IV. FEJEZET. A ZÖLD PARADICSOM.

Az első Ádám az igazi paradicsomban aligha gyűjthetett maga körül vegyesebb társaságot, mint a milyennel Kapor Ádámék körül voltak véve a zöld paradicsomban.

A zöld paradicsom ez idő szerinti tulajdonosa, Tarafás Bazilius uram, vette ezt a házat birói árverésen 1813 forintért osztrák értékben. Testvérek között sem ér annyit.

Az adóbevallási íven pedig következő rováncsolás olvasható:

Lakosztály	Minőség	Lakó neve	Évi házbér
1. sz.	Mosókonyha, kamra, pinczelak és padlás-szoba	Kapor Ádám vasuti őr	320 frt
2. «	Lakószoba, konyha, sütőkemenczével	Gagyuláné pereczsütőné	190 «
3. «	Lakószoba, udvarra	Ritka Panna hagymaáruló	160 «
4. «	Utczai bolt	Spitzmauzné ludsütőné	240 «
5. «	Kerti lak	Ribiczáné virágáruló	120 «
6. «	Bőrraktár	Pinkász bőrszedő	144 «
7. «	Istálló, kocsiszin	Schlotta Pál fiakker	100 «
8. «	Fás kamara	0 0	0 0
		Összesen	974 frt

A bevallott összegből látható, hogy a zöld paradicsom elég jól jövedelmez. Van azonban még be nem vallott tétel is. Úgymint a Nro 8. Ez fáskamara czím alatt szerepel. Arra azonban semmi szükségük a lakóknak, mert azok kőszenet használnak, annálfogva a fáskamrát is lehet más nemzetgazdászati czélokra felhasználni. Az kiadódik éjjeli szállásul azoknak a felsővidéki hazafiaknak, a kik a rengeteg budapesti építkezéseknél segédkeznek. Csekélységet fizetnek, egy éjszakára négy krajczárt. A megjelenők száma 20 és 30 között váltakozik. Mind elférnek szépen. (20+30)/2×365 = A kinek erős oldala az arithmetika, az kiszámíthatja, hogy mekkora jövedelmet vet évenkint a fáskamra. Ezt azonban a háziúr nem köti az adóhivatalnak az orrára, a kinek csakugyan mindegy, hogy hasábfák vannak-e egymáson keresztül rakva a fáskamarában, vagy tót legények. Télen, mikor nincs építkezés: ezek a hólapátolók.

Idő jártával mind megismerkedett a Lidi kisasszony a vele egy paradicsomban lakókkal. Leghamarább azokkal, a kik a Zsuzsa asszonynak az albérlői. A constablerhez már közelebbi viszony fűzte. Paczal János, az által, hogy nem feszegette tovább annak a Margithidon elhagyott selyemkendőnek az ügyét, holmi gyönge hivatalbeli visszaélést követett el a kisasszony kedvéért. Egy kis bűntársi összekeveredés volt ez már, valljuk meg az igazat.

Azután következett a Zsiga czigány; családi nevén Gugyori, a két rajkójával, a Miskával, meg a Ferkével. A Miska volt hat esztendős, a Ferke hét. Az ifjabbik volt a nagyobb, az öregebb kisebb, amaz volt a primás, emez a kontrás. Maga az apjuk klárinétos volt. Este jöttek elő a pinczelakásból, akkor mentek «dolgozni» a «mezitlábos» kurta kocsmába. Reggel kerültek haza, de addig le nem feküdtek, a míg el nem húzták ébresztőül a Lidi kisasszonynak a kedvencz nótáját, a serenade-walzert.

A Lidi kisasszony iránti nyájas érzelemnek pedig az volt az alapja, hogy a Zsigának a mult őszszel halt meg a felesége, s itt hagyott neki még egy kis hat hónapos princzet.

Az aztán magára maradt otthon, mikor az apa meg a testvérek muzsikálni mentek. Mikor aztán nagyon ordított a gyerek, a Lidi kisasszony lement hozzá és valami úton-módon elcsillapította. Ezért volt olyan háladatos a czigány.

A pereczsütőné is bejött a Zsuzsa asszonyhoz minden reggel, mikor a pereczeivel útnak indult. Ez ott árult a koszorú-utcza sarkán egy fás kert palánkja mellett – az ég alatt télen nyáron.

A hagymaárulónő se ment útra a maga kincstárával a nélkül, hogy be ne szóljon s meg ne mondja, hogy milyen idő van odakinn.

A kerti bódé lakói közül az egyiket, az öreg asszonyt soha sem lehetett látni, mert az már régóta nem tud a lábán állni. Van egy növendék leányka unokája, a kit úgy hivnak, hogy «Csicsonka». Az szokott kijárni a bódéból, egy kosárka ibolyával, vagy gyöngyvirággal. Azért van körültrágyázva a bódé, hogy a virágokat odabenn termesztik, odabenn is trágyamelegágyak vannak. Két ilyen melegágy között nagyon jó a Csicsonkának aludni a földön. Azért mégis csak felnőtt a leány. Korához képest nagyon is ki van fejlődve; a haja bozontos, de hisz az divat most, azonban fekete és tömött; a szája, meg a szemei mindig nyitva vannak, a hogy gyerekleányoknál szokott lenni, a kik még nem tudják, hogy mire való a szemlesütés. Ez is szokott egy-egy szál gyöngyvirággal kedveskedni a Lidi néninek.

