XIV. FEJEZET. A HÉT SZEM PASZULY.

A sétány elején volt egy tejgazdaság, kedvencz látogató helye a városi közönségnek.

Korán reggel ide szoktak kijárni kúrából, a kiknek tejet vagy savót tanácsolt az életrendjük. A savót, zsendiczét azon forrójában fogyaszták, a hogy hajnalban elkészült.

Terjedelmes park volt a gazdaság mellett, kanyargó utakkal, azoknak a mentén voltak felállítva asztalkák leczövekelt padokkal, a mik mellé a vendégek letelepedhetének. Ki-ki maga hozta el a zsendiczés bögrét s a karaj kenyeret magának, pinczér nem szolgált fel. Háboríthatlanul szürcsölhette mindenki a forró italkáját. Egy sátor alatt árultak sóspereczet, a másik alatt mézeskalácsot. Vannak, a kiknek orvosi rendeletből mézeskalácsot kell aprítani az aludt tej közé.

Szép derült októberi reggel volt, az ökörnyál úszott a légben, s hosszú fátyolfonalakban akadozott fel a fákon, a pázsit mintha be lett volna szőve finom pókhálóval, melyen ragyogott a harmat, itt-ott fehér zuzmara is: az első dér. A fákon veres mókusok futkároztak, hajigálózva a bükkmakkal, a huros rigó ropogtatta a gyalogfenyő magjait, a házi macska talpait kimélve járt a kavicsos úton s a fűszálakat kóstolgatta. A mezőről hangzott a fiát hivogató tehén bőgése s a vezérbika kolompolása. Emberhang nem zavarta a csendet.

A legelső látogató egy férfi és egy nő volt. A nő sötétszinű útiköntösben, állon keresztül kötött selyemkalappal; a férfi vastag szövetü kurta dzsekkben, félmagas czilinderrel a fején, a mit úgy híttak, hogy «czvájfler» (tünődő).

Alig ismer rájuk az ember.

Ők volnának ezek? A kegyelmes úr és a kegyelmes asszony! Hajh, az az egy nap tíz esztendőt vénített rajtuk!

Ide jöttek korán reggel. Talán azért, hogy kizsémbelhessék magukat. «Otthon» már nincs. A palotában nem mertek éjszakára maradni. Féltek a néptüntetéstől. A vendéglőben pedig minden szó áthallatszik a szomszédba. Talán egyéb ok is volt, a miért egyikük ide jöjjön.

Leültek egy útféli asztalkához, két átelleni lóczára, de nem szemközt, hanem úgy, hogy az egyik hátat fordított a másiknak, s mikor a másik megfordult, akkor az egyik fordult háttal.

– Itt van az ön vasfejűségének következése, kezdé Aranka. Százszor, nem egyszer figyelmeztettem önt rá, hogy igyekezzék az állását mind fölfelé, mind aláfelé megerősíteni. Önnek meg kellett volna nyernie a népnek a szivét.

– Hát van a népnek szive? Árulják azt a piaczon?

– Megnyerhette volna apró kedvezésekkel, a mik a kormánynak semmibe sem kerülnek. A helyett ön mindent elkövetett, hogy szükségtelen kicsinyes hatalmaskodásokkal minden osztályt elidegenítsen magától. Háborgatta a közönséget a mulatságában, kihivólag lépett fel a nemzeti érzülete ellenében. Beleszólt a ruházati viseletébe, hadjáratot viselt a kalapok, a tollak, a szalagok ellen.

Simon egy fűszálat vett a fogai közé, azt rágta apróra.

Aranka győzte a szemrehányást.

– A helyett, hogy féltek volna öntől, kinevették, hallhatta az ablakából a gúnydalokat, a miket az utczán önről énekeltek.

– Nem azt mondá ön, hogy ön szerzi e gúnydalokat?

– Ezt az «egy» szavamat elhitte ön. Nem vette észre benne az iróniát. Hisz azokat az ön legjobban fizetett intimusa irta s az ön saját nyomdáján sokszorosította.

Simon kiköpte a megrágott fűszálat a szájából. Keserű volt!

– Az előkelőbb köröket nem hogy megnyerni igyekezett volna, de elidegenítette magától. Én igyekeztem az előkelő hölgyek társaságát keresni, ön pedig üldözte azoknak a törekvéseit. A ki az ön hivatalszobájába belépett, onnan csak könyes szemekkel s haragpírral az arczán jött vissza. S a ki az asszonyok ellen kezd háborút, a meg van verve.

– A ki szövetkezik velük, még jobban.

– A polgárságot zsarolta ön. Általános volt a vélemény, hogy önhöz csak vesztegetés útján lehet közelíteni.

Ez kegyetlen csipés volt.

– Van-e még valami a bűnlajstromomon? förmedt fel Simon. Még azt is szememre veti? Hiszen ha a jövedelmeimet iparkodtam szaporítani, ennek a főoka az ön őrült pazarlása volt.

– Szeretem, hogy főokának nevezte; mert mellékokai is lehettek. Nekem megtiltotta ön, hogy még valaha a szinpadon megjelenjek, bárcsak egy hangversenyben közreműködni is; de saját magát nem tiltotta ki onnan. S ott is a legalantasabb spherákban találta jól magát, kardalnoknők és apró ballerinák között. Azokkal tudott egész éjeket végig tivornyázni.

– Ne kivánja, hogy visszaadjam ezt a vágást.

– Ön fel sem tudta fogni állásának feladatait. Mikor a kormányának referált a kerületéről, mindig azt irta meg, a mi kellemetes, de nem igaz. Soha egy valóságnak megfelelő jelentést a maga helyén és idején nem koczkáztatott.

– Hát ezt hol vette?

– Alattvaló hivatalnoktársai irányában durva, kiméletlen, kötekedő volt.

– Ezt ön mind Fruzina asszony néma jeleiből tudja?

– Elzárta ön magát mindenkitől, csak azt fogadta szivesen, a ki denunciált, egész rendszert csinált a kémkedésből.

