XII. FEJEZET. AZ INGYEN SONKA, MEG A DRÁGA STRADUARIO.

Ismét nyikorgott a padlás feljárója. A János visszajött.

– Hohó! Valamit majd elfelejtettem volna.

S azzal kihúzott a köpenye alul egy pirosra páczolt sonkát.

– Ezt a nagyasszonynak hoztam, ha szivesen venné tőlem.

Zsuzsa asszony formaliter megijedt tőle.

– Nini! Mi a? Egy egész sonka! Ej ej, konstábler úr. Hol veszi maga ezt a drága portékát? úgy hányja-veti magát kegyednél a pénz?

– Hát, hogy valami rosszat ne gondoljanak, elmondom ennek a sonkának a történetét. Ha nem untatnám vele.

– Tessék! mondá egyszerre a két hölgy.

– Hát a mióta ez az ökörnyommal pettyegetett világ áll, mindig lehetett hallani, hogy vannak jó emberek és vannak rossz emberek.

– Az ám.

De azt sohasem hallották az apáink, hogy legyenek ez világon jó sertések és rossz sertések; ennek a fölfedezése csak a mi jelen felvilágosodott századunknak lett fentartva. Hát a napokban a fővárosi physicus, a hentesboltokat sorba vizitálva, az egyiknél fölfedezte, hogy annak az összes áruczikkeiben trikók vannak.

Lidi kisasszony heves mozdulatot tett.

– Kérem, ha trikókról beszél, akkor én bemegyek a szobámba.

– Jaj, kérem, nem olyan trikók ezek, a minőket a balletkisasszonyok viselnek az Excelsiorban, hanem olyanok, a melyek a husnemük rostjaiban élnek, s ha valaki az ilyenből fogyasztani talál, az keserű halállal vész el tőlük.

Zsuzsa asszonynak a kezében megállt a vasaló.

– Sohasem hallottam én ilyen csodának a hirét.

– Magam sem. Hanem hát az az ármányos mikroskopium kisütötte, hogy a Poszpischill húsnemüiben láthatatlan óriási kigyók vannak, s ennek constatálása után dekretálva lett, hogy az egész készletet a Dunába kell hajigálni. Ennek a végrehajtásával pedig én lettem megbizatva. Végre is hajtottam akkurátusan. Hanem mikor erre az ártatlanul mosolygó barnapiros csemetére került a sor, azt mondám magamban: «ugyan te mit vétettél, hogy te is a halak martalékává sülyesztessél? Hátha te még nem vagy bűnnel fertőztetve? Én bizony haza viszlek a jó becsületes Kapor bácsinak. Jó lesz az annak a mindennapi prófuntja mellé. Trikó, vagy nem trikó: annak nem árt meg a láthatatlan szörnyeteg, mert neki nincs mikroskopiuma. Elhoztam. Hiszen nem sikkasztottam ezáltal. Csak a dunai halaknak a prédáját kevesbítettem meg vele. Ez már a senki jószága volt. A semmiből vettem ki. Senkit sem károsítottam meg vele. Senki sem kereskedik utána, hogy a Dunában uszott-e el, vagy a Retek-utczában?

– Az biz igaz, mondá Zsuzsa asszony. Minket meg nem ijesztenek ilyen mesékkel. Nekünk pedig eltart az egy hétig. Köszönjük szivesen.

A János odasugott a varrónő fülébe, a míg a Zsuzsa hátrament a sonkával a konyhaszekrényhez.

– Aztán maga is ehetik ám ebből a sonkából, tisztelt kisasszony.

– Köszönöm szépen. Azt mondják, hogy a trichinoktól az embernek feldagad a képe, ha meg nem hal is tölük. Már pedig ha szép nem vagyok is, de csunya nem akarok lenni.

– Jaj, ne szidalmazza a teremtőt a kisasszony azzal, hogy nem szép! Hiszen nem igaz ám ebből a trikókról mondott históriából egy szó sem. Egészen jó sonka ez, a ki minden gyanun fölül van emelkedve.

– Hát ha maga annyiféle igazságot tud, akkor melyik szavát lehet magának elhinni?

– Hát férfinak azt, a mit hivatalos raportban mondok; nőnek pedig azt, a mit lassan mondok.

– Már pedig én az olyan embert, a ki hazudik, nem tudom sokra becsülni. A ki férfi, legyen mindenkor igaz.

– Hát a hazudás csak az asszonyoknak áll jól?

– Azoknak ez védelem, mint a nyúlnak a futás.

– Pedig hát megszokja ám azt az ember, ha sokáig van az igazság szolgálatában. No hát elmondom az igazi történetét annak a sonkának. Jöjjön ide, nagyasszony. De csak maguknak kettőjüknek, másnak el ne mondják, mert akkor baj lesz.

– Hallgatni fogjuk.

– Hanem ez megint egy hosszú história s talán kegyeteket untatni is fogja.

– Hiszen nem mi akartunk aludni menni, hanem maga.

– No hát elmondom az egész történetet úgy, hogy még a vizsgálóbiró se vehetné ki belőlem különben. Hát itt lakik az üllői uton egy derék hentes és húsfüstölő mester, a kit úgy hivnak, hogy Przepiorka Wratislaw.

