VII. FEJEZET. ESTÉLY A KEGYELMES ÚRNÁL.
Tiz hónap mult el azóta s ez idő alatt nagy változások történtek.
Lenke Simon báróból «kegyelmes úr» lett. Előkelő születése, atyjának érdemei már előzetesen is ajánlották. (A magyar mágnásokban nem igen lehetett a kormánynak válogatni, mert nem jöttek hivatalt keresni.) Nagy előnyére vált az is, hogy külföldi egyetemeken tanúlva, kellő ismereteket szerzett az európai jellegű közigazgatásról, az ócska magyar törvényeket, a feledésnek átadott közjogot pedig egyáltalában nem ismerte. Nem tudni is érdem! Eként immunis volt mindenféle nemzetiségi velleitásoktól. De legnagyobb érdemül számíttatott be neki az a minden személyes tekinteteket félretevő loyalitás, a melylyel a veszedelmes összeesküvést még csirájában elfojtani serénykedett. A rosszakarói (s kinek nincsenek rosszakarói?) alattomban azt suttogták felőle, hogy az egész őrült szerencséjét annak köszönheti, hogy a koronaország kormányzójának nagy befolyású pártfogoltját nőül vette.
Rövid tíz hónap alatt megyefőnöki titokőrzőből kerületi főnökké lett: Lipót-rendet kapott, kegyelmes titulust és még valami mást.
Zoltán grófot elitélték tíz esztendei várfogságra, el is vitték Josefstadtba. Azon időkben az itéleteket nem szokták közzé tenni. Az elitéltnek felolvasták, de minden indokolás nélkül. Megappellálhatta intra dominium.
A birtokait is elkobozták: provisorie azonban Lenke Simon báró kezelése alatt hagyták. Ezután szerzendő érdemei határozzák majd meg, hogy ugyanezen javak véglegesen az ő birtokául adományoztassanak-e?
S ilyen érdemeket ő nagy buzgalommal igyekezik szerezni.
Fél is tőle minden ember!
S ez fölöttébb szükséges egy kerületi főnökre nézve. Félelem az az enyv, mely az államokat összeragasztja. (Az idealisták ugyan azt állítják, hogy a népek szeretete még erősebb ragaszték, de hát ki kér azoktól tanácsot?)
Tehát Aranka volt az úrnő a Bárdy-palotában. A termek, az előszobák, a konyhák, az istálló és kocsiszin mind az ő rendelkezése alatt állt. Nagy fényűzést folytatott. Hogy miből telik ez a pazarlás? Arról megint sokféle mendemondát lehetett hallani. Mert a Bárdy Zoltán-féle birtokot a fiskus lefoglalta s annak a jövedelméből az özvegy grófnénak kötelezett részt levonva, a többit az aerarium tartotta meg. Hanem hát egy magas állású hivatalnoknak nem mesterség az aranycsinálás.
Csak egyet nem lehetett megvásárolni pénzen: a tiszteletet. A milyen látogatott volt elébb a Bárdy-palota, olyan csendes lett a nagy változás után. Egy úrhölgy sem lépte át a küszöbét többé, a kik nem rég gyűléseket tartani odajártak. Pedig Lenke tábornokné még ott lakott. Nem hagyta el a házat, midőn Simon fia odahozta a nejét, a hogy fenyegetődzött. Nagyon erős oka volt ott maradni. Hanem egészen visszavonultan élt, még az ablakait sem látta senki nyitva.
A kegyelmes úrnak pedig felsőbb helyről utasításúl lett adva, hogy igyekezzék a tekintélyét társadalmi úton is megszilárdítani. Estélyeket kell adni, melyeknek leirását a hirlapok közöljék. A kegyelmes asszonynak, mint ci devant művésznőnek kell azt tudni, hogyan csinálják a concert spirituelleket?
A meghivók szétküldettek a város minden előkelőségéhez.
Ez volt az első próba.
Kik jönnek el?
S ezt előre nem igen lehetett tudni; mert van egy kiváló magyar virtus, a meghivókra nem adni választ. A jelen esetnél ez talán több is volt, mint ősi szokás.
Aranka ideges volt egész délután. A frizernénak és a komornának nagy szenvedései voltak vele. Felvette már a krinolint s az ahoz tartozó vállfűzőt; a szinésznői kosztümöt félre kellett dobni. A szabadon repkedő arkangyalfürtöket is a la Eugenie frizurába kellett kényszeríteni.
A férje még a hivatalban volt, a kormányzó távollétében még azt is kellett helyettesítenie.
Ezt az unalmas időközt, a mi a teljes toilette és az első vendég érkezése között van, azzal tölté el Aranka, hogy Mangával kártyát vettetett magának.
A vén czigánynő mindennapos volt a háznál. Ki tudná az okát, miért. A kegyelmes úr ki nem állhatta. Talán azért.
A jósnő magyarázza a kirakott kártyák horoskopját.
– Nagy szerencse áll a házhoz. Hanem a gyászos asszony megakadályozza. A titkos kivánság még ma beteljesül. Egy titkos bujdosóról jó hir érkezik.
Aranka kedvetlen volt.
– Szedd össze a kártyáidat, Manga. Már a kártyáknak sem hiszek. Ha te az én gondolataimat nem tudod elolvasni, akkor a kártyáidból sem találsz ki semmit. Beszélj nekem a fiadról. Elfogadta a meghivást a mai estélyemre? Külön levelet is irtam neki.
– Elfogadta, de csak az én nagy rimánkodásomra. A mágnás úrak mindenképen le akarták venni a lábáról, hogy ne jőjjön ma ide a mulatságba. Ötszáz forintot igértek neki, ha ma a kaszinóba megy muzsikálni; de az a kis levél még is erősebb volt, lenyomta az ötszáz forintot, meg a mágnás úrak barátságát. Hja, az én fiam úgy hozzá van már szokva a nagyurakhoz, mint a kovács a szikrákhoz. Muszkaországban szóba sem állt herczegen alúl. Még a ki a kótáját forgatta is gróf volt. Hát még mikor Angliusországba átment! Tengeren járt! Ott is volt három hónapig. Még a királyné előtt is muzsikált. A walesi herczegnek egy hétig volt vendége. S a hogy az itteni bandáját is maga után vitette, a sok mylordok haza sem akarták ereszteni többet. Mind per tu lettek a Palival. Mikor a búcsulakomát adták a tiszteletére, valamennyi királyfi mind ott volt, veres ruhában. Aztán a czigányokat oda ültették maguk közé, egy király, egy czigány, egy király, egy czigány! Úgy mulattak. Hát még aztán Francziaországban! Ott volt csak az igazi parádé! A császárné minden nótáját megújráztatta. A császár pedig sajátkezűleg tűzte a mellére a csillagos ordót.
– Hát érdemrendet is kapott?
– Jaj de mennyit! Mikor azokat felrakja, úgy néz ki velük, mint egy generális.
– Hát pénzt szerzett-e sokat?
– Vékával mérték ott az ezüstöt, itczével az aranyat! Hanem hát neki is feszíteni kellett. A sok borravalók, meg az ekvipázsok. Aztán meg a banda. Azt minden városban ki kellett neki váltani a kuhiból. Azért még is csak hozott haza szépen. A mit megtakarított, abból vett egy házacskát, kertecskével. Most ott lakik a maga uraságában.
– Hát a felesége?
Manga bizalmasan súgva mondá:
– Hjaj! Annak már van kettő. Ikrek az angyalkáim! Olyan feketék, mint a fekete rigó. Már meg is vannak keresztelve. Péter és Pál.
– Én meghivtam az asszonyt is az estélyre.
– Azt meg is hivhatta kegyelmes asszonyom, mert az előkelő familiából való. A nagyapja vajda volt, az apja meg primás. Az tanította a Palit is hegedülni kis gyerek korában. Jó nevelést kapott ám a Czitera! Az apáczákhoz járatták: megtanult irni, olvasni és harisnyát kötni. De azért alig hiszem, hogy eljőjjön, mert otthon van dolga a gyerekekkel. Hiszen érti már, tudja már a kegyelmes asszony.
– Értem, de nem tudom. Szólt Aranka nagyot sóhajtva.
