XIII. FEJEZET. A KETTŐS ÁRNYÉK.

Barkó Pali úgy elfutott a tiszteletére adott lakomáról, hogy még a hegedűjét is ott felejtette.

Futott, mintha kergetné valaki, mintha attól félne, hogy elfogják, visszaviszik. Valami névtelen rémület üzte.

Csak akkor kezdett magához térni, mikor a város utolsó házait is elhagyta, kijutott a folyampartra.

Itt azután, mikor lábai alatt ropogott a kavics, az az ismerős kavics, melyben annyiszor szedett békateknőt gyerek korában, elkezdett magával tanácsot tartani.

Mit kiabált ki felőle az a czigány asszony?

Hogy ő nem annak a fia, hanem a bárónéé. Nem czigány, hanem nemes úr.

Ha nem czigány, akkor nem is muzsikus. Semmi jussa hozzá, hogy a világban alá s fel tekeregjen, hegedűvel. Akkor a czigány asszony sem az ő felesége? Hát a purdék? A czigány purdék?

Álom volt az élete, s most egyszerre fölébresztették belőle.

De hát nincs arra hatalma az embernek, hogy azt mondja: nekem nem kell a ti valóságos világotok! én tovább akarom álmodni a magam álmát. Nekem az tetszik.

Mi lesz most belőle?

Az egész világ nevetve fog újjal mutatni rá. Mint czigányt megbecsülték, mint nemes embert, szánni fogják. Nem lesz számára hely a kerek világon sehol.

Ráült egy vén fűzfaderékra, mely a vízbe dült a partról. Onnan nézte a locsogó hullámot. Milyen egyszerű megoldása volna a találós mesének, fejtetőre a vízbe rohanni s nem jönni többé elő.

A csalit másik oldalán, a partkanyarulatnál épen így bámult a mély vízbe az a másik, a ki a bajt okozta: Manga.

Palinak eszébe jutottak a gyermekei.

Ej haj! Minden bolondság a világon! Dicsőség! Hatalom! Gazdagság! Asszonyi kegy! Füst és pára! Csak azok a szép gyerekek: az az igazság!

Megint csak kilépett arra a kavicslepte vízjárásra s mérte végig hosszú léptekkel a partot.

A keleti égen már kezdett pirkadni a hajnal, a nyugoti oldalon még vitatta a befolyását a fogytán levő hold.

E kettős világításban a parton járkálónak is kettős volt az árnyéka; erre a hajnalfény, amarra a hold vetette árnyék.

Ilyen kettős árnyék követi őt minden lépten-nyomon.

A part mentében levő csalit egész őszi képet vett már fel. A bükkfák hullatták sárga leveleiket. Az aljban virított a dércsipte cserjének a lombozata. Vörös gyűrű, szömörcze, borbolya a veres és lilaszin minden árnyalatában pompázott. Közte a kisértetiesen fehér törpenyár lombozata. Madárfütty nem hangzott már, csak a prücskök czirpeltek szerteszéjjel.

Ehhez az idylli prücsökzenéhez olyan kiáltó ellentétet képezett a városból felhangzó Rákóczy-induló elmosódott accordja. A tegnapi éj benyulik a mai hajnalba.

Pali ebből sem értett semmit. Hisz ő nem volt politikus.

Neki vágott a sűrűnek, a hol nem fog semmi zajt hallani.

Egyszer aztán csak arra riadt fel, hogy a sűrű rekettyés közül egy szembejövő alak toppan eléje.

Manga volt.

A czigányasszony megállt, mikor Palit meglátta. Ez pedig indulatos hevességgel csörtetett feléje. A két ökle fel volt emelve…

– Mit tettél asszony? rivallt rá rekedt hangon.

– Megforgattam a szivében a kést, suttogá Manga.