– S ki tanított engemet erre?

– Bizony nem én. Én azt hittem, hogy önnek nemes ambitiói lesznek; hogy fokról-fokra emelkedni fog honfitársai becsülésében s engemet is magával együtt fog abba a légkörbe emelni, a mely után epedtem, mint a bányalégben fuldokló a szabad ég után s a helyett magával húzott le az ingoványba. Én egy nagy nevet akartam kapni s kaptam helyette egy nagy bélyeget! Most látja ön, hogy hová jutott. Azon a napon, a melyen ön elhagyja ezt a várost, fel lesz lobogózva minden ház s a templomokban Te Deum laudamust énekelnek. Ön pedig kerülni fogja saját nemzetét.

– Gyűlölöm ezt az egész fajzatot!

Léptek hangja zavarta meg a szivélyes társalgást, a tekervényes úton nem lehetett messziről meglátni, hogy ki jön a borókabokrok miatt. A sétány tulsó vége felől jöttek többen, hangos beszélgetés között.

Csak a mikor kibukkantak a sűrű bokrok mögül, akkor ismertek rájuk a kegyelmes úrék. A czigány muzsikus, meg az ő pereputyja.

No ezekért nem érdemes helyet változtatni.

Pali jött, aztán meg Citera a két iker fiuval.

Pali levetette a tegnapi nagy szerephez viselt bársonyattilát, most már a hétköznapi dolmánya volt rajta. «Viktória» dolmánynak hivták azt, világos kék posztóból, veres kihajtóval, három sor apró ólompitykével, hozzá még rajthuzli rézgombokkal. A hóna alatt hozta a hegedűt, de nem ám azt a straduariót, az most is ott van még tokba zárva a szinháznál; ez csak afféle Schunda-hegedű.

A Citera is egész czigány asszonynak van öltözve, bekötözött fejjel, mellén átkötött kendővel, rojtos katrinczával. A két fiut ő vezeti kézen fogva. Azok olyan egyformák, mint két mókus, még a viseletük is ugyanaz. Nem rongyosak, a hogy czigány gyerek szokott lenni, az öreg anyjuk gondoskodott róluk.

Azoknak is hegedű van a kezükben. Igazi felnőtt hegedű, nem afféle kölyökhegedű. Komoly muzsikusok ezek.

Pali most már egész czigányosan adja a biczegő lépést, semmi úrias mozdulat nem jár vele. Demonstrál, hogy ő nem más, csak czigány.

Pletykálhat már az az ujságiró, a mit akar! Nem az a bolond, a ki megirja, hanem a ki elhiszi.

Nem messze a kegyelmes úrék asztalától van egy másik asztal lóczával. Az a nekik való hely, mert ott két út keresztezi egymást. A mellé letelepednek.

– No gyerekek, itt ütünk ma tanyát, szól Pali az ifju nemzedékhez. Itt jó hely lesz. Mindjárt jönnek az uraságok friss zsendiczét inni. Az éjjel sok bort ittak, arra sok savót kell nekik fogyasztani. Stimmoltatok?

A gyerekek megpengették a hegedűiket.

– No aztán rajkók, ne kiméljétek a gyantát a hegedűvonótól, a mi nótákat megtanultatok már, elővegyétek. Aztán felnyissátok a szemeteket! Ha ezüst gombos úr jön, annak huzzátok a Luiza-csárdást, ha magas kalapú jön, annak czeppelpolkát. Hát bizony dolgozni kell, a ki becsületesen meg akar élni. Én is így kezdtem, mint ti. Mikor öt esztendős voltam, már itt muzsikáltam a promenádon. Aztán minden nap tanulni kell, mikor otthon vagytok. A ki művész akar lenni, annak nincs pihenése soha. Annak még álmodni sem szabad másról, csak a hegedűről. No hát az új nótát betanultátok-e már, a mit a Pontyugrás hozott a Tisza mellől? Hadd hallom. Próbáljátok el, még most senki sincs a promenádon.

Simon és Aranka neki «senki» volt.

Erre a Petykó meg a Palkó módosan odaállt az apjuk elé, a nagy hegedűt, a minek a nyakát alig érte el az apró kis ujjaival, az álla alá szorítva.

Pali maga kisérte őket a hegedűjén.

Citera pedig oda guggolt eléjük, hogy az arcza egyenlően nézzen a gyermek arczával s halk csengő hangon dudolta eléjük az új tiszamenti nótát:

«Czigány asszony sátora,
Kigyulladt a hátulja;
Beleégett a vajdája,
A vajdának a leánya.
Ihajja, hajja!»

Ennivaló két kölyök volt! Milyen gyönyörűen elhuzták az új nótát.

– No most magatokban játszszátok el, mondá Pali.

A két rajkó újra elhegedülte a dalt, a vers folytatását dudolta az anyjuk:

«Én a vajdát nem bánom,
De a lányát sajnálom.
Piros bársony topánkája
Jól illett a lábára.
Ihajja, hajja!»

– De már most az anyátok nótifikálása nélkül huzzátok el egyszer.

A gyerekek azt is megtették.

Simon az átelleni asztaltól boszusan kiáltott rájuk:

– Elhagyjátok ám már azt a czinczogást!

A Palkó gyerek igazi suhancz volt, odanézett rá félvállról.

– De nagy úr az úr, nem adna egy krajczárt?14)

Hanem a Petykó, az félénk katona volt, azt kérdé az atyjától:

– Apaka! Ki az a mérges uraság?

Pali oda sandított Simon felé féloldalt fordított fejjel, a közben hegedűjét stimmolva; s aztán vállat vont:

– Nem ismerem. Valami pasasir.

Egyszerre elvonta a figyelmet a «pasasir»-ról két most érkező vendég közeledése. Egy jótermetű úri ember, carniolgombos bundában, közeledett erre felé köpczös élete párjával, a ki a zsendiczés bögréket, meg egy marék sós pereczet hozott magával s kereste az asztalt, a hová letelepedjék.

A két rajkó szaladt eléjük s futtában elkezdé a Luiza-csárdást.

