XXI. FEJEZET. MIKOR MÉG ÁDI ÉS ZSUZSIKA VOLTAK.

Most Zsuzsa asszony lépett oda az emberéhez: megfogta a kezét s gyöngéden visszaültette a karszékébe. – A szegény, alacsonysorsú némbernek az arczán csupa jóság volt kifejezve.

– Hát nem úgy van az, édes jó társam! A te asszonyod nem fogja az orczáját kendőbe takarni a szégyen miatt, se a két szemét nem fogja kisirni. – Igaz. Úgy van. Mi nem vagyunk egymásnak esküdt hitvesei. – De hát majd most én mondom el ezt a történetet: hallja meg, a ki akarja, s aztán dobjon ránk követ, a ki gyalázatot talál rajtunk. – Épen ebben a hónapban mult annak ötven esztendeje, hogy ez történt. Én akkor tizenhat éves leány voltam; az én Ádámom pedig húsz esztendős legény. Mind a ketten itt laktunk a Ferenczvárosban: az én anyámnak a háza szemközt volt az ő anyjának a házával. Szerettük egymást, el voltunk egymásnak jegyezve. Úgy volt, hogy a ránk jövő farsangon meg fogunk esküdni. Már a kelengyém is készen volt s az Ádámnak a moring pénze. Mind a kettőnk szülői jómóduak voltak: már a hogy alacsonysorsú emberek között mondják. Az anyám milimári volt; négy szép tehene állt az istállóban, magam hordtam be a tejet a városba egylovas szekérrel. Az Ádám anyja pedig hentesné volt, s a fia vitte az egész üzletet.

– Jaj, hogy hagyhatott fel ezzel a nemes mesterséggel? Szólt közbe a Szüköl Makár úr.

– Majd elmondom én azt rendén. Azt mondják, hogy «ember tervez, Isten végez». – Meg hogy «szegény ember akaratját boldog Isten birja». – Azon a télen januárban mind a kettőnknek meghalt az anyja. Mintha csak összebeszéltek volna: egy napon halt meg mind a kettő, egyszerre kisértük ki őket a temetőbe, egymás mellé lettek eltemetve. Úgy emlékszem rá, mintha most is látnám. Két koszorút vettünk mind a kettőnek a keresztfájára – téli zöldből, meg piros csipkebogyókból. Én is árva lettem: ő is. A kettős gyász miatt elmaradt az esküvőnk a farsangról. Abban reménykedtünk, hogy majd talán megtartjuk «új kenyérrel», vagy később «új borral». S az alatt csak úgy az ablakon keresztül beszéltünk egymással, a hogy tisztességes jegyeseknek illik.

– A biz úgy volt! Erősíté Kapor Ádám.

– Ekkor jött az a márczius 15-ike, a mi nekem is, másoknak is örökké emlékezetes marad. A Duna árja átszakította a gátakat s két oldalról rohant a városra. Úgy emlékezem rá, mintha csak az idén történt volna. – Sötét éjszaka volt. A mi utczánknak csak a végén pislogott egy olajlámpás.

Egyszer csak ágyúdördülések hangzottak a Duna felől. Én kiszaladtam az utczára, s az utczaajtóban találkoztam az Ádámommal. Ő azt mondá, hogy nem lesz semmi baj. Császári pattantyusok ágyúzzák a megtorlódott jeget Promontornál.

Nemsokára azonban a Szent-Gellért fokáról kezdtek az ágyulövések megvillanni. Az ágyuk mind a város felé voltak fordítva, hogy a dördülésüktől minden ablak csak úgy csörömpölt. Hát ez mit jelenthet? Egyikünk sem tudta. Minden lakós kinn volt az utczán a ház előtt, de még senkinek sem jutott eszébe, hogy valamerre fusson. Hisz ha jókor tudtuk volna a veszedelmet, volt lovunk, szekerünk, idején elmenekülhettünk volna.

Egyszer csak azt látjuk, hogy az utczánk sarkán égő lámpásból két lámpás lesz. Hát már akkor ott volt az árvíz. Annak a tükrében látszott a második lámpás.

