XX. FEJEZET. HÁROMSZOROS HALÁL.

Keszt herájn! Tu Luder! Wart Spitzpub! Wart! deklamált a Pikusz az ablakban. – Ez a Vigyázznak szól!

– Hát az a kutya megszökött?

– Kiugrott az ablakon.

– Bizonyosan a gazdája után futott.

– No majd adok a semmiházinak.

Már ott kapar az ajtón.

Zsuzsa asszony beeresztette.

De a Vigyázz ezúttal nem azzal a sunnyogó alázattal jött be, a mit a bűnös cselekedet tudata diktál, hanem leült a konyha közepére s a nyakát elnyújtva, a fejét egyenesen fölemelve, elkezde valami baljóslatú vonítást támasztani.

– Mi lelt, Vigyázz? Mi bajod?

A kutya még keservesebben vonított, s hogy az asszonya odament hozzá, annak a térdére tette a fejét s elkezdett keservesen szükölni, nyafogni. Úgy sírt, mint egy valóságos ember.

– Mi lelte ezt az ebet?

Egyszer csak jön lelkendezve a Gagyuláné, a nagykendője csak úgy repült utána. Rémült volt az arcza, a kezeit tördelte.

– Zsuzsa néni! Szent atyám! Meg ne ijedjen! Itt hozzák az urát. Kegyelmes Istenem!

– Az én uramat? Szent Isten! Mi történt vele?

– Jaj! uram irgalmazz! Elgázolta a lóvonatú. Kezét, lábát összetörte. Itt hozzák lepedőben! Én előre szaladtam, ott hagytam pereczet, pattogatott kukoriczát, mindent a standon!

Ez még alig végezte, jön futvást a hagymás kofa, mint egy őrült léggömb a százránczú szoknyáival s odakinn elkezdi a kiabálást:

– Krisztus atyaam! Ne hagyj el! Eedes Zsuzsa neeni! Aarvasaagra jutottunk! Itt hozzaak a szegeen Aadaam apót. Leugrott a vaaroshaaz tornyaabó! Egyszerre szörnyet hótt.

Azután hárman is rohantak be egyszerre, a Zsiga czigány, meg a két rajkója, egymás csizmájára taposva, azok mind a hárman egyszerre kiabáltak:

– Jáj! Jáj! oda vagyunk! Az Ádám bácsi beleugrott a lánczhídról a Dunába. Ott voltunk. Láttuk, mikor kihúzták. Kámpesz neki! Vége van már. Itt hozzák. Dikhecz a másvilágra. Szegény Ádám apó!

– Akkor én is elölöm magamat, mondá Zsuzsa asszony s futni akart.

Lidi kisasszony megfogta a kezét s visszatartá.

– De édes Zsuzsa néni! Ne veszítse el az eszét! Gondolja meg, hogy az tiszta lehetetlenség, hogy az Ádám bácsi a toronyból is leugorjon, a Dunába is belefuladjon, meg a lóvonatuval is elgázoltassa magát. – Hármas halállal még nem halt meg ember.

Zsuzsa asszony erre a szóra gondolkodóba esett.

– No az igaz, hogy ez nem lehet. De mégis «úgy» hozzák.

– Hát meglehet, hogy elszédült, ledobbant, megesik az öreg emberen gyakorta, ezek azt mind nem látták. Hisz hol van ide a városháza, a lánczhíd, meg a lóvonatú vasut? Mire ide értek a hírrel, már akkorára háromféle halállal mulasztották ki.

No de most jött egy igazi hirnök, a ki valósággal szemtanu volt: a Frányó! Csak úgy csörömpölt a sok ibrik a kosárban, a mint szaladt.

– No csak nem kell megcsinálni nagy larmat! Ne filjen Zsuzsa asszony! Semmi se nem meg van baj! Csak az Adam bacsi egy kicsit meghalta magat. De nem nagyon; hanem csak egy kicsit. Megirta aztat mar halhatatlan poeta, Vojtina Matyas: «egy kis halal nem tesz sokat: őseinknek szintúgy volt.»

– Oh te bolondos Frányó! mondá Panna asszony, a tenyerével nagyot csapva a legény gombakalapjára: ne veszkődj most, mikor szomorusaag van a haaznaal!

