IV. FEJEZET. A MEGYEFŐNÖK.

Hanem aztán egyszerre megszünt vasból lenni, a mint a középső ajtó megnyilt. Pedig csak egy öt láb magas emberke lépett a szobába.

Az volt a megyefőnök.

Lebegut Ottokár három év óta volt már e nevezetes Bezirknek a főnöke. Abban külömbözött a többitől, hogy szeretett alkalmazkodni az itteni lakossághoz és szokásokhoz. A magyar nyelvet is elsajátítá, s azt minden alkalommal használta; hibás kiejtéssel, de helyes syntaxissal.

Kedélyes kicsi emberke volt. Gömbölyű arcza, piros ábrázatja, hirtelen szőke haja hegyes üstökbe csavarintva, kurta kis bajusza, mely nem ért a száj szögletéig, s ahhoz kifli forma pofaszakáll incselkedett az arcza közepén. Tisztességes hosszú tubákszin kabátot viselt, s annak a gomblyukában veres érdemrend-szalagot.

– Jó reggelt! jó reggelt! Mondá beköszöntve.

E varázshangra a törhetlen vasember egyszerre kétrétt görnyedt.

– Ah, méltóságos megyefőnök úr! Milyen kiváló szerencse! Ezer bocsánat, hogy ilyen negligeéeben talál. Azonnal, azonnal!

S nagy sietve kapkodva veté le a bársony hálókabátot s rántá fel a fekete salonrokkot, nem mulasztva el folyvást hajlongni, bókolni.

A megyefőnök úr pedig azzal volt elfoglalva, hogy erősen szitt egy szivart, mely nem akart a hatóságnak engedelmeskedni.

– Kialudt, kialudt. Szivhatom, szivhatom. Nem szelel, nem szelel.

A megyefőnök úrnak az a szokása volt, hogy a szavakat gyakran megduplázva ejté, a mi külömben nem kellemetlen. Az operában gyakran halljuk ezt. Ő maga természetesen nem vette ezt észre.

Simon báró készséggel futott a gyufatartóhoz s sietett tüzet gyujtani s azzal a főnök úr szivarját működésbe hozni.

De biz az tovább is megmaradt a passziv ellentállásnál.

– Átkozott szivar! Úgy hivják, hogy dragaderos, dragaderos. Eleinte azt hittem, hogy spanyol szó spanyol szó, mikor aztán magyarul megtanultam, megtanultam, akkor megtudtam, hogy magyarul van; azt teszi, hogy «drága, de rossz; drága de rossz!»

– Szolgálhatok? Talán ez jobb lesz? Kinálkozék Simon báró, az iróasztala kis fiókjából elővéve egy világos pettyes szivart. Mindjárt gyufával is szolgált.

Lebegut Ottokár úr elvette az ajándék szivart, a magáét kioltá s a zsebébe tette, aztán kerekre nyilt szemekkel megnézte a kapottat, meggyujtotta, egyet huzott belőle, a füstöt kifujta, azután a tenyerével az arcza felé vissza terelte, ajkait gömbölyűre csücsöríté s egy ravasz oldalpillantást vetve Simon báró felé, fejcsóválva mondá:

– Ej, ej, ej, ej, ej, ej! Csempészett szivar? Csempészett szivar?

– Konfiskált szivar. Igazítá helyre a balvéleményt Simon.

– Nagyon jó, nagyon jó. Ezután minden reggel idejövök kollaudálni, kollaudálni.

– Legyen szerencsém, legyen szerencsém.

Már Simon báró is duplázta a szót. Lehet, hogy ragad önkénytelen ez a beszédmodor, de az is feltehető, hogy csupa kedvkeresésből tette.

A főnök urnak nagyon derült kedve volt. Valami adoma furta az oldalát, a mihez embert keresett.

– Nagyon nevetnem kell, nevetnem kell ezeken az idegeneken, idegeneken, a kik még nem tudnak a nép nyelvén, a nép nyelvén. Az a cseh járásbiró,3) a Mikuláj, a minap egy kriminalitásban inkvirál, inkvirál. Kérdezi a delinkvenstől, delinkvenstől, ki volt még ott rajta kívül? Azt mondja, nem volt ott más, csak a komondor, csak a komondor. Azt mondja erre a Mikuláj, a Mikuláj: «Komondor lépjen be! Komondor lépjen be!» Hahaha! Azt hitte a Mikuláj: valami «komandőr».

