III. FEJEZET. A «VATERMÖRDER».

Huszonkét esztendő mult el azóta: iránk 1853-at.

A világ nagyot változott ez alatt; gyermekekből férfiak lettek, fiatalokból öreg emberek, nagy urakból földönfutók, nemes emberekből adófizető polgárok; Magyarországból is lett Kronland, Kreisokra és Bezirkekre fölosztva. A hivatalnokokat «Bezirker» név alatt tisztelték.

Tisztelték, de csak úgy távolból: nem igen tartatott népszerűnek a hivatalviselés magyar hazafira nézve. Leginkább csehek és morvák lettek alkalmazva. Minden németül ment: közigazgatás, biráskodás és a többi.

Lenke Simon bárót épen azért golyózták ki a székvárosi kaszinóból, mert elvállalta a szekretáriusi állást a megyefőnök mellett.

De Lenke Simon nem sokat törődött az aura popularissal.

Azt is tudta ő jól, hogy őt senki se hivja Lenke bárónak, hanem mindenki úgy hívja, hogy «Vatermörder».

S erre a névre igen szépen rászolgált.

Atyja, a derék Lenke Lőrincz tábornok, már tíz éves korában, a mikor a szilaj ficzkóval senki sem birt már az atyai háznál, beadta őt a bécs-ujhelyi katonai növeldébe; ott volt tizenhét éves koráig. Már hadnagyként kellett volna kilépnie az intézetből, a midőn kicsapták gyáva magaviselet miatt. Hallatlan eset ez! A Lenke-családnak egy tagja személyes bátorság hiánya miatt megbélyegezve! Valamennyi őse mind derék katona volt! Ez a gonosz hír egy kis gyenge szélhüdést hozott a tábornokra. Kénytelen volt miatta quietálni.

Ekkor aztán az ifju bárót a polgári pályára kalauzolták: kiküldték németországi egyetemre tanulni. Ott tanult is valamit, a rigorozumokon úgy a hogy átgázolt száraz lábbal, de onnan meg elcsapták, mint «delator»-t. A legalacsonyabb bűnért! Árulkodásért! Ugyan kitől öröklötte ezt a virtust. Ettől a hirtől halálos gutaütés érte a tábornokot.

Ezért nevezi Simon bárót minden ember Vatermördernek.

És ő, mintha öklelőzni akarna a közvéleménynyel, kiszámítottan oly horrendus nagy keményített inggallérokat visel, hogy azoknak a láttára, még aki nem ismeri is, egyszerre azt mondja: «ni mekkora Vatermörder!»

Tudja jól, hogy őt mindenki kerüli, de maga sem akar szeretetre méltó lenni. Még az anyja iránt sem. Pedig ez az egyetlen lény a világon, aki őt szereti. Bizonyos jellemerőt vél tanusítani, a midőn kitünteti, hogy még az anyja iránt sem ismer kiméletet.

Az özvegy bárónő első férjének palotaszerű házában lakik.

Az a ház jog szerint az idősebb fiáé, Bárdy Zoltán grófé. A gróf azonban gyöngédségből átengedte azt az anyjának s maga csak egy garszon lakást tartott meg külön lépcsőföljárattal. Soha bérlakó, vagy boltos annak a palotának az ablakán ki nem könyökölt. És Simon báró megtette azt, hogy a Bezirks-Sekretariat bureauját ott ütötte föl a grófi házban. Az előljáróság így kivánta s az ellen nem lehetett kifogást tenni. A kormányzó vaskezű férfiu volt.

A titkár úr hivatalszobájában tüntetőleg keverve van az elegáns butorzat a selejtessel. Brokát függönyök az ablakokon, préselt bőrszékek velenczei márvány asztalok mellett, aztán meg festett iratszekrények nyitott fiókokkal, szalmaszékek, mahagoni iróasztal csunya nagy ólom kalamárissal, meg egy rézfeszülettel, fonott papirkosár, melyből a begyürt kaczatpapir kilóg, ódon remek majolika kandalló antik órával s mellette egy kifeszített esernyő, gyöngyházzal kirakott etagére s alatta egy pár kalucsni. A nagy velenczei tükör rámájába bele ékelve a kézi naptár.

Az óra kilenczet mutat; Simon már az iróasztalánál ül s a hivatalos ügyeket osztályozza.

Lehetne ebből a fejből szép mintát is csinálni, ha azt a természettől göndör hajat üstökbe csavarnák, a homlokot kiszabadítva. Olajbarna arczához jól illenék a kunkora bajusz és a körszakáll; ő azonban mintha szándékosan azt keresné, hogy mi rontja az arczának az összhangját, a haját egész a szemöldökig lehuzva viseli s a bajuszát össze hagyja folyni a pofaszakállával.

