V. FEJEZET. JÓB HIREI.

Egy este, a mint a Képes Hirlapot átvette a Lidi kisasszony a Vigyázztól, épen lámpagyujtás után s hozzá akart fogni az olvasásához; hirtelen valami esett a szemébe. Pedig csak épen, hogy bepillantott a lapba.

Zsuzsa asszony azt mondta neki, hogy ne dörzsölje a szemét; mert annál jobban fog viszketni. Bizonyosan egy szemcse kőszénhamu tévedt bele. Legjobb, ha vizes tál fölé tartja a szemét, aztán a felső szempilláját felhúzza s az alsót alája tolja, az aztán kiveszi az alkalmatlan porszemet.

A kisasszony úgy tett, vizes tál fölé tartotta az arczát.

– Majd én addig elolvasom, a mi a lapban van! ajánlkozék a Csicsonka.

Aztán kezébe vette a lapot, melynek első lapján diszes fametszetben egy főuri menyegző volt megörökítve. Természetesen annak a szövegét olvasta el legelébb.

Egy gazdag özvegy grófnőnek fényes szertartás mellett végbement esküvője volt abban részletesen leirva, kiemelve masamódi szakértelemmel minden jelenvoltnak az öltözete, az utolsó plisséig. A boldog vőlegény széles körökben (különösen a sport és turf világában) ismeretes fiatal főur. Elegans néző közönség. A főuri világ és az intelligentia sommitásai mind jelen voltak. Bibornok végezte az esketést. Nem maradt el a lelkiismeretes referádából a pompás telivér fogatnak, az inasok liberiájának a leirása sem. A hintó ajtaján a két főuri család egyesített czimerei: «egy nyillal keresztül lőtt medve» a vőlegényé, «fekete hattyu arany mezőben» a menyasszonyé. Következett a pompás déjeuner, mely után a boldog pár egyenesen Olaszországba utazott.

Az a makacs porszem olyan nehezen akart kijönni a Lidi kisasszony szeméből, pedig eleget vizezte.

«Legyenek boldogok.» Suttogá magában.

De azon az estén nem tudott már dolgozni. A szeme egyre könyezett. Pedig a divatárus, a kinek a számára a himzeteket készíté, most próbára valami varrni valót küldött a számára, s annak a sikerétől függ, hogy állandóan alkalmazza-e a pipereüzleténél.

No hát egy estét a varróleány is feláldozhat, hogy ne dolgozzék, a mikor a szeme könyezik.

Másnap már nem fájt a szeme.

El is készítette igen szépen a rábizott munkát. A Chef igen meg volt vele elégedve. Megigérte neki, hogy a mint az «első kisasszony» elhagyja az üzletét (maga akar pipereboltot nyitni), azonnal alkalmazni fogja a Lidi kisasszonyt a helyébe. Szakértő úr volt: egyszerre felismerte a leányban a vele született dekorativ-talentumot. Teremtve van erre a hivatásra. Addig is adott neki ujabb munkát, a mivel naponkint megkereste az egy forintját.

Így aztán csendesen mult az idő. Férfi, asszony, kutya, madár, fali óra, végezte a maga rendes dolgát, a mire az úr Isten megteremtette.

Ama menyegzői nap óta megint elmult egy hónap. Azalatt még a Kálvária mellett is elolvadt már a hó; a Csicsonka több verést kapott a nagyanyjától, mint máskor, mert nem tudta az ibolyát eladni. Most már minden utczaszegleten, minden palotai asszony azt árult.

A hirlapok áprilisi időjárást constatáltak.

Hanem egy pénteki napon nem került elő a Vigyázz a szokott hirlappal. Ez pedig már olyan volt, mint a czukor a kávéban. Ha az ember hirlapot nem olvasott, azt hiszi, hogy éhen maradt.

Az Ádám apó másnap este jött meg kutyástól. Tizenkét órai pihenőt adtak neki.

Lidi kisasszony rögtön kérdőre vonta az elmaradt pénteki hirlapért.

– Jaj ne bántsa azt az ujságot, kisasszony. Nagyon rossz ujság volt az. Tele förtelmes rossz hirekkel. Szántszándékkal nem küldtem el. Nem magának való az. Tudja? olyan «izé». Érti már? Dehogy érti! Ne is értse.

No már pedig egy asszonyfélének azt mondani, hogy egy valamit ne olvasson el, mert az «izé»; – épen csak arra jó, hogy az minden módon megszerezze magának azt, a mit előle eldugnak.