Pedig hát igaza volt a Frányónak. Az Ádám apó csak egy kicsit volt meghalva. Ketten hozták a karjánál fogva: a János konstábler, meg a Szüköl Makár. A maga lábain lépegetett, hanem a feje a mellére volt lehorgasztva. A szürke kabátja elől csupa vér.

A Zsuzsa asszony hangosan jajongva rohant eléje.

– Jaj, jaj, édes jó uram! Mi történt veled?

– No lássa, hogy se keze, se lába nincs eltörve, figyelmezteté Lidi kisasszony.

Makár úr rá kiáltott az asszonynépre.

– No csak nem kell a házat felforgatni a nagy lármával. Elszédült, aztán elesett az öreg az utczán.

– De csupa vér a ruhája! Jajveszékelt Zsuzsa asszony.

– Igen, mert betörte az orrát, magyarázá a constabler.

– S az volt a nagy szerencséje. Mondá Makár úr. Érvágás helyett szolgált neki. Tolják ide azt a karos széket, hadd helyezzük bele. El van szédülve még, de majd életre tér azonnal.

A Lidi kisasszony, meg a Csicsonka iziben odatolták a gördülő széket, s abba aztán a két férfi beleültette az Ádám apót.

Ekkor indult aztán csak meg istenigazában az asszonyhadnak a lamentatiója. (A Zsiga czigányt, meg a Frányót is bizvást az asszonyokhoz lehet számítani.)

– Mit csináljunk? Hogyan segítsünk rajta? sopánkodék Zsuzsa asszony. Sohasem szokott ez vele történni.

– Egy kulcsot kell a nyakacsigájára tenni, attól elmulik, tanácsolá a Gagyuláné.

– Menjen innen azzal a kulcscsal! hisz az az orrvérzés ellen való! szólt Zsuzsa asszony.

– Legjobb lesz neki kicsi palinkat tölteni ’z orraba: attul halalt mindgyar kiprüszköli, javaslá a Frányó, készséggel tartva oda a butykosát.

– Semmi sem jó ilyenkor, mondá a Zsiga czigány, mint forró spanyolviaszkot csepegtetni a tenyerébe. (Szerencsére nem volt spanyolviaszk a háznál.) A kolofonium is megteszi! (Az pedig van minden muzsikusnál.) Hol egy gyufa, te gyerek! Gyujtsd meg frissen!

S már csepegtették volna a markába az égő gyantát, ha a patiens fel nem mordul.

– Elmenj! Mert úgy nyakon teremtelek, hogy…

– Már motyog valamit! Lelkendezék Zsuzsa asszony. Mit mondtál, édes?

– Meghaltam. Dörmögé az öreg, s megint félreszegte a nyakát.

Ekkor aztán neki állt a Panna asszony. Félretaszigált mindenkit az útból.

– Én tudom ennek csak a módját, szólt neki türkőzve. Majd kidömöczkölöm een ennek a haataabaó a neheez nyavalaat. Tudom hogy nem keevanja meg többet.

S azzal elkezdte az izmos tenyereivel az Ádám apó vállát, hátát hatalmasan dömöczkölni.

– A hüvelykujjait kell neki huzogatni! Az a legjobb, kommandirozott a klarinétos, s azzal a Miska, meg a Ferke megkapták az Ádám apó két kezét s ketten két felül, neki vetve a lábaikat a karos széknek, elkezdték annak a hüvelykujjait egész tehetségük szerint czinczálni.

De már ezt az Ádám apó maga is megsokalta, felugrott, lerázta a kínzóit a nyakáról.

– Menjetek a pokolba! Ne czibáljatok, dagaszszatok engem! – Ti hienák! Még a halottnak sem hagytok békét?

A Zsuzsa asszony örült ennek a legjobban. Ámbár a többiek is mind nagy diadalban voltak. Mindenik a maga gyógykezelésének vindikálta a bámulatos sikert.

– Oh jaj! Kedves galambom, egyetlen uram! Csakhogy életre tértél!

– Dehogy tértem, házsártoskodék az öreg. Holt ember vagyok. – Tudom én, hogy miért haltam meg! Ok nélkül csak nem bolond az ember, hogy meghaljon.

Ekkor aztán a János lépett közbe.