Mi rögtön szaladtunk vissza a magunk házaiba. Első gondolatunk az volt, hogy a mi értékes holmicskánk van, azt a padlásra felhordjuk. Én siettem ágynemüt, fehérnemüt felczepelni. Magamra maradtam. A mi cseléd volt a háznál, az mind elszaladt: ott hagytak magamra. Azt gondoltam, hogy majd azután is ráérek még a négy tehenet, meg a lovat az istállóból kiszabadítani. De mire le akartam jönni a padlásról, már akkor az ajtóragasztóig ért az árvíz. Én ott rekedtem a padláson. De még oda is utánam jött a víz; úgy hogy ki kellett másznom a háztetőre.

– Hát nem tudott konstábler után kiáltani? mondá János.

– Hát a tűzoltók? A mentőtársaság? Kérdé Makár úr.

– Volt is akkor konstábler, tűzoltó, mentő-társaság! – A nagy jéghasábok egymás hegyén, hátán torlódva harsogtak végig az utczán: csak úgy rengett alattam a ház. Itélet napja volt az! Rettenetes volt hallgatnom az állatok rémítő bömbölését, a mik az istállóba rekedtek. Átellenben az Ádám lovai nyerítettek s a sertései visítottak a halálos vivódásban. Minden állat olyan hangon ordított, a minőt ember sohasem szokott hallani. Még rettenetesebb volt, mikor minden elcsendesült. Csak a varjak károgtak. Egyszer-egyszer valami nagy robaj hangzott, a mint egy ház összedült az utczasorunkban. Akkor a pesti házak csak vályogból voltak építve.

S a víz még egyre nőtt. Az utcza sarkán égő lámpás, meg az a másik ott a vízben, mindíg közelebb értek egymáshoz; utoljára egygyé lettek, nagyot lobbantak: a víz kioltotta a lámpást.

Én felmenekültem a kéményre. Azt tudtam, hogy legtovább kitart, mert téglából van építve. Annyi lelkem volt, hogy egy fél kenyeret, meg a nagy kendőmet magammal vittem. Onnan néztem, hogy döntögeti le a jeges vízözön a házakat körülöttem. Csak azért imádkoztam akkor is, hogy az átelleni ház, az én kedves Ádámom háza össze ne roskadjon.

– Hát a propellerek nem jöttek a segítségükre? Meg a csónakegyletek? szólt közbe Lidi kisasszony.

– Jaj, lelkem kisasszony, mind nem volt az akkor! Hát egyszer, mikor már a magunk háza is recsegett-ropogott alattam, mit látok? Az Ádám padlásának az ajtaján, a hol a szénát szokták felvinni, valami sötét alkotmány nyomul előre. Odáig ért már a víz. Az Ádám nagy hirtelen a padlásajtót két üres hordóra rászegezte, s azt tolta ki a vízre. Ő maga ott állt a tetején. Tutajt csinált magának.

– Az a valami: a tutaj! kiáltott közbe a Frányó.

– Kivált a jeges árvízben! A mint az Ádám meglátott engem a kéménybe kapaszkodva, oda kiáltott hozzám, hogy csak maradjak nyugodtan, a míg értem jön a tutajjal. De hát arra gondolni sem lehetett, hogy azzal a gyarló alkotmánynyal át lehessen vádolni a jégzajon. Hasztalan volt minden erőködése. Végre egy nagy óriási jégtábla egészen elzárta az utczát, keresztbe állt a kettőnk háza előtt. Az utána jövö jéghasábok úgy torlódtak föl a háta mögött, mint egy sáncz. «No most frissen!» Én hirtelen leugrottam a háztetőről, rá a jégtáblára, hogy majd átfutok az Ádámhoz. De ő már a fele útján elém jött, s aztán a kezét nyujtva vezetett a jégen keresztül a tutajáig. Ott azután magához szorított, megcsókolt, először életünkben.

– Jajh. Még a sarkamban is meghült a vér, sohajtá a Ritka Panna.