– Jaj, ha énnekem megengedné a kegyelmes asszony, hogy én is hallgathassam, mikor a Pali muzsikál! Talán mint kisegítő fraj felszolgálhatnék? Körül hordanám a theát, meg a czukkerpakkert. Nem töröm ám össze a csészéket. Jaj de drágalátos szép porczellán edények! Mindeniken rajta van a méltóságos gróf úrnak a czímere. Ismerem én azt jól. Errűl a fehér hattyúrúl. Most ez a sok szép porczellán mind a báró úré lett? ugy-e? Meg ez a sok ezüst is mind? Ej de nagy szerencse! Ugy-e, a gróf úr nem jön többet vissza? örökre ott tartják a tömlöczben? De jó, hogy van egy derék öcscse, a kire rámaradt ez a sok drága szerdék! Ugyebár ez a palota is a kegyelmes úré lett? Meg az a nagy úri birtok? De jó, hogy azt a nagy ribilliót fölfedezte! Meg van érte a jutalma.
Nagyon kellemetlen volt ez a fecsegése az ős vadembernek Arankára nézve.
– Ne fecsegj annyit össze Manga. Nem bánom, itt lehetsz mikor a Pali muzsikál s körülhordhatod a theát, de a vendégeket ne tegezd. Aztán a férjemet kikerüld: tudod, hogy ki nem állhat.
– Pedig ha tudná a kegyelmes úr, hogy én őtet milyen nagyon szeretem!
A vén asszonynak könybe lábadtak a szemei.
Mig a kegyelmes asszony a nagy álló tükör elé ment a toilettéjét körültekinteni, az alatt a vén asszony összeszedte a kártyáit, magában motyogva:
– No ti szép dolgokat mondtatok el nekem. Ehun van ni! A báróné a muzsikusba szerelmes, a báró meg a czigány menyecskébe. Jó szerencse, hogy ezek ketten olyan nagyon szeretik egymást; mert különben még a Devla «helyrerontana» valamit.
Azzal nagy «kezet-lábat csókolás» mellett kiment a cselédek ajtaján.
A mint a beszélgetés megszünt az elfogadó teremben, az oldalajtón belépett az özvegy báróné.
Teljes gyászban volt: mint a kinek halottja van.
– Kedves leányom, szólt szelid nyájas hangon Arankához.
– Nos? Mamán!
– Nem engedhetnéd el nekem, hogy részt vegyek a mai estélyeden?
– Nem, mamán. Azt magad is fölfoghatod. Mikor a kerületi főnök az első elfogadási estélyre megnyitja a termeit, akkor azokban a kerületi főnök anyjának, Lenke bárónénak láthatónak kell lenni.
Anna nagyot sóhajtott.
– Ma van szegény fiamnak a születésnapja. Lehetetlen rá nem gondolnom. S ha rá gondolok, lehetetlen derült arczot mutatnom a világnak.
– Bárdy Zoltánról épen kedvező hirt mondhatok mamának. Közbenjárásomra meg lett neki engedve, hogy börtönében könyveket és irószereket használhasson.
– Ez nagy vigasztalás lesz rá nézve. Köszönöm, hogy olyan jó indulattal vagy hozzá. De hát «az», a mire kértelek.
– Nem tudom. Mire?
Annának az ajkán nem tudott kijönni az a szó.
– Az, a mit ugy esedeztem, hogy legyen neki elengedve a fogságában. Óh, nem birom kimondani azt a szót! A szivem elszorul bele…
– Ah! Tudom. A «láncz»? Ezt már nem lehet itt helyben elintézni; mert ez a legfőbb fórumhoz tartozik, hogy az itéletben kimondott sánczfogság átváltoztassék börtönfogságra. Ez kissé hosszadalmas eljárást igényel. A férjem vette kezébe a dolgot, s elhiheted, hogy eléggé a szívén hordja a bátyja ügyét. Hanem az ilyesmit sürgetni nem lehet. El kell találni a kedvező pillanatot az irányadó köröknél s ezt csak a beavatottak értik. Légy nyugodt. Én rajta leszek, hogy könnyítsek Bárdy Zoltánnak a sorsán. S mihelyt a férjem megjön, rögtön szólok vele.
Épen jött már.
Teljes szalonöltözetben jött, fekete frakk, fehér kravátli, arasznyi inggallér. Hanem a kalapja a fején volt.
Nem is üdvözölte a hölgyeket; csak a mikor Aranka gunyos hanglejtéssel jó estét kivánt neki, akkor vette le a kalapját; akkor aztán oda vágta az asztalhoz. Az ajkai szederjesek voltak a dühtől.
– Megint egy új paskvill! S nem tudok rájönni, hogy hol nyomtatják? Ha a kalapom leteszem valahol, mire föl akarom tenni, már benne van. Ha a felöltőm zsebébe nyúlok, ott találom. Ha kilépek a hivatalszobámból, oda van ragasztva az ajtómra. Olyan vagyok, mint a hajtásba került medve. Csak kaphatnék valakit, a kit összetépjek!
S minthogy olyan valakit nem kaphatott, hát csak magát a paskvillt tépte össze.
– Uram! Figyelmezteté Aranka.
– Tessék?
– Ne csináljon szemetet a szalonban.
Simon szót fogadott s a papirrongyokat a kandallóba dobta. Szépen égtek.
– Van még más követelése?
– A grófnőnek van egy előterjesztése a kerületi főnök úrhoz.
– Tudom! Tudom jól! A régi nóta Bárdy Zoltán miatt. Legyen nyugodt a grófnő. A fia jó helyen van. Kap jó élelmezést, ruházatot. Van külön zárkája, sétálhat naponkint, esztergályozhat, minden szükségessel el van látva. Hiszen még csak tíz hónapot töltött el odabenn.
Anna szomorúan mondá:
– De mikor az énnekem egy örökkévalóságnak tetszik!
– Én mindent megteszek érte; de hát a grófnő is tegyen valamit. Nem várok valami pozitiv dolgot, csak negativot. Ne rontsa a fiának az ügyét.
– Mivel rontom én?
– Mivel? Hát ezzel az öltözettel. Miért van kiadva most a jelszó a honleányok között, hogy mindenki gyászruhát viseljen? Azt akarjátok, hogy úgy tegyünk veletek, mint a varsói asszonyokkal? a hol csak a rendőrileg számozott hölgyeknek van megengedve fekete ruhát viselni. Én nagyon kérem a grófnőt, hogy a mai estélyünkön kegyeskedjék távolléte által a közfigyelmet magára vonni.
– A hogy parancsolod fiam.
Anna kész volt a visszavonulásra.
Csak hogy ebbe Arankának is beleszólása volt.
– Kérlek, mamán, maradj. Én azt kivánom, hogy a grófnő itt legyen a termeinkben az estély alatt.
Simon ingerült volt.
– Hogy mint egy vándorló sirszobor terjessze a hidegséget a báli társaságban! Egy eleven párticzédula, fekete szegélylyel!
Aranka nem engedett.
– A grófnő jelenléte a mai estélyünkön ránk nézve a renommée kérdése.
Simon a közönséges jellemek durva modorával beszélt az anyjáról.
– Hisz úgy is tudja az egész világ, hogy csak azért maradt velünk a grófnő, hogy az elitélt fiának az ügyét nap nap után zaklathassa.
Aranka megsokalta e szívtelenséget. Talán még őt bántotta.
– Kérem, ne rontsa el a mai napomat!
Az özvegy báróné pedig olyan alázatos volt; az a borzasztó csapás megtörte. Kérlelni kezdte az összekoczczant házastársakat.
– Édes gyermekeim. Kérlek! Én miattam a családi béke meg ne zavarodjék közöttetek. A leányom azt kivánja, hogy jelen legyek a társaságban; a fiam neheztel a gyászöltönyöm miatt. Rajtam a sor az engedésben. Tehát majd öltönyt váltok és visszatérek olyan toilettben, mely nem zavarja meg a fényes társaságot.
– Azt okosan teszi grófnő. Monda Simon.
Ezzel Anna báróné visszavonúlt a szobájába.
A mint ketten egyedül maradtak, Simon odafordult Arankához, mint egy rögtönitélő biró, olyan mord tekintettel.
– Asszonyom! nekem hirül hozták, hogy ön tegnap egyedül sétált végig az allén s ott egy kis czigány leánynak egy levelet nyomott a kezébe.
