XI. FEJEZET. A GAZ SPATZIROVSZKY KALANDJAI.

A mint ez a «Kuntsaft» eltávozott, ime megint jött egy másik. A János konstábler.

Minthogy az ajtó nyitva volt, azon nem koczogtathatott, az illendőség szabályának tehát aként tett eleget, hogy az ajtóragasztót kopogtatta meg.

– Herein! Hangoztatá Zsuzsa asszony.

Arra bátorkodott belépni a rendnek éber őre s beköszöntött.

– «Alázatos a szolga!»

(Furfangos megkerülése az «alázatos szolgájának.»)

De Zsuzsa asszony sem maradt neki adós a furfanggal.

«Alles soll geigen.»

(Ez is úgy hangzik, hogy «alászolgája.»)

A Lidi kisasszony irányában azonban teljes respectust tanusított a rendőr, levette a kalapját, úgy köszönté – angolul.

– God marrow miss!

– Ön angolul is tud? Mondá a hölgy meglepetve.

– És kegyed megértette azt?

A hölgy most vette csak észre, hogy el találta árulni a varróleánynál szokatlan ismeretfokot. Kivágta magát rögtön.

– Igen. Nevelőnőnek készültem: ott tanultam angolul. De aztán elfogyott a pénzem, nem tanulhattam végig.

– Hát engem meg a nyomorúság tanított meg angolul.

– A nyomoruság szép iskola: de hogy angolul is tanítanak benne, azt nem tudtam.

– Én épen abban az osztályban tanultam. Az apám szakács volt a megboldogult Miksa főherczegnél, s mikor az elment Mexicóba császárnak, ő is vele ment. Én akkor rossz suhancz voltam, engem is magával vitt. Mikor a derék jó császár olyan szerencsétlen véget ért, az apám bánatában meghalt s én ott maradtam egyedül Amerikában. Voltam én ott «pedlár», házaltam gyufával, dohánynyal a plantageokban, voltam bucanier, őriztem lóháton vad gulyákat, s éltem mindennap sótalan hussal, kenyér nélkül. Duhajkodtam a világ minden czimboráival, angollal, spanyollal. Onnan ragadt rám, a mit tudok. A mint annyi pénzre tettem szert, hogy haza jöhettem vele, ott hagytam az egész paradicsomot. Elég volt nekem a szabadságból, lássunk már egy kis zsarnokságot.

– No biz én, ha annyi nyelvet tudnék, valami más pályát választanék magamnak. Mondá ki a maga véleményét Zsuzsa asszony.

– Ide is ember kell.

– Hát hogy került ilyen korán reggel haza konstábler úr?

– Ma szabad napom van. Három éjjel furtomfurt munkában voltam, az egyik szememet se hunyhattam le. Egyik kocsmából ki, a másikba be.

– Hisz az igen víg élet.

– De köszönöm én az ilyen víg életet. Folyvást azt a gézenguz Spatzirovszkyt kergettük. Tetszett olvasni az ujságban? Ez az a híres kassza elrabló, a ki a bécsi Schmierminidan bankárnak a Wertheimjából fél milliót elcsizelt. S aztán még útközben egy angol mylordnak a myladyját is elszöktette s azzal egyenesen ide Budapestre pályázott. A bécsi policzáj megtáviratozta, hogy csak keressük a Spatzirovszkyt, itt kell neki lenni. No iszen, az volt a muri! A nagyságos alkapitány úr azt proklamálta előttünk, hogy «no fiúk, a melyitek a Spatzirovszky gallérját a markába szoríthatja, az ki nem kerüli az ezüst érdemkeresztet.» – «Fogom már a fülét!» mondám magamban. Meg is tudtam nagyhamar, hogy miféle kocsmában szokott tivornyázni a szökevény tolvaj. Mert az ilyen nagy tolvaj soha sem megy előkelő fogadóba. Beültem előre egy detetkivvel. Ott volt mindenikünknél a személyleirása. «Közép nagyságu termet, barnás szőke haj, bajusz és kecskeszakáll, fakószínű arcz, zöldeskék szemek, különös ismertető jel rajta, hogy az orrán szemüveget hord.»