– No de «halál ellen is van orvosság». Van-e még abbul a fuxinos borbul?

Lidi kisasszony sietett azt előhozni.

– No öreg! Mondá János, odatartva a palaczk száját a pátienséhez. Mit mond Petőfi? «Járjunk e temetőbe: Ily szomoru időbe.»

Addig nem vette el a szájától az üveget, a míg jót nem huzott belőle.

– Hallja, János, mondá (intra parenthesim) Makár úr. Egy szó sem igaz abból a fuxinból. Négy hivatalos óráig aludtam tőle.

– Mondtam én, hogy ez csak «szabónak méreg, kovácsnak orvosság». No hát Ádám apó! Ugy-e, hogy élünk?

– Az mindegy, dörmögé Ádám. Ha testileg élek is, de in effigie ki vagyok végezve.

– No hát mi történt? unszolá Makár. Talán elutasította a tanácsos úr a folyamodásával?

– Jaj, dehogy utasított, dehogy utasított! Inkább azt mondta, hogy olyan szép folyamodás, hogy méltó volna a «Főváros»-ba kinyomatni. Aztán mindjárt ráirta a hátára, hogy «fiat piscis», vagy mit szokás oda írni.

– No hát akkor minden jól van! Mondá Makár úr.

– Magának jól van; de nekem nincs jól.

– Beszéljen hát világosan.

– Jaj, csak meg ne erőtesse magát a sok beszédben, aggoskodék Zsuzsa néne.

Az öreg szétnézett mogorván. Leránczolta a bozontos szemöldeit.

– Nem lehetne ezt a sok auditoriumot innen kiexpediálni? Egyébiránt, mit bánom? maradjanak itt. Úgy is előbb-utóbb kitör a szeg a zsákból.

A Ritka Panna nem birt már a kiváncsiságával.

– Most mingyaar een aajulok el, ha meg nem tudhassam, mi törteent vele?

Az Ádám apó összeszedte magát s még egy szíverősítő kortyot huzva a borospalaczkból, ráadta a fejét:

– Hát, mi türés-tagadás? A biz így van. A mint én korán reggel felballagtam a városházára, azt mondom a portásnak: itt van-e már a tekintetes tanácsnok úr? Az már tudta, hogy melyik tanácsnok urat keresem: azt mondta, csak menjek fel a grádicson, aztán mindig balra, csak mindig a szaga után: ottan találok egy dupla ajtót, csak azon rontsak be. Ott is igen jól fogadtak, mindjárt bejelentettek; nem várakoztattak sokáig. Ott álltam iziben a tekintetes tanácsnok úr előtt. A tekintetes úr elvette a kezemből a folyamodást, elolvasta elejitől végig, s azt mondta rá: «bene, benissime! Nagyon jól van. Kapor Ádám! Kend burokban született, szerencséje van. Épen van üres hely a szegények házában: embernek is, asszonynak is, holnap akár mindjárt bele helyezhetik magukat Kapor Ádám, feleségével együtt, Kömény Zsuzsánnával. Ejnye de jól összeválasztották a nevüket: nincs valami fiuk? Az bizonyosan Petrezselyem Jóska volna».

– No, hála a magas egeknek! sóhajtott fel hangosan Zsuzsa asszony.

– No csak ne ereszd még az égnek a hálálkodásod sárkányát! Most jön a bökkenő. – Mikor minden megvan. Én már kezet is akartam fogni a tekintetes urral; de ő azt mondta: «nem, nem engedem a kezemet megcsókolni»; akkor, csak úgy a háta mögé, azt dobja oda nekem: «No most még csak egy dolog hiányzik a folyamodás igazságaiból, a mit kend kifelejtett, de azt majd utólagosan is utána lehet pótolni: – a házasságlevél, a pap bizonyítványa a felől, hogy Kapor Ádám, meg Kömény Zsuzsa mikor és hol esküdtek össze, mint férj és feleség?»

Zsuzsa asszonynak a térdei megroskadtak erre a szóra.

– Én Istenem!

