VIII. A Felfordult Világ.

Stambulban már ekkor Halil Patrona volt az úr.

A lázadók főnökei a középmecsetben gyűltek össze s onnan küldözék szét parancsaikat.

Hat órakor este (a keresztyén számítás szerint 10 órakor) érkezett meg a hajó a szultánnal, a herczegekkel, a főurakkal és a szent zászlóval a parti kioszk mellé, az ágyúk kapujánál.

Benn a szerályban senki sem tudott a külső dolgok állásáról semmit. A városban köröskörül hangzott a zaj, a kürtölés, a temetőben szerteszét égtek az őrtüzek. «Miért nem küldhetek egy pár granátot közéjök a tengerről!» sóhajta föl a Kapudán. Hogy elcsendesülnének mindjárt!

A mint a Kizlár Aga Elhadzs Besir az érkező vezérekkel találkozott azon szoba előteremében, melyben a próféta köpenye őriztetik, rejtélyes mosolygással dörzsölé kezeit, a mi rút arczához s hasított ajkaihoz épen nem illett, s midőn kérdé tőle a padisah, hogy mit kivánnak a zendülők? azt felelte reá, hogy ő valóban nem tudja.

Mosolygása, kezeinek dörzsölése, mikről a hüvelykujjakat egykori kegyetlen gazdája valami csiny miatt levágatta, mind oly félelmes előjelek voltak a jelenlevőkre.

Elhadzs Besir Aga már ekkor tizennégy év óta viselé hivatalát, s nyolcz nagyvezért teremte és ugyanannyit tett le hivatalából.

Mint lehessen megtudni a zendülők kivánatát?

Damad Ibrahim azt gondolá, hogy legjobb lesz az egykori stambuli birót, Szulali Haszszánt kerestetni föl, kinek nevét együtt hallá említtetni a kikiáltó által Halil Patronáéval a Kapudán basa.

Szulalit nyári lakában találták, s az első hivásra megjelent a szerályban. Mondá, hogy nevével visszaéltek a zendülők, s ő azok kivánatairól mitsem tud.

– Tehát vedd magad mellé a Chasszeki agát, húsz bosztandzsival, s keressétek föl Halilt és tudjátok meg mit kiván? ezt mondá a padisah.

– Kár fárasztanod az érdemes embereket, dicső szultán, szólt keserűen Abdi basa, a lázadók kivánságát megmondhatom én, mert olvastam a falakra irva. Négy főhivatalnok kiadatását kérik: engemet, a főmuftit, a nagyvezért és a Kiaját. Adass ki minket, csakhogy ne adass át élve, hanem öless meg elébb és szájuk be lesz tömve. Jól laknak velünk. Tudod, hogy semmi vadállat sem dühös, ha egyszer jól lakott.

A szultán nem tekintett föl, de úgy tett, mintha nem hallotta volna, a mit a Kapudán beszélt, s a Chasszeki Agának parancsolá:

– Keresd föl Halil Patronát és üdvözöld őt a padisah nevében.

«Üdvözöld Halil Patronát a padisah nevében!» A szatócsot, a dohánykereskedőt a minden országok urának, a fejedelmek fejedelmének, a shahok, khánok, deyek s nagymogulok uralkodójának nevében!… Ki hitte volna ezt három nap előtt?

– És tudósítsd róla, hogy minden jogos kivánataik megadatnak, ha megigérik, hogy azután szét fognak oszlani.

A Chasszeki Aga és Szulali Hasszán a húsz bosztandzsival az utczákat elálló sűrű néptömeg között útat vertek maguknak a középmecsetig. Útközben csak kilencz bosztandzsit vertek agyon a lázadók, tizenegy szerencsésen odaért a mecsetbe.

Ott ült egy leterített tevebőrön, miként egykor Dzsingisz khán, a zendülők vezére, Halil és parancsokat, kinevezéseket diktált az előtte ülő softáknak, kikből teszkeredzsiket választott.

Midőn jelenték neki az őrtálló janicsárok, hogy a szultán Chasszeki Agája jött el s vele szólani kiván, szárazon viszonza:

– Várhat. Elébb érdemesebb férfiakon a sor.

Kik voltak az érdemesebb férfiak?

Az öreg Szuleimán mester, kit erővel húztak ide házából, melynek padlásán elbujt. Halil most iratta számára a kinevezést, melyben őt Reisz Effendivé emeli.