Még a tót legények kohorsából is különvált egy alak, a kit a Lidi kisasszony meg tudott jegyezni magának. Ez magasabb hivatású volt, mint a többiek; a kereskedői osztályhoz tartozott. Fanyelű késeket árult, aztán meg czifra cserépbögréket, felváltva. Az öltözetére is adott valamit. Nem volt se szurtos, se rongyos. Fehér abaposztó dókát viselt, a fölött ujjatlan, szironynyal hímzett bőrkosokot; háromcsattos tüszőt a derekán, tisztességes bocskort a lábain, a fején keskeny karimájú serpenyőkalapot, mely kerekre nyirott haját takarta. Olyan őszinte, vidám képe volt a fiunak, daczára, hogy már ránczos volt; de azért borotválva volt (minden vasárnap reggel). Lehetett már valami harminczesztendős. Amerikában is megfordult már, de megint visszakivánkozott. Valahányszor a Lidi kisasszony ablaka alatt elballagott, a nyakába vetett portékáival, mindig elővette a furulyáját, s valami szép magyar népdalt billegetett el rajta. Ha aztán valami szembejövő asszonyféle jót húzott a hátán a tenyerével, annak bolondul tudott örülni.

A zöld paradicsom lakói közül csak az egy lúdfertálysütőnével nem jött össze a Lidi kisasszony soha. No mert ha még azzal is szóba állt volna, azt már csakugyan soha meg nem bocsátotta volna neki – a fekete hattyu az arany mezőben. Azonban hát a zöld paradicsomnak is volt ghettója. A boltba csak az utczáról jártak be; ott ült annak az ajtajában egész nap a zsidó asszony, kopott nagykendőjében, posztó mamuszokkal a lábán; fakó paróka a fején, s azon bársony főkötő, hajdan aranynak vallott csipkékkel. Ennek soha szavát sem lehetett hallani. A hátulsó kijárás a boltból egy elpalánkolt szűk udvarba vezetett. A deszkakerítés teteje szegekkel volt betörésmentesítve. Ott tartották az áldozatra szánt ludakat. Ez a legrégibb lakója a háznak. Már akkor itt volt, a mikor a zöld paradicsom még vendéglő volt. Együtt liczitálták el a házzal. Ő volt a pretium affectionis. Pontosan fizető. – Nem is háborgatta soha senki. Kivéve azt a három napot, a mikor az eszlári leányért boszút kiáltott a felséges utcza. Akkor neki is be kellett zárni egy időre a boltját.

Hogy ebben a consortiumban Kapor Ádám és Zsuzsa képezték az aristocratiát, az igen természetes. Nem csak azért, mert az öregnek hivatalos állása megillető tekintélyt biztosított; rendes fizetése volt, egyenruhát is hordott; hanem voltaképen azért, mert csakugyan helyes eszű ember volt; sokat látott, tapasztalt, mindennap ujságot olvasott; értesülve vala az események meneteléről; s a szétágazó politikai vélemények közül ki tudta válogatni a leghelyesebbet. Ezért valódi patriarchai fölényt gyakorolt a zöld paradicsom lakói fölött, mely kiterjedt még az átellenben lakó szatócsra is, sőt tért foglalt messzebb regiókban is, colportáltatván a Spitzmanné legifjabb unokája által, a ki mozgó óraláncz- és melltű-kereskedő volt pakfongban és talmiban.

Öregbítette a Kapor név tekintélyét a Zsuzsa asszony példányszerű magaviselete főképen, a ki mosónői hivatásánál fogva sok úri házhoz volt bejáratos. Pörölni nem szokott senkivel, azonban a szigorú erkölcsöt fentartá a háznál. A varró mamzellnek férfi látogatót elfogadni ugyan nem volt szabad s számot kellett adnia, hogy hol járt? Ha ünnepnapon az Orczy-kertbe akart sétálni menni, maga is velement s megóvta minden csábítástól. Emlegette is, hogy ő nem úgy tesz, mint sok más asszonyok, a kik a rájuk bízott szép fiatal leányokat… Ne is beszéljünk róla!

Lidi kisasszony szorgalmasan hozzálátott az elvállalt munkához.

Az pedig rettenetes feladat! Száznegyvennégyszer megöltögetni ugyanazt a fekete hattyut, ugyanazt a grófi koronát, ugyanazokat a pillempátyokat a czímer két oldalán, a kéket ezüsttel, a vereset aranynyal czifrázva. Mikor már tizenkettőt elkészített belőle, azt hiszi, hogy minden bűnét leszolgálta ezen a földön. S akkor arra gondolni, hogy még tizenegyszer ennyi van hátra! Rabnak való munka! Hanem ezért fizetnek. A lélek utóbb egészen belefásul; megszünik valami másról is eszmélni, mint selyem czérnáról, meg arany fonálról. A mintát sem nézi már. Úgy megszokta, mint egy gép.