– Én láttam egyszer ilyen embert.

– Én láttam százszor. – Hát a mint ott üldögélünk az asztalnál, egyszer csak odaköt hozzánk a szomszéd asztaltól egy hirtelenszőke német. Láttam minden mozdulatjából, hogy burkus, a kiejtéséről meg épen felismertem, a mint «ná» helyett azt mondta, hogy «né.» Szörnyü fidélis czimbora volt. Egyszerre jó barátok lettünk. Szóhoz sem hagyott bennünket jutni. Elmondta egy lélekzet alatt, hogy ő most jön Berlinből, jute-szövet mustrákkal utazza be a világot: tele volt a zsebe kadrollirozott doszkinnal. Nagyon jól mulatja magát Budapesten. Látott már mindent. Nemzeti muzeumot, iparcsarnokot, vágóhidat, elevatort, aquincumi amphitheatrumot. Koloszszál! Az Orpheumban is volt. Phoenomenál! Evett töltött káposztát, paprikás halász levet. «Kannibalisch wohl» érezte magát. Most még a budapesti lebujokkal szeretne megismerkedni: nagy hálával lenne, ha a rendőrség valami éjjeli razziára elvinné magával. Mi felajánlottuk, hogy elvisszük magunkkal. Velünk jött. Minden kocsmában, a hol letelepedtünk, ő traktált, ő fizetett. Folyvást nyomában voltunk a gaz Spatzirovszkynak. Csakhogy az mindenütt megugrott előlünk. A burkus segített káromkodni. Utoljára reggel felé úgy meghasznált neki a sok áldomás, hogy úgy kellett őt másodmagunkkal haza támogatni a Pannoniáig. Ott azután megtámasztottuk a kapufélhez, a míg a portás kinyitja az ajtót s azzal sorsára hagytuk.

– Hát aztán Spatzirovszkyt csak nem fogták meg? Szólt közbe Zsuzsa asszony.

– Nem fogtuk meg? Dehogy nem fogtuk! Egész éjjel mindig fogtuk. Csakhogy aztán eleresztettük. Ő volt az maga, az a pseudoburkus, a ki egész éjjel kocsmáról kocsmára hurczolt bennünket Spatzirovszkyt keresni s utoljára haza vitette magát velünk a Pannoniába. Persze, hogy nem volt részeg, de nem is a Pannoniában volt szállva.

A hölgyek bizony nagyon derült hangulattal fogták fel ezt a balesetet.

– Ezzel ugy-e bár nem dicsekedtek el önök az alkapitány úrnak? Mondá Lidi kisasszony.

– Világos, hogy mi nem dicsekedtünk volna el vele: hanem mire én az alkapitány úrhoz rapportra mentem, már akkor ott volt a kezében a billet douxja a semmiházinak, a miben tudatja vele, hogy egész éjjel együtt járt velünk és segített maga magát üldözni. Máskor, ha el akarja őt csipetni, küldjön az alkapitány úr szemesebb embereket.

– Képzelem, hogy ez rosszul eshetett a konstábler úrnak. Mondta Zsuzsa asszony.

– De annyira rosszul esett, hogy lementem az őrszobába, levágtam magam a priccsre s alvásnak adtam magamat. De még alig foghattam hozzá, a mikor fölránczigálnak. Azt mondják, menjek fel az inspectiós szobába: itt van egy anglus. S minthogy az egész VI-ik kompániában senki sem tud angolul, csak magam, hát föl kellett tápászkodnom. Hát ez a jutalma az embernek azért, hogy anglusul tud, hogy nem hagyják aludni.