Aranka gúnyosan nevetett.
– Ah! Ön féltékeny? Ez nevezetes. Vajjon mi czélja lehet vele?
– Nekem Argus-szemeim és Dyonizios-füleim vannak! Ön valami intrikát sző!
– Ugyan kérem, nem gyanusítana még azzal is, hogy a paskvillokat én csempészem önnek a kabátzsebébe?
– Nem járnék hamis nyomon.
Aranka megrántá férjének a karját, halkan dörmögve:
– Vendégeink érkeznek. Tegye ön fel az érdemrendjét.
Simon kivette a mellényzsebéből az aranylánczra akasztott miniatur érdemrendet s a frakkja gomblyukába illeszté.
Érkeztek a meghivott vendégek. A komornyik ajtót tárva, udvari szokás szerint jelenté hangosan az érkezők neveit.
«Ő méltósága Lebegut Ottokár megyei főnök úr és neje.»
Lebegut úr karján vezette a nejét, Fruzina asszonyt. Kellemetes, piros pozsgás arczu asszonyka volt, valamivel kisebb termetű, mint a férje, szokottnál is magasabb fejdísszel és rendkívüli átméretű krinolinban.
– Mi vagyunk az elsők, mindig az elsők! Monda Lebegut úr. Ez nekem szokásom, régi szokásom. Valakinek csak kell elsőnek lenni.
Azzal bemutatta a hitvesét Arankának.
– A feleségem néma, egészen néma, de azért beszél az mindig, de mindig.
S a két hölgy azonnal hozzá látott a társalgáshoz, néma jelekkel. Fruzina asszony értesíté Arankát, hogy neki ugyan a foga fájt, de inkább kihuzatta, csakhogy eljöhessen az estélyre; szereti látni a muzsikát, ámbár nem hall belőle semmit; ellenben tánczolni nagyon szeret, mindent: walzert, hopszot, galoppot.
Aranka viszont ugyanolyan pantomimikával (ez neki hajdani mestersége vala) viszonzá a vendégének, hogy itt nem lesz táncz; ezek a férfiak unalmas emberek; csak inni tudnak, meg a kártyát ütni; egyébre nem valók.
Lebegut úr kedélyes elégültséggel mondá Simonnak:
– A mi asszonyságaink milyen hamar megértik egymást, megértik egymást.
– A nélkül, hogy kétszer mondanának egy szót.
Most már nem ragadt Simonra a szó-duplázás. Ő volt a feljebb való.
A komornyik új érkezőket jelent be.
«Ő nagysága Mikuláj Márton járásbiró úr és neje.»
Tisztességes úri emberek voltak, az úr nagyon rövid derekú frakkban s igen hosszú mellényben, az asszonyság piros selyem ruhában.
Fruzina asszony magyarázta jelekkel Arankának, hogy ez az az ember, a ki a bűnösöket elfogja, megkötözi, kivallatja, elitéli és becsukatja.
Ismét föltárult a szárnyajtó, hangzott a bejelentés:
«Teljes czímű Kummer, Sorge és Társa, tábori liferáns a feleségével.»
Csinos pikáns asszonyka volt, a férfi simára nyalt gavallér.
Hogy ő-e a Kummer, a Sorge, vagy a Társa? azt nem lehetett tudni. De az mindegy, egy konzorcziumot képeznek s per procura signálhatnak egymás helyett.
Ujabb érkezők neve kitörülte őket az emlékezet táblájáról:
«Tens Kalácsi fiskális úr és gróf Ingoványi kanczalista ifjúr.»
Ezek itt házaspár számba mentek, minthogy közös háztartásuk volt.
Kalácsi fiskális azoknak a tuczat-embereknek a kategoriájába tartozott, a kiket háromfertály kilenczkor meglátunk s egy fertály tízre már elfelejtünk; ellenben gróf Ingoványi tökéletes úr volt, félszemébe szorított monoklival.
Fruzina asszony az utóbb bemutatott jellemzésére egy nagyon sajátszerű mozdulatot tett, a két tenyerét kifelé fordítva s a homlokára téve felfelé fordított ujjakkal.
Aranka tétovázó tekintettel nézett Lebegut úrra.
– Ezt a pantomimiát nem értem.
Lebegut úr aztán előállt a magyarázattal.
– Azt mondja vele a feleségem, hogy ez az úr egy gróf, a kinek kilencz ágú korona díszíti a czímerét.
Vagy úgy!
Ismét nyilt az ajtó, új bejelentés jött.
«Tens Kikutat Jonathán, adóvégrehajtó úr és neje.»
No ezeket leirni sem érdemes.
Fruzina asszony mutatá Arankának, hogy ez az az ember, a ki a többieknek a kezéről lehúzza a keztyűt s a lábáról a csizmát.
Most jött aztán az igazi.
«Méltóságos Vaskobaki Kapotnyaki Balambér, kataszterbizottsági elnök úr és neje.»
Balambér urat már láttuk. Az életpárja méltó fegyvertársa. Ugyanaz a kerekbe hízott példánya a hazai inséges időknek.
Balambér úr ide is díszmagyarban jött, panyókára vetett mentével és sarkantyús csizmával. A felesége kalotaszegi varrottast viselt.
Hanem a feje a tisztelt hazafinak teljesen hasonlít egy jégverem tetejére felfutott tökhöz: az állától a homlokáig sima.
Még maga Simon báró is elmosolyodik a láttára.
– De! Édes urambátyám! mit csinált magával? Hiszen én csak azt mondtam, hogy azt a nagy szakállát vetesse le, de nem, hogy az egész fejét olyan simára borotváltassa le, mint egy billiárd-golyó!
Balambér úr tudta a regulát.
– Instálom! Május elsejéig szoktam viselni a parókát; akkor de regula leteszem s októberig föl nem teszem. A hogy méltóztatott intimálni, hogy a szakállam levétessem, nem illik a kataszteri praesességhez; egyúttal a parókát is letettem és most egészen fráj vagyok.
– De legalább a bajuszt meghagyhatta volna; mert így paskvillt irnak ellenem az ön karrikaturája miatt.
– Holnap rögtön bajuszt nevelek, kérem alássan.
Simon mosolyogni igyekezett, de a mellett a fogait csikorgatta. Duzzogva dörmögé a feleségéhez:
– Mondhatom, hogy illustris társaság! Száz meghivót küldtünk szét s mintha egyszerre az epidemia ütött volna ki a városban, annyian jelenték magukat betegnek; a legtöbb nem is felelt. A ki eljött, mind az én alantosom, vagy a ki a protekcziómat keresi. Még az ujságirót sem látom itt, a kinek a lapját én tartom a víz színe fölött. S maga a főszemély, a muzsikus, a kinek a többit kellene mulattatni, hogy várat magára! No azt se hittem volna, hogy valaha itt ebben a teremben a Barkó Pali legyen a fehér elefánt, a kinek a tiszteletére én fölteszem az ordómat.
Ollósi úr azonban megérkezett. Az ujságiró. Ezt nem jelenté be a komornyik. Hivatását fölfogni képes reporter mindig talál hátulsó ajtót, a melyen bejusson a terembe. Odafurakodott a kegyelmes úr mellé s megsugá neki «ő már jön!»
«Ő!» Ki az az «ő»? Hát ki volna más, mint a világhírü művész. Miből lesz a pestis!
– S ön előre szaladt kengyelfutónak?
De már nyilt a szárnyajtó, a komornyik jelenté hangosan:
«Barkó Pál művész úr!»
S a várva-várt belépett. Livrés inas hozta a hegedűjét tokban.
Elegáns alak volt, frakkban, tászlis mellényben, hímzett ingplasztronnal, feszes trikot pantalló, csattos czipők, chapeau bas (olvasd: «sapopa») egészíté ki jelmezét, balfelől a gomblyukában lánczra fűzött érdemrendek kicsiben. A ki nem ismerte, azt hihette, valami herczeg.
A házi úr elé lépve, meghajtotta magát.
– Kegyes meghívására megjelentem.
A mire az büszke fejbólintással felelt:
– Üdvözlöm önt.
De az egyik kezét a mellényébe dugva, a másikat a frakkja szárnya alá rejtve tartá s őrizkedett valami kéznyújtáshoz hasonló mozdulatot elkövetni.