Az úri ember megállt, úgy gyönyörködött bennük, az asszonyság pedig megajándékozta a Palkót egy sóspereczczel.

A közben Aranka folytatta, halkított hangon, a maga gardina-predikatióit:

– És milyen vadember módra hagyta ön magát a catastropha által meglepetni! Hisz abban az előkelő állásban, a melyet ön elfoglalt, önnek már előre kellett volna tudnia azt az országos rendszerváltoztatást, a mi készülőben van. Bizonyosan azért hivatták önt fel Budára, hogy ezt a nagy fordulatot közöljék önnel. S ön a helyett, hogy ott állt volna őrsön a helytartóság tanácstermében, ott hágy mindent: fut haza a székhelyére hangversenyt elrontani! Őrültségi roham volt ez? Nem tudom minek nevezni. Tán féltékenység? veres posztót látott vadállati düh. Engem féltett ön? Attól a sánta czigánytól ott?

– Eh, bolond beszéd.

– Csak bolond tettnek az elbeszélése. A helyett, hogy ön az országos válság alatt ott tartaná magát a központban, szélmalom-harczot kezd a nemzeti nóták ellen, keresztül bukik egy hegedűhuron s utána küldeti magának az elbocsátó levelét!

Erre a vádra nem volt mit felelni.

Megint új sétálók jöttek. Ez egy czilinder kalapos úr volt, táritoppos viseletű hölgygyel. Ezek már czivilizált nemzetbeliek voltak; mert a férj hozta a feleség után az aludttejes ibrikeket.

A két czigány gyerek rázendítette nekik a «Vagabundenpolkát».

A czifrán öltözött asszonyság megajándékozta a Palkót egy mézeskalácscsal Aztán odább mentek.

A két gyerek futott az apjához nagy diadallal, az első keresményét bemutatni.

– Apaka! Apaka! Én egy sós pereczet kaptam.

– Apaka! Nekem egy mézesbábot adtak.

Azzal mind a kettő felmászott az apja térdére.

– A felét neked adom, apaka! jó sós perecz.

– Én meg a mézeskalács felét. Egyél, apaka!

S tömte volna mindegyik a kis kezével az apja szájába a neki szánt falatot.

Pali alig győzte magát védelmezni ellenük.

– Hagyjatok nekem békét! Nem kell nekem se sós perecz, se mézeskalács! Külön sem szeretem, hát még együtt? Vigyétek az anyátoknak.

A két rajkó aztán átkuporodott a Citera ölébe, s azzal igyekeztek a falatjaikat megosztani, a ki aztán méltányosabb volt. Úgy tett, mintha sohasem evett volna jobbat. Hát csak jó is az a magakereste kenyér.

Simon irigy keserüséggel nézett a muzsikus családra:

– Milyen boldog az a csavargó pereputy!

Az idő már hét óra felé járt s ujabb vendégek még nem érkeztek.

Még az a két pár is elpárolgott.

– Ma nem kell senkinek zsendicze! dörmögé Citera. Épen a Palkó, meg a Petykó prémiéjén!

– Értem én már! Ezt kapunk ma ni! mondá Pali, a hüvelykujja körmét a fogán elpattintva. Hiszen ma minden ember a kávéházba siet ujságot olvasni. A savóra nem kerül ma publikum. Jobb lesz, ha összeszedjük a szerszámokat.

– Várjunk még egy pirinyót!

Aranka is türelmetlen volt.

– Mire várunk még? Miért nem hagytuk el rögtön ezt a várost? Még az éjjel? Akarunk még egy ünnepélyes elbucsuzást tartani a hivatalnoki kartól? Csinálunk bucsuviziteket a jó barátainknál? Megvárjuk, míg rohadt almával hajigálnak meg bennünket?

Simon halkan dörmögve mondá:

– Azt ön nagyon jól tudja, hogy mi tart itt? A mai ránkontr.

Aranka fitymálva csettentett a nyelvével.

– Ránkontr! Komédiajáték! A közönség elámítására jó. Négy ember összejön az erdőben. Hoznak magukkal doktort is, párosával. A secundansok megkisérlik a kibékítést. A felek nem fogadják el. Akkor előveszik a pisztolyokat. A két legrosszabb mordályt, a mit a fegyverkovács senkinek el nem tudott adni. Azokról is letörik a czélzó legyet. Aztán megtöltik jó erősen, hogy felugorjék az égbe, mikor elsül. Azzal felállítják a két ellenfelet harmincz lépésnyi távolban, állig begombolják a kabátjaikat, s az inggallérjaikat begyűrik. Aztán egy, kettő, három. Lőnek! Két nagy lyukat, a levegőbe. Azzal hazamennek mind a ketten eldicsekedni a feleségeiknek, hogy ők ma a drága becsületükért az életüket koczkára tették. Engem nem lehet az ilyen színdarabbal megríkatni.

Ez a hecczelő gúny bizony nem illett egy hitvestárshoz.

Simon háttal fordulva a feleségéhez, válaszolt neki a sértő ingerkedésre:

– Ezuttal nem úgy van az eset. A párbaj föltételei: háromszori golyóváltás, vontcsövű pisztolyokkal, tíz lépés a barriér.

Aranka még ettől sem ijedt meg.

– No ha ilyen sulyosak a feltételek, akkor bizonyosan megkapta már a rendőrség a feljelentést, hogy jókor közbeléphessen a párbaj megakadályozására.

Ez már kegyetlenség volt. Ennyire még egy hitvesnek sincs joga éreztetni a szívtelenséget. Különösen, a midőn a gyanusítás igaztalan.

Simonnak a vére az agyának tódult, egyszerre vérszinű lett előtte a világ. Dühösen ugrott fel a helyéről, őrjöngő tekintetet vetve maga körül s azzal odarohant Palihoz, megragadva annak a két vállát. S odaordított a szeme közé, egy tébolyodott lihegő haragjával:

– Ember! Add vissza nekem az én czigány putrimat! Add vissza nekem az én czigány asszony feleségemet! Add ide nekem az én czigány purdéimat! Add vissza nekem az én hegedümet, a miket elloptál tőlem, te bitorló!