Halil Patronán most is a közjanicsár viselet volt, a kék dolmán, a térdig érő salavári, meztelen hagyott lábszárakkal, csupán turbánján volt a fekete forgó kicserélve fehérrel s oldalán függött a nagyvezér kardja, kinek palotáját Galata külvárosban ezelőtt egy órával rombolták a földig.

E kard markolatába vésett pecsétnyomóval hitelesíté az okiratokat Halil.

Szuleimán után következett a nyereggyártó Mohammed. Derék, izmos ember volt, maga megbirkózott kettővel, hárommal; ezt megtette Agának Halil.

Azután következett valami Orli nevű csausz, ezt kinevezte főtábornoknak; Ibrahimot, egykori iskolamestert, a «bolondos» melléknévvel megtette Stambul főbirájává, s a mint megpillantá Szulalit, odainté őt a csauszok közül és monda:

– Te fogsz lenni Anadoli fő országbirája.

Szulali meghajtá magát e kegy előtt.

– Köszönöm Halil. Tégy belőlem, a mit akarsz, hanem elébb halld a padisah izenetét, melyet ő rám bízott, mert még nagy kétségben vagyok: vajjon te vagy-e az úr minden mozlimek felett, vagy Achmed szultán? Azért mondd meg nekem, mit kivántok a szultántól? és ha jogos és méltányos a kivánat és ti megigéritek, hogy csendesen szétoszoltok, meg fog az adatni.

Halil Patrona felállt Szulali előtt s szigorú, mozdulatlan arczczal felelt:

– Kivánatunk rövid. A négy fő árulót, kik az országot ért csapásnak okozói, kivánjuk kiadatni. Ezek: a Kulkiaja, a Kapudán, a mufti és a nagyvezér.

Szulali megcsóválta fejét.

– Sokat mondtál, Halil.

– Ma sokat mondtam. Holnap többet fogok mondani. Ha ma megegyeztek, holnap béke lesz; ha holnap jöttök, nem lesz béke sem holnap, sem holnapután.

Szulali visszatért a szultánhoz és a vezérekhez, kik mind még együtt voltak.

Feszült figyelemmel várták Halil izenetét.

Szulali nem merte azt egyszerre elmondani. Csak egyenkint hullongatá el.

– Megértém a lázadók kivánatát. Ők a Kiaja bég kiadatását követelik.

A Kiaja haloványabb lett, mint a viaszkép.

– Oly régi hű szolgám volt, sóhajta Achmed. Ám lakjanak jól vele.

A Kiaja szédelegve lépett a bosztandzsik közé.

– Továbbá követelik… szólt Szulali.

– Még többet is?

– Követelik a Kapudán basát.

– Őt is! Legvitézebb bajnokomat! kiálta fel fájdalmasan Achmed.

– Mash-Allah! szólt vidáman a Kapudán, övék vagyok, s azzal elhatározott bátor tekintettel lépett a bosztandzsik közé. Ne könyezz érettem, padisah! A bátor a vesztőhelyen is hősi halált fog halni, s téged védve halok meg ott is. Vigyetek bennünket bosztandzsik, ne remegjetek fiuk! Melyitek tudja jól összerántani a zsineget? No semmit se féljetek, majd megtanítalak benneteket én, majd elrendezem én a selyemzsinórt. Éljen a szultán!

Azzal kilépett a teremből, elül menve a bosztandzsik előtt, még kardját sem vetette le.

– Ezután kérik még a nagyvezért és a főmuftit, monda Szulali.

A szultán ijedten kelt föl helyéből.

– Nem, nem lehet az! Rosszul hallgattál szavaikra. Őrült volt, haragjában beszélt, a kitől választ kérél. A nagyvezért és a főmuftit ölessem meg én? Megölessem őket oly hibáért, melyet magam követtem el, a melytől ők meg akartak óvni? Vérük az égre kiáltana. Menj vissza Szulali és mondd meg Halilnak: én kérem, én könyörgök neki, ne kivánja e két ősz szakált a porban heverni látni; elégelje meg, ha elbocsáttatnak s számüzetnek, ők bizonyára nem bűnösök. Könyörögj a Kapudánért és a Kiajáért is; míg vissza nem térsz, ki ne adják őket.

