XIV. FEJEZET. A PROTOKOLLUM, MEG A KIVASALT KALAP.

Egyszer csak a Vigyázz kutya elkezd morogni az ajtó felé, azután szükölve bujik be az ágy alá.

– Hát azt a kutyát mi lelte? Mit érez?

Mind a két ajtó be volt csukva, a külső deszkaajtó is, meg a belső üveges is. A sonkázáshoz nem kell oldalvilágítás.

Valaki volt az ajtón.

A külső minden kopogtatás nélkül kinyitódott, azután a belső is. Egy úr nyomakodott be. Elébb azt tette, hogy az esernyőjét kétszer-háromszor kifeszítette, hogy az esővizet lefrecskelje róla. Aztán ugyanannak az esernyőnek a hegyes végével letolta a lábairól a gummi félczipőket, azokat a két ajtó közé egymás mellé sorakoztatta. Csak azután mutatta meg magát egész valójában.

Sovány, vézna fiatalember volt, pergamenfakó ábrázattal, csak az orra volt piros – a hidegtől, szőke bajuszának a szálait meg lehetett volna számlálni, olyan ritkán nőttek, a szakálára is olyan rossz idő járt, hogy azt nem volt érdemes learatni. Az egyik szeme erősen össze volt hunyva, hanem a másikkal annál élesebben látott. Volt rajta két nyári kabát, az alsó hosszabb, mint a felső. Azoknak az oldalzsebeiből nyiltan kivillogva és körvonalakban elárulva tüntek ki mindenféle szinű papirosok, kalamáris és tolltartó, lábain nagy czipők, a miknek az orra felfelé volt görbülve, kezein ócska pamuk keztyük, a miknek az ujjai szét voltak nyílva, kiegészíté a parádét az ütött-kopott czilinderkalap a fején, a mit eleinte le sem szándékozék venni.

– Engedelmet kérek! Talán nem jó helyen járok? Én egy «szegény» családhoz vagyok kiküldve, helyszini szemlét fölvenni, valami Kapor Ádám.

Az öreg nagyon megörült.

– Ahán. Ez az az úr, a kinek én a lakásom bediktáltam. De nyomban eljött! Jól tetszett találni. Én vagyok az a Kapor Ádám, az meg ott a feleségem.

– Milyen jó meleg szobájuk van! Én nem győzöm az irodámban a körmeimet fujni. Márczius 15-ike óta nem fütenek – szabály szerint.

– Hát kérem alássan, – magyarázgatá Zsuzsa asszony. Én egy szegény mosóné vagyok, muszáj tüzet tartanom a vasaláshoz, meg hogy a ruhák jobban száradjanak.

– Szegény mosóné? De jó mesterség! Maga pedig az a Kapor Ádám.

– Az a szegény, kenyér nélkül maradt vasúti váltóőr.

– De sonka nélkül úgy látszik, hogy nem maradt.

Aztán magában dörmögte tovább, a míg a keztyüit lehuzogatta.

– Egy egész sonka van előtte. Milyen piros keblű, barna bőrű szépség! Ha én valaha ez életben egy egész sonkával négyszem között összekerülhettem volna!

Zsuzsa asszony vette észre az irigy oldalpillantásokat a sonka felé.

– Ugyan édes tekintetes úr, ha meg nem vetné, tartson az urammal.

S azzal széket tolt az asztalhoz, s tányért tett a tál mellé.

Ádám apó sugva mondá az asszonynak:

– Te asszony! Hát még ennek is halálát akarod?

Az is sugva felelt vissza:

– Hiszen ennek sem lehet szebb halála, mint sonkába belehalni.

– A már igaz.

A tekintetes úr nem várt másodszori kinálást, odaült az asztalhoz. Zsuzsa asszony aztán előhozta a Kranyecz Frányó késes kosarát s azzal kinálta meg a kedves vendéget.

– Tessék a tekintetes úrnak ezekből egyet kiválasztani. A sonkához éles kés dukál.

– Mennyi kés! dünyögé Szüköl Makár. (Ez volt a neve a hivatalbelinek.) Hámozó kés, disznóölő kés, csemegés kés, még tráncsirozó kés is! Ezeknek a szegényeknek úgy látszik, hogy van mit szeletelni.

Azért csak kiválasztott egyet a bicsakok közül, s az nagyon éles lehetett, mert ugyan nagyot szaladt a sonkába. A tekintetes úr nem veté meg a szegény ember kinálását. Úgy falt, mint a kit nem aggaszt az a gondolat, hogy elrontja az étvágyát a mai ebédhez.

A Zsuzsa vette észre, hogy az uraság nagyon nézegeti a kezében forgatott bicsakot.

– Kérem alássan, ezek egy szegény késáruló tót legénynek a portékái. Itt hagyta nálunk, mert ma esős idő van, hát bögréket árul.

– Tehát szegény tót legény is van? – Hát az a kisasszony ott az asztalkánál?