Előtte áll egy egész halmaz irat, a plajbászt a szájában keresztbe fogja s az iratokba tekintve, azoknak a sarkára jegyezget: «Ad referendum. Ad retardandum. – Ad acta ponendum. Praeferentissime. Notabene.» – Áh, áh! Ezen meg plane stempli sincs! «Befund!» Passzionatus hivatalnoknak ez olyan élvezet, mint mikor a vadász szalonkát hall huzni a levegőben. Durr! Leesett.

E közben belép az ajtón a hajdu, a János. Az a régi. Ezt is asszentálta a báró irodaszolgának. Szürke már a legénynek a haja is, a bajusza is; de azért tartja magát. Oda megy az iróasztalhoz s katonásan megállva jelenti:

– Méltóságos báró úr, instálom alásan…

– Micsoda parasztság ez! Rivall rá, felförmedve Simon. Egész az orromig jön kend! Mikor tanul már emberséget? Menjen vissza! Elébb kopogtasson az ajtón, s ha én azt mondom «herein!» akkor lépjen be csendesen; egy lépésnyire az ajtótól álljon meg s ott várjon, a míg kérdem, hogy mit akar?

A hajdu szép csendesen kiment az ajtón és kopogtatott.

– Herein.

Arra belépett a hajdu s elkezdé:

– Méltóságos báró úr, instálom…

A titkár nem engedi tovább beszélni.

– Arról az ostoba «instálom» szóról pedig szokjék le kend. Ha instálni akar, adja be stemplis papiroson. – Mondja azt: «Zu befehl.» Értette kend?

– Igen is, instálom.

– No hát mit akar bejelenteni?

– Itt van a borbély.

– Már elkésett öt perczczel. Magam megborotválkoztam. Ezt lehuzom a konvencziójából. Hanem kendet megborotválhatja.

– Instálom, nem instálok. Én már magam elvégeztem.

– Még azt a bajuszt is le kell borotváltatni.

– Méltóságos báró úr! Ez a bajusz együtt őszült meg velem. Soha vas nem érte.

– No hát most tegye el ereklyetartóba. Az irodaszolgának a Vorschrift szerint bajuszt nem szabad viselni, hanem pofaszakállt. Ha nem tetszik a kondiczió, levetheti a libériát s elmehet. Megértette? Hát még ki van az előszobában?

– Méltóságos Kapotnyaki Balambér úr.

– Vezesse be.

A János ajtót tárt a várakozó úr előtt.

Kapotnyaki Balambér úr valódi mintaképe volt az igazi tősgyökeres szittya nemesnek. Széles vállu, egy darabból öntött alak. Domboru előrészén megfeszül a sürü gombos Zrinyi-dolmány, vállán panyókára vetve az ezüst gombos mente; öblös csizmái sarkán ezüst sarkantyu peng, mikor lép; izmos öklében réz buzogányfejü somfabot segit harmadikat lépni. Arcza piros az egészség teljétől; de az orra még azon is tul tesz hajnalragyogásban; fénylő homlokát lesimitott fekete haj takarja, mely nagyon is elárulja paróka voltát: hanem aztán az a mellet verő szakáll, az már igazi.

Barátságos nevetéssel kezdi, (ezzel az arczczal nem is lehet egyebet tenni, mint nevetni) nem várja a kinálást, szétnéz, hogy melyik széknek van legerősebb lába? abba letelepedik, az asztrakán süvegét a térdére teszi.

– Pardon. Grácia! kedves uramöcsém, hogy ilyen korán alkalmatlankodom. De olyan nevezetes titoknak jutottam nyomára, hogy sietnem kellett azt kedves uramöcsémmel közölni. A kaszinóban hallottam.

– A honnan engem kigolyóztak.

– Hiszen meghozok én onnan minden hirt kedves uramöcsémnek azon melegében. Már megint az urabátyja a Zoltán gróf csinált valami subscust. Hogy, «nulla dies sine linea» ne muljon el. Csak hogy valami borsot törhessen a fensőbbség orra alá.

– Az neki már a természetében van.

Balambér úr közelebb huzta a székét Simonhoz, hogy halkabban mondhassa el a veszedelmes titkot.