Szulali újra fölkereste Halilt. A Kapudánt és a Kiaját elő sem merte előtte hozni. Tudta, hogy a Kapudán fogta el a tengeren menekvő nejét, s a Kiaja záratta őt a becstelen asszonyok börtönébe. Csak a nagyvezér és a mufti számára kért kegyelmet.

Halil elgondolkozott. Eszébe jutottak az édesvizek melletti palotában történt jelenetek, eszébe jutott, hogy Damad Ibrahim ölelése is kényszeríté Gül-Bejázét a halálos ájulásba menekülni s nem hallá, mit beszél neki Szulali Ibrahim ősz szakála felől.

– A nagyvezérnek meg kell halni, válaszolt. Abdullah ám éljen és legyen számkivetve. (Hisz ő nem bántotta soha Gül-Bejázét.)

Szulali visszatért a szerályba.

Halil a főmuftit élni engedi, de a másik háromnak halálát kivánja.

Achmed mint a fölvert oroszlán szökött föl e szóra divánjáról s kirántá kardját.

– Ide hát veletek vitéz lázadók! A kiknek szolgáim fejei kellenek, jőjjön értök és vegye el tőlem. Nem, egy csepp vérét sem adom egyiknek is, s ha eljönnek érte, meg fogják látni, van-e még éle Mohammed kardjának? Tűzzétek ki a próféta zászlaját a szerály kapuja fölé. A ki igazhivő, velem tart. Küldjetek kikiáltókat minden utczára, hirdessék, hogy a szerály veszélyben van, s kinek Allah orczája kedves, siessen a zászló védelmére! Én összegyűjtöm a bosztandzsikat és védni fogom a szerály kapuit.

A két ősz férfi megcsókolá a szultán kezét, kinek, ha e férfias fellobbanása korábban jő, egészen más események lesznek irva a történet könyvébe.

A veszély zászlaját rögtön kitűzték a közép kapu fölé s ott maradt az korán reggelig.

Hajnaltájon visszaérkeztek a kikiáltók, jelentve, hogy az Aja Sofia templomon túl nem birtak vergődni s hirdetéseikre a nép kőzáporral felelt.

A zöld zászló magányosan lengett a szerály előtt, senki sem gyülekezett alá, még a szél sem akarta azt mozgatni, lankadtan csüngött alá nyelére.

A zöld zászló kitűzése a szerály kapujára nagyon ritka eset a történetben. Csak a legnagyobb vész idején szokott az megtörténni, mert ez azt jelenti, hogy itt az idő minden igaz mozleminnek fegyverhez nyulni, elhagyni tűzhelyét, ekéjét és sietni Allah és az ő felkentjei védelmére és átok volna az ozman férfin, a ki ilyenkor késlekednék, s vérét és vagyonát kész nem volna a padisah lábaihoz tenni.

Ezt tudva, rémes nagyságában fog feltünni azon ijedtség, mely a szerályban levőket meglepte, midőn látták, hogy a kitűzött szent zászló alá senki sem gyülekezik. A kikiáltók harmincz piaszter felpénzt igértek minden katonának, ki a zászló alá siet, s két piaszterrel több napi fizetést a szokottnál. Öten-hatan követték őket, de a mennyi jött egyfelől, másfelől ismét annyi elszéledt, délután egy sem maradt a zászló alatt.

Este felé a második kapura tűzték ki a zászlót, mely felett aludtak a főhivatalnokok, a vezérek a kihallgatási teremben, a fő országbiró, Damadzáde betegen feküdt Murad szultán szobájában, a mufti és az ulemák a bosztandzsik csarnokában. Achmed szultán egész éjjel nem feküdt le, hanem szobáról szobára járt, nyugtalanul tudakozódva a történtek felől: ha jön-e valaki a hadseregből segítségére? gyülekeznek-e a szent zászló alá? s a hideg veriték ült homlokán, midőn mindenünnen csak leverő választ hallott. A tetőkön őrt állók jelenték, hogy a lázadók őrtüzei sokkal közelebb vannak már, mint a mult éjszakán s Skutari felé egy őrtűz sem látszik, a miből azt gyaníthatni, hogy a tábor is visszajött Stambulba s a zendülőkkel közös ügyet kötött.