– Az meg egy jámbor varróleány, a kinek azt a kis benyilót kiadtuk, hogy könnyebben kifizethessük a házbért.

– Be van jelentve a kisasszony?

Erre az apostrophalásra maga a Lidi kisasszony felelt meg.

– Tessék a bejelentési bárczám.

Makár figyelmesen átolvasta a bárczát.

– Richtig. Gratulin Lidia. Varrónő. Hadd lássam az ujja hegyét.

A kisasszony odatartá a kezeit.

– Nincsenek felszurkálva a tűtől.

– Tetszik látni, hogy finom himzéssel foglalkozom, ennél nem tépi a tű a kezet.

– Az már lehet.

Azzal az egyik szemét még jobban lehunyta. Ez szólt az elintézett kisasszonynak (vagy azzal tán csak leskelődött?) A másikkal annál fürgébben vizsgálta körül a mosókonyha alkatrészeit. Közben folytatta a sonkafogyasztást.

– Hát abban a kosárban mi van? kérdé Zsuzsa asszonytul.

– Az meg egy szegény pereczsütőnének a jószága. Itt hagyta addig, a míg a másik kosárral el tudja adni; hogy odakinn az esőben meg ne ereszkedjenek a sütemények.

– Megint egy «szegény», a kinek tele a kosara pereczczel! dörmögé a tens úr. – Hát az a nagy rakás hagyma mirevaló ott?

– Az meg egy szegény palotai kofáé, a ki betette ide addig, a míg apránkint eladogatja.

– Oh szent Illés próféta, a kit a holló táplált! Ha én egyszer este egy gerezd fokhagymával megkenem a piritós kenyeremet, másnap az egész iroda mind rám támad, hol vettem a fokhagymát? – Ha én néhanapján egy szép vereshagymához jutok, egy nap csak az illatában gyönyörködöm, másnap szelem fel. S ezeknek itt több hagymájuk van, mint egyptomi Faraónak, Psammetichnek volt! Ezek aztán a gazdag szegények! – Nini! ott meg egy virágbokrétát látok!

– Azt meg egy szegény kis virágáruló leány hagyta ott, a kit a kisasszony ingyen szivességből himzésre tanit.

– Még egy «szegény!» A kinek hull a markából az ibolya, gyöngyvirág. Nekem rá se szabad néznem, ezek meg ibolyákon hevernek.

Zsuzsa asszony azt gondolta, hogy az élcz volt.

– Már az igaz. A Csicsonka leány két ibolyaágy között alszik. Igaz, hogy a puczér földön.

«Gib flájsch!» szólalt meg a szarka a tens úr széke hátán.

– Áh! Madarat is tart az asszonyság? Beszélő madarat? Ezzel még pénzt is lehetne keresni.

«Piszt a Schaafskopf!» mondá erre Pikusz úr.

Ez annyira megnyerte a tetszését a tens úrnak, hogy egy akkora darab sonkával jutalmazta meg a közbeszólót, a mit az nyomban nem tudott lenyelni, hanem lerepült vele a földre. Ott pedig elvette tőle az irigy Vigyázz, kidugva a fejét az ágy alul. Ez csak revanche volt.

– Kutyát is tetszik tartani?

S hogy a csodálkozás elérje a tetőpontját, a nyitott pinczegádorból felhangzott egy egészséges gyerekvisitás.

– Hehé! Hát a micsoda? Kisgyereksirás?

Lidi kisasszony felugrott a himző ráma mellől.

– Fölébredt szegényke. Megyek megitatom.

Zsuzsa asszony azt tanácsolá, hogy szénnel ojtott vizet adjon neki, van a vasalóban faszén.

– Nem! Majd a déli kávémhoz eltett tejből veszek el, az jobb lesz neki.

Azzal felvette a tejes ibriket a katlanról s lesietett vele a pinczegádoron.

– Áh! Áh! ungorkodék Szüköl Makár gonoszkásan. Hát kicsike is van a háznál? A boldog szegények! Gratulin Lidia. Ich gratulire!

– Jaj. Mit gondol a tens úr? sietett felvilágosítani Zsuzsa asszony. Az egy szegény muzsikus czigánynak a porontya; kis árva, a kinek tavaly halt meg az anyja.

– Hát még muzsikus czigányt is tartunk? A zenét is kedveljük? Hiszen ezek igen víg életű szegények!

– Oh kérem, nem mi tartjuk azokat. Isten őrizz! Szegény öreg Zsiga czigány épen most ment a két fiával valamerre muzsikálni.

– Ahó! Nagybőjtben muzsikálni? Hisz ez vallásháborítás! No ez szép társaság egy rakáson, mondhatom! – De hát venio nunc ad fortissimum virum. Hát ez a sonka miféle szegény emberrel szökött meg? Mondja csak meg érdemes kenyérnélkül maradt vasuti váltóőr Kapor Ádám uram?

Az érdemes Ádám úr azonban ebből az egész diskurálásból mind nem hallott semmit, mert őtet bizony elnyomta a buzgóság, s aludt szép csendesen a karszéke támlájára félre nyaklitva a fejét.