– Hát tetszik tudni, kedves uramöcsém, a nagyságos gróf úrnak van a havasok közt egy nagy birtoka (ott méltóztatott születni), tizezer hold, csupa őserdő. S ott a gróf úr már tizenöt esztendő óta nem engedett hajtó-vadászatot tartani. Annál fogva ott falkával kell lenni mindenféle vadnak. A Durchlaucht, a kormányzó úr pedig szenvedélyes vadász. Felszólította a grófot, hogy rendeztessen a kedvéért hajtó-vadászatot a birtokán. Tetszik tudni, a Durchlaucht óhajtása parancsolat. Ha a Durchlaucht azt álmodja, hogy velem beszélt, én kötelességemnek tartom ugyanakkor a Durchlauchtról álmodni. A gróf készségesen felajánlotta a vadász-kastélyát s elrendelte a tiszttartójának, hogy az illusztris társaságot pompás lakomára várja. Innen küldték le a servicet és az ezüstöt. A gróf maga nem vadászik; azt mondja, hogy buddhista: az állatokban emberi lélek lakik. Denique hát, hogy egyik szót a másikba ne öltsem, a pompás vacsora után kora hajnalban kivonultak a nimródok az erdőbe s megkezdődött a hajtás. Azonban, a hogy a költő mondja; «De hiába, vad nem tün ki. És haragban ég az urfi!» Egész nap nem lőttek össze-vissza egyebet, mint egy vadmacskát. No jól van! Másnap a hegy tulsó oldalán hajtottak, akkor pedig lőttek egyesült erővel egy borzot. Tovább aztán nem folytatták a mulatságot, hanem visszatértek, re quasi bene gesta nagy boszusan. Este a kaszinóban találkozott a Durchlaucht a gróffal s nem titkolá el a sikertelen vadászat fölötti legfensőbb kedvetlenségét. «Nagyon csodálom, mondá a gróf: hiszen én kiadtam a rendeletet az erdőmesternek, hogy egy hétig mindennap próbahajtást tartasson az erdőben.» E szerint a gróf a vadászat előtt egy héttel minden vadat elkergettetett az erdejéből a tulsó hemisfériumra; a Durchlaucht számára nem maradt ott más, csak a borz meg a vadmacska. A Durchlaucht most dühös, mint egy asceta, s egészen terrorizálva van a gróf ellen.

– Hát ez a bátyám baja.

– De nekem is bajom, monda Balambér úr, vékonyra fogva a hangját, mert épen most ment fel az instáncziám.

– Ahán! Bala bácsi folyamodott valami hivatalért?

– Hát mit csináljon a szegény «romlásnak indult hajdan erős magyar»? Feleséges ember vagyok. A robotot, dézmát elvesztettük. Élni csak kell. Az én elvem csak az, hogy ne engedjük át a hivatalokat az idegeneknek. Azt mondja a költő: «Hass, alkoss, gyarapíts! S a haza fényre derül».

– S aztán mihez ért urambátyám?

No már ez olyan gorombaság volt, hogy Balambér urat felállítá a helyéből. Büszkén ütött az asztrakán süveggel a mellére:

– Mindenhez!

– S kész elvállalni akármi hivatalt?

– A mi csak rangom és kapacitásomnak megfelel és quadrál. Azt mondja a költő: «Minden pálya dicső, ha belőle hazádra derül fény».

– De már mégis melyik pályát tartaná magára nézve legdicsőbbnek, urambátyám?

– A katasztert. A földbecslést. Azt mondja a költő: «Ez a föld, melyen annyiszor apáid vére folyt. Ez, melyhez annyi szent nevet, egy ezredév csatolt!» Hiba, hogy e szent nevek nem lőnek betelekkönyvezve! Most vége az avitikumnak.

– Hát ért urambátyám a földkóstoláshoz?

Balambér ur igazán haszontalan szószaporitásnak tartotta az ilyen kérdést.

– Kérem. Én az elnökségért folyamodtam.

– Igazság! Hisz az elnöknek nem kell hozzá érteni.

– Azért jöttem, kedves uramöcsémnek a jó akaratát biztosítani magamnak. Tekintse, hogy ágról-végről atyafiak vagyunk.

– De urambátyám a forradalmi kormánytól is sok megbizatást elvállalt.

– Elvállaltam; de semmit sem hajtottam végre. Ez a folyamodásomban is benn van az érdemeim felsorolása között.

– De hisz én nem tehetek semmit. Én nem vagyok a helytartóságnál.

– Jobban tudom én ennek a sorját, kedves öcsém uram. A Durchlaucht leküldi a folyamodást informáczió végett a megyefőnökhöz, a megyefőnök maga nem ismer senkit, átadja véleményadás végett a sekretáriusának. Minden kedves uramöcsémnek a véleményadásán fordul meg.

– A legjobbat fogom véleményezni.

– E szerint számíthatok kedves uramöcsémre?

Balambér úr odaszorítá a mellét takaró szakállához Simon kezét.

