XIX. FEJEZET. A KRITIKUS NAP.

Ugyan nem kell hozzá nagy időjóslási tehetség, hogy az ember előre kitalálja, hogy a Szentgyörgy-napja kritikus nap fog lenni. «Kellemetlen idő, – általános földindulás, – száraz mennykő és lapos guta sűrű beütései.»

A «zöld paradicsomban» már korán reggel nem maradt más élő lélek, mint a Csicsonka. A Pikuszt nem lehet emberszámba venni, noha most már két nyelven beszél. A Vigyázzt ugyan becsukták a Lidi hálókamrájába, hogy maradjon otthon házőrzőnek, meg hogy utána ne szökjön az Ádámnak, de az már raffinált gonosztevő volt. Szerét tette, hogy a nyitott ablakon kiugorjon s aztán kibujt a kapu alatt.

A Csicsonkának himzeni való munkát adott a Lidi kisasszony.

A Csicsonka féltében hol danolt, hol meg fenhangon beszélt.

– Itt van ni! Már megint csomóra fult a haraszt! – Jó reggelt Zsiga bácsi! – Jó reggelt Ádám bácsi! – Van is itt valami bácsi! – A klarinétos névnapot muzsikálni jár, a vasuti meg a városházára ment az instantiájával. A többi mind pénz után szaladgál. Itt a Szentgyörgy-nap. Házbért kellene fizetni. – Legjobb a Frányónak, mert az mindennap lefizeti a háláspénzt, nincs többet rá gondja. – A nagymamának is jó már, mert azt meg elvitték a bolondok házába. Legalább fűtött szobába jut valahára. De furcsa is volt a nagymama az utolsó időkben. Azt kívánta tőlem, hogy ezután ne az utczaszögleten áruljak virágot, hanem menjek be a Grand Hotelbe. Előkereste a ládából a szegény anyámnak a leánykori ruháit, a mikben az árult virágot, s azokba öltöztetett fel. Olyan czifra voltam, hogy az utczán utánam szaladtak a gyerekek. Jaj de rosszak azok az ifjú gavallérok ott a vendéglőben! – Az öregek még rosszabbak. – Bizony haza szaladtam én! Hisz azoknak nem úgy kellene magukat viselni, mikor egy kis leány virággal kinálja őket. «Hát te félsz a csipkedéstől? kiabált rám a nagymama. No megállj, majd én csipkedlek meg!» Aztán lehúzta a ruhámat s csalánnal csipkedte a bőrömet. Az fájt nagyon. Én könyörögtem, hogy ne bántson. Akkor aztán azt kívánta, hogy danoljam el azokat a nótákat, a mikre megtanított, hogy majd az urak előtt produkáljam velük magamat. Én szégyenlettem, inkább sikoltoztam, mint hogy danoljak. Akkor egyszerre berohant a Lidi kisasszony, s rátámadt a nagymamára, hogy minek kínoz? Azt látta volna Ádám bácsi! Az állatkerti oroszlán semmi ahhoz képest, a milyen a Lidi kisasszony volt. Úgy összeszorította a nagymamának a kezeit, hogy meg se tudott mocczanni. Csak azokkal a pajkos nótákkal tudta magát kiénekelni a keze közül. Mikor a kisasszony kiszaladt, azt mondta a nagymama, hogy de bolond ez a nagy leány, hogy ezzel a csinos pofával, meg ezekkel az erős kezekkel nem az orpheumban produkálja magát, mint trapézművésznő. Ha még egyszer idejön, proponálni fogja neki, hogy elszerzi. – Hiszen vissza is jött, de doktort hozott magával. Ej de furcsákat kérdezett az a doktor mindkettőnktől. Belénk hallgatódzott, összekopogtatott, utoljára is a nagymamát elvitette kocsin, olyan zubbonyban, a minek a két ujja össze van kötve. – Bizony édes Ádám bácsi! Ez lett annak a históriának a vége. Akkor aztán a Lidi kisasszony megfogta a kezemet, ide hozott magához, azt mondta: «nem árulsz több virágot, hanem megtanulsz varrni, himezni, megélsz becsületes módon, nemsokára pénzért dolgozol. Jaj milyen jó dolog az a «dolog!» A helyett, hogy egész nap «tessék ibolyát venni!»

– Frau, komm z’hausz! kiáltottak a háta mögött. A Pikusz állt az ablakban s onnan leste az asszonyát.

– Jaj, hogy megijesztettél, te Pikusz. Bizonyosan a Zsuzsa nénit látod jönni. Most már ne trécselj Csicsonka, hanem láss a dolgod után! Ennyit tudtál csak végezni, annyi tenger idő alatt?

– Hát te kivel diskurálsz idebenn? kérdé az ajtón belépő mosónő.

– Senkivel sem! Csak azért beszélek fenhangon, hogy ha valami tolvaj jön, azt gondolja, hogy sokan vagyunk idebenn.

Zsuzsa asszony egy nagy üres kosarat hozott a kezében, a minőben ruhákat hordanak a házhoz, s azt ledobta a konyha közepére.

– Jajh, de agyon vagyok fáradva. Majd eljártam a két lábomat.

A Pikusz rögtön ott termett a kosár szélén s azt kérdé:

– Wasz haszt tu bracht?

– Nix, nix.

A Csicsonka ismétlé a kérdést:

– Hát hozott-e sok pénzt haza?