– Ide nézzen az ember! Ez meg itten alszik! No nem csodálom, hogy a vasuttól elkergették, mikor még az alatt is elalszik, a míg az inquisitio tart. Héj! Ádám gazda! «Zabban a lovak!»

A kiáltásra Ádám apó felriadt s nagyon megijedt.

– Húj! Jön a vonat! Futok a váltóhoz.

S álomrémületében feldöntötte az asztalt sonkástul együtt.

S még azután is azt képzelte egy ideig, hogy a vasutnál van s valami katastróphának lett okozója.

– Jajh! Nem gázolta el a lokomotiv?

– A sonkát? Nem! Én megmentettem, mondá Makár, a kabátja szárnyával verve le a port a felkapott sonkáról. Én kapom meg a mentő medáliát.

Zsuzsa ezalatt lábra állította az asztalt, s hátba ütögetve az öregét, segített annak önmagát megtalálni.

Szüköl Makár aztán csülkön markolva a sonkát, oda állítá azt az asztalra Ádám apó elé.

– No hát ismeri-e tanu ezt a pasasirt?

– Igen is. Ismerem.

– Hogyan ismerkedett meg vele?

– Hogy én honnan ismerem ezt az «izét?»

– Még a nevét sem tudja, ugy-e? No hát gondoljon ki valami mesét. «Egyszer volt egy jótékony tündér, az engedett három kivánságot az öregnek, meg a feleségének. Bár csak leesne a kéményből egy sonka! szólt az öreg. S rögtön ott termet a sonka.» Csakhogy azt már minden gyerek ismeri. Vagy talán azt, – mikor a czigány azzal védte magát, hogy nem ő lopta el a lovat, hanem a ló lopta el őtet. – Felmászott a fára, – letörött az ága, – alatta legelt a ló, rá esett a lóra, a ló elszaladt a czigánynyal – és így a ló lopta el a czigányt.

– Kérem! tiltakozék Ádám apó. Én becsületes úton jutottam hozzá.

– Elhiszem. A vasuton utazók szoktak busás borravalókat osztani a váltóőröknek, azért hogy a nyakukat ki nem törette. Meg ha valami elvész, megtalálják, nagy a jutalom. Ha nem kerül meg, még nagyobb. Van mellékjövedelem; abból telik.

– Uram! Nekem soha sem ajándékozott senki semmit és én nem találtam soha semmit.

– Akkor hát bizonyosan a házi úr küldte ajándékba a saját neve napjára. Az ilyen nagylelküség Tarafás Bazilius uramnak kiváló jellemvonása. Micsoda?

Szegény Kapor Ádámot ezek a csufondáros szurkálódások egészen megfosztották attól a kis házi eszétől is, a mivel egyébként rendelkezett.

Azonban közbejött a Lidi kisasszony. A pinczéből került elő. Egészen derült volt az arcza.

– No, elaludt már a kis gyerek. Olyan kedveske volt. Megfogta a két kis kezével a bögrének a fülét, s addig el sem eresztette a míg egy csepp tejecske volt benne. Mind megitta. Aztán rögtön elaludt.

Mutatta az üres bögrét Makár úrnak.

A tens urat ez kihozta a sodrából.

– De, édes kisasszony! nem lehet engem tévútra vezetni holmi czigánygyerekekkel, a kik tejet isznak! Itt most az a hivatalosan konstatálandó kérdés, hogy mi módon került egy egész nagy kassai sonka egy olyan embernek az asztalára, a ki épen ma szegénységi bizonyítványért folyamodott az előljárósághoz? Ez simulálása az inségnek. Ez visszaélés a szegénység látszatával s mint ilyen, szigorú megfenyítés alá vonandó.

A Lidi kisasszony igen jól tudta adni a könnyelmű grizettet.

– No hát ugyan érdemes ezért ekkora inquisitiót tartani. Hát ezt a sonkát nekem hozta ajándékba valaki.

Erre a szóra még a másik szeme is felnyilt Makár úrnak.

– Ahán! Valaki? Az a bizonyos «valaki?»

Lidi kisasszony durczás negéddel vonogatá a vállait.

– No hát az a bizonyos valaki! Kinek mi köze hozzá?

S azzal elkezdett danolni: «az én csizmám csikorgós, csikorgós. Mostan vette a csikós, a csikós.» S pajkosan tánczolgatva ment vissza a himző asztalához.

A tekintetes urat pedig ette a méreg!

– Már most otthon vagyunk! Tehát «valaki». – Bizonyos valaki! Tudtam előre! Csak ezt akartam kitudni. Magukkal semmi bajom többé.

– No ebből a csávából szerencsésen kiszabadultunk, sugá Zsuzsa asszony Ádám apónak.

Az öreg azonban felgerjedt.

– De nem! Én azt nem fogadom el! Ez hazugság! Én nem engedem, hogy az én javamért más szegény legyen eláztatva. Én megmondom az igazat.