– Hej hogy végig szaladt rajtam a hideglelés erre a szóra! Mondá Ádám apó. – Mit feleljek? Hazudni nem tudok. – Ha tudnék, sem segítenék vele senkin. Csak úgy néztem a szoba tetejére, a függő lámpásra. – A tekintetes úr aztán oly kegyes volt, hogy lendíteni akart rajtam: «no öreg! régen volt az, ugy-e? De arra csak emlékszik, hogy melyik évben, miféle napon volt az esküvőjük, s melyik templomban keltek össze? Hát csak azt diktálja fel, majd én aztán kiiratom a bizonyítványt a mátrikulából.» – Nagyon kegyes volt! – Szólnom kellett volna rá valamit. – De nem vitt rá a lélek, hogy füllentsek. Meg kellett vallanom, hogy biz olyan templom nincsen a világon, – és hogy minket soha pap nem adott össze.

– Jaj, most mindjárt kiég a két szemem. Rebegé Zsuzsa, a kötényével takarva el az arczát.

– «Akkor sajnálom önöket jó öreg, így szólt a tekintetes úr. De a városi statutumok egyenesen azt rendelik, hogy a városi szegények házában csupán törvényesen egybekelt házastársakat lehet felvenni.»

– Most már én is halott vagyok. Sóhajtá Zsuzsa asszony.

Az öreg ember végig borzolta az ősz haját a kezével.

– Mikor én ezt meghallottam, csak úgy tánczolt körülöttem az a sok almárium, tele nagy könyvekkel, iráscsomagokkal. Két ablak helyett négyet láttam magam előtt. A tekintetes úr nyilván azt hihette, hogy le akarok esni a lábamról, mert odajött hozzám, megfogta a galléromat, és megrázott emberül: «no hát, vén toprongyos! Nem tudja kend, hogy ez esetben mi a teendője? Azonnal czurukkoljon haza: vigye rögtön a Zsuzskáját a paphoz, s a mit elmulasztott ötven esztendeig, most az ötvenedikben üsse helyre. Esküdjék meg az élete párjával. Elég soká jártak jegyben. Azóta csak kiismerhették egymást. Akkor aztán megkapja a pátenst a szegények házába. De a jó erkölcsöket fenn kell tartani. Ez alól nincs kivétel. Meg kell házasodni.

– No hát, hisz ez a legegyszerübb dolog. Mondá Makár úr.

– De uram, ha én nekem azt mondták volna, hogy penitencziából négy kézláb menjek végig a városon s emberi szó helyett röfögjek, mint ama kőbányai sertés barom: nem esett volna olyan nehezemre, mint az a regula, hogy én most jöjjek haza s itt valamennyi ismerősöm előtt a jámbor tisztességes becsületes emberek előtt mondjam el, hogy az én jó drágám, a kivel én ötven év óta annyi keserves időt hűségben átéltem: nincs ám velem oltár előtt megesketve, hogy ezt az ő becsületes arczát örökre megpirítsam, az ő szemeiből könyeket fakaszszak, a miket nem tudok letörülni, hogy a kit eddig minden ember úgy becsült meg, hogy «édes Kaporné asszonyom», ezután az utolsó repedt sarkú polyka is úgy szólítson, hogy «hallod-e te Kömény Zsuzska!»

Az öregnek a szavát elfojtotta a zokogás. Csak úgy ütögette a tarkóját az öklével.

– Azt sem tudom, hogy jöttem ki a városházából? hogyan kerültem az utczára? Csak azt tudom, hogy mikor lépegettem, minden kő ki akart futni a lábam alól, s azok a nagy házak mind rám akartak dűlni. A fülemben egy tenger zúgott; de azon keresztül is hallottam az emberek kaczagását. Mind rajtam nevettek: én rám mutogattak. Hogy menjek én most haza? Mit mondjak, ha kérdezik miben jártam? Ne adj Isten, hogy a konstábler úrral, vagy a diurnista úrral összetalálkozzam.

– Pedig jó, hogy épen szembejöttünk a nagy patikánál.

Az ám. Ott volt azon a tájon, a hogy egyszer csak beszakadt a lábam alatt a föld; én csak azt éreztem, hogy esem lefelé a Szentgellért tetejéről. Bele a feneketlen semmibe. Csak azt tudom, hogy meghaltam.

– No, no, Ádám bátya, nem kell kétségbeesni.

– Hiszen már nem mozdulok. Megadtam magamat. Jöhetnek a férgek.