VIII. FEJEZET. A MÉREG-VETÉS.

Lenke Simon, mikor első furiájában rögtön elhagyta a Bárdy-palotát (eddigi hivatalos lakását), a feleségén kívül egyébre sem gondolt. Se komornyiknak, se kapusnak nem szólt semmit, hogy késő éjszaka hová megy; csak rohant, mint a felvert vadkan. Jó szerencse, hogy a szemfüles ujságiró észrevette a meteorhullást s utána szaladt. Utólérte az utczán. Annak aztán elmondá, hogy a vendéglőben fog hálni s egyuttal utasítást adott neki, hogy ha majd vége lesz a dinom-dánomnak, jőjjön fel hozzá s referáljon róla, hogy mit látott és hallott.

Ollósi úr titkos besugója volt Simon bárónak.

Egész a hotelig elkisérte a menekülőket; ott ő lármázta föl a szolgáló személyzetet, két szobát nyittatott a számukra, a szobalányt avizálta, hogy a kegyelmes asszony számára készítsen hársfaherbatét és hideg borogatást, mert erős migraineje van, a pinczérrel pedig szamovárt és egy palaczk rumot vitetett föl a kegyelmes úrnak, a ki az éjjel fönn fog maradni, sok irnivalója lesz. – Minden akként lett végrehajtva.

Azzal Ollósi úr nyargalt a nyomdába, megirta a reggeli lap számára a nevezetes ujdonságot, cicero durchschossen czikknek. Aztán hirtelen versbe szedte az egész tréfás esetet: fölséges paskvil kerül ki belőle. A metronpás czimborája volt, az szedte ki: reggelre ki lesz nyomva és szétosztva.

Hát ugyan ki irná a gúnyverseket a kegyelmes urra más, mint a saját lajbzsurnalisztája. A jó spion előre is, hátra is csuszik, mint a kurta kigyó, a kiről azt hiszik e miatt, hogy két feje van.

Aranka lefeküdt az egyik szobában; rosszul volt! Simon pedig leült az asztal mellé egyedül; megparancsolva a pinczérnek, hogy résen legyen, a mikor csengetni fog neki.

Hozzá fogott, hogy tudósítást irjon – a kormányzónak, a helytartónak és a miniszternek.

Egy betü sem jött ki a tollából. El volt a feje butulva. Azt sem tudta, hol kezdje el?

Előtte lobogott a meggyújtott rum a theás csészében. Annak a zöldes kék lobogványa kisértetes világítást adott az arczának. Olyan volt, mint egy galvanizált halott.

Forrott a lelkében a méreg! Agyában egyik torzpofáju szörny a másikat kergette.

Mekkora csalódás! Bizonyosra vette már, hogy az elitélt Bárdy Zoltán birtokait neki fogják adományozni, s most azt egyszerre szabadon bocsátják, mint ártatlant. Ki kontárkodik odafenn?

A hazatérő előbb előkelő gőggel fitymálja, majd kihivó módon megsérti őt, a hatalmas főnököt s az inzultusra a jelenlevő vendégek nem hogy a megbántott főnökért megtorlást vennének, ha egyébbel nem, hát azzal, hogy vele együtt ott hagynák a kivilágított termeket, nem! mind ott maradnak, a hazatértnek gratulálnak, megiszszák a rózsamáliját s tánczolnak a nótáira.

Minő boszút álljon rajtuk?

Föl-fölugrott s nagy léptekkel járta végig a szobát.

Még az is bántotta, hogy a mai ünnepély kedvéért új csizmát huzott föl s az kegyetlenül szorította a tyukszemeit. Becsengette a pinczért. Hozatott magának papucsot, a csizmát lehuzatta a lábáról s kiadatta a háziszolgának, hogy reggelre fényesítse ki.

Papucsban aztán könnyebb volt a föl s alá járkálás.

Kiken álljon boszut? És mi módon?

Nagy hajlama volt a kegyetlenkedésre.

Az ő agyában született meg az a praktikus eszme, hogy a zsandároknak tagliát kell adni az elfogottakért, az azokra kimért büntetés kvalitása szerint. Egy éven alul itélt bünös két forint, azon fölül három forint és aztán minden további év három forint. Ha olyat kerit kézre a zsandár, a kit halálra itélnek: azért hatvan forint!

Volt is fényes eredménye e dicső ötletnek. Az első három hónap alatt, hogy ezt életbe léptették, háromszáznegyvenegy ezer kilenczszázkilenczven elfogatást eszközölt a csendőri intézmény a birodalom területén. Volt ugyan polyva is közte, a mi kihullt a rostán, de mag is csak maradt.