Achmed maga is fölment a tetőre, meggyőződni az állítások valóságáról s mondhatlan aggodalom és szorongás közt járt egyik teremből a másikba, szüntelen megnézve a nagyvezért, a Kiaját és a Kapudánt, ha nem alszanak-e? Csak a Kapudán tudott aludni, a Kiaját láz törte s a nagyvezér imádkozott; bizony nem magáért, hanem a szultánért. Utóbb maga a Kapudán is megszánta a padisaht, ki miattuk aggódott.

– Miért költögetsz bennünket annyit, uram? még nem haltunk meg. Eredj aludni háremedbe s ne gondolj reánk, a zendülőknek csak velünk van baja. Allah kérim! Gondold azt, mintha örökre aludnánk. A feltámadás angyalainak trombitaszavára mi is fel fogunk ébredni, mint a többi!…

Achmed megfogadta a Kapudán szavát s hajnal felé eltünt közülök. Reggel, midőn keresték, nem jött elő háreméből.

A négy férfi tudta, hogy ez mit jelent?

Korán reggel, még alig pirkadt a hajnal, eljött a muftiért Szulali Effendi és Ispirizáde s meghívák magukkal a reggeli imára.

Az ulemák egybe voltak gyűlve mind, kiket meglátva Abdullah könyekre fakadt és zokogva szól hozzájuk:

– Ime idehoztam ősz szakállomat és ha nem tetszik nektek, hogy tisztességesen megfehérült ez, ám mossátok meg véremben, s ha sokaljátok azon nehány napot, melyet Allah még életemhez adott, ime vegyétek el.

Erre mind felálltak az ulemák s kezeiket fölemelve kiálták:

– Allah őrizzen meg tégedet ettől!

Azzal leborultak imádkozni, s ima végeztével a belső kerten át az Eriváni kiöszkbe gyülekeztek mindnyájan, a hol már a nagyvezér várt reájok, nem sokára jött a Kiaja és a Kapudán basa is, legkésőbb a beteg Damadzáde és a medinai biró, Mustafa Effendi és a Szegbán basa.

– Holt embert láttok magatok előtt, szólt a nagyvezér Damad Ibrahim, az érkező főurakhoz. Én el vagyok veszve. Mi négyen feláldoztatánk. A főmufti talán meg fogja menteni életét, de mi hárman nem látunk több hajnalcsillagot. Nem lehetett máskép. A szultánt meg kellett mentenünk, s azt csak ezen az áron tehettük.

– Régen mondtam ezt, szólt a Kapudán basa. Még tegnap ki kellett volna holttesteinket adni a lázadóknak; attól félek, hogy ma már késő lesz, attól félek, hogy a szultán is elveszett. Nem kellett volna kitűzni a veszély zászlaját, hanem megölni bennünket rögtön.

– Ti hárman távozzatok a hóhérok szobájába, szólt a nagyvezér társaihoz, én is nem sokára követlek benneteket, de meg kell várnom mig a Kizlár aga jön és elkéri tőlem az ország pecsétjét, s addig teljesítnem kell hivatalos kötelességeimet.

A három férfi búcsút vett Damad Ibrahimtól, megölelték egymást s a bosztandzsik által elvezettetének.

Most még az a kötelesség várt a fővezérre, hogy az ulemákból uj muftit választasson. Azok elébb Damadzádét kiálták ki, ez azonban betegségét vetve ürügyül, nem fogadta azt el, ekkor a medinai birót választák, s fehér palást hiányában zölddel ruházták fel.

Ezután kiválaszták maguk közül Seid Mohammedet és Amadzádét, hogy a szultán titkos izenetét hallgassák meg a Kizlár agától és vigyék át Halil Patronának.

Damad Ibrahim jól tudta ez izenet titkát – s áldá Allaht, ki meghatározza az emberi életnek végét.

Achmed szultán ott ült a gyönyörűségek teremében, mellette a szép Aldzsalisz, előtte a négy nyiló tulipán, miket Abdi basa ajándékozott neki tegnap.

A négy tulipán olyan szépen nyilik most is.

Aldzsalisz átölelte a szultán nyakát s homlokát megcsókolta, mintha el akarná bűvölni lelkéből azon gondolatokat, melyek nem hagyják nyugodni, nem hagyják örülni, nem hagyják szeretni.

Csak e tulipánokon vesz el szeme, úgy ápolgatja, úgy takargatja azokat. Alig veszi észre, hogy Elhadzs Besir, a Kizlár aga előtte áll s egy hosszasan beírott pergament tart eléje.

