X. A Halwet-Ünnep.

A surgudzsál (a három aranyabroncsos turbán) Mahmud fejében volt már, de a kard, a hatalom kardja Halil Patrona kezében. A nép, melynek kegyencze lőn, megszokta őt apró bajaiban közbenjárónak tekinteni, s a hadsereg reszketett előtte, és a főurak kedvét keresték.

Az ozman népnél nincsenek született főurak, mindenkit kardja, esze, vagy szerencséje emelhet a legmagasb polczra; akárhány fővezér és Kapudán basa viselé már e mellékneveket: favágó, kőmüves, halász stb. Ezért a mahomedán senkit sem néz le hittársai közül, a legutolsó embert sem, mert tudja, hogy ha ma ő van legfelül, s ez legalul, holnap egyet fordulhat a világ, s az utolsó lett az első.

Az országot még most is a szatócs igazgatá, Mahmud szultánnak csak szép hölgyeire van gondja. Ki tudja: más tenne-e máskép? Ha húsz évig el volna zárva szigorú, örömtelen rabságba, s akkor egyszerre azt mondanák neki: «uralkodjál sziveken és országokon!» nem a szivet választaná-e más is?

A szép szultána Asszeki kivánatára, mihelyt megoszlott a népzajongás, Halwet-ünnepet rendelt a szultán.

Ez az asszonyok ünnepe, midőn senkinek sem szabad járni az utczán, csupán csak az asszonyoknak; ilyen boldog nap kétszer, vagy háromszor fordul elő egy esztendőben.

Előtte való estén nagy kürtszó mellett kihirdetik, hogy holnap Halwet-ünnep lesz. Azon a napon tehát semmiféle rangon levő férfi az utczákra ki ne lépjen, sem háza tetején meg ne jelenjen, sem ablakait nyitva ne hagyja, mert halálára lesz a kiváncsiság. Az utczákon rendet tartó fehér és fekete eunuchok irgalom nélkül lenyakaznak mindenkit, a ki házában nem tud maradni; ugyanez kihirdettetik a sorompóknál is, hogy az idegenek tudjanak őrizkedni.

A Halwet-ünnep napján a hölgyek levetik fátyolaikat, mely nélkül máskor soha sem szabad az utczán megjelenniök, egyik hárem odaliszkjai látogatóba mennek a másikhoz, az utczákon, a vásártéreken tarka sátrak vannak felvonva, mikben sorbetet, violaléből, nádmézből és czitromnedvből készült italt és hoszápot, rózsavízben kifacsart aszúszőlő nedvet, másutt czukorsüteményeket, mézpogácsát és tarka csecsebecséket, a mi az asszonyoknak tetszeni szokott, árulnak és az árulók is mind asszonyok.

Ah, minő látvány volna ez egy férfi szemének! Ezer meg ezer bűbájos szépségű alaktól hemzseg minden utcza, a börtöneikből kiszabadult nők vidámak, mint a gyermekek, egy-egy csoportozat énekelve, cziterázva megy végig az utczán, pompás pillangó öltözeteik csak úgy röpkednek termeteik körül, szemeikben minden égalj napjai, csillagai ragyognak; dal és hangzatos csevegés hallik az egész roppant városban, s a ki látná őket így csoportosan andalogni, kétségbeesve kiáltana fel: «miért nem vagyok száz! miért nincsen ezer szivem?»

Hát midőn a szultán háreme megindul! Másfélezer odaliszk, minden tartományok szépségei, kikért egész vidékek ifjai őrjöngtek; gyöngyökkel és drágakövekkel ragyogó öltözetekben, pompás délczeg paripákon, miken hímzett csojtár lobog. Középen a szép szultána, turbánjában rengő kócsag, melynek virágszálain szikrázó gyémántok libegnek. Gyönyörű termetét könnyű csipkeöltöny fedi, melyen még a telt karok hószine is keresztül látszik. Úgy ül délczeg paripája tigris takaróján, mint egy amazon. Villogó szemeinek tekintete hirdetni látszik a két szultán uralkodónéját, az egyedül büszke asszonyt egész Stambulban, kinek joga van azt mondani: «én férjem neje vagyok!»