– Az Istenért! A Jánost fogod galibába keverni. Suttogá Zsuzsa asszony.

– Inkább a Jánost, mint a Lidit! Ha a férfi becsületén folt esik, lemoshatja; de ha a leány becsületét bemocskolják, azt nem lehet a tisztítóba küldeni! Én kimondom, hogy ezt a sonkát a János hozta.

A tens úrnak ez nem volt elég felvilágosítás.

– János! János! ’Sz annyi a világon a János, mint a porzótartóban a kovarcz. Aranyszáju szent Jánostól kezdve Paprika Jancsiig minden ember János. Még a birka is «jános» lesz, ha a bojtorján közé megy. Nincs annak másik neve?

Zsuzsa asszony befogta a tenyerével Ádám apónak a száját, hogy ki ne mondhassa, de biz az kiszabadította a beszélőkéjét s oda kiáltá:

– A Paczal János.

– Áh! A Paczal János? A konstábler.

Ekkor aztán Zsuzsa asszony is megadta magát s elkezdte magyarázni a helyi viszonyokat és összeköttetéseket.

– Igen is. Itt van nálunk az abstájg kvártélya. Mikor fráj napja van, ide jön magát kialudni. Ott a padlásszobában.

– Le kell hivni! A törvény nevében.

A Lidi kisasszony az alatt egyre trallázta a megkezdett nótát, előre-hátra tánczolva a konyhában, s a míg a két öreg meg a tens úr patvarkodtak egymással, az alatt fogta a Makár úr gyűrődött czilinderét, meg a Zsuzsa asszony vasalóját s bevitte magával a hálókamrájába.

– Hej! János úr! konstábler úr! kiálta Zsuzsa asszony. Tessék csak lejönni.

A János csak onnan a padlásról kiáltott vissza. «Köszönöm még nem vagyok szomjas.»

– Csak jöjjön elő. Nem akarják itt magát megitatni. Hanem azért lesz «fekete leves».

– A törvény nevében! kiálta Makár élesre köszörült hangon.

Erre a hangra a János kidugta a fejét az ajtón, s a mint a Makárt meglátta, mindjárt kiment a szeméből az álom.

– Hühüj! Hisz ez a Szüköl diurnista. Ez kutya gyerek!

Azzal aztán alálépegetett a hágcsón s odaállt Makár elé.

– No hát szolgálatjára állok a diurnista úrnak. Ámbátor ma fráj napom van s nem tartoznám semmi szolgálatot teljesíteni.

– Itt csak vizsgálatot teljesítünk. Legelőször is feleljen: önnek a közvetítése által került ide ez a corpus delicti?

Paczal János azt vélte, hogy nagyobb respectust fog maga iránt gerjeszteni, ha sejteni engedi, hogy latin iskolákat végzett.

– Először is ez nem «corpus delicti»; hanem «corpus porci».

Minthogy a János nevetett, a két öreg is együtt nevetett vele.

Ez által a tens uraság komoly megintését vonták magukra.

– Figyelmeztetem a hallgatóságot, hogy tartózkodjék a nevetéstől, mert külömben kiüríttetem a karzatot! Ön pedig feleljen a kérdésre minden tergiversatio nélkül.

– No hát én hoztam ide.

– S hogyan jutott hozzá? – Figyelmeztetem az inquisitust, hogyha azt találja felelni, hogy pénzen vette, én rögtön felkeresem az illető boltost, s vallomást deponáltatok vele, szükség esetén confrontálom. Tehát mondjon igazat.

– No hát mondok igazat. A nagyságos phisikus úr parancsolatjára egy szállítmány füstölt hús féle, trikónyavalyában levén gyanus, Dunába dobatásra itéltetett, abból maradt meg ez a sonka.

Makár úr e vallomásra a falnak esett ijedtében.

– Micsoda? Ez a sonka trichinos volt? S önök engem ezzel agyon traktáltak! Gyilkosság! Merénylet! Oda vagyok! Meghalok!

S azzal elkezdett ugrálni, toporzékolni, a gyomrát szorítva a két kezével, kétségbe volt esve.

Ádám apó komolyan megszánta a szegény embert. Átölelte, magához szorítá, vigasztalta.

– Nyugodjék meg benne, édes jó uram! Lássa: én is bőven bevettem e halálos méregből. De hát jól esett. Együtt halunk meg s nagyon szép halálunk lesz.

– De én nem akarok meghalni! Most várom a kineveztetésemet fizetéses segédfogalmazóságra. Adjatok gyorsan ellenmérget.

– Mi az, kérem? szorgoskodék Zsuzsa asszony.

– Veres bort! Erőset! A trichint egyedül a tannin öli meg, ha hirtelen kapják.

– Oh de nagy szerencse, hogy épen kéznél van ez az ellenméreg! hálálkodék Zsuzsa asszony s elővette a szekrénybe gondosan elzárt palaczkot.