Saját kis kamrájának nagyon kicsiny az ablaka, s ha beteszi az ajtót, hideg lesz, az ablak befagy, a keze elgémberedik. Azért inkább a mosókonyhában telepedik le a nagy ablak elé a himző rámájával. Ott pedig a Zsuzsa asszony mángorol, huzogat, vasal egy napszámos leánynyal. A leány folyvást egy nótát dalol, a mi megtetszett neki a népszinházban: «azért leány a nevem, hogy a legényt szeressem». Ezt fujja reggel hat órától este hatig. Csak akkor áll be a szája, mikor a kávét iszsza. Ezt is úgy megszokta már a Lidi, hogy nem is hallja. Változatosságot a munkájában csak a Pikusz úr szokott előidézni. Az oda ül a himzőasztalára s a hogy a kisasszonynak a keze jár a tűvel a kifeszített damaszton keresztül, úgy jár a szarkának a feje is fel s alá, s egyszer-egyszer megkérdi: «was macht di frájla». A Lidi kisasszony aztán magyarul mondja vissza: «mit csinál a kisasszony?» s addig mondja a madárnak, a míg az megtanulja a magyar szót. Ez is egy kis diadal.

Még egyéb sikert is jegyezhet fel mellékfoglalkozásai közepett. A kis virágáruló leány, a Csicsonka, mikor hazakerül az ibolyaeladásból, kékre fázott kezekkel és orczával, besompolyog a mosókonyhába s az alatt az ürügy alatt, hogy majd ő ügyel a vasalóvasra, a tűzhely mellé kuporodik s aztán eltanulja a mosóleánynak a nótáját s ő is belevisít a népdalba «azért leány a nevem, hogy a legényt szeressem». Azzal a változattal, hogy «legény» helyett «lepényt» énekel. Persze éhes a gyerek.

– Te is jobban tennéd, ha az Ancsa nótája helyett az enyimet tanulnád meg. Gyere ide majd megtanítalak hímezni.

S a Lidi kisasszony oda ülteti maga mellé a Csicsonkát, ád neki tuffot, mustrát s beleoktatja a keresztöltések titkaiba. Hogy nagyobb kedvet csináljon neki hozzá: a vacsoráját is megosztja vele. Most már telik vacsorára. A mióta az első huszonnégy fekete hattyunak az árát kifizette a boltos, van változatos menü: egyik nap «magyar fogolymadár», másik nap «magyar ananász», harmadik nap «pityóka mondúrban», majd meg «hájas piritós».

Ilyen hizelgő elnevezéseket tud adni a népnyelv a maga inyenczségeinek.

(Azért se magyarázzuk meg, mit jelentenek ezek valósággal.)

Este aztán, mikor a kiszabott munka be van fejezve, következik egy kis szórakozás is.

Megérkezik az olvasni való hirlap. Bár az nem előfizetés útján jön. Az Ádám bácsi gondoskodik róla. Ő meg a vasuti trafikosnétól kapja, a milyen épen megmarad. Az egyik nap a Budapest, a másik nap a Pesti Hirlap, felváltva a Budapesti Hiradóval. Azokat a vezérczikken kezdve egész az utolsó hirdetményig mind elolvassák. Különös mulatságul szolgál az apró hirdetmények rovata, a hol hű Endymionok közlik szívfájdalmaikat titokban szerető Diánákkal. A lapokban tárczaregények is jönnek. Azokat is elolvassák. Egyik nap az egyiknek a folytatását, másik nap a másikét. Úgy jó az összekeverve. – A hirlapot, magától értetődik, hogy a Vigyázz hozza el a szájában. Ő a postakihordó.

Egy-egy szabad napon az Ádám apó is hazakerül, a ki aztán felvilágosító magyarázatokat ad az asszonynépnek olyan magasabb politikába vágó hirek tartalmáról, a mit azok a maguk korlátolt elméjével fel nem foghattak.

Így aztán eltelnek a hetek. A Lidi kisasszony jóval hamarább a kiszabott időnél elkészíti a hímzéseket, s szépen kifizeti belőle a maga házbérét is, meg annak a szerencsétlen leánynak a tartozását is, a kinek a keresztlevelét örökölte. Szatócsot, tejes asszonyt, a kiknek a Lidi adós maradt, csak neki kellett kielégíteni, ha elfoglalta a másiknak a nevét.

És a közben megtanított egy németül beszélő szarkát magyarul beszélni, s egy ibolyaárulásban lélekző kis leányt a himzésbe szeretni. Csendes elégtételül szolgált a kedélyének, hogy ily alacsony helyzetben érvényesítheté a chauvinismus és az erkölcsnemesítés iránti hajlamait.