– Egy keserves piczulát sem. Mindenkinek házbérfizetés van a nyakán. A czimmerherreket meg épen otthon sem lehet találni ilyenkor, három nap előtte, három nap utána. Mind azt mondták, hogy jöjjek egy hét mulva. Mintha engemet is nem égetne a házbérfizetés! Máskor csak elvártam könnyű szerrel. Az uramnak a havi fizetése, meg a mit az albérlőktől kaptam, a varró mamzeltől a kamráért, a czigánytól a pinczéért, a konstáblertől a padlásért, abból kitelt a házbér. De most, hogy az uramat elbocsátották a vasuttól, nincs fizetés. A háziúr azt rendelte, hogy az albérlők egyenesen az ő kezébe fizessék az angáriájukat, még pedig egész fertályt előre. Azt is csak ketten tudták előteremteni, a Lidi kisasszony, meg a János. Azzal ők is készen lettek. Én aztán, hogy a mosásért nem kaptam pénzt, egy árva garasnak sem vagyok ura.

– Ejnye, de kár volt a Lidi kisasszonynak előre kifizetni három hónapot. Nem kérhetné vissza?

– Visszakérni? A mi már Tarafás uram zsebében van! Hamarább vissza lehet kérni a tengeri nyulat az óriáskígyótól, a mit már egyszer lenyelt. Hát aztán miért kellene visszakérni? te!

– Mert már a Lidi kisasszony nem marad itt tovább.

– Hát hová készül?

– Jajh, azt nagy szerencse érte. Annál a nagy divatárus czégnél kapott kondicziót. Ő lesz ott most első mamzell.

– No annak hát felvitte Isten a dolgát. Egyrészt örülök rajta, másrészt meg sajnálom. Örülök, hogy már neki jobb dolga lesz, mint eddig volt, de sajnálom, hogy már ezután nem láthatom. Úgy hozzá voltam szokva.

– Hát hiszen maguk is elmennek majd innen Zsuzsa néni a városi szegények házába.

– Oda bizony, de csak úgy, ha nyélbe tudjuk sütni. De hát ahhoz is szerencse kell. Olyan az, mint a lutri. 90 számot tesznek be, s csak ötöt húznak ki belőle. Jól járt, a ki megálmodott egy ternót. – Nekünk egy ámbó is elég volna. Most jár oda az öregem épen az instantiájával. – De én egész éjjel mindig arról álmodtam, hogy vasutra akartam ülni s aztán lemaradtam róla.

– Mit csinál a kisasszony? kiáltott a Pikusz, az ablak üvegét megkopogtatva hosszú csőrével.

– Ahán! A kisasszonyt látja a Pikusz.

A Lidi érkezett meg. Egyszerű, de csinos szabású tavaszi ruha volt rajta, csíkos perkálból. Azt is maga szabta ki és maga varrta meg. Huszonhét krajczár volt rőfe. A kalapját is maga diszíté, nem volt rajta sárga rigó.

– No édes Zsuzsa néni, én is haza kerültem, még egyszer, utoljára.

– Hát csakugyan igaz, hogy a nagy divatárúkereskedésben kondicziót kapott?

– Már elfecsegte a Csicsonka?

– Hát nem azt mondta Lidi néni, hogy ezentúl mindig igazat kell mondani?

– De azért nem kell mindent elmondani, a mi igaz. Hiszen nem azért hallgattam vele a háziak előtt, mintha titkolni való volna, hanem azért, mert nem jó a szegény embernek előre dicsekedni valamivel, a minek igen nagyon örül, a míg a kezében nincsen, mert hát ha semmi sem lesz belőle.

– Jaj de igaz! mondá Zsuzsa asszony. De igazán szegény emberek ajtajára felírni való mondás!

(Ezt biz a nagy urak is oda faragtathatják a portáléjukra.)

– Még is megsegített a jó Isten! Most már egészen boldog vagyok. Kapok hatvan forint havi fizetést, aztán reggelit, ebédet, ozsonnát, vacsorát, a mennyivel ketten is jól lakunk. Szabad a kis leányomat is magammal vinnem.

– Kis leányát?

– Hát a Csicsonkát. Ha a nagyanyját az őrültek házába vitettem, most nekem kell róla gondoskodnom. Megfelezzük vele az én ételemet. El is hálhat az én szobámban, ha három széket egymás mellé teszünk.

– Oh az nagyon jó lesz. Én még sohasem háltam széken.

– Hát min?

– Csak egy zsákot tettem a földre s egy pokróczot húztam magamra, úgy aludtam.

– No majd ezután neked is jobb dolgod lesz. Tanulhatsz.

Azzal szétnézett a varróleány az elhagyandó otthonban.

– Mégis olyan nehezen esik a szivemnek, hogy ezt a helyet itt kell hagynom. Úgy megszoktam már ezt az egész «zöld paradicsomot», mintha valósággal paradicsom volna. – Hát még a jó Zsuzsa nénit. Nekem olyan volt, mintha édes anyám lett volna. – Igazi édes anyám. Olyan jól esett az Ádám bácsi kegyes dorgálásait hallanom hébehóba. Semmi hibát nem hagyott szó nélkül. Ki mond már nekem ezután őszinte igazságokat? A jó Gagyulánét sem hallom többet panaszkodni a rossz világ ellen, se a hagymás asszony nem dicsekedik előttem többet a magas összeköttetéseivel, a miket a honatyákkal föntart. Hát a szegény Zsiga czigány porontyát ki itatja már meg ezután? Úgy ismert már, úgy nevetett, ha meglátott. – Hát még a jó Paczal János, a konstábler! – Az új szállásomat, kedveskedésből kifüstölték otkolonnal. S én úgy vágyódtam még egyszer visszatérni ide, – a szappanszag, a vasaló gőz közé, a mit annyi idő óta megszerettem.

Ennél a szónál a Zsuzsa asszony szemei is megteltek könynyel.

– Én sem vihetem magammal a virágágyaimat. De kár! mondá a Csicsonka.