– Uram, olvasd át az ulemák válaszát, melyet azok Halil Patronának adtak, és ha tetszésed szerinti az, erősítsd meg neved aláirásával.

– Mi kell nekik? kérdi halkan a szultán, kis kését elővonva övéből s hegyével körülszurkálva a tulipánok földét, hogy porhanyó legyen az.

– A zendülők teljes biztosítást kérnek arról, hogy üldöztetni nem fognak.

– Legyen meg nekik.

– Azonkívül kérik a Kiaja bég kiadatását.

A szultán levágott egy tulipánt a késsel s odanyujtá azt a Kizlár agának.

– Nesze.

Az bámulva vette el a tulipánt s folytatá.

– Továbbá a Kapudán basát.

A szultán a tulipánok legszebbikét vágta le.

– Im fogjad.

– Kérik a főmufti számüzetését.

A szultán tövestől tépte ki a harmadik tulipánt és odaveté.

– Ezt is.

– És a nagyvezért.

Az utolsó tulipánt cserepestül hajítá a földre Achmed s azután eltakarta arczát.

– Ne kérj többet. Látod, hogy mind odaadtam.

Azzal odanyujtá neki pecsétgyűrűjét, melybe névvonása volt vésve s a Kizlár aga ráüté azt az okiratra, s azzal egyedül hagyá Achmedet ismét.

A nagyvezér a szerály kertjében sétált alá s fel. A Kizlár aga ide jött őt felkeresni, vele voltak Halil Patrona követei: Szuleimán, az általa tett Reis Effendi, Orli és Szulali. Ezek jelenlétében járult Elhadzs Besir hozzá, s megcsókolván a szultán által aláirt okiratot, átnyujtá azt neki.

Damad Ibrahim homlokához és ajkaihoz érinté az iratot, s azzal átolvasva, visszanyujtá azt ismét és levonta ujjáról az ország pecsétjét s átadta a Kizlár agának.

– Legyen bölcsebb és szerencsésebb, a ki ezután viselni fogja. Üdvözöld a szultánt. Ti pedig vigyétek hírül Halil Patronának, hogy láttátok Damad Ibrahim háta mögött bezárulni a hóhérok termének ajtaját.

Azzal széttekinte a nagyvezér, hogy kivel kisértesse magát odáig? midőn hirtelen oda ugrott mellé egy kajkdzsi (hajóslegény) s kérte, hogy ő hadd kísérje a nagyvezért a bakók termébe.

A legénynek épen olyan hosszú ősz szakálla volt, mint a nagyvezérnek.

– Honnan ismersz te engem? kérdé Damad Ibrahim az öreg legénytől.

– Együtt harczoltam veled, uram, Belgrád alatt, mikor még mindketten fiatalok voltunk.

– Mi neved?

– Manoli.

– Nem emlékezem reád.

– De én emlékezem rád, mert kiváltottál a fogságból s ápoltál, midőn sebesült voltam.

– Tehát ezért kisérsz most a bakók szobájáig; köszönöm.

Mindezt az alatt beszélték, míg a kerten át az érintett szobáig értek, a hova Manoli bement a nagyvezérrel.

A Kizlár aga s a lázadók követei ott vártak, mig Manoli visszajött. Kezeit szemein tartá. Bizonyosan sírt. A másik, a nagyvezér, benn maradt.

– Holnap holt testét fogjátok látni, monda a Kizlár aga a Reis Effendinek, s azzal visszabocsátá őt és társát Halilhoz.

– Inkább élve kapnánk meg őket, szól barbár kegyetlenséggel a csauszból lett főúr távoztában.

Még azon este visszaküldé Halil Szulalit azon izenettel, hogy a főmuftit szabadon bocsáthatják.

Az öreg éjfél után hagyta el társait, s még alig hajnalodott, már újra hivaték a nagyúr elé.

Achmedet egész éjjel nyugtalanítá a Kizlár aga a Reis Effendi azon mondásával: «Inkább élve kapnánk meg őket!»

– Nem, nem, mondá a szultán, élve nem fognak hozzájuk jutni. Nem fogják őket kínozhatni, széttéphetni. Inkább haljanak meg nálam egy pillanat alatt, félelem nélkül, rövid fájdalommal, megsiratva, megkönyezve.

– Úgy siettesd halálukat, uram! nehogy reggelre kelve életüket követeljék tőled.