Citera elbámulva nézett a dühöngőre. A félénk Petykó rémülten bujt az anyja katrinczája mögé, míg a bátor Palkó egy nagy kavicsot kapott a markába, készen a Góliátot, a ki az apját megtámadja, fejbe parittyázni.

Pali tűrte nyugodtan a czibálást.

Az őrjöngő főur pedig folytatá a keserű kifakadást.

– Aztán eredj oda át! Ott van a helyed! Vedd át a rangomat, a czímemet, az ordóimat. Legyen a tied a czifra palotám, az equipage-om! És legyen a tied a világszép asszonyom! Nézd, hogy mosolyog rád! Cseréljünk vissza!

Cseréljünk vissza!

Most már Citera is értett mindent.

Simon egészen ki volt fáradva a dühöngéstől.

Barkó Pali pedig egész hidegvérrel válaszolt neki:

– Nem én, édes ur! S ha te ezt a fényes holdvilágot ezüstté változtatnád s úgy kinálnád nekem, még sem adnám oda érte az én czigány asszony feleségemet. S ha valamennyi sugár a napból kiömlik, mind aranyat csinálnál belőle, még sem adnám oda az én rajkóimat. S ha valamennyi csillag van az égen, mind gyémánttá változtatnád s ide hoznád nekem, még sem adnám érte az én hegedümet! Czigánynak nőttem fel, czigány maradok. Nem cserélek véled.

E pillanatban tünt fel a keresztuton Bárdy Zoltán alakja. Erre felé tartott.

A mint őt meglátta Simon, abba hagyta a czigánynyal való ortályoskodást s leforrázott dühvel ment vissza a helyére.

– Megőrült ön? dörmögé fülébe Aranka.

Zoltán pedig egyenesen Paliék felé tartott. Ugyanabban az öltözetben volt még, a mit az ünnepélyen viselt. Haza sem ment onnan. Egyenesen idejött a vigalomból. A többiek még mulatnak.

– Jó reggelt, Palikám! kiáltá már messziről a gróf a muzsikusnak.

Pali a gyerekeket tanítá móresre:

– Csókoljatok kezet szépen, rajkók, a kereszttátinak!

Azok olyan szépen szót fogadtak, hogy a mint megkaphatták a kereszttáti kezeit, belecsimpajkoztak s egy percz alatt fölkapaszkodtak a nyakába.

– Hát ez a kézcsókolás? Ti vadmacskák!

Zoltán mind a két fiut a karjára vette s úgy jött velük Paliékhoz.

– Hát a kis keresztfiaimat is kihoztad? Tán már hegedülnek is? Hát melyik a Petykó, melyik a Palkó?

Azzal letette őket, egymásnak háttal fordítva. Egészen egyforma kicsinyek voltak.

– Sohasem tudom én, mondá Pali. Olyan egyforma fekete rigó mind a kettő. Én csak azt tudom, hogy ez a primás, ez a kontrás.

Azzal a jobb tenyerét az egyik, a balt a másik gyerek fejére tette.

– Az sem igaz ám, apaka! Kiáltá fel a bátrabb. Mert én vagyok a primás.

– Ahun van ni. Már megint eltévesztettem.

A Citera bölcsebb akart lenni.

– No majd én megmagyarázom egész akkurátusan. A melyik az anyját szereti jobban, az a Petykó.

Erre a szóra egyszerre mind a kettő az anyja ölébe rohant, ölelték, csókolták.

– A melyik meg az apját szereti jobban, az a Palkó.

Erre megint egy percz alatt mind a kettő az apja nyakán csügött.

– No most már elég világos a dolog, mondá Zoltán.

Pali hamiskodó ravasz mosolylyal dörmögé:

– Legalább, ha egyszer majd katonának akarják őket vinni, nem találják ki, hogy melyik a «köteles».

– Majd kiváltsuk őket.

(Abban a korszakban az a bölcs kormányelv uralkodott, hogy a ki letesz egy summa pénzt, a kukoriczába dobhatja a puskát; védelmezze a hazát, a kinek nincs pénze.)

A két gyerek előre le akarta szolgálni a kegyes biztatást, pengette a hegedűjét.

– Hát muzsikusoknak neveled őket, Palikám?

– No már ennek a két elsőnek csak az apja mesterségét kell eltanulnia: hogy ha egyszer temetni visznek, legyen a ki végig muzsikál a czinteremig. Hanem a harmadik már pap lesz. A negyedikből fiskális lesz. Most is nagy selma már! Az ötödiket ispánnak szántam. A hatodikból rektor lesz.

Citera szégyenpironkodva sugott az urának:

– Ugyan te Palya!

Még hatodik nem volt ám!

– A hetediket kereskedőnek szántam.

Citera arczczal és kézzel mutatá, hogy az urának elment az esze.

– A nyolczadikból lesz katonatiszt, de furvézer.

Citera elszörnyedve csapta össze a két kezét.

– A kilenczedikből lesz hajóskapitány.

Most már jól oldalba taszítá az asszony a férjét.

– A tizedikből lesz vasuti.

Citera megragadta Pali gallérját, s rá kiáltott:

– Nem hagyod abba már?

De az csak folytatta rendén:

– A tizenegyedik lesz inzsellér.

Citera a tenyerével ütötte Palinak a hátát, mérgelődve.

– Oh te bolond! Te nagy bolond!

Az tűrte az édes ütlegeket.

– A tizenkettedik lesz kirurgus.

Most már Citera az egyik kezével Palinak a hajába markolt, a másik tenyerével meg letapasztotta a száját.

– Elment neked a sütni valód?

Pali sunyi módon tűrte a czibálást, s a száját betapasztó tenyerén keresztül magyarázá:

– Hiszen még csak a tizenkettediknél vagyok. Hol van még a huszonötödik? Akkor lesz az ezüstlakodalmunk.