– Azonban egyre figyelmeztetem urambátyámat. Ez a nagy szakáll akadályozni fogja ám a földkóstolásban.

– Hiszen ha csak ez a szakáll van utban! Azt simpliciter levágjuk és áldozatul hozzuk a közügyeknek. A hogy a költő mondja: «Oh te nagy szakáll! Rajtad nagy szerencse és nagy átok áll; Kitéplek és szemétredoblak, ha muszáj!» Igy mondatja azt Toldi Miklóssal Vörösmarty Mihály. Ajánlom magam kegyes grácziájába.

Azzal eltávozott a jeles hazafi nagy sarkantyupengés és buzogánykopogás közt.

– S ezért kellett nekem egy hosszu vadászmesét végig hallgatnom! dörmögé boszusan a titkár, visszaülve a hivatalos irataihoz.

Az antik óra szép haranghangjával két negyedet ütött kilencz után. Ez figyelmezteté valamire.

– Fél tizre? Vajjon otthon van-e «még»? Vagy otthon van-e «már»?

Az iróasztal kisebb fiókját kihuzva, levélpapirt és boritékot vett elő. Mind a kettő rózsaszinű volt. Levelet irt. Ilyen papirra aligha irnak hivatalos informácziót.

Annyira el volt merülve a levélirásban, hogy nem vette észre, hogy a szoba oldalajtaja felnyilik s azon egy hölgyalak lép be.

Az édes anyja volt. A saját szobáiból jött ide.

Szép matrona arcz, ezüst fehér haja elől régi divatú csiga fürtökbe fodorítva; azok fölött fekete csipkefőkötő. Öltözete egyszerü babos kék ruha, csipkés köténynyel.

Olyan csendesen jött, hogy Simon csak akkor vette észre a jelenlétét, mikor megszólalt.

– Kedves fiam!

Simon zavarodottan ugrott fel s a borítékba zárt rózsaszín levélkét hirtelen a hivatalos iratok közé keverte el s durván kiáltá:

– De grófnő! Bejelentetlenül!

– Én? Édes fiam!

– Itt ebben a szobában én nem vagyok a grófnőnek fia, hanem megyefőnöki titkár. Rám országos titkok vannak bizva, a miket az anyámnak sem szabad meglesni. Megmondtam már határozottan a grófnőnek, minden órában szivesen látom, a mikor más látogató nincs nálam; de elébb izenjen be az irodaszolga által.

– A szolga eltávozott.

– Hova? Én nem küldtem.

– A világba. Azt mondta, hogy te bocsátottad el. A livreéjét levetette és itt hagyta.

– Akkor vason hozatom vissza! Hogy mert odább állni elbocsátó-levél nélkül?

– Én adtam neki elbocsátó-levelet.

– Az én irodaszolgámnak?

– Huszonöt évig volt az én hűséges cselédem. Ő joggal kivánhatta, s én joggal adhattam ki azt a szolgának.

Simon mérgesen dobbantott.

– Most nincsenek jogok, csak rendeletek! Aztán még is csak türtőztette magát. No de a grófnővel nem perelhetek. Most csak az a baj, hogy a mig más szolgát fogadok, nincs a ki az ügyfeleket bejelentse.

– Hát hisz azt végzem én épen a szolga helyett. Bejelenteni jövök hozzád egy ügyes-bajos felet. A Manga kiván szined elé jutni.

– Az a vén czigányasszony? Hát még sem égették meg? Talán hatósági engedély kell neki szabad kártyavetésre?

– Ne haragudjál erre az asszonyra, édes fiam. Ő neked hűséges dajkád volt.

– Elég hiba volt czigány dajkát fogadni mellém.

– Nem az én hibám volt. Tudod, fiam, midőn másodszor férjhez mentem atyádhoz, Lenke tábornokhoz…

– Bizony okosabb választást tehettél volna.

– Ő igen derék ember volt.

– De szegény ördög.

– S a mi népünket nagyon szerette.

– Hát’ sz én is szeretem a mi népünket: de csak hidegre téve.

– A kolera-járvány alatt a népzendülés idején…

– Tudom jól az egész históriát! Hallottam már elégszer. Az anyámat üldözőbe vették; menekült az erdőbe s én ott születtem egy aranymosó czigánynak a kunyhójában. Rendkívüli eset, de én nem dicsekszem vele.

– Én az életemet köszönhetem annak a szegény czigány asszonynak. Ő téged is igen hűségesen ápolt. Te, mint kis gyermek, igen rossz voltál.

– Mint nagy gyermek még rosszabb.

– S ő eltürte a te kinzásaidat.

– Szegény martyr! Hát mivel tartozom érte?

