XV. FEJEZET. A VARRÓLEÁNY ÉJSZAKÁJA.
Lidi kisasszony himzés közben rájött, hogy van egy kellemes érzés, a mit ő úrhölgy korában nem ismert: az ambitio.
(Az «ambitio» szót minden nyelv úgy tartotta meg, a hogy a latintól örökölte, mi sem szolgálhatunk mással. Van synonim szó elég: «dicsvágy, becsvágy, nagyravágyás, feltörekvés», de az egy sem fejezi ki az ambitiót.)
Ambitio az, mikor egy budapesti varróleány felteszi magában, hogy ő fog olyan finom izlésü virágokat himezni eredeti felfogással egy darab crepe de chinere, mint akármelyik párizsi divatművésznő.
Az ambitio igen jótékony indulat. S ezt a kellemes érzést a szegény emberek monopolizálják. Ha az ambitio a magasabb sphærákba kerűl, ott már elfajul nagyravágyássá. Olyan, mint a retek: lapályon termesztve édes izű, hegyvidéken elültetve keserű, mint a torma.
Az ambitio több várost felépített, mint a mennyit a nagyravágyás lerontott.
De hát ezuttal csak egy crepe de chineről van szó, meg az arra himzett csodaszép orchideákról, passiflorákról és arabeszkekről.
Lidi föltette magában, hogy egész éjjel fönmarad és reggelre elvégzi a rábizott munkát.
Zsuzsa asszony megtudva ezt a szándékát, még lefekvés előtt szenet rakott a tűzre, s azt tanácsolta a varrónőnek, hogy hagyja nyitva a hálókamrája ajtaját, mikor bemegy dolgozni, hogy a meleg bejusson.
Milyen jó érzés az, mikor egy dolgozó ember magára maradhat!
A munkában nem hosszú az éjszaka. Csak úgy repülnek az órák. A kakukkos óra minden negyedet meghuhukol.
Ádám apó még napfénynél lefeküdt a hárságyra. Sok volt a mai nap fáradsága az öregnek. Aztán jól is lakott. Bort is ivott. Hát még a lelki versenyfuttatás! Neki is volt ambitiója. S az már teljesüléséhez közeledett. Az a szép diszes szegények háza ott a város szélén!
Nyolcz órára elvégezte a munkáját a Zsuzsa asszony, az egész ruha be volt vasalva. Holnap csak haza kell hordani. Nem is fog holnap négy órakor fölkelni. Kialuszsza magát. Csak hat órakor kel föl.
Nyolcz órakor hazakerültek a napszámos legények. Olyan lármával jöttek, mintha veszekednének. Pedig csak beszélgettek. De hát ők nem tudnak halkan értekezni. Nemsokára tele volt velük a fáskamra, s lassankint a lárma elcsillapult odabenn.
Egy vasajtó becsapódása az utcza felől jelenté, hogy kilencz az óra. A lúdfertályos nő bezárta a boltot.
Az utczán a nehéz üres társzekerek csörömpölnek végig, a mik egész nap szenet, téglát szállítottak; azok mind ebben az utczában tanyáznak.
Tíz órakor a kapu nyilik, hintó gördül be az udvarra. A konfortáblis érkezett meg. Az kifog, beviszi a lovat. A paripa egy kis ideig röhög a zabra, aztán az is elpihen.
Csendesség lesz a háznál. Csak mint egy távol fürészmalom dorombolása szürődik át az éjszakán a mindenféle kaliberü torkoknak a horkoló versenye.
Ekkor kinn a kerti lak körül elkezd egy andalgó macskapár egymással szerelmi nyilatkozatokat váltani. A macskafüleknek az bizonyosan kellemetes ének. Milyen nagy registerü hangterjedelme van a kandurnak! Két oktáván keresztűl birja.
Ez még jó volna. De a macskamernyákolásra meg a Vigyázz ébred fel. Az előrohan az ágy alól, s bomlottul ugat és az ajtót kaparja.
Erre Ádám apó tápászkodik fel, s odaczammog az ajtóhoz, kinyitja a kutyának. A Vigyázz nagy morogva rohan ki a kertbe s szétriasztja az éjjeli ábrándozókat, azok prüszkölve szaladnak fel a padlásra.
A Vigyázz mérges, hogy oda nem szaladhat utánuk, s sírva csaholva panaszolja a keservét.
– Keszt herein! Be jösz mindjárt! kiabál rá az öreg, s mikor végre be tudja idézni a Vigyázzt, jót húz a hátára a nadrágszijjal.
A Vigyázz aztán nem is bujik az Ádám ágya alá többé; hanem bemegy a Lidihez, s annak a lába elé kuporodva, panaszolja el nyöszörögve a mostani czudar világ romlottsága felőli nézeteit. Különösen ezek a macskák!
Ádám apó megint lefekszik. De már nem tud ujból elaludni.
Tizenegy óra felé elkezdi egészen csendesen a maga zsoltárját énekelni.
«Perelj uram perlőimmel,
Harczolj én ellenségimmel!
Te paizsodat ragadd elő:
Én segedelmemre állj elő.
Dárdádat nyujtsd ki kezeddel,
Ellenségimet kergesd el!
Mondjad azt az én lelkemnek:
Tégedet én megsegitlek!»