– Várjatok még. Várd meg a reggelt. Éjszaka hogy ölnétek meg őket? Éjszaka be vannak zárva az ég kapui. Éjszaka el vannak szabadulva a sötétség rémei. Hogy ölnétek meg valakit éjjel! Várjátok meg a hajnalt.

Alig mutatkozott az első fényvonal a láthatáron, már megjelent a Kizlár aga a szultán előtt.

– Uram, itt a reggel.

– Hivasd a muftit és Szulalit.

Azok megjelentek.

– Vigyétek meg a halált azoknak, a kik rá vannak szánva, szólt Achmed.

Mindkettő térdre esett előtte.

– Miért e sietség uram? könyörge lábait csókolva a vén ulema.

– Mert a lázadók élve akarják őket kiragadni.

– Úgy van, bizonyítá Elhadzs Besir, a Kizlár aga, a kiöszk előtti tér tele van már lázadókkal.

A szultán összeborzadt.

– Siessetek, ne jussanak élve kezeikbe.

– Oh uram, könyörge Szulali, engedd meg nekem elébb, hogy az Aja Sofia Imámjával lemehessek, megnézni, vajjon valóban tele van-e az utcza lázadókkal?

A szultán inte, hogy menjenek.

Szulali, Hasszán és Ispirizáde sietve bocsáttaták ki magukat a szerály kapuján, futottak a kiöszk felőli térre, senkit sem találtak ott. Nem elégedtek meg egy látással, meg akartak győződni felőle: más oldalról nem jönnek-e zendülők s körülkerülték a szerályt.

A szultán ezalatt a perczeket számlálta és nyugtalan volt, hogy még sem jőnek.

– Ezóta kétszer megjárhatták volna a kiöszkig vivő útat és vissza, monda a Kizlár aga. Bizonyosan a zendülők kezébe estek s azok visszatartják őket, hogy hírt ne hozhassanak.

A szultán kétségbe volt esve.

– Siess, siess, kiálta a Kizlár agának s maga futott, menekült belső szobáiba.

Tíz percz múlva visszaérkezett az imám és Szulali s jelenték, hogy körül egy lélek sincs, a ki a szerályt fenyegetné.

A Kizlár aga a kapu alá vezette őket. Egy kétökrös szekér állt ott, gyékénynyel beterítve. A gyékényt fölemelé előttük s a hajnal derengő fényénél három hullát láttak maguk előtt: a Kiaját, a Kapudánt és a nagyvezért.

* * *

A boldog Gül-Bejáze ott ül Halil ölében s andalogva ringatózik annak ölelő karjain. A pompás palota ablakain áthangzanak a diadalkiáltások, melyek Halilt éltetik, ki Stambulnak s az ozman birodalomnak ura e perczben.

Gül-Bejáze rebegve sugdos Halil fülébe, mint szeretne ő e pompás palota helyett Anadoli csöndes olajligetei között a magányos, egyszerű házban lakni.

Halil elsimítja neje homlokáról az omlatag hajfürtöket, elmondatja magának még egyszer újra azon lázasztó jeleneteket, a mik történtek vele a szerályban, a Kapudán fogságában és a becstelen nők börtönében. Miért ébresztgeti úgy a gyülöletet?

A nő iszonyodva mond el mindent. A férj lábai előtt három kosár áll, tele virággal. Ajándékba hozta ezeket Halil.

De a kosarak fenekén még becsesebb ajándék van.

Veszi az elsőt és elhárítja róla a virágokat. Egy véres fő van a kosár fenekén.

– Ki ez?

Gül-Bejáze borzadva rebegé Abdi basa nevét.

A másik kosárról is lehull a virág: véres fő van ott is.

– Hát ez kicsoda?

– Ez a Kiaja bég, nyögé a hölgy iszonyodva.

Most a harmadik virágos kosarat vevé elő Halil s lebontva róla a friss virágokat, egy ősz, fehér szakállú főt mutatott Gül-Bejázénak, mely a kosár fenekén feküdt behunyt szemekkel.

– Hát ez kicsoda? kérdé Halil.

Gül-Bejáze gyöngéd termete reszketett az erős férfi karjai közt, midőn ez kényszeríté őt a véres fejeket nézni. És midőn a harmadik főre tekinte, csodálkozva csóválá meg fejét.

– Nem ismerem ezt.

– Nem ismered őt? Nézd meg jobban. Talán a halál változtatta el arczvonásait? Ez Damad Ibrahim, a nagyvezér.