– Nem magáért jött kérni, hanem a fiáért, a tejtestvéredért.

– Tehát tejtestvérem is van? Egy czigány legény! Igazán előkelő atyafiság. Hát annak mi kell? Kiszabadítsam a katonaságból?

– Nem vihetik el katonának, mert egyik lábára biczczent. Az is a te emléked. Mikor gyermekek voltatok, te letaszítottad őt a lépcsőről s akkor eltörte a lábát.

– Hát még keresztfiam is? S ugyan mi kell neki tőlem?

– Nagyon kevés. Csak a hivatalos pecséted és aláirásod az utlevelére.

– Hát ehhez kell annyi protekczió? Milyen nagy teketória.

– Ő maga is itt van.

– Nincs rá szükségem. Tudom könyv nélkül a személyleirását. Ismertető jel: a balpofáján egy harapás helye. Az is az én fogam nyoma. No hát mingyárt megkapja a pakszust.

(Héj, okos idők voltak ám azok! Utlevél nélkül a szomszédfaluba sem lehetett utazni.)1)

– De a felesége is vele akar utazni. Az is itt van.

Erre a szóra egyszerre átváltozott Simon arcza. A két szájszöglete satyr mosolyra huzódott fölfelé, a szempillái összevigyorultak. Valóságos faun arcz lett belőle.

– Ah! A Citera is itt van? A Citerácska! Hát mért nem ezen kezdted mindjárt? Ereszd be őket! Enni való kis czigánymenyecske! Igazi csokoládé bonbon!

Ezt már nem hallgatta a bárónő,2) kiment s nem sokára visszatért az instans felekkel.

Hárman voltak: Manga, az anyjuk, Pali a fiu, és Citera az asszony. Ebben a sorrendben lépegetének is be a szobába. Az ifjasszonynak leghátul a helye.

Manga már tizenkét év óta nem látta Simont. A mióta azt a bécsujhelyi akadémiába elvitték. Csak annyit tudott felőle, hogy most hivatalos úr.

S a czigánynak senki előtt sincs respektusa: egyedül a hivatalnok az, a kit nagyra tart. Gróf, báró, földesur neki mindegy, de a szolgabiró maga a császár s a viczispán maga a «kis Isten». Hát még a «szekretárius». Ennek a czimnek valami olyan szentséges hatása van.

A huszonkét év bizony nagyon megviselte a Mangát. Egész vén asszony lett belőle. Pedig legalább hat évvel fiatalabb volt a bárónénál. S míg az most is délczeg amazoni alak, redőtlen, telt piros arczczal, sima homlokkal, ragyogó szemekkel, a czigány nő arcza csupa redő, a homloka is az s mikor mosolyog, még több ráncz támad az arczán. Ezeket mind a szükség támasztotta, a hogy a sor következett: van ott hizelkedés ráncza, rimánkodás ráncza. Most épen tele van örömredőkkel, a szeme is könybe lábad. Tizenkét év multán ismét láthatja Simont. Urnak láthatja: előkelő urnak, a ki már a méltóságos tituláig felvitte, bársony hálókabát van rajta, selyemzsinórral átkötve. Manga oda megy hozzá meggörbedve és kezet csókol neki s a tenyerével végig simítja a bársony kabát ujját, hizelkedő lepcses hangon üdvözölve:

– Csókolom az aranyos kezedet, kegyelmes, méltóságos szekrementárius uram! A mennybéli Zebaóth Isten tegye azt a te ragyogó orczádat olyan gömbölyüvé, mint a párizs-alma!

Simon mérgesen tolta el magától a hizelkedő asszonyt, letörülve zsebkendőjével a csókja nyomát a kezéről.

– Eredj! Ne nyalj engem! Nem vagyok én mézesbáb!

A tejtestvérével még régebben nem találkozott a báró. A czigányfiut már hat éves korában elvitte a hires Barkó Pista, a székvárosi banda primása magához; már gyerek korában nagy tehetsége volt a zenéhez; később a báróné bőkezüségéből Budapestre jutott. Ott tanulta ki alaposan a zeneművészetet. Már tizennégy éves korában hangversenyekben lépett fel. A kik hallották, azt mondták, hogy hét országra szóló művész lesz egykor belőle.

Az kellett volna neki csak, hogy külföldre kimenjen s ott tökéletesítse magát.

Hanem aztán csak itt ragadt. Megházasodott fiatalon, elvette a nevelő apjának a leányát, Citerát.