Makár urat a képzelődés egész a halál révére vitte. Ott érezte dúlni a zsigereiben a górcsövi szörnyetegeket. Már érezte a nyakán azt a támadó viszketeget, a mi addig növekszik, a míg az embert megöli.

– Jaj, hogy csipnek! Jaj, hogy marnak!

– Tessék! Tessék! mondá Zsuzsa asszony, tele pohárral nyujtva neki az ellenmérget.

Makár úr mohón nyakalta befelé az orvosságot.

– No ez jót tett! Mindjárt jobban érzem magam. Kezdenek elcsillapulni. Már nem csiklandozzák a nyakamat.

– Tessék még.

Arra elvette az egész palaczkot, s abból huzott nagyot.

Az alatt Ádám apó félrehuzta a János konstáblert.

– De ugyan mondja meg, konstábler úr, mért nem mondta meg az igazat, hogy ajándékba kapta a sonkát?

– Hát maga honnan tudja azt, hogy én ajándékba kaptam?

– Most sugta meg az asszony, hogy nem igaz az egész szörnyetegről való história, csak engem akartak rászedni vele. A Przepiorka hentes adta ajándékba.

– No itt van! Így bizzon az ember valami titkot asszonyra! Olyan az asszony, mint a mázatlan kancsó: minden keresztül szivárog rajta. Hát azért nem mondtam meg az igazat, mert azért az egyikért, ha feladnak érte, legfeljebb egy napra dunklit kapok: kis baj; de az ajándék elfogadásért fegyelmi vizsgálat következik: nagy baj!

– Azt sem tudtam.

Ez alatt Makár úr kifujta a nagy ijedtséget. Érezte, hogy a prophylacticus szer használt, utólagosan mint antidotum is.

– Ez hatalmas dosis volt. Kár, hogy több ilyen nyavalyát fel nem találtak a doktorok, a minek ilyen jó az orvossága.

Aztán körültekinté az orvosságos üveget. Meglepte annak a külseje.

– Áh! Háh! Idenézzen az ember! Palaczkos bor! Aranyos etikettel. Extrafájner adlersberger ausstich!

Hát ilyen az ember!

Ez a Makár nem hogy hálát adott volna a mai nap védszentjének, szent Baziliusnak, hogy őt a legközelebbi nagy veszedelemből kiszabadította; ujra beleesett az előbbi bűnbe: a felebarátjának az üldözésébe. Pedig megmondja a szentirás, hogy «ne legyetek fölöttébb igazságosak» meg hogy «a ki az őzet megüldözi az erdőn, az oroszlánra bukkan».

Már minek volt neki most ujólag azzal a kapczáskodással fordulni a szegény emberhez, hogy hol vette azt a drága bort? Hisz a természet is úgy alkotta, hogy a félszemét behunyja. De csak azért is kellett neki valami turpisságot kideríteni.

– Ta schau her! Ide nézzen, a ki nem vak! A szegény emberek nagyon jól élnek. Hát ez a pecsétes, arany etikettes palaczk hogyan került ide? Ezt is a János hozta? kérdezé Ádám apótul.

– Igen is, én hoztam, deponálta János.

– Ne feleljen «ön», mikor nem «önt» kérdezem! Még az ön vallomásának a jegyzőkönyve nincs lezárva. Elébb arra kell önnek megfelelni, hogyan mert ön egy ilyen életveszélyes élelmi szert a megsemmisítési rendelet törvényes következményei elől elodábbítani?

– Hát úgy, hogy nem félek én attól a trikótól! Ettem én már krokogyélust is!

Ezen nyilatkozat által Szüköl Makár a hivatalos tekintélyét érezte megcsorbítva.

– Konstábler úr! Paczal János! Fontolja meg jól, hogy mit ejt ki a száján? Itt minden szó protokollumba kerül. Hogy evett volna ön krokodilust?

– Fentartom az állításomat. Hát mikor Mexikóban voltam, a dicső Miksa császár mellett, mint kukta, az történt velünk, hogy majd éhen vesztünk. Egyszer kinn a táborban nem tudtunk mást puskavégre kapni, mint egy krokogyélust. De bizony megettük. Egy kicsit békaizű volt; de csakhogy volt. Hát ha egy százfogú varasgyéktul meg nem ijedtem, egy ilyen hitvány kis szörnyetegtől, a kit még nagyító üveggel kell keresni, csak nem szaladok az operencziára. Vallja meg az úr, hogy az úr sem hiszi, hogy vannak ilyen pirinyó kis szörnyetegek.

– Én valljak magának? Én nem vallok, csak konstatálok. Nohát konstatálom, hogy én sem hiszem, hogy legyenek, hanem azért muszáj nekik lenni, mert ki van adva legfelsőbb miniszteri rendeletben. Ez el van döntve. Másik kérdés az, hogy miként jutott ön ezen nagybecsű alkohol tartalmú palaczkhoz? Ez sem corruptiós bor?