Erre aztán az asszonyka egész komoly arczczal tett az urának szemrehányást.

– Hát nem te dorgáltál meg engem «egyszer», hogy nem illik uri személyek előtt gyerekekről beszélni, kivált a kik még nem is születtek?

Pali felhuzta a vállát, szétmereszté a tenyereit.

– Hja! Akkor «tisztelt» művész hazánkfia voltam; most pedig vagyok: «hallod-e te czigány!»

… Annak az «egyszer»-nek a története pedig az volt, hogy nem sok időre Bárdy Zoltán börtönből kiszabadulása után, a kormányzó fényes estélyt adott a palotájában s arra Barkó Pali is meg volt hiva feleségestől.

Ez alkalommal is sok megjegyzést lehetett hallani a művész mellét diszítő érdemjelekre, de még többet a szép czigány asszony gyémántjaira és igazgyöngyeire. Azok már lehetnek igazi dekoratiók a férjre nézve.

Itt hozzá jutott Simon báró, hogy a szép indus nőnek a maga modora szerint udvarolhasson.

– Kegyedből egész bűbájos Péri lett odakinn, szép Citera!

– Kérem, külföldön a nevemet úgy ejtették ki, hogy «Cythere».

– Úgy még szebb. Egy istennő neve, a ki szerelem dolgában a többi asszonyoknak mintaképül szolgált. Ez a szép igazgyöngy nyakék beszélhetne az Olympról leszállt Marsról.

– Kérem: ezt nekem az uram vette Párisban. Épen úgy a gyémánt fülbevalókat.

– A jó világ pedig azt suttogja, hogy ez Morny herczeg ajándéka.

Citera elérté a czélzást, de nem vette sértésnek, nagyot nevetett rajta.

– Hahaha! Hisz akkor én épen Rómában voltam.

Az urhölgyek, a kik ezt hallották, szemérmesen takarták el az arczukat a legyezőikkel. A férfiak nevettek.

Citera pedig még csak zavarba sem jött.

– Hát igaz! Elmentünk az útra kettecskén, s hazajöttünk negyed magunkkal. Hát mi van ezen nevetni való?

Barkó Pali restelkedve inté meg a feleségét.

– Ugyan ne beszélj erről a tárgyról ilyen uri társaságban! Nem látod, hogy a hölgyek eltakarják az arczaikat?

– Hát az, hogy én az uramnak hűséges asszonya voltam, hogy ő ajándékozott nekem két gyémánt függőt, én meg neki két gyémánt fiut, erről nem lehet beszélni? Ez szégyen?

– Ez szégyen.

– Hanem az, hogy egy herczegnek az udvarlását elfogadják s annak az ajándékait mutogatják, arról lehet beszélni? Az dicsőség?

– Az dicsőség.

Azzal folytatta Simon az udvarlását.

– De hát megfordítva, hogy áll a számadás? Minden hirlap tele volt Barkó Pál diadalaival. A szép hölgyek rajongtak érte, virágcsokrok közé temették. Nem bántotta a féltékenység a szép Cythérét?

– Oh egy művésznek a felesége nem érezheti a féltékenységet. Mikor azt látja, hogy az urát a világ legszebb hölgyei kitüntetik, még jobban ugrál a szive. Mikor azt gondolja, hogy a kit az egész világ szeret, az mégis csak engemet szeret igazán.

– De hátha egyszer rájönne a szép asszony, hogy a művésznek a fejét egy másik szép asszony maga felé csavarta.

– Oh bizony azért nem mennénk a biróhoz, se a paphoz. Hanem majd helyretenném én a művész uramnak a fejét rövideden.

S mutatta a tenyerével, hogy milyen módon.

– Isteni naivság! sóhajta fel Simon; megfogva Citera kezét. De hisz az ilyen kedves kacsóktól megpofoztatni nem fenyítés, sőt élvezet.

S azzal megcsókolá Citerának a kezét. Mindenki szemeláttára.

Ez volt a revánzs azért a másik csókért.

Erre a kis intermezzóra czélzott Citera, mikor Palinak szemére lobbantá azt a kényes tárgyról való tréfálózást.

A mire Pali, ha diákul tudott volna, azt válaszolhatá, hogy «Quod non licet Jovi: licet bovi.»

Zoltán megszorítá Pali kezét s elkomolyult arczczal mondá neki:

– Úgy legyen, a hogy elgondoltad, édes vérem. Neked jutott az osztályból a jobbik rész. Ha minden magyar úgy igyekeznék, mint te, ugyan erős lenne ez a nemzet. Lám én utánam nem marad se kicsiny, se nagy, a ki végig muzsikáljon az utczán, mikor temetni visznek.

– Messze van az még!

– Lehet, hogy a küszöbén állok!

A kelő napnak háttal fordulva, két férfi alak silhoutteje tünt fel az útkanyarulatnál.

Ezek nem hoztak zsendiczés bögréket a kezükben. Az egyiknél volt egy kézbeli utitáska.

Láttukra Simon felugrott a helyéről.

– Itt jönnek a szekundánsaink.

S azzal odaveté Arankának:

– Láthatod, hogy a párbaj nincs feljelentve.

– Térden állva kérek bocsánatot.

Kalászi és Ingoványi urak jöttek.

Zoltán gróf is észrevette közeledésüket.

– Isten veled, édes Pálom, mondá a művésznek s kétszer megcsókolá az orczáját. Citerával kezet szorított.

Pali elérzékenyülten rebegé:

– Megcsókolt! Lehet, hogy utoljára.

Ő már hallotta Mangától, hogy miért jönnek ezek itt most össze.

A két úr azonban, a mint meglátta, hogy Lenke Simonnak a felesége is itt van, úgy tett, mintha semmi köze sem volna hozzá, rövid kalapemelő üdvözlés után elsétált a két fél között az uton s beszélgetett a korán beállt őszi időkről.

Néhány percz mulva ismét viszatértek s látva azt, hogy Aranka még most is ott ül a padon, gyors léptekkel siettek Zoltánhoz. Nem titkolóztak többé, hogy hivatalos dolguk van itten.