– De már most igyekezzünk innen sebtén, mondá az Ádám, mert ha ez a megrekedt jégsáncz egyszer megindul, összetör bennünket, tutajostúl. Azzal ő egy hosszú rúddal a kertek felé irányozta a tutajt, a hol kevesebb volt a jégzaj. Arra lehetett csak haladnunk, a merre a viz árja sodort. Nekem folyvást arra kellett ügyelnem, hogy az egyensulyt fentartsam a tutajon. Ha az Ádám balra lépett, én jobbra léptem. Mikor sűrűbb jég közé szorultunk, akkor kezdődött a «luláj-machen». Erről sem tud már semmit a mai budapesti ember, pedig akkor így járták a jeges Dunát egyik parttól a másikig. Valamennyien szétterpesztett lábaikkal hol jobbra, hol balra nehezedtek a testükkel «lulaj rechts, lulaj links» így törték a jeget, s a hol nagyobb jégtábla került elénk, ott kiugrottunk s a tutajt úgy toltuk rajta keresztül, a míg vizet értünk. Az volt a «nász-utazás», galambom, szerelmem!

Mindenki áhítattal hallgatta a matróna beszédét.

– Azt hiszem, hogy három éjszaka összeragadt, olyan hosszú volt ez az út a sötétségben. Az ég fekete volt, alattunk a havas jeges víz fehér. Végre, mikor szürkülni kezdett az ég, valahol egy partos dombon, ott a városi homokbányák táján szárazra jutottunk. Ott kellett megvirradnunk. Hideg, metsző szél fujt. A két üres hordóból, a padlásajtóból, az én nagy kendőmből, meg az Ádám köpönyegéből csináltunk egy sátort, ez volt a mi menyegzői sátorunk. Én hoztam magammal fél kenyeret, ez volt az én kelengyém, az Ádám hozott el egy darab szalonnát, ez volt az ő móringja. Együtt, összetéve, ez volt a mi lakodalmi traktánk.

– Minek is menekültünk mi meg akkor? motyogá Ádám apó. Mi szükség volt két koldussal többnek megmaradni a világon?

– Igaz, hogy koldusok lettünk. Mikor vége volt a nagy veszedelemnek, mi is visszatértünk a városba, addig jámbor földmívesek fogták pártunkat. Nem város volt itt, hanem temető. Elkezdtük keresni a házainkat. De még csak az utczának se találtunk a nyomára, a melyben szülőinknek a lakása állt valaha. Egy pusztaság volt az egész városrész, beterítve sárnak ázott falakkal; a tetőket, gerendákat össze-vissza hányta halomra az árvíz, nem lehetett ottan járni. Minden vagyonunk oda volt eltemetve abba a rettenetes nagy sárhalmazba. Most valami nagy piacz van a házaink helyén. Mikor egyszer kutat ástak a piacz közepén, megtalálták az én koráll nyakkötőmet, a mit az anyámtól kaptam egyszer karácsonra. Kisütötték róla, hogy pogány korbeli maradvány s betették a museumba. Ott láttam meg.

– Kezdek a sorsommal kibékülni! sohajtá fel a diurnista.

Az öreg asszony derültebb arczczal folytatá.

– De hát azért még sem voltunk kétségbeesve. Én szerettem az Ádámot, ő meg szeretett engem, s megesküdtünk egymásnak, hogy soha el nem hagyjuk egymást. Igaz, hogy nem az oltárnál, nem a viaszgyertyák fénye mellett, hanem csak egy virágos kökény-bokornál, a csillagok ragyogása mellett; de azóta is, valahányszor egy virágzó kökénybokrot látunk, pedig a kökényfa minden esztendőben kivirágzik, mindig újra eszünkbe jut, hogy mit esküdtünk akkor egymásnak.

Szüköl Makár szomoruan szólt közbe.

– Hát én még egy kökénybokrot sem láttam virágozni soha.

A Ritka Panna pedig azt az észrevételt tette rá, hogy:

– Bizony pedig héj de sokan vannak, a kiknek a viaszgyertyánál se jut eszükbe, hogy mit esküdtek előtte.

A Zsuzsa asszonynak szünetet kellett tartani, hogy a szemeit megtörülgesse. Azután csendesen folytatá.