Gül-Bejáze bámulatra nyitott szemekkel tekinte férjére s azután sietett mondani:

– Valóban az Damad Ibrahim. Igen igen, senki más. A halál tette ismeretlenné arczát.

– Mondám neked, hogy a kik szíveddel játszanak, játszani fogsz az ő fejeikkel; kell-e még több?

– Oh nem, nem, Halil. Én félek ezektől is. Én félek e néma fejeket látni.

– Tehát takard be őket virággal s azt fogod hinni: virágkosarakat látsz.

– Enged őket eltemetni Halil. Ne akard, hogy féljek tőled, engedd, hogy szeresselek ezután is. Bár eljönnél velem Anadoliba, a hol senki sem tudna rólunk semmit.

– Mit szólsz? Most menjek el, midőn a nap nem bir lemenni miattam, s az emberek nem alhatnak el nevemnek hangzása miatt? Nem akarsz-e e dicsőségben fürödni te is?

– Oh Halil. Együtt nő ki a rózsa és a pálma a földből, mégis a pálma nagyra nő s a rózsa kicsiny marad. Engedj megvonulnom csendesen melletted, engem csak szerelmedben osztass, dicsőséged legyen egészen a tied.

Halil gyöngéden ölelé, csókolá meg a nőt, s minthogy ő kivánta úgy, eltemetteté a három főt a palota kertjében, három terepélyes rozmarinbokor alá.

Azután elbúcsúzék Gül-Bejázétól, a nép küldöttei már vezérükért jöttek, hogy kövesse őket Zulejmája mecsetbe, a hol a szultántól jött követek várnak válaszára.

Halil, hogy könnyebben eljuthasson a mecsetig s ne legyen kénytelen az utczákon tolongó nép közt keresztül vergődni, a csatornához sietett s a legelső kajkba beült s parancsolá a hajósnak, hogy evezzen vele a Zulejmája átellenéig.

Útközben a hajós arczára talált tekinteni. Öreg ősz férfi volt ez.

– Jó öreg, szólt Halil, hogy hívnak téged?

– Manoli a nevem, kegyelmes úr.

– Ne nevezz kegyelmes úrnak engem. Látod ruhámról, hogy én csak közjanicsár vagyok.

– Oh én jobban ismerlek: te vagy Halil Patrona, a kit Allah éltessen soká.

– Te oly ismerősnek látszol előttem. Épen oly hosszú fehér szakállad van, mint Damad Ibrahimnak, ki nagyvezér volt.

– Sokszor hallottam ezt, uram.

A Zulejmája átellenébe érve, parthoz hajtá csónakát a hajós. Halil egy arany dinárt nyomott az öreg markába, s ez megcsókolta a kezét érte.

Halil sokáig nézett az öreg arczára.

– Manoli!

– Parancsolj uram.

– Látod fölkelni a napot ott a hegyek mögött?

– Igen, uram.

– Mielőtt az árnyék visszatérne ezen hegyek oldalára, te mögöttük légy és több napfelkölte téged itt ne találjon.

A hajós meghajtá magát keresztbetett karokkal és eltávozott csónakával.

Halil Patrona pedig sietett a mecsetbe.

A szultán küldöttei vártak reá. Seich Szulejmán lépett elé.

– Halil. A három férfi holttestét átadók a népnek. Fejeiket tehozzád küldők.

– Kik voltak azok? kérdé Halil sötéten.

– A Kiaja bég hullája az egyik. Az kivettetett az Atmeidán kapuja elé a keresztútra.

– És a másik?

– A Kapudán basáé, ezt kitevék a Khór-khóri szökőkút elé.

– És a harmadik?

– Damad Ibrahim a nagyvezéré; azt kivetették a szerály előtti piaczra, épen azon szökőkút elé, melyet maga építtetett.

Halil Patrona éles tekintettel nézett a Seich arczába és hidegen viszonzá:

– Tehát tudd meg azt Seich Szulejmán, hogy most hazudtál, azon harmadik holttest nem volt Damad Ibrahim nagyvezéré, hanem egy Manoli nevű hajóslegényé, ki hozzá hasonlított s a ki magát érte feláldozá. A nagyvezér pedig megszökött és nem fogja senki tudni, hová lett? Ezt mondd meg otthon azoknak, a kik küldtek.