– Megkövetem; de ez sem az. Hát ehhez meg úgy jutottam, hogy a főphisikus úr felfedezte, hogy egy borkereskedőnek a palaczkos boraiban «rókák» vannak: e miatt azokat ki kell önteni a csatornába. Én lettem e megsemmisítési eljárással megbizva. Hát egyet, kettőt, hármat elhoztam a palaczkokból. Tetszik tudni: vegyelemzés végett, hogy megtudjam, vannak-e benne rókák?

– Rókák? Miféle rókák?

– A főphisikus úr németül ejtette ki, de én a mindent megmagyarosító egylet tagja vagyok.

– Csak nem fuchsin?

– Igenis, úgy mondta.

– Jajh! Végem van! Most meg a fuchsint itatták meg velem! Kétszeresen meg vagyok mérgezve.

– Ne kiabáljon az úr! Én már egy hét óta mérgezem vele magamat mindennap s még sem másztam tőle a falra.

De Makár úrban újra feltámadt az életfentartási ösztön. Borgia Lucretia óta ilyen drastikus mérgezési jelenet nem került még a szinpadra.

– Gyilkosok! Méregkeverők barlangja! Megálljatok: majd megfizetek én nektek ezért a traktáért! Jaj, hogy égeti a hátam közepét ez a fuchsin! Hol egy tükör? Az arczomnak skarlátveresnek kell már lenni.

Ezzel kivett az oldalzsebéből egy kis görbe üvegcsét, s annak a dugóját kezdte el kifelé húzogatni a fogával.

Zsuzsa asszony nagy jámborul intézé hozzá ezt a kérdést:

– Kérem szépen: ez is valami ellenméreg?

Makár úr a nélkül is nagyon mérges volt már. Rárivallt.

– Ez nem ellenméreg. Ez igazi méreg! Ez tinta! Megálljatok csak! Majd drága lesz ennek a trichinnek meg a fuchsinnak az ára! Most én mindezekről jegyzőkönyvet veszek föl.

Azzal kihúzott a zsebéből egy ív rovancsolt papirt, azt kiterjeszté az asztalra s hozzáült. Irni kezdett.

– Mai napon alulirott által a helyszinén fölvétetett! Kapor Ádám és a felesége. Simulált szegények. Vallásháborító muzsikus. Kassai sonka. Hagyma fentőstül. Kosár perecz. Virágcsokor. Huszonkétfokú meleg szoba. Különféle kések. Danoló kisasszony. Tejet ivó kisded. Hivatali visszaélést elkövető konstábler. Egészségügyi rendelet bűnös kijátszása. Életbiztonság elleni merénylet. Kettős mérgezés trichin és fuchsin által. Noh! Lesz ebből szép kis ügydarab!

– Jaj! Feleség! sápitozott Ádám apó. Végünk van. Nem a szegények házába, hanem a dologházba kerülünk mi mind valamennyien.

Makár úr egy nagy poczát ejtett a protokollumba, azt vitézül felnyalta.

– Majd Paczal János uram is megemlegeti ezt a mai Gabelfrustukkot.

– No hát mi lesz belőle? pattogott vissza János. Legfeljebb elcsapnak. Ugyan nagy dolog! Megyek zsákot hordani. Ott legalább nem abczugolnak meg többet. S nem hivnak szamárnak, olyan urak, a kiknek azt mondhatnám, hogy ha én szamár, akkor kegyelmed «urambátyám».

– Úgy! Akkor még azt is hozzá irom: «Felsőbbség irányában nyilvánított magas fokú tiszteletlenség. Hivatali titok elárulása.»

Ezzel aztán a hajához törlé a tollát s ismét elrejté azt a tolltartóba.

– Itten végeztem. Megyünk egy házzal odább.

Azzal szétnézett a kalapja után. Nem találta.

– Hol a kalapom?

Nem kapva az általánosságban tartott interpellatióra választ, specialiter ráförmedt a konstáblerre.

– Hol van a kalapom?

A János föltette az uniformisos sapkáját a fejére s feszesre húzta a derekán a dolmányát.

– Én tudom, hogy hol van? De ez hivatalbeli titok, a mit majd csak az alkapitány úrnak terjesztek elő a rapporton.

– De kalap nélkül csak nem mehetek el!

– Az nem tartozik rám.

– Hát rablók vannak itten? Hová tették a kalapomat?

Zsuzsa asszony alázatosan bátorkodott megjegyezni.

– Kérem tisztelettel. A kalapját a Lidi kisasszony vitte be a szobájába.

– Micsoda? Eldugta a kalapom, hogy el ne mehessek! No még ez is belekerül a jegyzőkönyvbe.

Tintát, tollat, rovancsolt papirt újra elővett a törvényes hatóság és beleirta az ujabb kihágást.

«Lidia kisasszony. Hatósági személynek erőszakos letartóztatása. Tiszteletlen magaviselet a hivatalos tekintély ellenében.»

Ez is megvolt.

– Egészen organizált rablóbanda!

– Jaj én édes Jézusom, sopánkodék Zsuzsa asszony. Soha se irtak még a mi lakásunkban jegyzőkönyvet.