Hej, ha azt az egész társaságot, a mely most a Bárdy-palotában tivornyázik, «per kompanyi» mind hatvan forintosokká lehetne tenni.

Ha Lebegutra gondolt, akkor arra haragudott jobban. Ha pedig a muzsikus jutott eszébe, arra agyarkodott. Általában üldözte a czigányokat. A csendőröknek ki volt adva a rendelet, hogy a hol czigányt találnak útközben, szekéren, sátor alatt, verjék vasra, csukják be, koplaltassák meg s mikor szabadon eresztik, verjenek rá egy sort emlékezetnek okáért. A muzsikus czigányt pedig dugják be a dolgozóházba; tanuljon varrni, legyen a czigányból szabó!

S még deklamálni mer az ilyen czigány egy előkelő társaságban. S elcsavarja az asszonyok fejét, hogy egymásután sorba csókolják!

Mért nincs nekünk is Szibériánk!

Lehetett már éjfél után három óra, mikor Ollósi ur előkerült a dáridóból. – Hajmeresztő dolgokat beszélt.

A vacsorának még most sincs vége. Még mindig az asztalnál ülnek. Most adták fel a tizedik fogás ételt: a levelen sültet.

Levelen sültet! Ilyent csak nagy urak asztalán látott, a ki látott, egyszer életében.

S micsoda ivást követnek el! Lebegut úr magyar nótákat dalol, a két mutatóújját feltartva magasra, mint egy kinai pagódli.

Lebegut dalol.

Még pedig a czigány elé dalol. Ugy, hogy az a fülébe huzza a nótáját.

De hisz ez még álomnak is képtelenség!

– Hát a zsandárfőnök?

– Ott van! Nem hiányzik. Megjelent a nagy muzsikálásra. Aztán őt is leültették az asztalhoz. Épen most köszöntötte fel Anna bárónét, mint a Gracchusok anyját.

Simon kaczagott dühében s a papucsokat lekapkodva a lábáról, a plafondhoz hajigálta.

– Bertalanéjt a gazoknak! Szicziliai vecsernyét! No majd a seprűjét én töltögetem ki nekik.

Aztán egyszerre átcsapott az ellenkező hangulatba. Hideg vért affektált s csak ugy magában mormogá a német szójárást: «Geduld bringt Rosen – Geduld bringt Rosen».

Azzal elbocsátá Ollósi urat. Azt mondta, hogy aludni akar.

Megivott a theához egy palaczk rumot. A mint levetette magát az ágyra: rögtön elnyomta a tompa kábulat.

Reggel lüktető fejfájásra ébredt fel. Olyan volt a szája ize, mintha gubicsot evett s timsót ivott volna.

Öltözni kezdett, behozatta a csizmáit. Az egyik sehogy sem akart felmenni, valami volt beledugva – egy papiros.

Kihuzta, szétnyitotta. Ott volt a legujabb frissen sült paskvill a mult esteli tréfás eseményekről.

«Gyorsaság, nem boszorkányság.» Azt szokták mondani.

Valakinek, a ki az estélyen jelen volt, arról szatirás verset irni alexandrinusokban, azt kiszedetni, kinyomatni s reggelre ő excellencziája legfényesebb csizmájába bedugatni! Ehhez még is csak kell egy kis boscói tudomány.

Az első meglepetésre nagyot ugrott Simon báró dühében s ki akart szaladni az ajtón, hogy rögtönitélő biróságot tartson az összes vendéglői cselédség fölött, hanem aztán csak meggondolta mégis, hogy igy félcsizmával, félharisnyával a lábán nem volna valami impozáns megjelenés a folyosón s az alatt, a mig egészen felöltözött, visszanyerte az önmaga fölötti egyeduralmat. – Dobbal nem fogják a verebet. – Jobb lesz lármát nem ütni, hanem lesben maradni. – Az árulónak itt kell a közelben lappangani.

Kopogtattak az ajtón. Belépett Ollósi.

Simon báró olyan közönyös arczot csinált, mint a ki semmit sem tud a paskvilról.

De nem várt arra Ollósi, hogy a báró igy vagy amugy kezdje a beszédet. Szaladástól lihegve sietett elmondani:

– Kegyelmes úr! A Durchlaucht az éjjel megérkezett.

Ez sikeres oldaltámadás volt. Ezzel a gunyirat háttérbe lett taszitva. Simon bárónak várvavárt hir volt ez.

– Megérkezett?

– Az inasától tudom. Le sem feküdt. Rögtön küldte az inasát excellenciádhoz egy levéllel, az a Bárdy-palotában kereste, ott nem tudta senki felvilágosítani, hogy hová méltóztatott az éjjel a főhadiszállását áthelyezni. Én pedig nem mondtam meg neki.