– Egészségére kivánom.

– Nem prüsszentettem. Ez a hentesmesternek a becsületes neve: Przepiorka Wratislaw. Ennek van a leghiresebb szalámija Budapesten. Idegen utazó el nem hagyja a fővárost a nélkül, hogy a Przepiorka boltját felkeresse. Derék, tekintélyes férfiu. Képviselőválasztások alkalmával rendesen huszonöt kiló szalámival szokta a jó ügy diadalát előmozdítani.

Hát a napokban beállít a boltjába egy kis tiz-tizenegy éves ficzkó, a hóna alatt egy hegedűvel. A mester maga volt a boltban.

A fiu kér húsz krajczárért parizert.

A mester mérges volt már azért is, hogy mért vesz nála parizert, miért nem vesz szalámit? Azt kérdi tőle (a hegedű miatt) «hát te czigány vagy?»

Azt mondja a fiu: «nem, én muzsikus vagyok, hegedűlni tanulok az országos zeneiskolában». A hentes leszeli neki a parizert. A fiu fizet. A hentes észreveszi, hogy az a húsz krajczáros lyukas. A gyerek is kénytelen elismerni, hogy a húsz krajczáros lyukas. A gyerekben van tréfálkozási hajlam, azt indítványozza, hogy lyukaszsza hát keresztül a hentes a parizerszeleteket is, aztán kvittek lesznek. A hentes azonban nem érti a tréfát, s azt mondja neki, hogy «elmenj innen, mert ha a tenyeremnek a szele hozzá ér a pofádhoz, még Szent Dávidot is kapellmeiszternek nézed a holdban!»

Erre a gyerek azt az indítványt teszi, hogy engedje hát neki a parizert hazavinni, mert ez az ő ebédjük, ha a nélkül megy haza, az apja jól ellazsnakolja: majd délután meghozza a teljes érczértékű hatost; addig pedig itt hagyja zálogban a hegedűjét.

A hentes rááll az alkura: gondolja, hogy egy hegedű mindig megérhet két hatost.

A fiu tovább megy: a hegedű ott marad; a Przepiorka felveszi a kezébe s megpróbálja, hogy tudna-e rajta hegedűlni? Úgy találja, hogy semmi sem könnyebb, mint a hegedűn játszani.

Ezalatt egy kétlovas fiakker áll meg a boltja előtt s kiszáll belőle egy anglus. A német beszédjének a kiejtéséről lehetett észrevenni, hogy anglus.

– Ju ére dhi Szelemivirth Prprprka?

– Én vagyok! Az apádlelkét! Hát mi kell?

– Giv mi e szelemi for zen florin. Azzal kiméret magának tíz forint ára szalámit. Arra kivesz egy sovereign d’ort, s odadobja.

A hentes már fel lett eszelve a lyukas piczulával s azt mondta, hogy adjon neki az úr valami okos pénzt, a kit ismer.

Akkor aztán a miszter elővett egy marék piczulát a táskájából s leszámlált neki száz darab hatost a pudlira. Mind igazi valóságos nikkel hatosok voltak: egy sem volt közöttük ezüst.

A hentes átlátta, hogy szolid urasággal van dolga: parancsoljon máskor is, ha ezen jár.

Ezalatt meglátja az anglus az asztalon heverő hegedűt. Felveszi: megbámulja. Nem elég neki a pápaszem, még egy nagyító üveget is előhuz a zsebéből. Vizsgálja elől, hátul, az oldalán. Nyitva marad a szája. Azután feltolja a pápaszemet a homlokára s azt kérdi: «Az úré az a hegedű?»

– Dehogy az enyim. Soha a hetedik öregapám se tudott muzsikálni! Egy szegény diákgyerek hagyta itten zálogban.

– Hisz ez egy valóságos Straduario, mondja a miszter.

– Miattam az lehet.

Az anglus begombolta a kabátját végig, a vett szalámit a két zsebébe mélyesztve. «God bye».

Az ajtóból még egyszer visszafordult s így szólt: «Mondja meg az úr annak a fiatal gentlemannak, a kié az a hegedű, ha visszajön érte, hogy én adok neki ezért kétezer forintot aranyban, ha el akarja adni. Ráadásul még egy másik hegedűt, a min tanulhat tovább a conservatoriumban. Lakom az Angol királynő hotelben nro 25, 26, 27 alatt. Nevem Lord Knipperdolling. Ma délután öt óráig még Budapesten maradok, akkor elutazom. Ha magam nem volnék otthon, a titkárom utasítva lesz, hogy átvegye a hegedűt, s kifizesse a 2000 forintot aranyban. A titkárom neve: miszter «Flibbertiggibet».

A szalámis engedelmet kért, hogy felirhassa a tárczájába mind a két nevet. A mylord olyan leereszkedő volt, hogy elővette a névjegyét. Finom bristol elefántcsont papir, arany nyomással, arra felirta hátul a titkár nevét. Oda adta neki. S aztán többet azt sem mondta, hogy «szervusz», odább ment, felült a fiakkerbe s elhajtatott.