– A kalapom pedig itt legyen ebben a nyomban!

A Lidi kisasszony már jött vele a hálószobájából. A czilinder ki volt vasalva szép fényesre.

– No itt van uraságodnak a kalapja. Ne essék kétségbe.

Makár a kalap után nyult s nagy volt a megütközése, a mint azt kezébe kapta.

– Micsoda? Ez nem az én kalapom. Az enyim ócska volt. De bizony mégis az én kalapom. Bele van irva a nevem veres tintával. Hát hogy lett ez ujjá?

– Hát egy kicsit kivasaltam.

– Kivasalta? S attól lett ilyen fényes? Hisz ez új korában sem lehetett külömb, a mikor én még nem ismertem.

Mosolygó arczczal forgatta előre-hátra a kalapot.

– Ilyen kalap nincs az egész irodában. Ha ezt az a nagy dandy expeditor meglátja a fejemen, a sárga irigység fogja ellepni. Hát aztán?

Itt egyszerre visszaesett a régi hivatalos hangba.

– Hát aztán mondja csak Lidi kisasszony, hogyan jött magának az a spuriussa, hogy ezt az én kalapomat kivasalja?

– Hát megsajnáltam önt, hogy olyan elhagyatott kinézése van.

Makár úrnak még a hunyorgó szeme is felnyilt erre a szóra.

– Megsajnált engem? Ez a szó ismeretlen az én szótáramban. Hisz én, a mióta élek, csak azért vagyok a világon, hogy leszidjanak, meg kinevessenek. Ha másnak csinálok bajt, akkor leszidnak, ha magamnak csinálok, akkor kinevetnek. Azért én sem szántam soha senkit. S itt most akadok egy emberi lényre, a ki engem megsajnál. Hát igazán megszánt engem a kisasszony, hogy olyan madárijesztő vagyok? S akart rajtam valamit igazítani? No hát én sem maradok adósa. Mi jár egy kalap kivasalásért? Elfogadja a kisasszony fizetés fejében ezt a jegyzőkönyvet?

Azzal kihúzta az oldalzsebéből a veszedelmes protokollumot s odanyujtá a hölgynek.

– Azt tehetem vele, a mit akarok?

– A mi a két kezének tetszik.

De percz mulva nem volt már az a protokollum protokollum, mert azt a Lidi kisasszony finom ujjacskái harminczkét darabra tépték.

– Akkor köszönöm.

Jókor köszönte már.

Makár úr nevetett, két sor, jobb sorsra érdemes, hatalmas fogat tüntetve elő, a miket ugyan sohasem látott senki. Nevetni nem szokott, ásítani nem szabad.

– Huh de hamar elbánt vele! Ez kéne nekünk az irodába kisegítőnek! Egy hét alatt nem lenne retardatum. No de hát ez még nem elég. Most már hát kitöltöm még azt a szegénységi bizonyítványt is.

Azzal még egyszer leült az asztalhoz, még egyszer kisrófolta a tolltartót. Kihúzta a fogával a dugót a kalamárisból, s elkezdte a blankétát kitölteni.

Zsuzsa asszony örömrepesve sugá Ádám apónak:

– Lásd? Mégis csak megirja a szegénységi bizonyítványt.

Ádám apó csak a fejét ingatta s felfelé nézett a gerendára.

– Én azt hiszem, hogy most is csak álmodom. Egyszer csak fütyül a lokomotiv, felébredek s akkor látom, hogy hibás váltóra igazítottam a Blitzczúgot.

– Nem! Nem! Ez valóságos igazi szép szegénységi bizonyítvány, a milyenért ma reggel imádkoztunk.

– Itt van ni! mondá Szüköl Makár. Megvan. S azzal a nedves papirosra a bicsak fokával port vakart a falról. Vegyétek! Legyetek szegények, nem bánom. Nem akarom útját állni a szerencséteknek. Pedig megtehetném! Hanem hát megsajnált engem!… Kivasalta az ócska kalapomat. Fogja öreg, itt az irás.

Ádám apónak a szeme is megtelt könynyel, mikor azt a kebeléhez szoríthatta. Aztán oda adta a feleségének. Egyik sem tudott bele nézni, mindkettőjüknek a szeme előtt összefutott az irás. Utoljára a Lidi kisasszony olvasta fel nekik.

Sokféle öröm születik a világra egy irott sor láttán. Mikor a gazdag bankár megkapja az érdemrendet, mikor a képviselő szinről-szinre látja a mandátumát, mikor a vasuti concessio alatt megpillantja a vállalkozó a miniszter aláirását; de mi ez mind ahhoz az örömhöz, a mi a Kapor Ádáméké volt, mikor elnyerhették azt a szegénységi bizonyítványt.

Mégis csak van igazság a földön! De bizony alkotmányos világban élünk!

– De hát megálljunk csak még egy szóra, mondá Makár, a szelidebbik tekintélyét, azt a kegyosztó, azt a pártfogást kisugárzó tekintélyt öltve az arczára. Még valamit akarok ti nektek mondani.