Ettől aztán megenyhül a lelke s ismét elalszik.
Fél óra mulva két kocsmalátogató jön végig az utczán, hangos disputát folytatva. A Kaporék ablaka alatt megállnak; mert ott az utczaszeglet. Ott el kell válniok. Minden szavukat meg lehetett hallani.
Az volt a vitás kérdés, hogy el lehetett volna-e Gurkót fogni a Sipka-szorosban, vagy nem? Az egyik turkophil volt, a másik russophil. Mindakettő nagy stratéga. Egyik sem engedett a maga álláspontjából egy lábnyomnyit sem. Reggelig ott folytatták volna a háborut, ha az egyikért érte nem jött volna a felesége. Annak aztán meg kellett magát adni kényre-kegyre. Azt vitték hadi fogságra. De még a tulsó utczából is visszakiabált, hogy «éljen Gurkó!» a mit az ellenfél hasonló stentorral torolt vissza. «Éljen Ozman Gházi!»
Tizenkét órakor rendőri szabály szerint minden kocsmát bezárnak.
A kizavart borozók jöttek nagy danolással végig az utczán. Versenyeztek egymással, hogy melyik tudja a másikat rekedtté ordítani abban az elkeseredésében, hogy «Volt nekem egy daruszörü paripám; De eladta a szegedi kapitány».
Ezek alig haladtak el, jön egy másik marhacsorda; aztán meg sertéseket hajtanak végig az utczán. Ezek is úgy énekelnek, a hogy tudnak.
Majd meg a czigányok érkeznek haza: a Zsiga a két rajkójával. Addig csoszogva lépegetnek, a míg a konyhán keresztűl mennek; hanem oda lenn a pinczében kezdődik el a hadd el hadd. A Zsiga szidja a nagyobbik fiut, a mint a «tányérolt» pénzt számba veszi. «Hát te bibast, hogy tudtad elvenni a fületlen gombot pénz helyett? Hát e micsoda? Hisz e meg tavalyi kutya bélyeg! Csupa ujpesti hatosok! Minek veszel el mást, mint rézpénzt, ha szamár vagy? Hát már most én kit csaljak meg vele?»
Aztán már csak a tolvajok járnak az utczán. Gyanus füttyök hangzanak fel itt-amott, a mik titkos jeladások lehetnek.
Valaki lassu léptekkel közeledik s megáll a zsidó asszony boltajtaja előtt: kulcsot próbálgat a zárba. A boltban lárma támad: a betörő elszalad.
Aztán elkezdenek az átelleni kovácsműhely ajtaján dörömbölni. Bizonyosan a majszter érkezett haza, de nem bir lelket verni az inasba, a ki a műhelyben alszik. Üti bottal, kővel az ajtót; csak úgy hangzik bele az egész utcza, míg egyszer csak beeresztik.
Három óra felé asszonysikoltozás riasztja fel az utczát. Segítségért kiabálnak.
Erre mozgás támad a padláson, a János konstábler szalad le nagy dobogással a lépcsőkön. Nem tekinti, hogy még tart a fráj nap, erőt vesz rajta a hivatás buzgalma: rohan ki az utczára. Hangzik az éles siphangja, a mivel jelt ád a távoli rendőröknek. Odakinn dulakodás támad: többen vannak, a kik kiabálnak; de a János hatalmas hangja uralkodik a lármán. Ő most a «Lohengrin». Megszabadítja az üldözött ártatlanságot. Ő a megtorló igazság lovagja. Bekiséri a gonosz cselszövőket Odin haragja elé.
Végre, hogy semmi se hiányozzék az éjszakai élvezetek repertoirjából, négy óra tájon nagy trombitaszó hangzik az utczán. Vágtatva csörömpölnek a tüzoltó szekerek. «Tra-ri!»
A kertre nyiló ablak egyszerre megvilágosodik. Valami nagy épület gyuladt ki: a felhőkig ér a lángja.
A veresfény betölti a szobát. A varrónő kénytelen a nagy kendőjével lefüggönyözni az ablakát; mert a tüzvilágítás egészen elveszi a szinérzékét. Akkor aztán dolgozhatik csendesen: nem háborgatja semmi. A falióra is megállt. Néha eszébe jut megpihenni. Öreg már az is.
Csak arról tudja meg, hogy vége az éjszakának, mikor a város végén levő gyárak gőzkürtői elkezdenek mammuth-bőgéssel jelt adni a munkásaiknak a felgyülekezésre: «búh, bőh!» vastagon és vastagabban, a minek az indulni kész gőzhajó leviathán-üvöltése kontráz «huhúh!» Erre aztán elkezdődik az átelleni kovácsműhelyben is a pőrölyök csattogása: a szenes társzekerek mind neki indulnak a munkának, megelevenül az utcza; a szemetes legény csenget kapuról-kapura.
Mikor leveszi a varróleány a nagykendőt az ablakáról, már akkor az a része az égnek, mely éjjel a tüztől veres volt, mostan fekete a füsttől, s az átelleni része tűzveres. Itt jön fel a nap.
Átvirrasztotta az egész éjszakát s meg volt vele elégedve. A himzet teljesen elkészűlt.
Hát… gondoljuk, mintha most volna vége a kotillionnak.