Simon báró is erőltette a nevetést. Ostobaság volt. De ha a főnök úr anekdotázik, akkor muszáj nevetni.

– Igazán nevetni való! nevetni való.

A főnök úr nagyot nézett rá s elkomolyodott. Gondolta magában, de furcsa szokása van ennek a szekretáriusnak: minden szót kétszer mond el, kétszer mond el.

Rátért a tárgyra.

– Hát ezuttal a feleségem küldött, a feleségem küldött, a báró urhoz. Még nem tetszett vele beszélni. Nem is lehet, nem is lehet. Áldott teremtés, áldott teremtés. Süket és néma, süket és néma. Hanem igen jól tudja készíteni a Nudlpflanzlt, a Nudlpflanzlt. S ez az én Leibspeisom, az én Leibspeisom.

– Én is imádom.

– Ma az lesz ebédre. És ebéd után a feleségemmel Langepuffpartie.

– Az nekem passzióm.

Igazán jó fiú ez a bárócska!

– Szabad refarálnom a beadványokról?

– Ráérünk, ráérünk! Monda a főnök. Nem kell sietni! Ez a regula. Inkább még én is hoztam egy irást, a mivel tudom, hogy meg fogom örvendeztetni kedves barátocskám.

«Kedves barátocskám!» mondá magában Simon báró. Ez bizonyosan előléptetésem.

– Oh kérem! Mindig hálásan emlékezem pártfogó kegyességére a méltóságos urnak.

A megyefőnök kigombolta a kabátját s előhuzott a zsebéből egy paksamétát.

– Kellemetlen história! Nagyon kellemetlen. A báró úr bátyja, gróf Bárdy Zoltán, valami nagyon kompromittáló levelet irt külföldre, külföldre, kompromittáló levelet. A titkos megbizottja, a kire a levelet bizta, átadta azt nékünk. Itt van az akta: a species facti. Ennek az alapján én nekem gróf Bárdy Zoltánt rögtön el kellene fogatni, elfogatni, haditörvényszék elé állíttatni. Tíz évi sánczfogság és birtokvesztés lenne jutalma, lenne jutalma. Én azonban, tekintve a rokonságot; a báró úr testvére, testvére, mondok, ne csináljunk belőle lármát, belőle lármát. Mai világban sok a delátor, sok a delátor. Csunya egy fajzat! Simitsuk el a dolgot, simitsuk el a dolgot. Fogja barátocskám ezt az irást. Vegye elő négy szem között az urabátyját. Vigyázzon magára, meg ne üsse a lábát, üsse a lábát! Az egész levelet aztán dobja a tűzbe, dobja a tűzbe. Nem kell protokollumba vezetni. Szeretem a békességet. Igazság helyett kegyelmet, kegyelmet. Ez az én elvem, az elvem.

Simon báró fanyar képet csinált az egész dologhoz. Jobb szerette volna, ha a főnök az előléptetési decretumát huzta volna elő a zsebéből. Beletekintett az átadott irásba s átfutott rajta.

– Fölöttébb lekötelez méltóságod ezzel a nagy grácziájával. Bátyámuram igazán nagy bajba keverhette volna magát ezzel a levéllel. Az amerikai dollárjegyekről van benne szó. Flagrans perduellió! Én azonban, mint afféle subalternus hivatalnok, nem tehetem azt a saját hajlandóságomból, hogy egy ilyen kezembe akadt ügyiratot, csupa testvéri szeretetből, a rendes útjáról félretérítsek; hanem ha méltóságod kegyeskedik ide az akta szögletére ráirni ezzel a kék plajbászszal, hogy «supprimatur». Legalább ha megmutatom a gróf urnak, majd az is abbahagyja az élczelődést az új hivatalnokokra.

– Hagyja el! A kik élczelnek, jó emberek, jó emberek. Voltam én már olyanok között is, a kik szembe hizelkednek, hátul leszurkálnak, hátul leszurkálnak.

S azzal egész jóhiszeműleg ráirta az ügyirat hátára a maga ismeretes hátradülő irásjegyeivel a hivatalos «supprimatur»-t (Elfojtandó).

E mellett teljes tudatával birva annak a jó szolgálatnak, a mit e discrét eljárásával tett a báró családja grófi ágának, még egyszer igénybe vette azt a szivarrejtő fiókot egy pettyegetett havanna erejéig.

Régi közmondás, hogy «apró ajándékok tartják fenn a jóbarátságot».