XXII. FEJEZET. LUKÁCS EVANG. XXI. RÉSZ 4. V.

Mikor vége szakadt valahogy a nagy siralomnak, azt mondá Makár úr:

– Hát ez mind igen szép, édes hiveim, hanem ezért a szépséges orrfuvási concertért nektek senki beléptidíjat nem fizet. A miket Zsuzsa asszony elmondott, azok mind elfogadhatók, enyhítő körülmények gyanánt; hanem azért ezek mind nem változtatnak semmit azon a szigorú itéleten, hogy a mit ötven esztendeig elmulasztottatok, azt most a tizenkettedik órában hozzátok rendbe. Menjetek szépen a paphoz és tartsátok meg az esküvőtöket, különben nem nyílik meg előttetek a városi szegények házának az ajtaja.

– Igaz, igaz! kiabáltak minden oldalról a hivek, ráesve Ádámra meg Zuzsára. Nagyon igaz!

– Igaz! Igaz! Nagyon igaz! rekapitulálta a véleményeket Ádám apó. Hogy meg kell tenni, a mi nincs meg. Ezt bolond nélkül is tudom! önök mind úgy beszélnek, mintha az esküvőhöz nem kellene egyéb, mint egy menyasszony, meg egy vőlegény.

– Hát mi kell még? kérdé Makár.

– Hát az, a mi a háboruviseléshez kell.

– Talán bizony pénz? szólt egész fitymálással a diurnista.

– Hát persze, hogy pénz. Krisztus koporsóját sem őrzik ingyen. Az esketésért fizetni kell. Stólát kell ám adni.

– Ugyan mennyit kell fizetni?

– Legalább is egy forintot.

Erre általános nevetés támadt.

– Hahaha! Egy forint! Hisz az nem pénz!

– De mikor mink a mai napon annak az egy forintnak sem vagyunk urai, mondá Ádám apó.

Erre minden jelenlevő büszkén és nagylelküen kapott a zsebéhez. S aztán lett belőle egy általános egymás szeme közé nézés, arczoknak elveresedése, mikor nagy zseb, kis zseb, egyik sem adta elő a kivánatos rongyos egy «flóres»-t.

– Csodálatos! mondá Makár úr, a ki abban a hitben nyult a mellénye zsebébe, hogy abból egy forintost húz elő, s akkor látta, hogy az nem más, mint egy árva czigaretta-papir. Nagyon csodálatos, hogy szent-György-napján az egyforintosok hogy eltünnek szem elől.

Be kellett vallani az egész társaságnak, hogy «actu» mind valamennyinél hiányzik az a reális egyforintos. «In spe», theoriában mindenkinek van több forintja is; de az a tényleges kezdő egy forint, az a bizonyos «monas», a mi a világot alkotja, az nincs sehol.

– Micsoda? kiálta ekkor a Frányó. Egy forint? Senkibe sincs egy forint. Szíp magyarok! No hat csak tót leginnél megtalálja magát az a ’zegy forint. Én megcsinálom egy forintot.

– Csak nem akarsz tán bankót csinálni? riadt rá Makár.

– Oh nem. Csinálom forintot csak rézbül. Itt van zacskóban huszonöt nigykrajczáros. Ipen egy forint. Most szedtem össze kamaradoktul jövő iczakára halas-pinzt. Most odaadok Kapor bacsinak forintot. ’Z ijjel nem halunk kamaraba.

– Hát akkor hol háltok, te golyhó?

– Hum! szólt ravasz hunyorgással a legény. Van nekünk kegyes patronus, konstabler úr. Fogunk csinalni nagy larmat utczan, mintha volnank riszegek. Konstabler úr bekiséri minket rendőrsighez, becsuknak dutyiba. Ott halunk jó szalman ingyen; jobban, mint itthon nigy krajczárért. Probaltunk mink mar aztat! Forint megmaradja magát. Itt van Adam bacsi. Ez már a kenteké. Mehetnek lakodalomba.

– Istenem! sopánkodék az öreg; hiszen még jegygyűrűt sem tudunk egymásnak adni.

Erre meg a Ritka Panna ugrott elő.

– Jajh! Ha csak jegygyűrő kell. Van een nekem kettő is. Mert nekem keet uram is vaót. Az egyik meghótt, a másik megszökött. Isten nyugtassa meg mind a kettőt. Nincs maa nekem egy csepp kivaansaagom se ezekhez a gyűrőkhöz: csak az ujjamat szorítják. Odaadom én azt igen szivesen kigyelmeteknek: viseljeek egeeszseegvee!

Azzal nagy erőhatalom mellett lesrófolta a kövér ujjairól azt a két ezüst gyűrűt, a melynek okozói nyugosznak már, (ki az Úrban, ki a tömlöczben) s ráerőteté az Ádámra meg a Zsuzsa asszonyra.