– Azt okosan tette Ollósi. Nem szükség kikiabálni, hogy itt töltöttem az éjszakát.

– Hát… ez az orr! Mondá Ollósi, mutató ujja hegyével megpeczegetve a szagműszerét.

– Hát ha olyan nagyon jó szagoló organuma van önnek, édes Ollósi, nem tudná kitalálni az illatáról, hogy hol termett ezen az éjszakán ez a szép mákvirág?

Azzal odanyujtá neki a gunyversezetet, fürkésző oldaltekintettel pislogva felé, mig azt elolvassa.

Ollósi úr hüledezése strófáról-strófára növekedett. Mikor végét érte, a loyális elszörnyedés hangján rebegé:

– Ez már infámia!

Simon báró a közönyöst játszotta.

– A tartalom engem legkevésbbé boszant. Elég elmésen van irva. De azt szeretném tudni, hogy lehetett azt estétől-reggelig megirni, kinyomatni és az én lábtyümbe becsempészni. Önnek jó orra van. No hát mit szimatoljon?

– Kegyelmes uram… szólt vonakodva Ollósi, – én nekem van szimatom, de nem merem nyilvánítani.

– Csak bátran.

– Meghallják.

– Kicsoda?

Ollósi nem felelt, csak a hüvelykujjával mutatott a háta mögötti ajtóra.

– Ah! – Ön azt hiszi, hogy a feleségem?

Ollósi ur sugva mondá:

– Mikor művésznő volt, minden játszótársára irt paskvillokat. Geniális dolgok voltak.

– De hisz velem jött. Itt van a mellékszobában. Egész éjjel migrénje volt.

– Mikor az asszonyoknak migrénjük van, olyankor szeretnek leginkább szatirikus verseket irni. Ez csillapító kura nekik.

– De hogyan juthatott volna ki innen ez az irás?

– Megsughatom. Mikor első izben ide jöttem, láttam, hogy egy ablak hirtelen felnyilik és aztán becsapódik. A járdán egy sötét alak felkapott valamit a földről s a mint engem meglátott, elszaladt.

– De hol nyomtatták ki? Hisz a mi nyomdánk ellenőrzés alatt áll éjjel-nappal.

– Méltóztassék rá emlékezni, hogy a megyefőnök úr irodájában van egy kézisajtó, a min az utasításokat és kurrenseket szokták nyomtatni.

– Ön azt gondolná, hogy Lebegut bele van avatva?

– Ah! Nem ő maga, hanem valamelyik alárendeltje.

– Jó. Figyeljen tovább is, de ne közölje a tapasztalatait senkivel.

A furfangos tollforgató jól ismerte Simon báró gyengéit. Féltékeny a feleségére. Képesnek hiszi, hogy az boszantja őt ezekkel a gunyversekkel. A gróf hazakerült. S hajdan igen erős viszony volt kettőjük között, a régi érzés feltámadhatott. – De még inkább gyanakodhatott Lebegut áskálódásaira. – Ezt az embert ő szoritotta hátra a hivatalos előmenetelében. Ez természetes ellenség volt.

Ilyenformán Ollósi úr szépen hamis nyomra vezette a kegyelmes protektorát. S egyuttal egymásra uszította a két rivalist. Hát a szegény tollvitéznek ez a sportja. Egyik emberrel a másikra vadásztatni. Mikor azok egymásba beleharapnak: az neki pokoli gyönyörüség.

«Panem et circenses.»

Azok adják neki a panem; ő meg azoknak a circensest.

Aranka még mélyen aludt a féloldali fejfájás után, a midőn Simon báró elment a Durchlauchtnál tiszteletét tenni.

Vártak reá. A legbelső kihallgató szobába vezették.

Simon báró nagy emfázissal adta elő a példátlan botrány történetét, mely Zoltán gróf megérkeztétől az ő eltávoztáig és még azután is végbement, különösen kiemelte azt a minden discziplinát halomra döntő perfid és frivol magaviseletet, a mit Lebegut és a többi hivatalnokok (inclusive rendőrfőnök) ez alkalommal tanusítottak.

Az ilyen dolgokban a Durchlaucht máskor nem igen szokta érteni a tréfát.

Ezuttal azonban, Simon báró nagy megütközésére, egészen hidegen hagyta a vehemens előterjesztés.

– De leginkább az a Lebegut!

– Hm, hm. Dünnyögött a teljhatalmas ur. Ez a bon homme nem hiába kapott már annyi hivatalos orrot, de ugyan átkozottul jó szaglása van.

(Már ennek is jó szaglása van?)