Ők megtették lovagias kötelességüket, időhaladékot adtak a hölgy eltávolítására; ha az el lett mulasztva, nem felelősek érte.

– Jó reggelt uraim! mondá Zoltán.

– Jó reggelt, viszonzák azok.

Kalászi az óráját nézte.

– Pontosan jövünk.

– Vonuljunk innen félre uraim, mondá Zoltán, Arankára nézve.

Ingoványi vállat vont.

– Mi ezt a helyet rendeltük találkozóul. Ha a báró a feleségét is magával hozta, annál rosszabb rá nézve. Egyébiránt nincs a dologban semmi titok. A holnapi reggeli lap már hozni fogja az egészet. A becsületbiróság verdiktjét kell közölnünk a felekkel, mely szó szerint így hangzik: «Miután báró Lenke Simon, egy a mult évben nejét megsértő nyilvános nyilatkozatért elmulasztá lovagias elégtételt venni a sértő félen: annálfogva a becsületbiróság báró Lenke Simont párbajképtelennek nyilvánítja, a kinek a kihivott gróf Bárdy Zoltán lovagias elégtételt adni nem tartozik».

– Megkapjuk ezt irásban is? kérdé Zoltán.

– Igen, mondá Ingoványi, s átadta a két czédulát Zoltánnak és Simonnak. S ezzel mi az ügyet részünkről befejezettnek nyilvánítjuk.

Zoltán kezébe vette a czédulát és elolvasta.

Simon a magáét odaveté Aranka elé.

Aranka fájdalom és düh kifejezésével arczán hebegé:

– Hát ezt kellett nekünk még bevárnunk? Kellett nekünk még ez a végső meggyalázás?

Simon erőltette a szörnyüködést hipokritai szemforgatással.

– Ez méltatlanság! Ez politikai boszu.

Aranka kitörő indulattal szólt:

– Ilyenkor én, ha férfi volnék, egy kést ragadnék s úgy rohannám meg az ellenfelemet.

Zoltán összegyürte a kezébe adott czédulát. Halk, csendes hangon mondá:

– Uraim. Én a becsületbiróság verdictjéhez nem ragaszkodom. Én a kihívó urat bátor, lovagias férfinak ismerem. Én tehát a verdict mellőzésével kész vagyok megadni a lovagias elégtételt a kihívó úrnak.

– A proponált feltételek alatt? kérdezé Ingoványi.

– Igen. Háromszori golyóváltás. Vont csövű pisztolyokkal, tíz lépés bárriérrel. A czédulák jók lesznek fojtásnak a pisztolyokba.

– Ön teheti azt, gróf úr.

– Nem ezért az úrért itt, mondá Zoltán, hanem azért a hölgyért ott. – Annak tartozom ez elégtétellel.

Aranka felsóhajtott.

– Még azt sem engedi, hogy teljes szivemből gyülöljem!

Simon, mint a vízbehaló kapkodott levegő után. Zoltán lovagias nagylelkűsége őt csak ujabban bele vonta a veszélybe, a miből már azt hitte, hogy kiszabadult.

Ingoványi úr erre meghajtá könnyedén a fejét Zoltán előtt.

– Ez esetben azonban én nem lehetek a báró úr párbajsegéde. Üdv önökkel uraim.

Azzal megfordult a sarkán, senkihez sem szólt egy szót sem, s eltávozott.

Simonnak ismét megkönnyebbült a szíve. Ismét megerősíté magát. Ismét haragot színlelt.

– Most meg nincs párbajsegédem, mondá Arankának.

– Teremtsen ön egyet, ha a föld alul is! Ha más nincs, én leszek a segédje.

– Nőt nem fogadnak el párbajsegédül.

Ajánlok egyet, szólt Zoltán az ott maradt segédéhez fordulva. Itt van Barkó Pál úr. Független gentlemen, több nemesi rend lovagja. Ő lehet a báró úr segédje.

– Nincs ellene kifogásom, válaszolt rá Kalászi úr.

– Fogadd el! sugá Aranka Simonnak.

– Én? A czigányt?

– Ő a nemes!

– Jól van. Elfogadom.

Pali meghajtá magát.

– Leszek a báró úr segédje.

Azzal Citerának meghagyá, hogy távozzék haza a gyermekekkel.

Citera, Palkó és Petykó eltüntek a bokrok sűrűjében.

Kalászi odalépett Arankához:

– Kegyelmes asszonyom. Itt most kegyednek a jelenléte szükségtelen.

Aranka megragadta Simon kezét s odasugott a fülébe indulatosan:

– Lődd agyon az átkozottat! Oda lőjj neki a szíve közepébe.

Egész gyűlölete fölébredt Zoltán ellen. Őt tartotta egész balsorsa okozójának.

Azzal karjára kapta a nagy kendőjét s a majorság irányában eltávozott.

A hátra maradt férfiak vártak, mig a léptek elhangzottak.

– Elhoztad a pisztolyokat? kérdé Zoltán Kalászitól.

– Itt vannak az útitáskában.

– Töltsétek hát meg.

A pisztolyok megtöltésének a két fél láttára kell megtörténnie. Ki legyen zárva a gyanu, hogy vagy épen nem tettek golyót a fegyverbe, vagy a kaliberhez képest nagyon kicsinyt, vagy épen viaszgolyót ólomporral bemázolva.

Aztán még egy kis formaság volt betöltendő. Azok a bizonyos kármentő nyilatkozatok.

Zoltán leült ahhoz az asztalhoz, melynél a czigánycsalád volt az imént.

Elővette tárczáját s irt bele.

Végrendelkezés volt.

«Halálom esetén összes vagyonomat fele részben kedves anyámnak, özvegy báró Lenke Lőrincznének, másik felében pedig kedves barátom, Barkó Pál úr gyermekeinek hagyományozom.»

Azután egy másik lapjára a tárczájának is irt valamit s azt kiszakítá belőle.