– Hát a mire fölmegyek, ott látok a szoba közepén egy hosszú, száraztermetű haudujudút, sarkig érő, koczkás, három galléros waterproofban, kék fátyollal körülkötött, előlhátul schirmléderes parafa sapka a fején; – szíjjra csatolt táska az oldalán, hosszú nyelű umbréla a kezében. A képe olyan színü, mint a nyers tüdő; a szemöldöke fehér, a szemein kék szemüveg: az állkapczájából két hosszú veres pofaszakáll lóg lefelé. – Borzasztóan lármázott már a két diurnista, meg a konczipista előtt – angolul. Senki se értette. Én aztán szolgálatjára álltam s kikérdeztem angolul: «hau did ju szlip leszt nájt?»

Lidi kisasszony csendes nevetést hallatott.

A rend férfia folytatá.

– Erre az anglus elmondta, hogy ő az a bizonyos lord Bukskin, a kinek a myladyjét a gonosztevő Spatzirovszky Badenből elszöktette. Ő a myladyt nem hagyja, mert az bjutiful! Követeli, hogy rögtön teremtsük elő neki azt a gaz csábítót, hogy ő azt azonnal agyon boxirozhassa.

Én megbíztattam, hogy csak várjon angol türelemmel; hiszen épen abban járok: egész éjjel azt hajtottam, kicsi hija, hogy meg nem fogtam, csak egy paraszthajszálon múlt.

Erre az anglus elkezdett «Damned jur äjsz»-t kiabálni. Szidta, ócsárolta az egész magyar rendőrséget. Még azt is mondta, hogy meg vagyunk korrumpálva.

De már ez nekem is sok volt. Megfogtam a mylord hawelokjának a gallérját s úgy kilöktem az ajtón, hogy a lába sem érte a földet.

Egy óra mulva aztán hoz egy hordár megint egy billet douxt az alkapitány úrnak, a miben az volt irva: «uram, én ma ott voltam az önök inspectiós szobájában, személyesen akartam önnel beszélni; hanem a János kidobott az ajtón. Alászolgája Spatzirovszky.» – Másodszor is kezemben volt a gézenguznak a gallérja s most meg épen kidobtam az ajtón!

– Ez már malőr! Mondá Zsuzsa asszony.

– Ez már nem malőr; ez már katasztrófa! – Az alkapitány úr a plafondig ugrott dühében, mikor ezt megértette. Azokat a titulusokat kellett volna rangfokozatba szedni, a miket én kaptam. Büntetésül aztán a következő éjszakára kiposztirozott az alkapitány úr az állatkert előtti állomásra.

– Én ott félnék, mondá Lidi kisasszony.

– Nem is kisasszonyoknak való hely az, kivált éjnek-éjszakáján. Csak úgy surran el a fák sötétjében egy-egy gyanus alak. Az ember azt sem tudja, tolvaj-e, vagy szerelmes. S ha az eső esik, még csak egy kapualja sincs, a hová be lehessen állni. Hát a mint ott állok a posztomon, a csuklyámat a fejemre húzva, egyszer csak valaki hátulról megüti a vállamat. Olyan nesztelenül settenkedett oda, hogy nem vehettem észre a közeledtét.

– Jaj, ha valami gonosztevő lett volna!

– Az volt pedig. A legnagyobb gonosztevő. De nem ám valami marczona zsivány alak, hanem egy finom elegáns gavallér, szivarral a szájában, selyem paraplival, kurta dzsekkben, minek a zsebéből kerékkötő nagyságú arany láncz fityegett elő. A szeme elé egy monokli volt szorítva. «Szervusz János!» (Ezzel szólít meg.) «Halt! wer da!» kiáltok én rá, a kardomhoz kapva. «Úgy-e bár maga az a Paczal János?» Én nagyot bámulok. «Én az vagyok, de hát az úr kicsoda? Honnan ismer engem?» «Ejnye János pajtás! Hát ilyen hamar elfelejtjük a barátságot. Hát a mult éjjel nem együtt kvaterkáztunk-e a mezitlábosnál, meg a Sauwirthnél, meg a két bakoknál: utoljára a markotányos pinczében? Én vagyok az a maga jó barátja, a Spatzirovszky.»

– Miért nem futott utána? szólt közbe Zsuzsa asszony.