– De nekem még csak egy tisztességes öltözetem sincsen, a miben az Úr szine előtt megjelenhessek, mondá Zsuzsa asszony.

– No az meg az én gondom legyen, szólalt meg a Gagyuláné. Van én nekem, édes lelkem egy gyönyörüséges szép virágos merinó ruhám, a miben az urammal megesküdtem. Én már nem viselhetem, mert kihíztam belőle; de magának ráillik a termetére. A Lidi kisasszony majd hozzáigazítja.

– Igen! Igen! vállalkozott a Lidi kisasszony. Én varrok főkötőt is hozzá, a miben a templomba elmehet. Keztyüt, czipőt mind összeszerzek. Ez az én dolgom lesz.

– Én meg csinálok egy szép menyasszonyi bukétot; csevegé a kis Csicsonka.

A Gagyuláné továbbra is gondolt. Én adok pereczet, a szomszéd milimári ád hozzá turót, tepertyűt: pompás lakomát csapunk.

A Pannának ez egy új eszmét adott.

– Hohó! A zsidóasszony, a ki a kisboltban ludfertályt árul, tudom hogy ád pecsenyét. Én odaadom neki valamennyi hagymámat érte.

De a Paczal János sem maradt hátra.

– Én csak egy szót szólok a Przepiorka komának s itt lesz a tormás virsli, a mennyi csak kell. Bor is lesz hozzá.

A Miska czigány is tudott valamit adni.

– Mink meg kitartjuk muzsikával a lakodalmat.

– Úgy bizony! szólt a tenyerébe csapkodva a Panna. Kitartjuk mi magunk az egeesz lakadalmat, nem szorulunk senki nagy urasaag szeep graacziaajaara. Ne feljeen semmit Zsuzsa neenő! Mink is ott leszünk akkó! Veegig muzsikaaltatjuk magunkat az utczaan. Soha se laattak a Staaczió-utczaaban olyan galoppaadaat!

– Haj no! Adam bacsi! noszogatá Frányó, könyökkel oldalba taszigálva az öreget. Csak kicsi kurázsi.

Az öreg azt sem tudta: égen van-e, vagy földön.

– Olyan nevethetnékem van… Mintha belülről csiklandozna valami. Mit mondasz, te drágám?

Zsuzsa félrefordítá a fejét, a kezét a szája elé téve.

– Oh, én úgy szégyenlem magamat!

Az Ádám eléje lépett, az arcza úgy ragyogott, olyan piros volt, hogy szinte elmultak róla a ránczok. A kezeit eléje nyujtá.

– Hát megkérjelek szépen? Ennyi tisztességes ember füle hallatára. Akarsz-e az én hitvestársam lenni? Szeretetből hozzám jönni? Velem örök hűséget esküdni? Holtomiglan, holtodiglan!

Nagyon érzékeny jelenet volt ez. Azért, hogy a vőlegény és menyasszony két öreg ember volt, s a násznép csupa koldusokból állott.

Hanem az a prózai diurnista egészen elrontotta az egész poezist. Való is az ilyennek szerepet osztani.

Odalépett a két öreg közé s kétfelé tartotta őket.

– Csak rendén! Fiatal szerető pár! Ne olyan sietve! Még nincs itt a pillanatja az ölelkezésnek. Nem megy ám ez olyan könnyen, mint a szinpadon, hogy «szeretsz-e?» «szeretlek!» «no hát menjünk a paphoz!» A szent házasságnak teketóriái vannak. A jegyeseket előbb háromszor kihirdetik, három vasárnap. Ha pedig mi három hétig várunk a lakodalommal, azalatt a szegények házában régen betöltötték az üres helyeket; mert szegények dolgában gazdagok vagyunk, titeket pedig az alatt Tarafás Bazilius uram kitesz az utczára. Azért már most hát én következem. Én tinektek se pénzt nem adhatok, se bukéttal nem kedveskedhetek; hanem azért mégis hozok valamit, a mire legtöbb szükségetek van. Nálam kitelik az a maga foltjából. Én rögtön elmegyek a főtisztelendő prépost úrhoz s kikönyörgöm számotokra a dispensatiót. Azzal aztán holnap mindjárt mehettek az oltárhoz, megtarthatjátok a lakodalmat, s aztán megkezdhetitek a nászutazást a szegények házáig. Most szabad már ölelkezni.

De a két öreg nem egymásnak, hanem a közbekerült Makárnak borult a nyakába, s azt csókolták össze-vissza.

– Köszönöm, köszönöm, dörmögé Szüköl Makár. De az a multkori csók talán még is jobban esett.