Ez alatt Kalászi meglépte a távolságot. Tíz lépés, jó nagy athletai lépésekkel; mind a két határra egy fehér zsebkendőt fektetett. Ez a korlát. – Azon túl még aztán mind a két fél öt lépésnyi távolságra áll fel.

Orvost nem hoztak. Az ilyen párbajnál az fölösleges.

– Jól van minden.

Zoltán átadta a tárczáját Kalászinak.

– Itt ebben a tárczában van a végrendeletem. Ez az anyámnak átadandó. – Ez pedig az a bizonyos nyilatkozat.

– Kalászi úr átvette a tárczát s a zsebébe tette. A kitépett lappal pedig odament Simonhoz, ki a másik oldalon levő asztalnál ült, sápadt arczát tenyerébe temetve.

– Báró úr! Bátor vagyok önt hasonló nyilatkozat kiállítására felszólítani.

S azzal eléje tette a gróf által kiszakított lapott.

– Mi ez? kérdé Simon, kinek akkor már káprázott a szeme.

Kalászi úr sűrű hajlongások között adá meg a kivánt magyarázatot.

– Ez egy obligát nyilatkozat, minőt olyan párbajnál szoktak a vívó felek a szekundánsoknak átadni, a melynek halálos kimenetele valószinű. – Igen rövid. – Ennyiből áll: – «Én meguntam az életemet, önkezemmel vetettem annak véget. Isten irgalmazzon szegény lelkemnek.»

– Mire való ez?

Kalászi úr csupa udvariasság volt. Erről is adott felvilágosítást.

– Ez a párbajsegédek fedezése végett szükséges. Tetszik tudni, az osztrák törvények a párbajozók irányában nagyon szigoruak. – Ezt a czédulát: tessék csak szórul-szóra lemásolni a gróf uréról. Mindegy, ha plajbászszal van is irva, ugy is érvényes. Ezt a czédulát annak a zsebébe teszszük, a ki halva marad. S aztán itt hagyjuk, míg valaki rátalál. Így a segédek menten maradnak, nem üldözhetők. Legyen szives, ha úgy tetszik. Így teszszük bolonddá a németet!

Simonnak minden idege fel volt lázadva ettől a gondolattól.

Itt hagyatni a száraz faleveleken fekve, zsebében az öngyilkossági nyilatkozattal. A míg rátalál valaki. Talán napok mulva.

A félelem csába vigyorgása jelent meg az arczán.

S ez a rémmosoly azt hitette el a szekundánssal, hogy a báró nagyon tréfás ötletnek találja azt, hogy egy ilyen czédulával majd bolonddá teszik a németet. Igyekezett még jobb kedvet csinálni neki.

– Az ám! Nehogy úgy járjunk, mint a R * * y Szevér szekundánsai, a kik szintén használták ezt a elővigyázati rendszabályt, s ott hagyták az agyonlőtt pajtásukat az erdőben, a zsebébe tett öngyilkossági nyilatkozattal, de a mellett takarékoskodni akartak, a párbajpisztoly helyett egy ócska mordályt nyomtak az elesett kezébe. Aztán a hivatalos obductiónál kiderült, hogy a golyó, mely a fiatal embert megölte, nem fér bele a kezében maradt pisztolyba! Rajtavesztettek. Most is ülnek! De ilyen ügyetlenség!

Ezzel az anekdotával még jobban fokozva lett Simon ideges izgatottsága.

Még nevetnek is azon az emberen, a ki párbajban elesett.

S a szekundánsai ott hagyják, elfutnak tőle.

Pedig hátha nem halt meg? Hátha még megmenthető volna? Hány embert emlegetnek, a kin keresztül ment a golyó, s életben maradt, felépült?

De nem szabad mutatni a félelmet.

Reszkető kézzel leirta a nyilatkozatot, kiszakította a jegyzékéből a lapot s átadta a párbajsegédnek.

Az szépen megköszönte francziául: «merci!»

S eltette mind a két czédulkát a zsebébe.

Azzal visszament a saját feléhez.

Zoltán olvasta a mai reggeli lapot. Magával hozta.

Nagyon meg volt elégedve Ollósival, hogy azt a históriát kihagyta a tárczából. A többi czikkek igen érdekesek voltak.

Különösen a telegrammok.15) Budáról úgy, mint Bécsből.

Kalászi várt, míg Zoltán elolvassa a legérdekesebbeket.

Csakugyan boszuság volna az embernek meghalni a nélkül, hogy megtudná a tegnapi nevezetes nap országos eseményeit.

– Sennyei Pál tárnokmester! Vay Miklós cancellár!

Ilyen két nagy név érdemes rá, hogy az ember tíz percznyi késést okozzon érettük a másvilági gyors utazásban.

Hanem ez a tíz percz elég volt Simonnak arra, hogy a lelkét elveszítse.

Ott ült mozdulatlanul; az arczvonásai elárulták a zürzavaros visiókat, melyek egymást kergették az agyában.

A szemgolyói kidülledtek, kitágult pupillái mereven bámultak a lombok közé, szemhéjai fel voltak dagadva. Halántékain lüktettek az erek. Arcza viaszsárga lett s galvani mosolyra torzult.

Mi járt a lelkében belül? mi kínozta az idegeit? Mi kergette ereiben a vért?

A leküzdhetetlen félelem a haláltól. És minő haláltól? Látta röptében a golyót, mely egyenesen a szemének repül, mint egy bőszült darázs. Felé legyintett «hess!»

S aztán miért kell neki most meghalni?

A magas nagy urakért. – A kik őt most eldobták, mint egy kiégett szivarcsutkát. Felrugták, eltaposták.

Hát még miért?

Azért, mert az az ember ott – hajdani testvére – egy sértő szót ejtett ki ellene. – Hát csak ez mondott és többet nem mondtak? Nem szidalmazta-e az utczán végig egy egész néptömeg? Ezeren voltak! – Nem egy nyomorult pisztolylyal; kartácscsal, mitraljőzzel kellene elégtételt venni a nagy ellenfélen, a közönségen. Tűzaknát a szinház alá s aztán a levegőbe robbantani valamennyit a hegedűssel együtt! Ez volna az elégtétel!