Barkó Pali arcza valódi fizionómiai talány volt, vonásaiban és egész kifejezésében egy barna Krisztus-fő; olyan buskomoly, mint a kinek a homlokára van irva, hogy ő szenvedni, türni született. Szép metszésü ajkai körülfolyva göndör bajuszszal és két ágra váló szakállal, finom, hajlott orra, sürü egyenes szemöldei, nagy dióbarna mély tüzü szemei s kétfelől leomló aczélfényü langos haja. Termete karcsu volt, de izmos, csak jártában lehetett észrevenni valami kevés biczczentést, de az is egész előkelő negédet kölcsönzött neki. Nem volt benne semmi affektánczia.

A felesége ellenben tökéletes czigány szépség volt, indus karcsuságu bajadértermettel, keze lába finom vékony, arcza tojásdad, bronczczal zománczozott olajbarna, mély inkarnát pirral, mely szerelemgödröcskéket vesz körül, a haja pedig az az aranyos barna, a minő az ázsiai oroszlánnak a sörénye. Abból különben csak a hunczutkája látszik, a többit takarja a piros selyemkendő s hozzá kökénysötét kék szemek, a miket a hosszu fekete pillák félig eltakarnak. Egész tekintetében, minden mozdulatában az eltanulhatatlan czigányos dévajság.

A szekretárius úr akarta mutatni az uraságát. Czigány volt az ügyesbajos. Megtöltötte a csibukját s rágyujtott a kandallónál s aztán pöfékelve ült le az iróasztalához.

– Nohát, Barkó Palya! Mi dologban jársz itt?

– Kérem alázattal méltóságos szekretárius urat, utazni akarok külföldre.

– Külföldre? Ohó! Ez gyanus dolog! Az emigráczióhoz talán?

– Nem, méltóságos úr. Muzsikálni megyek.

– Értem. Itthon nem szabad a Rákóczit huzni, úgy-e? Olyan helyre igyekezel, a hol szabad lesz.

– Alig hinném. Oroszországba vagyok meghiva, Szentpétervárra. Maga Konstantin nagyherczeg hitt meg, a kinek már itt jártában többször muzsikáltam.

– Hohó fráter! Ekkorát még egy czigánynak sem szabad hazudni.

Barkó Pali e goromba szóra nagy nyugodtan huzta elő zsebéből iratait.

– Itt van az igazságom. Bécsből küldték. A külügyminiszterium által kiállított utlevél az orosz nagykövet által láttamozva. Ugyanazon nagykövet által hitelesített másolata a nagyherczeg megbizásának. Ez pedig itt az orosz impreszárió szerződése három havi idényre.

Simon báró végig nézte az iratokat fejcsóválva.

– Hm! S ez a mese mind igaz! Mire nem viszi egy czigány egy hegedüvel! De hát akkor minek jösz hozzánk ha már megkaptad Bécsből az utleveled?

– Mert a feleségem is velem akar jönni s annak a nevét és személyleirását itt kell beleirni az utlevelembe, a hol született.

– Ah! A kis Citerácska is vele akar menni az urával? Ugyan hová gondolsz te Palkó? Asszonyt vinni olyan hosszú utra! Hagyd itthon! Ne busulj, majd gondját viseljük.

Ez a szó a menyecskének is feloldotta a nyelvét.

– De köszönöm alásan a gondviselést. Már csak úgy illik az, hogy a merre az uram jár, én is arra járjak. Mindig azt hallottam, hogy ha a férj meg a feleség különválva élnek, az egyiket elkapja az ördög.

– Még én előttem senki sem tett panaszt az ördög ellen.

– Nem ám, mert tudja, hogy egyik varju nem vájja ki a másik szemét.

– Ejh, de hegyes nyelvecskéd van Cziterácska.

– Hát a milyen a mosdó, olyan a törülköző.

– No hát állj ide elém, hadd irjam be a személyleirásodat az urad útlevelébe. Vedd le a kendőt a fejedről, hadd látom a hajad.

Citerának le kellett venni a piros kendőt a fejéről.

Simon nem állhatta meg, hogy meg ne simogassa a haját.

– No no! meg ne tépászsza.

Simon beirta az útlevélbe: «haja rőtbarna, sürű, göndör, elől hunczutkákba csavarva».

– Nyisd fel szemedet és nézz rám.

«Szemei sötétkékek, nagyok, tüzesek, szemöldökei vékonyak, félhold alakuak. Arcza tojásdad, arczszíne aranyosbarna, piros zománczczal.»

Itt egy ütést kapott a kezére.

– Azért nem szükség azt megcsipni.

Simon tovább folytatta az oculátát.

«Szája korallpiros, fogsora ép, fehér.»

– Mutasd a kezedet!

«Kezei finomak, keskenyek.»

– Nem kell azért úgy megszorongatni.

Még tovább is irt.