– Állhattunk volna szolgálatba mind a ketten. Ádám elmehetett volna henteslegénynek, hisz jól értette a mesterségét; én is beállhattam volna szobaleánynak. Csinos voltam, ügyes voltam. De hát nem akartunk egymástól elválni. Inkább együtt tűrtük a nyomoruságot. Pesten elkezdték az ujbólépítkezést, mi ketten együtt eljártunk napszámba s a mit kerestünk, azt hiven megosztottuk. Megéltünk belőle. Soha alamizsna-kenyérre, soha ispitályra egyikünk sem szorult. Ha egyszermásszor az egyikünk kidőlt a munkából, a másik dolgozott dupla emberszámba.

– Hallja ezt? Lidi kisasszony! dörmögé Paczal János.

– Hát hiszen a mit a törvény elénk szabott, az egyházi esketést is szerettük volna mi megtartani, folytatá a Zsuzsa asszony, de soha annyi módunk nem volt, hogy azt meggyőzhettük volna. Elég volt nekünk annyit megvonni a szánktól, hogy a lakbért félretehessük. Ha szegények voltunk is, de szerettünk tisztán lakni. Hanem egyszer még is történt valami, a mi rákényszerített bennünket. Az Úr Isten megajándékozott bennünket egy kis fiucskával. Most is könybe lábad a két szemem, ha reá gondolok. Olyan volt, akár egy kis angyal, a kik ott az oltárképen a Szűz Máriát körülrepkedik; csakhogy épen a szárnyai hiányzottak. Úgy szerettük mind a ketten. Mikor dolgozni mentünk, magunkkal vittük.

– Nem volt bölcsőde? kérdé Lidi.

– Dehogy volt! Ha lett volna sem váltunk volna meg a kedvestől. Egy napon aztán így szólt hozzám az én Ádámom. «Hallod-e, Zsuzsa, ennek a kis fiunak becsületes nevet kell ám adni, hogy ha egyszer megnő, ki ne csufolják a többi gyerekek, hogy neki még igazi, apáról való, neve sincsen. Nekünk egybe kell kelnünk annak rendi szerint, akárhogyan zsugorgatjuk is meg a hozzávaló költséget.»

Ettől fogva aztán még többet dolgoztunk, én még éjszakával is megtoldtam a napot. Akkor kaptam rá a mosónő mesterségre. Eljártam szapulni. Az Ádám meg télen havat is lapátolt. S a mellett úgy éltünk, hogy hétszámra eldanolhattuk volna: «nem ettem én ma egyebet, fekete retket, kenyeret!» mégis összekuporgattunk annyit, a mennyi elég volt a tisztességes menyegzőre, nekem egy menyasszonyruhára, meg a jó czimboráinknak egy kis áldomásra. A napja is ki volt már tűzve, vízkereszt utáni vasárnapra.

Itt nagyon elfogta az indulat Zsuzsa asszonyt, össze kellett szedni minden erejét a további beszédhez.

– Ekkor egy éjszaka a mi kis Jancsikánk nagy hirtelen beteg lett. Járvány volt az egész utczában. Valamennyi gyerek mind megkapta, mind belehalt, ő is elment velük. Harmadnapra a mi kis csevegő piros képű angyalkánk helyett egy kis fehér halottunk volt. A lakodalomból temetés lett. A menyegzői költség felment a gyászszertartásra. Ettől fogva aztán nem gondoltunk többet az esküvőre. Minek már? Kinek kell az? Minket összekötözött erősen a közös szegénység. Nem volt kinek dicsekednünk, nem volt ki előtt pironkodnunk. Senki sem törődött velünk a világon, mi sem a világgal. Így aztán lassacskán megvénültünk, s ha ez a mostani nyomoruságunk rá nem kényszerít, soha se tudta volna meg senki, hogy abban a két gyalulatlan deszkakoporsóban, a mit ebből az udvarból egyszerre kivisznek, nem igazi férj és feleség feküsznek.

– Oh én édes párom, de igazán mondod! rebegé Ádám apó, zokogva ölelve át hű élettársát.

S ez aztán ragadós. Kiki borult a szomszédja nyakába, a Lidi a Csicsonkát ölelte; a Panna a Frányót, a Gagyuláné a Miska czigányt, egész sírás-verseny támadt, csak a konstábler János tudta megőrizni hivatalos méltóságát, a Szüköl Makárnak pedig épen kaucsukkal volt behúzva a szíve az ilyetén érzékeny jelenetek ellen.