Hát még miért kell neki meghalni? Ezért a hegedűsért? Hogy ne foglalja el a helyét. Az ősz asszonynál és a szép asszonynál is ennek van a követelt helye.

Hogy fog az nevetni, mikor ő a földön hentereg!

A fülében egy forró zsírtenger zúgott; a világ tele volt a szeme előtt tánczoló torzalakokkal.

S a zavargó rémchaos közül előtünt az ijesztő. A zenész maga. Ott állt előtte.

Két pisztoly volt a kezében, agyával előre fordítva.

– Tessék uram. – Öné a választás.

– Aha. Hisz ez a párbajsegéd.

Gépies mozdulattal nyult az egyik pisztoly után.

– Ezt a gyutacsot pedig tegye a bal kezébe. Ha a pisztoly nem találna elsülni, ujat tehet rá.

Azt is a markába hagyta nyomni.

A segédje behajtá a fehér fátermördereit a fekete nyakkendője alá.

Azt is engedte megtörténni.

A kabátja gomblyukából kiviritott az érdemrend veres szalagja.

El lehet dobni.

Semmi fényesnek nem szabad rajta maradni.

A másik segéd is figyelmezteté a maga védenczét…

– Kérlek, gombold be az attiládat, a fehér mellényed kilátszik.

– Inkább egészen kigombolom. Hadd legyen neki jó czéltáblája.

S azzal Zoltán végig felgombolta az attiláját s kétfelé vágta a szárnyait, hogy a mellénye egészen kifehérlett alóla.

– Urak! Foglalják el helyeiket, mondá Kalászi. Háromszor fogok tapsolni. A harmadik tapsolás után egy másodperczig szabad czélozni, akkor lőni kell. A hely iránt választás dönt.

Azzal kivett a zsebéből egy ezüstforintost.

– Fej, vagy irás? – A báró úr választ.

– Irás!

A feldobott ezüst pénz az irásos lappal esett fölfelé fordítva.

– A báró uré az árnyék, a grófé a nap.

Az előnyös hely Simonnak jutott, háttal a napnak; Zoltán szemközt a nappal.

– Tessék a helyeikre menni. A ki akar, a tapsolás alatt elmehet a barriérig.

Simonnak meg kellett mutatni, hogy hol a helye. Annál az asztalnál, a hol a czigányok tanyáztak az elébb.

Milyen hosszú volt odáig az út.

Mintha minden lépésnél egy sírgödröt kellene átlépni.

Magában motyogott:

Azt mondta az az asszony: «lőjj a szivébe az átkozottnak». – De hátha ő lő az én szivembe! – Miért dobog olyan sebesen ez az ostoba szív? Miért reszket a fegyver a kezemben? Mi zúg a fejemben? Félek én? – Még tegnap én tőlem féltek. – Hát ki vagyok cserélve? – Nem én vagyok-e én? – Hát ha én nem félek, ki félt engem? – Senki. – A czigány asszony sem? – Megátkozott engem az a czigány asszony! – «Áldott legyen az a fegyver, mely ezt a te fekete véredet kiontja!»

Egyszerre csak elkezdett az arcza rémvigyorgásra torzulni. Már fenhangon dadogott.

– «Fekete vér?» – Hiszen nekem fekete vérem van nem kék!

Elkezdett kaczagni. Rikácsolt.

– Nem kék az én vérem, hanem fekete! Hahaha!

Ekkor megakadt a szeme valamin. Az asztalon hevert Palinak a hegedűje – odarohant, a pisztolyt az asztalra dobta, felkapta a hegedűt s elkezdett rajta zűrzavaros nótát húzni, hamis rikácshangon danolva hozzá:

«Czigány asszony sátora,
Kigyulladt a hátulja,
Beleégett a vajdája,
A vajdának a leánya,
Ihajja hajja.»

S aztán egyszerre megint a hóna alá csapta a hegedűt vonóstul együtt s lekapva a kalapját, kéregető hunyászkodással fordult az urak felé:

– Instálom a nagyságos, méltóságos urakat. Adakozzanak a szegény czigánynak. Öt éhező purdém van odahaza.

– Ez az ember megőrült! kiáltá Zoltán s eldobta a kezéből a pisztolyt.

A két párbajsegéd odafutott Simonhoz és megfogta két felől a karját.

De az örjöngő nem hagyta magát akadályoztatni. Tovább hegedűlt, tépve, ütve a hurokat s danolta mellé a nótát. És Aranka mindezt hallotta és látta.

Olyan kőszive volt, hogy szinlelt eltávozása után loppal visszasettenkedék s elbujt egy fatörzs mellé. Látni akarta, hogyan ölik meg azt az embert, a kit gyülöl.

S a helyett látta az urát megőrülni.

Simon folytatta a hegedülést, virginálást:

«Én a vajdát nem bánom;
De a lyányát sajnálom.
Piros bársony topánkája
Jól illett a… Jól illett a…»

Itt nem jutott eszébe a szöveg, hogy van tovább, csak bámult rémségesen felnyitott szemekkel, tátott szájjal a semmibe, saját lelkének a sötétségébe.

Aranka kétségbeesetten tört elő a rejtő bokrok közül.

A mint őt meglátta Simon, egyszerre féktelen kaczagásba tört ki, kétrétt görnyedve röhögött s a nyirettyüvel Arankára mutatott: «hahahahahá!»

Mintha az csiklandozná az idegeit, hogy ezt a dámát most ugyan csak jól megtréfálta! «Hahahaha!»

Aranka iszonyattal rohant a kaczagó rémalakhoz, a kit a két férfi alig birt megfékezni s nagy kendővel leborít a fejét, hogy ne lássa az őrült tekintetet.

Zoltán megfogta Aranka kezét, erősen, mint egy vasbilincs s a szemébe mondá:

– Ez az ön műve, asszonyom. Miért takarja el?