A tündéri csoport előtt és mellette két felől négyszáz szerecsen eunuch szaladgál kivont pallossal vállaikon, betekintve a házak ablakain, melyek előtt elhaladnak, ha nem rejté-e magát oda valami kiváncsi férfi?

Tánczolva, énekelve vonul végig a tüneményes csoport Stambul főutczáin, néhol a kanyarodásoknál rövid jajgatás, sikoltozás hallik: az elül száguldó eunuchok valami kiváncsi férfit kaphattak meg; mire a fényes csoport odaér, csak a vérnyomok vannak még az utczán, s tánczolva, dalolva mennek rajta keresztül a szép delnők, alig gondolná valaki, hogy ama sikoltozások is nem az örömhangok közé tartoztak.

Az Atmeidánon ezalatt fesztelenebb mulatság folyik, a népség alsóbb rendű asszonyai vigadnak ott tarka csíkos sátrak alatt, mikben méhsört árulnak számukra, s a piacz közepén leterített kerek szőnyegen tánczolnak az utczai bayadérek, kiket egykor Achmed szultán összefogatott s elzáratott a börtönbe, s az átalános népmozgalom szabadíta ki ismét.

Kezeikben a csörgős nakara, melyet forgás közben fejeik fölött összecsapnak, lábaikon ércz kösöntyük, haj és öltöny felbomladozva repked körülök, midőn szilaj taglejtéssel járják a tánczok legmerészebbikét, melynek érzéki mozdulataihoz képest még a spanyol bacchansnők lelkesülése is szende művészet.

Egyszerre egyike az utczai tánczosnőknek ujjongva kiált társaihoz, megállítva őket szökellő tánczaik közepett.

– Nézzétek! ott jő Gül-Bejáze! Gül-Bejáze, Halil Patrona neje.

«Gül-Bejáze!» hangzik egyszerre mindenfelől. A bayadérek ráismernek a nőre, ki velök együtt volt a börtönbe zárva, körülfogják, elkezdik ruháit, lábait csókolni, s fölemelik őt karjaikra, vállaikra s úgy mutatják fel a piaczon egybegyűlt asszonyoknak.

«Ez itt Halil Patrona neje!» terjed el rögtön a futó hír, a népség közt tánczoló bayadérek mindegyike tud felőle valami magasztalót mondani, egyiket ápolá betegségében, többet vigasztalt bánatában, mindegyikhez jó és szelid volt és valamennyinek ő adta meg szabadságát, mert ő érte törte fel a börtönt Halil Patrona s megszabadítá őket.

Mindenki odasiet hozzá, a nő nem menekülhet üdvkiáltásaik elől, vállaikon hordozzák körül a többi asszonyok, izmos halkufárnék, tenyeres, vállas némberek a fürdőházakból szegődnek hozzájok, s utoljára elhatározzák, hogy tisztelet okáért egész hazáig, Halil Patrona palotájáig fogják vinni vállaikon Gül-Bejázét, ki hasztalan rimánkodék, hogy engedjék őt elrejtőzni, elvegyülni ismeretlenül, mert ő fél, reszket e tisztelet elől. Utczáról-utczára viszik őt magukkal, s a merre mennek, mindenkit magával ragad az ittas lelkesülés árja, már előre fut előttük a zaj, hogy azon nő, a kit ott a többiek vállaikon hoznak, Halil Patrona neje, az ünnepelt népfőnöké, s mindig sűrűbb, mindig erőszakosabb lesz a tömeg; ha jönnek velük szembe apróbb csoportok, azokat erővel viszik magukkal; gyakran basák, beglerbégek háremei jönnek szemközt. Mindegy, azoknak is menni kell velök, kísérni Halil Patrona nejét, a ki leghatalmasabb ember az országban s kinek neje legszelidebb hölgy az ég alatt.