Szombat este lévén, Lidi kisasszony bekötötte a fejét kendővel s batyuba kötve a megvarrt munkát, bement vele a városba, a bureauban átadni a készet s felvenni az érte járó díjat. Visszajövet három trafika előtt is megállt, de azokban mind férfiak voltak. Végre egy Sándor-utczai dohánytőzs ajtaján bepillantva, meglátta, hogy ott egy leány az árusnő, s egyedül van. Oda bement s kért egy pénteki lapot. Nem volt egyéb, mint «Illustrirte Politische Volksblatt». No hát az is jó lesz. A czímkép elég drastikus volt. Egy uraság a szájába lő pisztolylyal: egy asszonyság pedig készül ájulva hanyatt esni. Minden harmadik héten látni ezt a képet.

Lidi kisasszony kifizette a lapot s összehajtva eldugta a nagy kendője alá: nem pillantott bele, a míg haza nem ért.

Otthon pedig nem olvashatta el mindjárt, mert vacsorával várták. Zsuzsa néni jó rántott levest főzött, Ádám bátya meg friss liptóit hozott, a mihez hozzáadva a Lidi kisasszony által útközben felvásárolt májas hurkát, fejedelmi lakomát csaptak a mai nap örömére. Zsuzsa asszony még sört is hozatott, s azt Lidi kisasszonynak is meg kellett kóstolni, s csak akkor tudta meg, hogy micsoda nevezetes nap az a mai. Ma töltötte be az Ádám bátya a hetvenedik esztendejét.

Ezért csakugyan fel kellett őt köszönteni a Lidi kisasszonynak.

De azért csak fejlógatással viszonzá az áldomást az öreg.

– Nem jó időket élünk, Lidi kisasszony. Nem jó idők járnak a szegény emberekre, a kik hetven esztendőt érnek. De még a nagy urakra sem, a kik harmincz esztendős korukban már hetven esztendősek. Nem tetszenek nekem az ezután következő napok.

Hanem aztán a Zsuzsa asszonynak, meg a Lidi kisasszonynak sikerült helyre igazítani az öregnek a megingatott bizalmát a világ folyásában. Jó az Isten: nem hagyja el azokat, a kik benne biznak. A Lidi kisasszony úgy tudott beszélni, mint egy pap.

Húsz esztendeje nem hallott már az öreg «pap szót». Hát biz az indóházban nem predikálnak. Harangoznak eleget.

– Egyszer ment el egy váltóőr – sátoros ünnepen – a templomba, akkor is hamis vágányra futott az expressvonat: tizenkét kocsi szilánkká zúzódott; negyven ember meghalt. A ki a vasuton lakik, az lemondott az Isten világáról; még a templomról is. Az még a paradicsomban is a felhőket fogja tolongatni s az istennyilákat a vágányaikba egyengetni: a mi imádságunk vége nem «amen», hanem «mehet!»

A gazdag születésnapi vacsora után jóéjszakát kivántak egymásnak. Lidi kisasszony átment a hálókamrájába.

Ott azután, a mint magára maradt, elővette a titokban megvásárolt lapot, azzal a tragikus képpel s hozzá fogott az olvasáshoz.

Egészen igaza volt az Ádám apónak, mikor a pénteki lapot eldugta előle.

Az az uraság, a ki ott a képen agyonlövi magát, ugyanaz a szép délczeg dalia, a ki olyan hirhedett volt a szép fogatairól, meg a kelet-indiai és kafferföldi vadászatairól. X. X. grófnő fiatal férje, Y. Y. gróf. Még a mézeshetekben voltak.

A hirlap necrologirója annyit jegyez fel róla rövideden, hogy a hirhedett sportsman rendkívül nagy összeget vesztett a versenyfuttatásokon, s miután azoknak a kifizetését a neje, egy haragos pillanatában, megtagadta, a revolveréhez folyamodott, s neje szemeláttára főbe lőtte magát.

Lidi kisasszony térdre rogyott az ágya előtt, arczát azzal az átkozott papirlappal eltakarva. Nem mert zokogni, hogy az ajtón keresztül meg ne hallják.

– Pedig én nem átkoztalak meg. Én nem téptem szét az arczképedet, nem dobtam a szemétbe, mint az a másik leány a hűtlen kedveséét.

Azzal fogott egy ollót, kivágta azt a czimképet a lapból s az ágya fölött függő Mária-képet levéve, annak a hátsó deszkája alá beilleszté. Senki sem tudta meg, hogy az ott van. Egyedűl ő maga tudta. Ő maga emlékezett meg róla, mikor estenden az ágyában elalvás előtt térdre emelkedett és elmondta az esti imáját.

«Amen, amen!»

Egy halottért, a ki harmincz esztendős korában már hetven éves lett: elvesztegetett nagy vagyont, életet, földi boldogságot és mennyei üdvhöz való jussot!

– – «Mehet! Fertig!»