– Az én szivembe verted azt a kést! Hát érdemeltem ezt te tőled «én»? Nem voltam én teneked jó fiad, hogy most megtagadsz? Nem voltál te nekem mindig jó anyám? Koplaltál, hogy engem jól tarthass, rongyoskodtál, hogy engem felruházz! ha beteg voltam öledben tartád a fejem! ha rossz voltam, te akkor is szerettél. Soha egy feddő szóval nem illettél. Templomba hordtál, imádkozni tanítál. A becsület regulájához szoktattál. Soha egy anya oly hű rabszolgája nem volt a gyermekének, mint te énnekem. S most azt mondod, keressek más anyát, nem vagyok, nem voltam soha a fiad. Hát akkor ki vagyok? Nem voltam én tegnapig boldog ember? volt kis gunyhóm, de tele örömmel, szeretettel. S te most engem a gunyhómból kizavarsz? Azt mondod, menjek palotával cserélni. Hát az én czigány asszonyom? A kis kölykeim? Az mind nem enyim. Álmodtam: vége van! És a hegedűm? Az sem az enyim! Törjem össze. (E szónál Pali megragadta Manga vállait.) Valld meg, hogy hazudtál. Nem igaz, nem igaz, nem igaz. Mert ha úgy van, a hogy mondod, én inkább megölöm a feleségem és a porontyaim, téged pedig velem együtt ebbe a folyóba öllek, minthogy másnak adjalak.

A vén czigánynő arcza örömtől ragyogott.

– Jaj de szép vagy, mikor így haragszol. Hát csak szeretsz te minket, a kik téged úgy szeretünk? No ne forgasd hát úgy a két szemed. Czigányság volt a dolog, semmi más. Hát czigány asszonytól mi is telne ki más, mint czigányság. Csak azt a kevély embert akartam megszégyeníteni. Ráfujtam s összezsugorodott. No ne nézz rám olyan nagyon, no! Mert megijesztesz. Hisz nem akartam én, hogy neked fájjon! Bizony Isten, nem akartam. Dehogy adnálak oda senki grófnéjának! Még ha a török császár kérne, annak se adnálak. Az én fiam vagy! Tudod, hogy neked sohasem hazudtam. No ne nézz úgy rám. Csókold meg az orczámat.

– Hát fiad vagyok? Czigány fiad? mondá Pali gyanakodó arczczal. Majd megtudom: igazat mondasz-e? Most ide hozom a két fiamat, velem együtt muzsikáljanak a járó-kelőknek rézkrajczárért, igaz czigány módra. Ha azt megengeded, akkor elhiszem, hogy én hozzám igaz vagy.

Manga elfogta Pali kezét.

– Úgy, úgy. Hozd ide a két rajkót. Tanulják meg, mi a czigány dicsőség. Te bolond! Hiszen ha ránézesz arra a két fekete rigóra, arról is meg kell tudnod, hogy te vagy a fekete vérű, nem az a másik.

Pali keblére ölelte Mangát. Édes jó szülőm.

– De megállj! Megállj! Egy nagy bolondot mégis csak csináltam! Mikor azt mondtam, hogy az a hatalmas úr az én fiam: akkor az ellene fordult az igazlelkű grófnak. «No ha nem vagyok testvére, akkor megvívhatok vele». Ide fognak jönni, azt is tudom. De ne félj. Megrontom ezt a szándékot. Nem lesz abból a párbajból még sem semmi. Látod ezt a hét szem babot a kezemben. A hány, annyiféle színű. Ha én ezt a hét szem babot feldobom, mikor leesik, kereszt lesz belőle.

Manga feldobta a babszemeket a légbe.

– Látod, hogy kereszt lett. Ezeket most beletaposom a földbe. Megvan a babona. Ez a viaskodás el van rontva. Nem fognak azok egymásra lőni, keresztet csináltam közéjük. No most gyere, menjünk a te kis házikódba, a te otthonodba. Ne félj, tied marad! Aztán ne haragudj az édes szülődre. Tudod czigány asszonynak vériben van a czigánykodás. Hát tehetek én róla, hogy czigány vagyok?

Minden helyre volt hozva már. Czigány asszony helyre czigánykodta, a mit elhibázott. S a czigánynak az a jó szokása, hogy mindent elhisz, a maga fajtájának. «Bolondság, tréfa volt az egész!»

A nap kiemelkedett a láthatárról, a holdárnyéknak vége lett egyszerre. Bánta is már, hogy mi zaj morajlik fel onnan a városból? Az ő háza táján kukurítanak a kakasok. Ez az ő virradatja.

Citera még ott ült a ház küszöbén, az őszi lomb fényes sötétségébe bámulva, a midőn egyszer csak felriadt a targaly recsegésére.

A csalitból Manga és Pali jöttek elő, egymást átölelve.