Pali Aranka előtt is meghajtá magát, a ki már liberálisabb volt, mert a keztyűs kezének a kis újját nyújtá eléje.
Azután a társaság többi tagjainak mutatá be a házi asszony a celebrált művészt kölcsönösen.
Simon panaszhangon mondá Lebegut úrnak:
– Azt is megérte hát már a világ, hogy egy czigánynyal per «ön» beszélnek.
– No még sohasem láttam czigányt frakkban, jegyzé meg Lebegut úr. De mennyi ordója van neki!
Simon fitymálva veté oda:
– Azok csak olyan Hausordenek, a minőkkel a külfejedelmek az inasokat szokták megajándékozni.
De Lebegut úrnak ez sehogy sem ment a fejébe. Maga körül gyűjté fegyvertársait, a járásbirót, a katasztert, a liferánst, az adóvégrehajtót s azoknak a keblébe önté ki szíve keservét.
– Ez mégis szőrnyűség, hogy a míg mink egy kis ordócskát ki tudunk magunknak bőjtölni, hány stemplit kell az embernek megnyalni, hány névaláirást felkörmölni, hány földet megkóstolni, hány tolvajt kivallatni, hány profuntot kisütni, hány rekrutát megvizitálni? s ez az ugrifüles muzsikus egész fűzérszámra hozza az ordókat; pedig semmit sem csinált egyebet, mint muzsikált.
– Pedig muzsikálni mink is tudunk, ugy-e bár fetterkém? mondá erre Mikuláj úr, a járásbiró.
Mely tréfás maliciára Lebegut úr jóakaró nehezteléssel mondá, mutatóujját szája elé téve:
– Ssssss! Csitt! Szót se arról. Az aranjuezi szép napoknak vége.
A rossznyelvű hír ugyanis azt regélte Lebegut úrról, hogy egyszer valamikor kintornázással szolgálta a közügyet. De ez rágalom! Az klarinét volt. S az is nagyon régen volt. (Aztán az akasztott ember házában nem kell kötélről beszélni! A házi asszony is énekesnő volt, hajdan.)
– No nézd ezt a gonosztevőt! Hogy itthon találja magát! Mondá Simon Lebegut úrhoz fordulva.
– Gonosztevőt? Kérdezé az nagyra meresztve a szemeit, nem tudta, a «sok» közül melyiket érti.
– Hát én előttem minden poéta, művész, színész, kihallgatás nélkül gonosztevő. Ez is az.
– Csak egy mentő körülmény van a számára: a szép asszony.
– S ez a ficzkó épen azt hagyta otthon. (Ez volt a gonosz tett a kegyelmes úr előtt.)
Lebegut úr ugyan behuzta az összeszorított ajkát, hogy ki ne mondják, a mit az Arankára sandító szemei beszélnek: «én ezt a másik szép asszonyt értettem.»
Simon meg is interpellálta e miatt Palit.
– Ön nem hozta el magával a szép nejét.
– Bocsánatot kell miatta kérnem. Ő a gyermekeivel van elfoglalva.
– Külföldön magával hordta ön a társaságba. Sokat olvastunk a lapokban az «indian beauty»-ról. Itt is szivesen lett volna látva.
– Köszönöm a nagy kegyet. Más országban magammal vihetem a nőmet; ott megszokták az exotikus idegen arczszínt, nálunk az föltünik. Aztán külföldön az én asszonyom néma; de itthon megjön a szava s az ő naiv beszéde kirí a művelt társaság hangjából.
(Ebben a czigányban egy diplomata veszett el! mondá magában a kegyelmes úr.)
Barkó Pali a háziasszony első fölkérésére elővette a hegedűjét s minden művészi mórikálás (fakszli) nélkül eljátszotta egyikét Beethoven legnehezebb műveinek.
Általános taps fogadta a játékát.
Csupa műértő közönség volt jelen (Balambér kivételével) s mindenki el volt ragadtatva a precziz művészi előadás által.
– Különösen a piánói voltak remekek! magyarázá Lebegut úr (szakértő) a társaságnak.
Fruzina asszony is el volt ragadtatva. Ő a szemeivel hallgatta a játékot s nagy volt az élvezete.
Az első darab után még egy másodikat is játszott Pali. Valami Schubert-félét.
Akkor aztán a hölgytársaság lefoglalta magának a művészt.
Aranka csupa elektromosság volt, mikor Palihoz beszélt.
– Önből egész mithoszi alakot csinált a hir. Európai körútja valóságos diadalút volt. Mért nem engedi az itthoni közönségnek is, hogy művészetében gyönyörködhessék? Mért nem ád nyilvános hangversenyt?
– Annak igen egyszerű az oka, kegyelmes asszonyom. A mi a külföldön nagy hatást tesz, az itthon megszokott dolog. Hegedűművészt százszorta jobbakat hallottak nálamnál a külföld nagy városaiban. A hol egy Ole Bull, egy Vieuxtemps remekelt, ott egy olyan hegedüjátszó, mint én, csak kontárkodik. De a mi a külföldi közönséget részemre hajtá, az volt bennem épen a czigány. Beethovent, Paganinit akárhányan jobban tudják előadni, mint én. Hanem aztán, mikor a hazai dalokra kerül a sor, mikor neki ereszthetem a nyirettyűmet, ahogy az Isten tudnom adta; mikor elfelejtem azt, hogy művész vagyok, csak azt tudom, hogy czigány vagyok: nem látom többé a fényes közönséget, csak az erdők bokrait magam előtt; nem hallom a kisérő zenét, nem a tetszés moraját, csak a vadludak kiáltásait, a nád zizegését magam körül: akkor vagyok igazán a magamé. Ez volt az, a miért a külföldön úgy szerettek.
– Idehaza ez mind megszokott mulatság, veté oda a zenész.
– Sőt valljuk meg, hogy megtiltott mulatság. Mondá Aranka.
Ez nehéz mondás volt, oly nehéz, hogy a reporter tárczájába jegyzé.
A vendégkoszoruban már nem csak hivatalnokok voltak, lassankint olyan elemek is összegyültek, a mik politikával nem foglalkoznak: becsületes katonatisztek, független polgárok, a kik magukban eleget zúgolódtak a kegyelmes úr rendszabályai miatt. Kicsinykedés a rendszere. Beavatkozik a nemzeti viseletekbe, szokásokba, dalokba, azokat üldözi makacsul.
S az a szó, a mit Aranka kimondott, ennek a kisszerű zsarnokoskodásnak az elitélése volt.
De azért senki sem merte e fölötti tetszését elárulni, mert hátha a kegyelmes asszony csak agent provokateur?
Csak a művész kapott rajta. Az ilyen művész örökké gyermek marad s a gyermekek a legbátrabb szókimondók.
– Tehát kegyelmes asszonyom maga tudja legjobban, hogy miért nem lehet nekem «itthon» hangversenyt adnom. Úgy vagyok, mint a Babylonba vitt zsidók: «Hegedünket függesztettük fűzfákra.»
– Majd máskép lesz az rövid időn! mondá Aranka, úgy, hogy a körülállók mind hallhatták.
Ez meg épen orákulumszerű volt.
Keleten kitört a háború, egyfelől az oroszok, másfelől a törökök, angolok, francziák között. Az esélyek Ausztriát is fenyegették. Lehetett várni valami üdvös fordulatot.
A muzsikusnak természetesen nem itt járt az esze. Ő csak a maga művészetével volt elfoglalva.
Aranka azt kérdezé tőle, hogy nem fog-e egyet azokból a hazai darabokból is eljátszani, a mikkel a külföldi közönség tetszését megnyerte?