«Termete karcsu. Két araszszal átérhető.»

– No azt ne irja bele! Ne irja bele!

– Miért?

Az asszony még pirosabb lett e szóra.

– Hát csak azért, hogy no…

«Lábai?»

Ekkor meg aztán egyszerre leguggolt, hogy a viganója elrejtse a lábait.

– Ahhoz meg már senkinek semmi köze.

A sekretárius úr nagyot nevetett. Szép asszonyok előtt félre kell tenni a hivatalos méltóságot.

(«Oh milyen áldott jó ember! Milyen nyájas hozzánk!» rebegé Manga a bárónőhöz fordulva.)

– No ez meg van. Mondá Simon. De hát ezért nekem fizetség jár.

– Hát mit fizetünk?

– Egy csókot.

Akár kettőt, mondá nevetve a menyecske.

Simon azután szaván akarta fogni, de Czitera kisiklott az ölelése alól s a napát tolta előre.

– Anyámasszonynál áll a kasszám. Anyuskám, a méltsás urnak két csók jár az útlevélért.

A vén asszony arcza gyönyörteljes mosolyra derült, azt hitte, igazán úgy van.

– Eredj banya a pokolba! szólt Simon mérgesen. Megállj te kis boszorkány! Elteszem az adósságodat. Majd lesz ennek nagy kamatja.

Pali közbelépett.

– Félre asszonyok! Én tudom, mi a taksa.

S azzal leszámlált három ezüst huszast a méltóságos urnak az asztalára. Ennyi dukál egy útlevélért. Urasan viselte magát.

Simon mégis csak fenn akarta tartani a suprematiáját.

– No hát Barkó Palya. Kezedben a passzus. Mehetsz vele Muszkaországba. Hanem aztán becsületesen viseld magadat, azt mondom! Ne garázdálkodjál! Bele ne keveredjél valami rossz társaságba, mert Szibériába kerülsz!

– Azon leszek, hogy becsületet valljak.

– Úgy vigyázz, hogy vason ne jőjj vissza.

– Köszönöm a kegyes figyelmeztetést.

– Most várjatok még. Nem lehet még elszaladni. Elébb be kell vezetnem a dolgotokat a protokollumba.

Azzal az álló iróasztalhoz ment, mely festetlen fenyőfából volt, az alsó rekeszei nagy könyvekkel megrakva; a támlányán hevert egy rubrikás könyv kitárva.

Pali azt hitte, hogy utána kell mennie.

Simon ráförmedt:

– Ne hágj a sarkamra! Maradj ott, a hol állsz. Nem vályogvető ez, se nem taposó malom.

A czigány hátra huzódott, a titkár úgy tett, mintha irna.

Az alatt halkan hátraszólt:

«Manga!»

A czigánynő örvendezve sietett hozzá:

– Parancsolj te drága uraság!

Simon elővette azt a rózsaszínű levélkét s odasugott a nőnek:

– Ezt a levelet dugd a kendőd alá s aztán vidd el a színházba, add át annak, a kinek szól. A bárónénak ne szólj felőle semmit.

A czigánynő átvette a levelet s elrejté azt a keblébe.

– Be van irva a számotok, most már mehettek. Mondá Simon, átadva az útlevelet a zenésznek.

Pali átvette az irást s azzal odalépett a bárónéhoz.

– Köszönöm a kegyes közbenjárást, grófnő, Isten áldja meg érte.

S tiszteletteljesen kezet csókolt az úrnőnek.

Anna pedig rátette a kezét a fiú fejére. (Nevelt gyermeke volt.)

– Isten vezéreljen az utadon, jó Pali.

Manga szemei kidülledve bámultak e jelenetre.

Egészen elképedt. Mintha valamit nézne, a mit rajta kivül senki sem lát. Magában motyogott: «Hát már ennek a fiúnak ki sugta azt meg, hogy annak az asszonynak megcsókolja a kezét? Hát annak az asszonynak ki mondta, hogy a fejére tegye a kezét és megáldja? Látott volna valamit a «Devla szeme» odafenn?»

– Menjünk édes anyám! hangzott Pali lágy, melancholikus szava.

Manga felrezzent, mint a kit álmából riasztottak fel. Visszafordult, Simon bárót találta a háta mögött. «Édes fiam!» rebegé.

– Be vagy te pálinkázva? vén majom! Rivallt rá a méltóságos úr.

Ekkor tért eszére az asszony.

– Bocsánat! Elkáprázott a szemem.

A mint a czigánycsalád eltávozott, Simon bárónak az arcza ismét visszanyerte előbbi apathicus kifejezését.