Egyszerre, a mint a héttornyú vár előtti téren bekanyarodnak, egy másik hatalmas tömeg jön reájok szembe. A szultánnő kísérete az. A másfélezer odaliszk s a négyszáz eunuch széltében elfoglalták a tért, de szemközt tízezer ittas némber jő, kiket a bőszült bayadérek vezetnek.

– Helyet a szultánnőnek! kiáltoznak a kengyelfutó eunuchok a közelgő tömegre, utat a szultána kíséretének!

E parancs teljesítése a kivihetlenséggel határos, az egész szemközti tér tömve van némberekkel, egyik fej a másikat éri s valamennyi felett látszik egy ingadozó, hajladozó fehér alak, kit magasra kiemeltek.

– Csináljatok utat a szultána előtt! kiált a menetet vezető Kadun-Kiet-chuda, egy vén, bibircsós némber, ki a háremre szokott felügyelni.

E szóra előlép a bayadérek legmerészebbike.

– Magad csinálj utat, vén szakállas boszorkány, Halil Patrona hitvese előtt! a kinek nem vagy méltó lábai porát csókolni. Kétfelé váljatok, ha velünk nem akartok jönni.

S e szavakkal nagyot ütött csörgős dobjára a Kadun-Kiet-chuda orra előtt.

Nehány eunuch ekkor azt a rossz ötletet engedte magának eszébe jutni, hogy pallosát fölemelje a zajongó némberek ellen, tán hogy utczát vágjon rajtok keresztül a szultána számára.

Ah! nem maradt idejök a kegyeseknek megforgathatni a kardot fejeik felett, egy pillanat alatt ki voltak azok tekerve kezeikből és hátaikhoz verve, a dühödt maenádok leverték, földre gázolták az ellenállókat s egy pillanat alatt a lovagló odaliszkok paripáinak zabláiba kaptak.

A Kizlár aga átlátta a veszélyt, melyben a szultána forog, az egész tér el volt lepve bőszült némberekkel, kik hevült arczczal, villogó szemekkel rohantak az odaliszkokra, ha itt-ott egy eunuchot elkaphattak, annak egy percz alatt martyrhalála volt, azt széttépték, izenkint szaggatták szélylyel s véres tagjaival hajigálóztak a levegőbe. Elhadzs Besir rá akarta birni a szultánát, hogy forduljanak vissza s iparkodjanak a szerályt elérni.

Aldzsalisz büszke, lenéző tekintetet vetett az agára.

– Látszik, hogy nem vagy sem férfi, sem asszony, mert akár egyik volnál, akár a másik, tudnál bátor lenni.

Azzal arany kengyelének hegyét lova oldalába vágva, odanyargalt, a hol a legdühödtebb maenádok álltak s küzdöttek a lovas odaliszkok ellen, egy párt lerántottak paripájáról, letépték ruháit s csúfra úgy ültették fel ismét lovára, arczczal hátrafelé.

A szultána megállt előttük, büszke uralkodó tekintettel, mint egy félistennő.

– Kicsoda azon vakmerő, a ki engemet föl mer tartóztatni? kiálta csengő, átható szózattal.

A bayadérek egyike oda állt eléje s egyik kezét csipejére téve, másikkal Gül-Bejázéra mutatott.

– Ime lássad! Gül-Bejáze az, a ki téged megállít és kényszerít, hogy neki utat engedj.

Gül-Bejáze, kit a nők vállaikon oda hoztak, esengve, rimánkodva, tördelt kezekkel könyörge a szultána előtt, mondva, kezeivel mutatva, hogy ő akarata ellen van itt, hogy ő óhajtaná magát megalázni a szultána arcza előtt, nem használt az. Szavait elnyelé a vad bacchansnők rikoltozása, s Aldzsalisz nem méltatá őt arra, hogy reá nézzen.