– Nem tudom. Ah, az egészen más! Nem vagyok képes azt a csodaérzést visszaidézni magamba, mely a külföldön megszállt, mikor játszani kezdtem. Mikor magam előtt láttam egy ismeretlen idegen közönséget, első sorban ugyanazon fényes katonai egyenruhák viselőit, a kik mint diadalmas ellenség vonultak végig a hazámon, a szivem elfogódott; alig tudtam játszani. A bekövetkező tapsról észrevettem, hogy az csak csinált tetszésnyilvánítás. A műértő közönség hideg maradt. Legjobban érti azt a művész maga. Hanem aztán mikor a nemzeti dallamokra került a sor, mikor rázendítettem a Bihari «Kesergőjét», a fia fölötti rekviemét s aztán azokat a pusztai dalokat, a miknek kesergő melodiáiban egy nemzetnek sok százados szenvedése beszél, a mikben megelevenülnek azok a szóval ki nem fejezhető ábrándozások: akkor egyszerre átváltozott a közönség ábrázatja. Az ellenséges arczok rokonszenves mosolyra derültek. Az idegenkedés felhője alól egyszerre kitört a testvériség sugára. Hisz a magyar népdal panaszhangja úgy összetalál az orosz népzene mélabús dallamával. Az egész közönség egyszerre fölmelegedett. A fényes egyenruhák, a gyémántos hölgyalakok oda nyomultak közelembe.
Most már csakugyan az egész társaság oda csoportosult a művész körül. Rendkivüli eset az, hogy egy czigány szónoklatot tartson. Nincs természetében az ékesen szólás. S az arcza is egészen átváltozott. Elhagyta az a czigány egykedvüség. Megjelent rajta a lélek. A szót kisérte a kifejezés. Olyannak látta őt e perczben Aranka, a milyennek óhajtotta egykor látni: átmelegülve indulattól, szenvedélytől. Mikor arra kérte, hogy vigye el magával s tartsa meg a maga bolondjának!
Pali nem vette észre, hogy az «urak» is hallgatnak rá. Simon különösen figyelmére méltatá a rajongót. Ő csak mondta tovább. Bolond fiú! A helyett, hogy hegedült volna, a miért idehitták, deklamált, a mi nem szabad (egy jól rendezett társadalomban). Kivált czigánynak! Hogy egy czigány, úri társaság előtt, fenhangon beszéljen a maga élményeiről, ez olyan bizarr gondolat, a mit nem volna tanácsos szinpadon bemutatni, mert kifütyölnék érte a czigányt is meg a szerzőt is.
Hát hiszen még megkaphatják azt itt is.
A tetszésmorajtól elkapatva folytatá a muzsikus:
– Én pedig, mintha csak annak az egy szál betyárnak muzsikálnék ott a csárdában, a ki közbedudolja a szomorú nóta még szomorúbb versét, úgy folytattam egyik népdalt a másik után. A hegedü sírt a kezemben s a kik hallgatták, azoknak a szeme is megtelt könynyel. Olyan pillantások voltak ezek, a mikben lehetővé lesz, hogy két ellenséges nemzet egymás keblére borul s testvérnek ismeri föl egymást. Ilyenkor a diadal mámora állta el minden idegeimet. Nagyobbnak éreztem magamat a hadverő vitézeknél. Nem az én győzelmem, nem az én érdemem volt az, hanem ezeké a daloké, ha egy ily pillanatban a tündérszép hölgyek a nyakamba borultak és megöleltek. Én csak a hegedüm hurjaiban éltem. Az én nótáimat csókolták azok meg, nem az én orczámat.
A hallgatóság tapsolt.
És akkor az a hallatlan eset történt, hogy a házi asszonyság, (az excellencziás asszony!) odalépett a művészhez elragadtatva, átölelte annak a fejét és megcsókolta az ajkát.
A férfisereg tapsolt.
A példa ragadós, kivált ha őrültség van benne. A többi hölgyek is sorba csókolták a művészt; még Fruzina asszony is.
– De már ez több az elégnél, fakadt ki Simon báró.
– Az én feleségem is megcsókolta, is megcsókolta! az exaltáczió nagy, táczió nagy! Mitigálta az esetet Lebegut úr.
– De én kikérem magamnak az ilyen exaltácziókat.
S azzal odament Arankához, majd föltaszítva a komornyikot, a ki ezüst tálczán hordott körül limonádét és barbarászt a vendégek között:
– Ez nagy önfeledkezés volt öntől, báróné! sugá hevesen Aranka fülébe Simon.
– Micsoda?
– Megcsókolni a czigányzenészt.
– Ez csak muzsacsók volt.
– Az egész társaság előtt.
– Épen az adja neki a magasabb ihletet.
– Eh! Ihlet ide, ihlet oda! ön engem a saját házamnál nevetségessé tesz!
– Jobb lenne, ha a házán kivül tenném azzá?
– Nincs szó semmi szentimentális kitörésekről. Mondá Simon, visszavonulva inggallérja sánczába. Nekem egyik czigány csak olyan, mint a másik. Elhuzatom vele a magam nótáját, kifizetem s odább mehet. De nyilvános kharakteremben nem hagyom magam kompromittálni. Az én házamnál se művész, se czigány holmi zenére tett pronunciamentókat nem fog elhegedülni, a mikben egy nemzet sok százados fájdalmai vannak elsiratva.
– Ha ez az ön háza, akkor csakugyan ön parancsol itt.
– Azt majd meg fogom mutatni!
Ez alatt a vendégek egy része körülfogta Palit az unszolásával, hogy bocsássa közre egyikét azoknak a csodatevő szép daloknak: a Bihari «Kesergőjét», vagy az «Alföldi halászlegényt».
A czigánynak azonban, bár a politikához semmi érzéke nincsen, de van valami helyes ösztöne, mint a macskának. Pali azt a mentséget találta ki, hogy a magyar népdalhoz okvetlenül kell valami kiséret, azokat egy szál hegedü nem adhatja méltó módon elé.
Vesztére ott volt a reporter. A mint Ollósi úr meghallá, hogy zenekiséret kell, nem várt utasítást, vágtatott le a szomszéd kávéházba, ott nyekgette a Vagabundenpolkát a Csicsa a pasasérok mulattatására. Egy kontrást, meg egy klarinétost kisajátított közülök; útközben kapott egy szóló czimbalmost is s azokat elkalauzolta a főúri palotába. A díszterem előtti szobában el is helyezkedének.
Ezalatt Lebegut is szakértő eszmecserébe bocsátkozott Palival az igazi straduárió ismertető jelei fölött, a milyennek állítá Pali a maga hegedüjét, a mit Lebegut úr erélyesen kétségbe vont. Majd összekaptak rajta.
Simon szétválasztotta őket s azután a fortepiánóhoz szorítá a zeneművészt.
– Kedves művész úr. Bátor vagyok önt figyelmeztetni, mint házi gazda, hogy itt, ebben a teremben, az úgy nevezett «nemzeti melodiát» elzengedeztetni nem összeegyeztethető az én hivatalos állásommal.
– Excellencziád szava nekem parancsolat. Mondá Pali s azzal nyugodtan visszatette a hegedüjét a tokjába.
Aranka észrevette ezt, talán mások is. Odasietett hozzájuk.
– Uram! ne sokirozza ön az egész társaságot! sugá a férjének.
– Akkor a társaság fog sokirozni engem.
– Mindenki kiván egy nemzeti dalt hallani.
– Akkor húzzon nekik egy battuté-t.4)
Férj és feleség között az ingerültség a kritikus pontig hágott, a midőn az oldalajtó felnyilt s egyszerre csak berohant rajta az özvegy báróné, még pedig oly heves, szeleburdi módon, mely se ismert jelleméhez, se tiszteletre méltó életkorához épen nem illett.
Odafutott egyenesen a fia és menye közé. Egész díszbe volt öltözve, lilaszin selyemruhában, strucztollakkal a fején.
Tele torokkal kiáltott:
– Ah! A fiam! A fiam!
Mindenki meg volt lepetve, mind a megjelenés módja, mind a szokatlan kiáltások által, de legjobban a házi úr.
– Nos! Mi az? Grófnő! Micsoda sczéna ez megint? Így kell ajtóstól berohanni a terembe?
Anna elragadtatással, gyöngédséggel rebegé:
– Isten Atyám! Ah, a fiam!
Simon báró azt hitte, hogy róla beszél.
– No hát mi baja van «velem» mamám? Ön is beleavatkozik ebbe az izetlenkedésbe? Pártolja a menye kapriczait?
Simon báró azt hitte, hogy még mindig a nemzeti nótákról van szó.
Anna grófné a fejét rázta erre.
– Ah nem! Mit tudom én? A fiam érkezett meg! Most láttam őt az ablakon át, a mint a kocsiból leszállt.
– Micsoda fia? kérdé elbámulva Simon.