Az én Przepiorkámnak ezzel nagy szeget ütött a fejébe. Kétezer forint egy hegedűért! Hisz az a gyerek, meg annak az apja majd nem tudnak hová lenni ennyi pénzzel. Az öreget még majd meg találja simítani a guta örömében.

Egy óra után vissza jött a diák az igazi húszkrajczárossal s kiváltotta a hegedűjét, s aztán indult volna a zeneiskolába.

– Megállj csak egy kicsit, szólítá vissza a hentes. Nem adnád el nekem azt a hegedűt? Nekem nagyon megtetszett. Megvenném jó áron tőled.

– Az én hegedűm nem eladó.

– De hátha én adnék érte ötszáz forintot.

A gyerek nagy szemeket meresztett, de aztán csak félvállról vette a dolgot. «Még így sem adhatnám el, mert a hegedű az apámé, ő is az apjától, az meg a nagyapjától kapta, a ki első violin primo volt herczeg Eszterházy udvaránál, ezen játszotta Haydn darabjait.»

– Nekem is van egy muzsikus fiam, az is szereti a hajdinát, annak akarnám megvenni a hegedűdet. Mondd meg az apádnak, eredj, szaladj haza, hogy adok neki érte hatszáz kemény forintot, ha akarja, ezüstben.

– Jól van, hazafutok, megkérdezem.

– De itt hagyd azt a hegedűt, nehogy kicseréljétek.

A gyerek neki iramodott, a mester utána nézett a boltajtóból. Látta, hogy a Mária-utczába kanyarodik be. Igazat mondott, hogy ott lakik az apja.

Félóra mulva került vissza a fiu az ultimátummal; «az apám azt mondta, hogy nem válik meg kevesebbért a családi ereklyéjétől, mint nyolczszáz forintért.

– Rablók vagytok! zsiványok! apáddal együtt, kiabált a szalámis. Zsebmetszők! No hát, itt van a nyolczszáz forintod! Kicsikartátok tőlem! Így van az, mikor az embernek virtuóz fia van. Itt van. Szedd össze! Egyszerre herczeggé tettelek. No hát kezet se csókolsz érte? Ilyenadta.

Kívül haragot mutatott a Przepiorka, belül pedig nevetett a lelke: fölséges üzletet csinált. Neki még ezerkétszáz forintja marad: no meg az arany ázsió! Ez szép profit! Mindig hallotta, hogy így gazdagodnak meg, a kik az ócska limlommal kereskednek. Azonnal hozatott egy konflist, beleült, vitte a drága Straduariót az Angol királynő fogadóba. Nagybizvást húzta elő a portást a kalitkájából.

– Itthon-e a lord Knipperdolling; vagy a titkárja a miszter Flibbertiggibet?

A portás nagyon csóválta a fejét.

– Hát nem ismeri őket?

– Ismerni ismerem, csakhogy azok nem voltak a mi fogadónkban szállva soha: mivel hogy az a Knipperdolling egy hirhedett utonálló rabló volt, de már régen kerékbe törték; a Flibbertiggibet pedig egy mezei ördög, de nagyon szegény ördög, a ki füvet eszik.

Ekkor esett ki a hegedű a Przepiorka kezéből, a hályog meg a szeméről. A lord, meg a muzsikusgyerek egyhúron pendülő két internationalista tolvaj volt, a kik szépen kimuzsikáltak a hentes zsebéből nyolczszáz forintot azzal az öt forintos gyékénykákóval.

Most aztán a Przepiorka dul-ful haragjában, s fűt-fát megmozdít, hogy a csalafintákat esztrengára kerítse. Azért ajándékozott meg engem ezzel a dísz-sonkával előleges hála fejében. Még egy palaczk jó sashegyit is adott mellé. Az meg itt van a másik zsebemben.

– No ez ugyan furcsa kis historia! mondá Zsuzsa asszony.

– Mindennap történik minálunk ilyen.

– Önnek könyvet kellene ezekről irni, véleményezé Lidi kisasszony.

– Az Isten engem attól megőrizzen! Hisz rögtön elcsapnának. Nem szabad a rendőrnek irkafirkálni. De nagyon is kérem kegyeteket, hogy erről senkinek ne beszéljenek semmit, mert egy konstáblernek tiltva van bármi szin alatt valami ajándékot elfogadni. Az Ádám apónak pedig épen el ne historiálják, mert az, a milyen becsületes ember, képes lenne feljelenteni. Csak hadd legyen ő előtte trikós a sonka, fuxinos a veres bor. Annál jobban fog neki izleni. Azt fogja gondolni, hogy meghal tőle. – Már most hát csak kegyed is meg meri izleni az én hoztomat, Lidi kisasszony.

– Most sem hiszek én magának. Aztán én nem is szoktam ilyesmivel élni. Nálam csak a kávé járja, reggel, délben, ozsonnára. Attól van az embernek jó dolgozó kedve. A ki jól lakik, elálmosodik.

– No hát már most igazán jójszakát kivánok.

A konstábler salutált s véglegesen nyugalomba helyezte magát.