– Hiszen nem szaladt el. Inkább megkinált egy szivarral. Nem gyujtottam rá, hátha pokolgép van benne? «Hát mit akar itt most az úr?» Azt mondja egész fidélisen, hogy ő az este a német szinházban volt: Schiller Haramiáit adták. Barnay hazánkfia adta a czimszerepet. Fölségesen játszott. Őtet egészen elérzékenyítette. Mikor a darab végén azt mondja Moor Károly, a zsivány vezér, hogy az ő fejére nagy díj van kitűzve, ismer egy szegény csizmadiát, tizenkét porontyával: «Dem Mann kann geholfen werden», hát ez a nemes elhatározás annyira hatott rá, hogy elhatározta magát, hogy ő is hasonló áldozatot fog elkövetni. Tudja, hogy a ki őt elfogja, annak a keblét ékesítendi ezüst kereszt. Ime tehát ő bebizonyítja, hogy a barátság nem üres hang. Ide jött hozzám. Átadja magát, vigyem a kapitányságra s nyerjem el az ezüst keresztet.

– S erre aztán felébredt ön? Álmodta az egészet. Ezt Lidi kisasszony mondá, a ki épen új selymet húzott akkor a tűbe.

– Dehogy is álmodtam! De olyan ébren valék, mint most. Szépen a karja alá öltöttem a karomat s elkisértem a kerületi rendőrállomásig. Nem is kellett gyalog czafolnunk: ott várt a fiakkere a bimbósház előtt. Kocsin mentünk a hivatalig. De fogtam is a gallérját odáig.

– Akkor aztán kiderült, hogy nem az igazi Spatzirovszky volt, a kit ön elfogott.

– Nem jól tetszik találgatni. Dehogy nem ő volt. Ugyanaz a személy volt, a kit a bécsi policzáj köröztetett. Csakhogy az akasztófáravaló nem lopta el a félmilliót. Csak mulatozni jött le Budapestre. Azzal a félmillióval maga a Schmierminidan (hisz a neve is azt mondja: «Schmir–mi–nid–an!») az szökött meg Amerikába. A myladyt is az csábította el. Az a Spatzirovszky pénztárnok megszökése, tolvajsága csak koholt finta volt a chef részéről, hogy a policzájt hamis útra tereljék. Ez a semmirekellő gazember Spatzirovszky egy egészen ártatlan, becsületes ember volt.

– Ez már skandalum!

– Sőt több, mint skandalum, ez már korrupczió! Már most aztán servus ezüst érdemkereszt. Agyiö extra czúlág. A hivatalban azt mondták, hogy jöjjek haza, aludjam ki magamat s egy napig ne menjek fel az őrszobába, hogy ne szekirozzanak.

– Hát már most mivel fogja konstábler úr elmulatni a napot? kérdé Zsuzsa asszony.

– Felmegyek a padlás-szobámba s aluszom holnap reggelig. Csak arra kérem a nagyasszonyt, hogy egyszer-egyszer költsön fel, a mikor megszomjazom.

– Mit tudhatom én, hogy maga mikor lesz szomjas?

– Hát csak valahányszor fölébreszt, olyankor én mindig szomjas vagyok.

– No hát szerencsés jójszakát kivánok.

– Jójszakát nagyasszony, jójszakát szép kisasszony.

– Nekünk már «jó nap» van.

A konstábler felment a lépcsőn a padlás-szobájába.

– Jó becsületes ember ám ez a szegény János, mondá Lidi kisasszony.

– Csakhogy ez is ugyan keserves mesterséget választott magának. Egyszer még valami czudar tolvaj leszúrja. Már többször megsebezték.

– Azt hiszem, a czudarok késdöfése nem fáj olyan nagyon neki, mint az, hogy a művelt emberek kigunyolják.

– Hát még mikor kővel is megdobálják, kifütyülik, abczugot kiabálnak neki. Hogy állhatja ezt ki? Csak azt feleli rá, hogy oda kell az igazi bátorság.