Tudta éreztetni mindenkivel, hogy ő neki hatalmában áll kellemetlennek lenni; különösen az anyjával.

– Nos? Hát elég tejtestvérileg bántam a védenczeddel? Mondá a bárónénak. Kegyenczed no! Mikor kis kölykek voltunk is, azt beczézted jobban.

– Megköszönöm a készségedet.

– És ezzel vége az audencziának?

– Még nincs, fiam. Mikor beléptem a szobádba, épen egy levélkét borítékoztál be. A rózsaszinű papir sejteti a levél tartalmát.

– Ejh de éles tekinteted van. Kitaláltad.

– S abból, hogy te véletlen belépésem fölött olyan nagy indulatba jöttél, azt is kitaláltam, hogy az a levél kinek van irva.

– Kitalálhattad. Arankának.

– Te szerelmes vagy e nőbe?

– Azt nem tudom; hanem nőül fogom venni.

– Az én beleegyezésem nélkül?

Simon báró cynikus phlegmával ült le a karszékébe az anya előtt, a kit állni hagyott s elkezdte a körmeit csinosítani; aztán meg a két zsebébe mélyeszté kezeit s csak úgy beszélt ki a vatermörderei közül.

– Kedves mamám! Ha te Bárdy grófnő volnál, és én fiad, egy Bárdy gróf, akkor a te áldásod, vagy átkod sulyt vetne a latban. De te most özvegy Lenke báróné vagy s Lenke Simonra nézve anyai beleegyezésed vagy tiltakozásod pusztán akadémiai diskusszió.

A báróné megtörten beszélt fiához.

– Soha sem voltam terhedre szemrehányásaimmal. Néma türelem volt irányodban egész életem. Se neked, se másnak nem mondtam el soha, hogyha valami fájt, pedig te én nekem arra bőséges okot adtál. Azért én nem szüntelek meg téged szeretni. Fiam! Édes fiam! Nem állhatom meg, hogy meg ne ragadjam a kezedet, mikor az örvény szélén látlak járni. Tudod te, hogy ki az a nő?

Erre dölyfösen ugrott fel a székéből Simon.

– Grófnő! megtiltom önnek és bárkinek is a világon, hogy azt a nőt előttem ócsárolja.

A grófnő szelid lemondással beszélt.

– Egy szót sem fogok felőle szólni. De annyit mondok te neked, fiam, hogy a mely órában te azt a nőt mint feleségedet e házba behozod, én abban az órában elhagyom ezt a házat s visszavonulok falusi magányomba.

– Azt pedig nagyon okosan fogod tenni. Ott igen jó lesz laknod. Itt a székvárosban te csak galibát csinálsz. A mit a férfiak meg nem tehetnek, azt a szerepet mostan elvállaltátok ti asszonyok. Ha azok nem demonstrálhatnak, ti demonstráltok.

– Hogyan?

– Hát ez az öltözet, melyet viselsz, ez a kékre festett «honi» karton ruha nem demonstráczió-e? A kalikót a magyar mágnásnők rendes divatja? Ti ezzel a nemzeti velleitásokat ébresztgetitek.

– Hát az bűn? A saját nemzetünk iránti vonzalom?

– Hóbort! Hát az a mindenféle nagy hangzású nőegylet, mely szép szin alatt összejöveteleket tart, gyülésezik, spicsel, határozatokat hoz, pénzt gyűjt és osztogat, hiveket toborz, mind annak nem te vagy-e a főfő megindítója, vezetője?

– Hát a betegek ápolása, a kisdedek megóvása, és a nyomor enyhítése…

– Hóbort! S nagyon jól fogsz tenni magaddal s velem, ha abba hagyod.

Simon báró olyan önérzettel beszélt, mintha ő egymaga verte volna le az egész forradalmat.

Anna mélyen el volt keseredve.

– Akkor, édes fiam, úgy elválnak az utaink egymástól, hogy soha össze nem találkozunk többé. Tégy a mit akarsz. Az én átkom nem fog téged érni soha. Hanem az az áldás, a mit az oltár előtt adnak rád, a mikor le fogsz térdepelni kéz kézben azzal a nővel: az lesz a te átkod. Isten irgalma legyen veled.

Anna megfordult s csendesen távozott a szobája felé. Még egyszer megállt az ajtóban és visszafordult. Összekulcsolta a kezeit. Az igaz fájdalom hangján kiálta föl:

– Fiam! Édes fiam! Esdeklek hozzád.

– Hajthatlan vagyok. Rikácsolá az, karjait összefonva a mellén s úgy állt ebben a törhetlen jellemű stereotyp poziturában, míg a báróné be nem tette maga után az ajtót. Vasból vagyok.