Anna hevesen mondá:
– Hiszen csak… (Akkor vette észre magát.) Ő az! Ő! A Zoltán fiam!
Simon bárónak szeme-szája elmeredt.
– Bárdy Zoltán? Hisz az lehetetlen.
– De hallom jönni már. Ismerem a lépéseit. Itt jön.
Azzal az ajtóhoz futott, taszigálva mindenkit maga elől, a kit utjában talált.
A társaság is mind oda figyelt már.
S a feltárt ajtóban csakugyan a Bárdy Zoltán alakja jelent meg, ugyanabban a drapszin kurta kabátban, melynek hat zsebje volt elől, a minőben őt megszokták látni. Csak a szakálla meg a bajusza volt kurtára nyirva, egyebe mind megvolt.
A mint az ajtóban összetalálkozott az anyjával, hevesen összeölelkeztek, egymást úgy átkarolták, mintha soha el nem akarnák ereszteni. Érteni se lehetett, hogy mit beszélnek egymáshoz.
Zoltán mögött pedig ott állt egy ismeretes alak, a János hajdú, a kit innen a kegyelmes úr elkergetett. Most is csak olyan keményre volt kifenve a szürke bajusza, mint elébb; egy kis úti bőröndöt tartott a kezében.
– Hát ez kiszabadult? kérdezé Lebegut úr Simon bárótól.
– Az ördögök keveredtek ebbe a játékba, dörmögé Simon.
Anna két keze közé fogta a fia arczát.
– Szabad vagy?
– Látod, hogy szabad vagyok.
– Nem üldöznek?
– Hiszen nem szökve jöttem. Itt az utilevelem.
– Hadd lássam az arczod. Nem vagy sápadt a börtönlégtől.
– Dehogy vagyok. Soha sem volt olyan jó dolgom, mint ott a várban.
– Hát nem voltál sötét börtönbe zárva?
– Szabadon jártam-keltem az egész várban. Alig győztem a vizitezést a tiszt úraknál. Üres óráimban a térparancsnokkal piketiroztam.
– S én azt hittem, te éhezel, nyomorogsz.
– Arról meg szó sem lehet. Hisz egy államfogolynak harmincz forintja jár egy hóra. De én azt sem tudtam mire elkölteni a nagy vendégszeretet miatt; az ordinánczomnak adtam. De hiszen mindezt megirtam neked. Minden héten irtam egy hosszú levelet.
– Soha sem kaptam egyet is.
– Valami autogramm gyűjtő tán megtartogatta útközben.
Zoltán kegyes hazugságokkal tartotta az anyját.
Hanem az anyát nem olyan könnyü rászedni.
Egyszer csak rátalált valamire, a mig a fiának a kezét simogatta.
– Hát ez itt! Itt? Ez itt nem a bilincstörés helye? A láncz nyoma.
Milyen az anyának a szeme!
Zoltán felkaczagott.
– Hahaha? Láncz? Bilincs? Hát ki beszélt erről? Volt eszemben ilyennel muzsikálni! Egy kis horzsolás az egész. Az úton feldültem a szekérrel. Ezzel a kis bőrfeltöréssel menekültem.
– De te lánczra voltál elitélve.
– Az csak frázis! Hivatalos formaság! De apropó «láncz!» Kérlek Jánosom! (Látod, az öreg is velem volt egész idő alatt.) Hozd ide azt az úti bőröndöt.
A János előre jött a kézi bőrönddel.
Zoltán hirtelen odasugott neki:
– Egy szót se arról, a mi velem történt! Anyám meg ne tudja! Aztán fenhangon mondta: Nyisd fel azt a bőröndöt.
A míg a János azzal bajlódott, Zoltán megpillantá Palit a sokaság között. A többit is látta; de ez tetszett meg neki legjobban. Megfogta a kezét, megölelte.
– Ah! Te is megérkeztél, kedves Palim? olvastam a nagy diadalútadról. Minden járásodat tudom a hirlapokból. Hát a kis feleséged? Az én kis komámasszonyom? Csodálkozol ugy-e, hogy így nevezem. Mindenről jól értesültem. A tiszttartóm tudósított, hogy két fiad született s én rendelkeztem, hogy irjanak be keresztapának. Holnap meglátogatom a keresztfiaimat. Saját házadban lakol ugy-e? Azt is tudom.
A János ezalatt felcsatolta a szíjakat, kinyitotta a bőröndöt.
Zoltán két kis csinos bőrtokocskát vett ki belőle.
– No most, kérlek, Jánosom, zárd be megint, aztán vidd át a hálószobámba. Készítsd el a fekhelyemet: korán aludni megyek. Tudod? Csak a tábori ágyamat kell rendbe hoznod, a medvebőr takaróval. Én azon tudok csak jól aludni.
János elment a bőrönddel.
A vendégek hüledezve néztek egymás szeme közé.
Lebegut úr naiv maliciával mondá Mikuláj úrnak.
– Hogy parancsolgat ez itt, mintha csak a saját házában volna.
Simon báró ingerülten rágta a körmeit.
Mi lesz ebből? Két házigazda van ennél a háznál? Melyik lesz az igazi?
Zoltán felnyitotta az egyik tokocskát s kivett belőle egy elefántcsontból lánczformára faragott kösöntyüt.
– Nézd, kedves jó anyám. Fogságom ideje alatt megtanultam faragni. Még ez a nyereségem is volt. Neked készítettem ezt, a távollét emlékéül.
Annának könnyek ragyogtak a szemeiben.
– Oh édes jó fiam! Ez lesz nekem az olvasóm. Ezen imádkozom a mig csak élek.
Azzal a másik tokot nyitotta fel Zoltán s abból is egy olyanforma rabmunka kösöntyüt vett elő:
– Ezt a másik kösöntyü lánczot pedig az én kedves sógorasszonyom számára készítém. Kedves Aranka! Légy kegyes ezt elfogadni tőlem és viselni s emlékezzél meg rólam annyiszor, a hányszor én te rólad, a míg ezt kifaragtam.
S a míg a csontlánczot Aranka kézcsuklójára felcsatolta, folyvást a szemébe nézett a nőnek s ebben a nézésben volt elmondva a vád és az itélet.
Aranka remegve engedé a csontkarpereczet felcsatoltatni. Egyszinü arcza még halaványabb lett, szemei kisértetlátó félelemmel néztek Zoltán szemeibe.
– Viselni fogom. Rebegé halkan.
Csak egy szemrehányó szó, egy haragos szemvillanás kellett volna Zoltán részéről, hogy a hölgy fölsikoltson és elfusson a teremből; de a gróf egyszerre szerepet változtatott.
Aranka mellett állt Lebegut úr, ahhoz fordult jovialis kedélylyel.
– Ah, drága jó megyefőnök úr! mennyire örvendek, hogy önt itt láthatom. S kezet nyujtott neki.
A módos emberke nagy örömmel ragadta meg Zoltán kezét s magasra emelkedett a sarkairól.
– De én még jobban örvendek, biz Isten örvendek, hogy önt «itten» láthatom, itten láthatom. Másodszor is mondom, hogy örvendek. A feleségem magán kivül van örömében.
Fruzina asszony nevetett! Annyira extaziálva volt.
Anna grófnő meglepetve nézte e jelenetet, melynek minden mozzanata titkokat árult el az «édes anya» fürkésző szemei előtt.
Az a rémület Aranka arczán, a midőn Zoltán a «drága» ajándékot kezére csatolta, a remegés, a holdkóros szemek. Háta mögött állt a férje, Simon báró, a kinek vastag vonásokkal volt arczára festve a vádlott bűnérzete; nem mert előrelépni, hogy a testvérét üdvözölje, csak a hosszú bajuszát huzogatta a szájába. És Zoltán sem nézett rá. Hanem a helyett a megyefőnökkel szorított kezet. Ennek a kis emberkének milyen öröme volt s ez örömében még a felesége is osztozott. Az asszony nevetett. Ez pedig csak önkénytelen jöhetett neki, mert őtet suttogva nem lehet utasítani.
Anna előtt egy titok lobbant föl egyszerre, egész megőrjitő világosságában. Nem a megyefőnök volt az, a ki Zoltánt feladta az elfogott levél miatt, a hogy ő vele eddig elhitették, hanem Aranka maga.