Most már tegezte őket. Szárnyai alá fogadta.

Aztán szétnézett, hogy hová tegye le a kalapját? A mosókonyhában minden ragad. S «most már» nem lehet azt a kalapot letenni akárhová.

– Oh kérem, tessék föltenni a fejére.

– Tessék! tessék!

A két hölgy ráerőltette, hogy tegye föl a kalapját. Meg is tette. Még pedig egy kissé nyalkán a hunyorító szeme fölé félrehúzva.

– Hát azt akarom mondani, hogy még ez a bizonyítvány maga nem teszi meg. Ti édes öregeim bizonyosan a szegények házába akartok fölvétetni, a hogy Ádám apó felsóhajtásából megértettem. Hát arra még egy folyamodás is kell, a mire ráirhatják az indorsátát. Hát nehogy még egyszer visszaküldjék az öreget a városházától, majd gondoskodom én magam a ti folyamodástokról.

Megint csak levette a kalapját, úgy gyönyörködött benne.

– No majd irok én egy olyan…

Itt félbeszakítá a szót: észrevéve, hogy a konstábler még mindig ott van.

– Ugyan édes Paczal János konstábler úr, legyen szives megnézni, hogy nem lopta-e el valaki az esernyőmet? a folyosón hagytam kifeszítve.

A János megtette a kérését.

– «Ez» előtt nem beszélhetek. Mert ha megtudja valaki, hogy én folyamodást irok, bevádolnak zugirászat miatt.

– Oh a János nem olyan ember.

– Csak hagyjátok, édeseim! Hétszáznyolczvanhét olyan paragraphus van, a mit egy hivatalnoknak tudni kell, hogy mitől féljen? Mit nem szabad neki cselekedni. Félek én már akkor is, a mikor a nyakravalómat felkötöm, de még jobban, a mikor leoldom. A hányat lépek, annyiszor félek. No hát azt nem szabad senkinek megtudni, hogy a folyamodástokat én irtam. Olyan instantia lesz ez, fogadom, hogy mikor azt elolvassa a tanácsnok úr, bömbölni fog, mint egy tengeri oroszlán! Beleirom, hogy ötven esztendeig éltek példás házasságban, most is a jó erkölcsöt istápolják, a mi kevesük van, azt is megosztják a maguknál még szegényebbekkel. Bele jön az árva czigány gyerek is, meg a szorgalmas Lidi kisasszony, a ki csodaszépsége mellett keze munkája után él s nincsenek «bizonyos valakijei». Nem azokat az úrfiakat sajnálja meg, a kik fénymázos kamáslit hordanak a czipőjük felett, s a keztyüiket az oldalzsebükből fitogatják, az egyik szemükkel monoklisok, a másik szemükkel szemtelenek, hanem azt a szegény ördögöt sajnálja, a kinek félre van gázolva a csizmasarka. Irok én olyan instantiát, hogy Hirsch báró megirigyli ha elolvassa, s felcsap szegénynek.

Kapor Ádám discrét ember volt. Sietett felhasználni azt az időközt, a míg a konstábler kivül van, oda sugott Makárnak:

– Aztán én nem kivánom ám ingyen azt az instantiát.

– Hát természetes, mondá Makár.

– Kinek kinek meg kell a munkája diját kapni.

– Az rendén van.

– Mennyiért tetszik azt megirni?

– No hát mit mondjak, öreg. Egy ebédért.

– Nagyon jó lesz! Kapott rajta az öreg. A feleségem nagyon jól főz.

– Hja: nem itt nálatok! Ide én nem jöhetek, mert akkor kitudódik.

– Hát hol?

– Valami közhelyen, a hol nem tünik fel. Ott azután a folyamodást átadhatom.

Ádám apó nagyon felhúzta a vállát. «Valami közhelyen?» Vendéglőt ért alatta? Jaj, ha a Grand Hotelt találja kivánni.

– Igenis. Hát hol kivánja, hogy ebédeljünk?

– Hát hol? A hol a magam forma rangbeli férfiak szoktak ebédelni. A népkonyhában. Ott tíz krajczárért olyan pompás gulyáslevet adnak, hogy a primás se eszik külömbet. Ergo holnap egy órakor a népkonyhában. Te fizeted az ebédet.

Ennél a szónál Zsuzsa asszony megkapta a Makár kezét s nagy zokogva csókolta meg. «Oh drága jó uram».

– Mi ez? mondá Makár. Ne bolondozzatok! Valaki megcsókolta a kezemet. Ilyet is megértem!

De nemcsak ezt érte meg, hanem még azt is, hogy a Lidi kisasszony, az az oltári szépség átölelte a fejét, s ezzel a szóval: «Maga derék ember!» egy hatalmas csókot czuppantott a tíz krajczáros patronus ordináré arczára.

Az csak ámult és bámult.

– Hát ez mi volt? Egy szép leány csókja! Az én kicsufolt pofámon! Milyen gazdagok ezek a szegények!