza Richardot nevezték ki Oláhország vajdájának. Moldva herczegévé Ghyka helyébe a pérai mészárost, Janakit tűzték s a Krim chánja Mengligiraj helyett a jelen volt Kaplan Girájt hívták fel ősei trónjára.

Kaplan Giráj köszönettel nyújtá kezét Halilnak e bizalomért.

És különös! A mint Halil megszorítá a khám kezét, úgy tetszék neki, mintha valami villanyos rándulást érezne karjaiban.

Mit jelent ez?

Ekkor eléje állt Musszli.

– Most engedd, hogy ez írással én mehessek a nagyvezérhez. Te már egyszer voltál a szerályban, most engedd nekem azt a dícsőséget, hogy én is bebizonyíthassam bátorságomat, ne akarj minden dicsőséget a magad számára elragadni, engedj másnak is valamit. Aztán ez nem is illenék tehozzád, hogy izeneteidet magad hordozd a diván elé. Lám a gyaur fejedelmek sem jönnek magok, hanem követeiket küldik.

Halil Patróna érzékenyen nyújtá kezét a janicsárnak. Jól tudta ő azt, hogy nem dicsvágy az, a mi belőle szól, hanem azért akar ő helyette menni, mert megeshetik, hogy e követelés átadóját rögtön lefejezik.

Musszli még egyszer nagyon kérte Halilt, hogy bízza e követelések átadását mind ő reá s e kérést annyira büszkeségévé tette, hogy Halil Patronának nem lehetett azt tőle megtagadni.

Musszli azonban furfangos ember volt. Jól tudta, hogy ennyi követeléssel előállni egyszerre nagyon koczkáztatott vállalat volna, azért is a maga természetes eszével akként osztá fel a dolgot, hogy a meglepett nagyvezér levegőhöz ne jöhessen s ha az első kérdést megadta, a másodikat meg ne tagadhassa.

Az új nagyvezért melléknevén Kabakulak, goromba fülűnek nevezte a köznép, minthogy nagyot hallott, a mi nagy szerencse volt Musszlira nézve, mivel hogy ő különben is nagyon szokott kiabálni.

Eleinte épen semmit sem akart hallani Kabakulak. Mintha tökéletesen megsiketült volna, hanem mindent háromszor mondatott el magának; de mikor azután olyasmit mondott Musszli, hogy ha te nem akarod hallani, a mit mondok, majd elmegyek a szultánhoz s elmondom annak, erre egy kissé megnyiltak a fülei s kegyesebb lett és nyájasan kérdezé Musszlitól, hogy mivel kedveskedhetik neki?

Musszli bátorságát a kénytelen ordítozás még jobban felfokozta.

– Azt parancsolja neked Halil Patrona! kiálta Kabakulak fülébe.

A vezér hátrakapta fejét. A kiáltástól-e vagy annak értelmétől?

– No no, fiam, ne kiabálj úgy a fülembe, mintha süket volnék; mit kér tőlem Halil Patrona?

– Ne igazítsd ki a szavamat, vén bagoly. (Ezt azonban csak lassan mondá el Musszli.) Azt, hogy Dzsanüm Chodzsát nevezd ki Kapudán basának.

– Jól van, jól van fiam, hiszen magam is úgy akartam, régen el volt ez határozva, haza mehetsz.

– Dehogy mehetek… Oláhországnak új vajda kell.

– Van már, van már, fiam. Maurocordatónak híják, ki tudod mondani? Maurocordato.

– Nem is fárasztom vele a nyelvemet. Hanem azt ki tudom mondani, hogy Dzsihán.

– Hát minek neked ez a Dzsihán?

– Oláh fejedelemnek.

– Megkapjátok, hát te mi akarsz lenni?

Musszli janicsáragának volt felírva a lajstromon, de szégyenlett magáról beszélni.

– Csak te ne bánts engem Kabakulak, a míg érdemesebb emberekről van szó. Kivánjuk a Krim fejedelmet levettetni s helyette a száműzött Kaplan Girájt nevezd ki.

– Majd megküldjük Mengligirájnak a fölmentést.

– De ne majd, hanem mindjárt! Rögtön, azonnal és minden haladék nélkül.

Musszli olyan mozdulatokkal kisérte ékesenszólását, hogy a nagyvezér jónak látta meghátrálni előtte.

– Van-e még valami bajod? kérdé aztán Musszlitól, ki most elhallgatott, mert elfelejtette a többi kivánatokat.

– Van hát! szólt ez s azzal leült szépen a földre, kikereste kebléből a rábízott lajstromot s kiterítve azt a földön, egyenkint sorba mondá Halil Patrona kinevezéseit.