Az özvegy báróné ajkai megnyiltak, kezét fölemelte, hogy Arankára mutasson vele; közel volt hozzá, hogy felsivalljon:
– Te voltál az árulkodó!
S akkor neki fog rohanni ennek az asszonynak és rongyokra tépi s a hajánál fogva hurczolja ki a teremből!
Zoltán észrevette a hatást s szépen eléje került a katasztrófának.
Manga egy tálcza czukorsüteménynyel kinálta meg.
– Jaj, édes Manga, nem árestáns gyomrának való ez! Nincs egy kis törökbuza pogácsátok?
– A szakács gulyáshust csinált a cselédeknek.
– Az lesz nekem jó, meg egy kis puliszka kászuturóval.
Azzal az anyja elé állt.
– Oh te drága kedvesem, te tudtad én nekem olyan fölségesen készíteni azt a mennyei eledelt, a kászuturós málépuliszkát. Micsoda tökéletessé tennéd vele az én boldogságomat a mai napon.
Ezzel le volt fegyverezve minden harag. A tragikai hősnő, a háziasszony szerepének említésére elfelejté azt a másikat. A fiának a kivánsága valami jó anyafőzte után elfelejteté vele a gyanut, a haragot, az őrjöngő dühöt. Egyszerre földerült az arcza.
– Igen! Igen! Hiszen én vagyok itt a háziasszony! Lesz minden jó, édes fiam! Sietek! Gyorsan meglesz. Már most majd én traktálom meg a vendégeket!
Micsoda diadal volt ebben a szóban.
Majd most tudja meg az uri társaság, hogy mi a különbség háziasszony és háziasszony között. Amott limonádék, kráflik: emitt magyaros vacsora.
Nem is frázisokból áll ám az anyai szeretet. A kedvencz ételeket kitalálni és jól elkészíteni, ez a hajdani jó anyák gyöngédsége.
Még egyszer megölelte a fiát.
– Hiszen ma születésed napja van.
S azzal elsietett, odakinn lehetett sirni.
Zoltán pedig aztán szerklt tartott (magyarul «kör») akár egy potentát a maga szalonjában. Sorba vette a vendégeket. Mindenkihez volt valami lekötelező szava.
Csak Simont nem látta meg.
– Kedves Mikuláj úr! Még nem voltam olyan szerencsés, hogy ő nagyságának bemutatott volna. Nagyon örvendek! Méltóztatik a szinházba járni? Csak operákba? Tetszett lenni sok bálban a farsangon? Hogy már nem tánczol? Az képtelenség! No a legközelebbi pikniken nekem ajándékozzon egy franczia négyest.
Majd Balambér urat vette elő.
– Ejh Bala bácsi. Alig ismerek rá, úgy megfiatalodott. Ej, ej! Gyanus dolog. A szakállát levenni. Nem félti őt, nagyságos asszonyom? Nagy hamis az én Bala bátyám. Szeret félrekacsingatni.
Balambér urnak pedig semmi sem tetszett olyan nagyon, mint ha azzal gyanusították, hogy «nagy hamis!»
Még az ujságirót is megszólította, sőt mind a két kezét megfogta, úgy interpellált hozzá.
– Kedves barátom, édes Ollósi úr. Ugyebár, nem fogja az esetemet kiirni az ujságába? Fogadja ön meg anyjának a csontjaira.
– Kérem, az anyám még él.
– Annál inkább. Nem fog ön regényt irni az esetemről. «Tíz hónap a josefstadti kaszamátákban.» Megigéri?
– Megigérem; de nem hiszem, hogy megtarthassam.
Aranka ezalatt visszaerőszakolta elvesztett nyugalmát. Halkan dörmögé Simonhoz:
– Ez az egész egy rossz álom! Kinek a keze van ebben?
Aztán, hogy Zoltán ismét a közelébe jutott, ő kezdett vele beszélgetést.
– Gróf ur. Minő szerencsés fordulat az, hogy ön most itt van. Nem vártuk, hogy olyan gyors sikere legyen az általunk legfelsőbb helyen beadott kegyelmi kérvénynek.
– Nem kegyelem utján szabadultam ki, kedves ángyom. Nagyon egyszerű ennek a magyarázatja. A felsőbb biróságnál rájöttek, hogy az egész ellenem támasztott feladás hamis volt. Az én nekem tulajdonított levél otromba hamisítás, egy sikkasztásaiért elbocsátott sáfáromnak a koholmánya, a ki ezt be is vallotta.
Arankának eszébe jutott, a mit Pali mondott neki erről a levélről. A czigánynak milyen finom érzése van!
– Tőlem aztán szépen bocsánatot kértek a tíz hónapi letartóztatásért, én pedig szépen megköszöntem nekik, hogy tíz hónapig eltartottak az állam költségén. Ezalatt legalább voltam valami. És mostan megint leszálltam a magas paripáról: hazajöttem s vagyok megint «Senki Pál».
– Oh mi nagy aggodalommal voltunk eltelve az ön sorsa miatt, mondá Aranka, visszanyerve nagy hirtelen színjátszói tudományát.
– Tapasztaltam, kedves sógorasszony. Az enyhítésekben, miket velem éreztettek, a kikre neveltetésem bizva volt, felismertem a te jóltevő kezedet. Különösen nagy hálára vagyok lekötelezve irántad, hogy távollétem alatt, szegény gyászbaborult anyám helyett, a házi asszony tisztét viselted.
Minő gyilkos ironia.
Aranka az ajkába harapott. Ebben a szóban a felmondás is meg volt adva. Mától fogva megint Anna báróné a ház asszonya. Az ur Zoltán.
Hát a kegyelmes úr? meg a neje? Mi itten már most? Vendég? Zsellér? Vagy megtűrt atyafiság?
Az egész társaság összesugdosott. Mindenki kényelmetlenül érezte magát.
Zoltán vette észre, hogy a társaság ugrásra áll készen. Sietett elejét venni a feszélyezett állapotnak. Olyan hangosan, hogy mindenki meghallhatta, mondá Arankának:
– Különösen nagyraveszem azt a gyöngéd figyelmedet, kedves sógorasszony, hogy hazaérkezésemnek a megünneplésére ilyen diszes társaságot gyűjtöttél össze!
S nagyobb nyomatékul a karja alá vonta Aranka kezét s úgy fordult a társaság felé.
Ez a tüntetés tetszett a vendégtársaságnak, annál kevésbbé a deplaszált kegyelmes urnak, a kit Zoltán még mindig nem akart észrevenni. Az csak magában dult-fult.
Igazán tréfásnak találta mindenki ezt a helyzetet.
A jelenlevők mindegyike tudta a kulisszák mögött történteket. Hogyne? Provincziális székvárosban úgy kiszivárog a titok, mint a kéneső a szarvasbőrön át.
Aranka egykor Zoltán menyasszonya volt, azután a kormányzó pártfogoltja, majd a féltestvér felesége, azt is tudta, a ki akarta, hogy Zoltán felségárulási perének ki volt megindítója?
És most a fölmentése és kiszabadulása után karöltve sétál a saját termében a rab az árulkodóval, hajdani kedvesével.
S minden szavával finom illó mérget szagoltat vele.
– Te tudtad ugy-e bár, hogy ma megérkezem? Hogy ne? Legelső kútforrásból értesülhettél róla. Holnap első dolgom lesz a Durchlauchtnál tiszteletemet tenni s megköszönni a kegyes közbenjárását. Itthon van-e?
Aranka szeretett volna egy késdöféssel felelni erre a kérdésre.
– Nem tudom. A férjem fogja tudni. Kérdezze tőle.
Zoltán pedig a helyett, hogy az egyenes utasításra hederített volna, azt ragadta meg, hogy «hát mi nem tegezzük egymást?»
– Azóta még nem találkoztunk, hebegé Aranka.
– «Azóta!» De hát milyen dátumtól számítjuk ezt a hedzsirát! Most vagyunk a fruktidór hónapjában. Utoljára találkoztunk a brümérben. Ugy-e hát? Leydeni János koronázása alkalmával! Milyen hiven tapsoltam én akkor «Fides»-nek! Emlékezetes egy este volt!
Aranka közel volt hozzá, hogy elájuljon.
Zoltán a társasághoz szólt.