– Gondolja csak, édes báró, ez a pánnsábel ember egészen korrekt cselekedett, mielőtt az utasítást megkapta volna. Oda fenn egészen megforditották az eddigi rendszert. A hivatalnokoknak utasításul van adva, hogy igyekezzenek a társasággal magukat amalgamázni, járjanak el a mulatságokba, tánczoljanak, igyanak és muzsikáltassák magukat, ugy a hogy e tájon szokás.

– Hogyan? Hát engedni fogunk a magyarok kivánságainak?

– Arról szó sincs. De meg akarjuk tudni, hogy mit építenek? Be akarunk látni a fellegvárak architekturájába. Gondolja ön csak, most jöttek rá odafenn, hogy nem az a 341. 990 ember csinálja az országfelforgatást, a kiket a mi zsandárjaink összefogdostak, hanem az a százhuszonhat ember, a kit most odafenn «Umsturczpartáj»-nak neveznek.

– Hát nem tudják azokat is a többiek közé felfüzni?

– Nem lehet. Csupa herczeg, gróf, báró, marquis és nagykereskedő, élükön az esztergomi herczegprimással, a kalocsai érsekkel és több püspökkel. Csupa kifogáson fölül álló nagybirtokos urak. Hajdan ó konzervativeknek nevezték őket, nagyrészt az udvarnál megöregedett mágnások. Ma ezek a legnépszerűbb emberek Magyarországon. Az emigránsoktul nem fél senki. Hanem mikor ezeket említik, csakugy reszket a fehér pantalló a miniszterek inán. Most is azt találták ki, hogy ezt a «bagázst» kontrakarirozni kell.

– Ugyan miként?

– El kell a kezükről liczitálni a népszerűséget.

– Nekünk? A hivatalnok ármádiának?

– Igen. Magyar ruhába fogtok bujni. Kaptok kucsmát kakastolltarajjal, aranyzsinóros dolmányt, szük magyar nadrágot és sarkantyus csizmát. Görbe kard egészíti ki az öltözetet.

– Lebegut Ottokár, magyar nadrágban! Azokkal a lőcslábaival.

– Vannak ügyes szabók, a kik a hiányzó lábikrákat pótolni tudják.

– A gönczöl szekérig fog felhangzani a hahota, a mi ezt a grand maszkaradot követni fogja.

– Annál jobb. A kik nevetnek, azok jó emberek. – És azután a kaszinókba, dalárdákba rendes tagokul beléptek, szinházba, konczertbe eljártok, a feleségeitek a jótékony nőegyletben buzgón közreműködnek, a bálokban tánczolnak, a hogy a lélegzetük birja. A czigányzenét különösen szolgálatba veszitek.

Simon báró összecsapta a kezeit.

– És mindezt előre megérezte Lebegut Ottokár és az ő kollégái!

– A hogy a kutyák, macskák előre megérzik a földindulást. Lássa kedves báró, önnek sem kellett volna elszaladni a Bárdy-házból, mikor az igazi gazda megérkezett, hanem a nyakába borulni, összecsókolni és á-tú-pri ott maradni vele együtt, ha már az intercalare alatt elfoglalta rezidencziájául a bátyja házát.

– Soha! Az után az affront után, a mit rajtam elkövetett. Meggyalázni nem engedem magamat még az anyám fiának sem!

– Azt már helyeslem.

– Engem az az ember nevetségessé tett a hivatalnokaim előtt.

– Az igaz. Borért küldeni a kerületi főnököt!

– Én ezért megtorlást követelek.

– Nagyon helyes. Ha megtisztel azzal a báró úr, hogy én szerezzek önnek elégtételt…

– Lenne olyan kegyes a Durchlauht?

– Kétségkivül. Rangbeli emberek ilyesmire kötelezve vannak egymás iránt. Már most az én kezemben van a dolog. A gróf urral én végzek. Ne beszéljünk erről ma többet. – Van önnek már új szállása?

– Azt nem lehet ilyen kis városban olyan hirtelen találni.

– Vegye át az én szállásomat. Ez ugy is üresen marad.

Simon báró nagyot bámult.

– Üresen marad? hebegé.

– Igen. Én holnap délután költözöm a csehországi birtokomba.

– És nem jön hozzánk többé vissza?

– Soha! – Mert én szeretem a komédiát nagyon, – de csak nézni, – játszani benne semmi kedvem. A revoár kedves báró! Aztán ne felejtse el a tisztelt nejét beiratni a jótékony nőegyletbe, mint alapitó tagot. A szükséges költségekre keze ügyében lesz egy megfelelő dispozicziónszfond.

Végül még az utolsó kézszorításnál azt igérte a magas úr Simon bárónak, hogy pontban tizenkét órakor meg fogja látogatni, nem a hivatalos helyiségben, hanem a szállásán, a vendéglőben: tartózkodjék otthon.