A nagyvezér valamennyit helybehagyta. Még csak ellenvetést sem tett reájok.

Legutoljára hagyta Musszli Janaki kitűzetését.

– Ezt pedig moldvai vajdává kell tenned.

Kabakulak egyszerre megsüketült. Nem hallotta a kérelmet.

Musszli odament hozzá és hangtölcsért csinálva markából, azon keresztül kiálta fülébe:

– Janakit mondtam.

– Úgy! Hallom, hallom. Azt kivánod, hogy a szultán konyháját ő lássa el vágott ürű és marhahússal. Meglesz, megkapja.

– Hogy Izrafil angyal trombitáljon a füleidbe! mondá lassan Musszli, nem mészárszékről van a szó, hanem arról, hogy moldvai fejedelemmé tedd.

Kabakulak jónak találta ezúttal meghallani a kivánságot s komolyan felelt:

– Nem tudod mit kivánsz; a padisah épen négy nap előtt adá e hivatalt Ghyka herczegnek, a ki igen bölcs és előkelő ember s szavát nem másíthatja meg.

– Bölcs és előkelő ember? szólt csodálkozva Muszli. Mit értsek én ez alatt? «Hát mi különbség van egy gyaur meg a másik gyaur között?»25)

– A szultán cselekvé s az ő tetteit tudta nélkül meg nem másíthatom.

– No hát eredj a szultánhoz s másítsa meg a mit ő tett maga, különben tégy a mi tetszik, «csak arra vigyázz mindenek felett, hogy a Halil Patrona kedvét meg ne szegd».26)

Kabakulak szerette volna már, ha Musszlit sem látja, míg ez egyre kereskedett a lajstromban. Emlékezett rá, hogy még valamit bizott rá Halil, csak azt nem tudta, hogy mit?

– Úgy, igaz! eszembe jutott már. Azt parancsolta Halil Patrona, hogy azokat a csúf palotákat, melyek az édes vizek mellett vannak, szabad legyen felgyújtogatni.

– Kérjetek még arra is engedelmet méltóságos gyújtogatók, hogy Stambult kirabolhassátok.

– Nagyon rosszul beszélsz Kabakulak, ha így beszélsz. Halil nem azért akarja a palotákat felgyújtani, mintha kedve telnék benne, hanem azért, hogy a vezéreknek ne legyen hová elbujniok, virágokat ültetni és buja gyönyörökbe elmerülni, midőn épen táborba kellene szállaniok. Majd ha nem lesz minden basának saját paradicsoma a földön, többen fognak kivánkozni a menyei paradicsom után. Ezért akarja a bujaság házait leégettetni Halil Patrona.

– Sokáig éljen. Ezt is meg fogom mondani a szultánnak.

– Hát csak eredj szaporán. Én addig itt fogok várni a szobádban!

– Itt fogsz várni?

– Miattam ne búsulj. Megrendeltem, hogy hozzák utánam ebédemet, kávét és dohányt majd adsz te s ha holnap reggelig ki találsz maradni, elhálok itt a szőnyegen.

Kabakulak átlátta, hogy veszett emberrel van dolga, a ki innen meg nem mozdul, a míg tökéletesen ki nincs elégítve. Lett volna ugyan módja a legrövidebb kielégítésnek: beszólítani egy pár csauszt s a ficzkónak lábához tétetni a fejét, de ily merényletekhez nem volt még elég tiszta a láthatár. A zendülők csoportjai még ott künn táboroztak a téreken. Előbb le kellett őket csillapítani s csak azután lehetett ellenük fordulni.

A nagyvezér nem tehetett egyebet, mint hogy egész őszintén előterjeszté a szultánnak Halil Patrona követeléseit.

Mahmud mindent helybenhagyott.

Már egy óra mulva kezében voltak Musszlinak a kivánt kinevezési és száműzési fermánok és hattiseriffek.

Csupán a kiöszkök elpusztítása módjára nézve jegyzé meg a szultán, hogy «ne gyújtsák meg azokat, ez által nevetségnek téve ki magokat a keresztyén népek előtt, hanem bontsák szét falaikat s vagdalják ki a mulatókerteket».

És három nap alatt százhúsz pompás kiöszk döntetett halomba az édes vizek mellett s a pompás virágkertek növényeit a vízbe hányták és a szerelmi andalgások ligeteit kivágták tőből; most csak romjai látszanak még a tündéri városnak, melyben egykor a földi gyönyörök minden nemei tanyáztak s miket Halil Patrona három nap alatt elrontatott, hogy a mint egy az Isten, úgy paradicsom is csak egy legyen és az ne legyen a földön, hanem az égben s tanuljon küzdeni érte, a ki el akarja nyerni.