– Kérem, tisztelt hölgyeim és uraim. Folytassák a mulatságot, a hol én megérkezésemmel félbeszakítottam. Tessék zenélni, tánczolni, zálogosdit játszani. Én magam is mulatni akarok ma. Duplán születésnapom van. Annak megiszszuk ma az áldomását. Az én szeretteim között, a kik olyan várva vártak. Ah! itt a whisztasztal felterítve. Ez az én kedvencz játékom. Mindjárt összeállítunk egy játszó társaságot. Szabad egyiknek kérnem a kegyelmes asszonyt? (Már nem tegezte). Úgy tudom, hogy nagyon jól játszsza a whisztet.
Ez megint egy méregcsepp. Csak a házi asszony nem ülhet le kártyázni. Aranka már játszhatik whisztet.
Némán inte fejével, hogy beleegyezik.
– Harmadiknak a megyefőnök urat kérném, mondá Zoltán.
Lebegut úr odatoppant egyszerre.
– Ezer örömmel, ezer örömmel! De csak fél krajczárban.
– Hát negyediknek? Zoltán szétnézett a társaságban, ki volna itt kártyafogható ember?
– Tán a kegyelmes úr? monda Lebegut. A gróf úr öcscseura?
– Ah, az öcsém nem ért hozzá. Úgy játszik, mint a bot. Jőjj ide Pálom! egészítsd ki a pártit.
No még csak az kellene, hogy Palit oda ültesse a whisztasztalhoz, vizávinak Arankával. Az elébb ki akarta dobni a másik háziúr.
A művésznek több esze volt, nem állt rá:
– Én nagyon gyöngén játszom a whisztet.
– Az a legnagyobb érdem a whiszt-játéknál, ha az ember elismeri magáról, hogy rossz játékos. Csak te foglalj helyet.
Ez már Simonnak mégis sok volt.
Kínos zavarodás és elfojtott düh kifejezésével arczán kerülgette Zoltánt, mozdulatai elárulták ideges trémáját. Most már egészen oda furakodott mellé, hogy okvetlenül találkoznia kellett Zoltán tekintetével.
Barkó Pali csunya kelepczében érezte magát; lehetett látni, nem az arczán, hanem a felhuzogatott vállain. A czigánynak a két válla szokta elmondani, hogy szeret valamit nagyon, egy kicsit, félig, vagy «kell az ördögnek.»
A Manga theát hordott körül csészékben. Odasomfordált Pali mögé s a fülébe sugott czigányul:
– Iszkiri more! Eredj haza a feleségedhez! Nem jó itt neked!
Lebegut urnak valami mentő ötlete támadt, a mivel ketté vágni remélte ezt a furcsa bonyolult helyzetet. Elemelt egy theás csészét a Manga tálczájáról s az egész társaságnak szóló hangon ilyen felköszöntésre buzditá fel magát:
– A gróf úr szerencsés hazaérkeztére!
Ez a toaszt általános viszonzásra talált.
– Nem, uraim! kiálta Zoltán. Toasztot borral szoktunk köszönteni.
Azzal, mintha csak épen most venné észre Simon bárót, vagy mintha folyvást megszokta volna, hogy együtt van vele, szép nyájasan, atyafiságos bizodalom hangján szólt oda neki:
– Ugyan édes öcsém Simon, légy olyan jó, eredj az irószobámba, vedd elő az asztalfiókomból a belső pinczémnek a kulcsát. Tudod hol áll? S hozass fel a Jánossal a mi kedves vendégeinknek abból a 34-iki rózsamáliból vagy husz palaczkkal.
Hiszen nem volt abban semmi gorombaság. Bátyja szólt az öcscséhez, az idősebb testvér, a ki birtokosa a háznak, a jószágnak, az ifjabbhoz, a kit nem illet meg semmi, de a kivel szivesen megosztja mindenét. Ha Simonban csak egy csepp lett volna az ős magyar kedélyből, legfeljebb azt a tájszólamot vágta volna vissza Zoltánnak, hogy «magad, uram, ha szolgád nincs!» De idegen volt annak teste-lelke. A sértett ambiczió fortyant fel benne. Hátra vetette a fejét dölyfösen s recsegő hangon szólt oda:
– Uram? Én a kerületi főnök vagyok!
Lehet, hogy ezt még Zoltán nem tudta. Talán észre sem vette azt a gomblyukba akasztott rendjelt? Idején volt őt figyelmeztetni rá, hogy a villámok légkörében jár. A kit ő most borért küld, az egy excellenciás úr!
Erre Zoltán a legártatlanabb nyájassággal mondá:
– Nem tesz semmit, azért te is ihatol abból a rózsamáliból.
Mintha ő volna az, a ki testvéri szivének kifogyhatatlan jóságából megkegyelmez eltévelyedett öcscsének.
S a vendégsereg nemhogy elszörnyedt volna e megsértése fölött a hivatalos rangtekintélynek, sőt itt-amott egy kis kárörvendő kunczogás volt hallható. Ha a hivatalfőnök tyukszemére gázolnak, az mindig csiklandó hatást idéz elő az alárendelteknél.
Simon e szóra mérgesen fordult meg s a könyökével kiüté a háta mögött settenkedő Manga kezéből a theás tálczát. A findzsák mind a földre potyogtak, némelyiknek le is törött a füle.
– Ostoba lud! Kiálta Simon Mangára, mintha az volna ennek a balesetnek az oka.
Manga sietett felszedni a lehullott csészéket a tálczára s igazi czigány filózofiával okoskodott magában:
– Ne haragudjál már! Hisz a gróf porczellánja törött már össze; nem a tied!
Aranka odasietett a férjéhez. Itt ma már nem jön össze a whisztparti!
Zoltán is fordított egyet a dolgon. Palihoz intézte a szavát.
– No hát édes Palikám, ha már kártyást nem tudsz játszani, játszszad azt, a mit jól tudsz. Huzd el nekem az én kedvencz nótámat: «Megvirrad még valaha.»
– Ha a háziúr parancsolja. Szólt engedelmesen a művész s azonnal hátravonult, az előszobában consignálva ácsorgó czigányokat értesíteni a történendők felől s nemsokára fölzendült a gyönyörű szép őskori magyar dal zenéje, a melynek szövegét mindenki utána dalolja magában, a ki hallja: «Megvirrad még valaha! Nem lesz mindig éjszaka, A magyarnak.»
De már ezt az insultust nem állta ki a kegyelmes úr.
– Menjünk innen. Mondá a nejének. Ez az ő háza.
És a kegyelmes úr a kegyelmes asszonynyal együtt éjnek éjszakáján átköltözött az eddig lakott palotából a vendéglőbe, a nélkül, hogy valaki marasztalta volna.
A vendégei pedig mind ott maradtak. S a mint a városban elterjedt a hire, hogy Bárdy Zoltán gróf hazaérkezett s ő tartja most a születésnapját, egyszerre vége volt az epidemiának, a kik meghivást kaptak s azután leköszöntek a mai estélyről, hirtelen toilettet csináltak, nem fájt már se kezük, se lábuk, siettek a társaságot kiegészíteni.
Éjfél tájon Anna bárónő feltálaltatta a pompás vacsorát. A lakoma után pedig tánczra kerekedett a fiatalság, s tartott a vigasság kivilágos kivirradtig. Lebegut urnak olyan kedve kerekedett, hogy egyre danolta, akármit huztak is, a maga nótáját: «Csak úgy iszik bujában, Kifordított bundában.»
És Lenke Simon ott hallgatta a vendéglői szállása ablakából a szünetet nem tartó zenedöngést, mely a Bárdy palotából áthallatszott hozzá.
Pedig a policzáj órát is rég meghaladták már, még is muzsikáltak! S minden tánczzene után ujra fölhangzott, hogy: «Megvirrad még valaha. Nem lesz mindig éjszaka, A magyarnak.»
Szerette volna a nyakát törni, a magyarnak is, a czigánynak is, a grófnak is, a kiért huzzák, a kivel huzatják és a ki huzatja.
De nem tehetett ellenük semmit. Hisz az ő saját meghivott vendégei voltak ott együtt, Egész éjjel gördültek a hintók. Most már mennek! Maga a rendőrkapitány is ott tánczolta a csárdást.