– Utczák söpredéke! kiáltá Aldzsalisz indulatosan, melyik gonosz szellem vette magát belétek, hogy azt kivánjátok, mikép a szultána Asszeki kitérjen egy halvány női báb elől?

– E nő elébbvaló, mint te vagy, felelt a bayadér.

– Előbbvaló, mint én? szólt Adzsalisz elbámulva. Miért elébbvaló?

– Mert szebb, mint te vagy!

Aldzsalisz arcza haragvörösre pirult e szavakra, míg Gül-Bejázeé fehér lett mint a liliom, mintha amaz minden pirosságot elrabolt volna ettől. Amott a szégyen, itt az ijedtség. Egy büszke nőnek azt mondani tízezer, húszezer ember előtt, hogy egy másik nő nálánál szebb.

– És hatalmasabb, mint te vagy, tetézte a bőszült bayadér a gyalázatot, mert ő Halil Patrona neje.

Aldzsalisz a düh kétségbeesésével emelé fel ökleit az ég felé és nem tudott mit mondani, a tehetetlen bosszú könyeket facsart ki szemeiből, s csak e könyek után birta rebegni:

– Ez Achmed átka!

Midőn könyeket láttak a szultána szemeiben, egy perczre elcsendesült mindenki, e néma pillanat csendjében egyszerre a héttornyú vár legmagasabb ablakából egy férfihang kiálta alá:

– Aldzsalisz szultána.

– Hah! férfi! férfi! ordítá egyszerre az egész tömeg félbőszülten s egyszerre oda tekintének mind, s azután babonás elcsendesüléssel suttogák, rögtön elcsillapuló morajjal:

– Achmed, Achmed!

Csak Aldzsalisz nem birta ajkain kibocsátani e nevet, bár szája nyitva maradt, a mint oda tekinte.

Achmed állt ott, a héttornyú vár ablakában, az az Achmed, kinek kezeiben rettenetesebb hatalom van most, mint midőn a kormánypálczát tartá abban, mert átkok hatalma van az ő újjaiban; kinek elég újjával mutatni arra, a kit nem szeret, hogy viruló ifjúságában elhervadjon; ki ha rálehell valakire, bár minő távol legyen az, összeesik és meghal és senki sem segít rajta; kinek csak ellensége nevét kell kimondani, hogy az kínokat érezzen minden belső részeiben, s kinek minden tekintetét Allah ártó angyalai őrzik, hogy a kire ráveti szemeit, el legyen kárhozva rögtön.

Ispirizáde halála óta jobban félt tőle a nép, mint a míg a trónon ült.

Mély csend fogta el a tömeget. Senki sem mert szólani.

És Achmed kinyujtá kezét Aldzsalisz felé; a kik a szultána körül álltak, szent borzalommal kezdtek távozni mellőle, és ő maga sem merte fölvetni szemeit.

– Köszöntsd e tiszta asszonyt, Aldzsalisz! hallatszék Achmed reszkető szava. Köszöntsd Halil Patrona nejét, és takard el előtte arczodat, mert ő férjének hű társa.

Ezt mondva eltávozott az ablaktól Achmed, hova őt a zaj csalta ki, s a népség felzudult ismét s most már nem arra kényszerítik a szultána kiséretét, hogy Gül-Bejáze előtt útat nyissanak, hanem hogy ők is kisérjék Halil Patrona nejét férje lakáig.

Aldzsalisz düh és szégyen miatt kétségbeesve érkezett vissza a szerályba. Zokogva veté magát a szultán lábaihoz, elmondva a gyalázatot, melyet rajta elkövettek.

Mahmud csak mosolygott az egész beszéd alatt, de ki tudja, mi volt e mosolygás alatt?

– Nem szeretsz-e engem, hogy mosolygasz, midőn én sírok? Nem vérnek kellene-e folyni, midőn az én könyeim folynak?

Mahmud megsimogatá gyöngéden a szultána fejét s mosolyogva monda:

– Oh Aldzsalisz, ki szedné le a gyümölcsöket éretlenül?