XXIX. FEJEZET. AZ, A KIT A NŐK BÁLVÁNYOZNAK.

A háta mögött «Szép Diegó»-nak hivták; de ha meghallotta, sem haragudott meg érte.

Ős eredeti magyar typus volt. Mikor a huszáregyenruháját felvette, (tartalékos főhadnagy volt) akkor mintaképe volt egy daliának, ha pedig darutollas kalappal a fején, lobogós ingujjban, félvállára vetett dolmánynyal vágtatott végig a gyepen, a legderekabb csikós vált volna belőle. Frakkban meg épen ellenállhatatlan jelenség volt: senki sem mondta volna, hogy nem franczia.

Arról az Y. Y. grófról beszélünk, a ki X. X. grófnőt elvette.

És ezt is teljes joggal számíthatjuk a gazdag szegények közé.

Hogy szegény volt, az köztudomású adat. Öröklött birtokát már húsz éves korára az utolsó kapukulcsig mind elverte. Költséges utazásokat tett a világ minden részében, s úgy költött, mint egy herczeg. Mikor az utolsó ezrest is felváltotta, akkor hazajött.

És itthon lett belőle csillaga a magas régióknak.

A kinek semmije sincs, az «szegény», a ki sokat tud költeni, az «gazdag». A kettő együtt «contradictio in adjecto». És ő tudta ezt a paradoxont személyesíteni.

Senkinek olyan elegáns garçon lakása nem volt a fővárosban, mint neki: hangulathiven díszítve külföldről elhozott iparremekművekkel s a legritkább vadász troféumokkal. Egy nevezetesebb lóversenyről sem maradt el s saját paripái több ízben fényes versenydijakat nyertek. A turfon «Capitain Green» volt a felvett neve.

Azt mondták, hogy igen nagy összegeket nyert a versenyeken fogadásokban, a miknek merészsége gyakran meglepő volt. Sohasem a favoritokra fogadott, hanem olyan paripákra, mikből senki sem nézte ki a leendő nyertest. És legtöbbször sikerült neki.

Aztán kártyán is mesés szerencséje volt.

Hiresek voltak a párbajai, a melyekben megsebesítette ellenfelét; kitünő pisztolyozó volt, míg ő maga sohasem kapott sebet.

Hát még a nőknél? Ő rajta ugyan nem teljesült a példabeszéd, hogy «szerencsés a játékban, szerencsétlen a szerelemben». A kit csak ostromolt, azt meg is hódította. Otthon volt minden kastélyában és palotájában az országnak és a fővárosnak. Ezzel ne legyen az mondva, mintha a kunyhókat és lebujokat kikerülte volna. Azokkal is elismerteté ellenállhatlanságát. Vándor chansonette énekesnő nem utazott át bűntetlenül a magyarok metropolisán.

Végre őt is utolérte a nemesis. Beleakadt a szerelem hálójába.

A Felvidék egyik legszebb leányába lett szerelmes, a kinek a kedvéért el tudta hagyni a kártyaklubbot, sőt még a lóversenyeket is: egy egész nyarat ott töltött a Kárpátok között, a hol az X. X. grófi család őskastélya állt, s mindennap lehetett őt látni, a midőn a két grófnő: anya és leánya, kikocsiztak, paripáján a hintó mellett ügetni.

Őszre bekövetkezett a komoly nyilatkozás pillanatja.

Egy holdvilágos estén, a hattyús tó partján sétálva, ezt mondá szép Diegó a grófkisasszonynak:

– Milyen kár, hogy nincs itt ezen a tóparton két pálmafa.

Erre a szóra a nyomukban járó társalkodónő jónak látta hátramaradni, olyan ürügy alatt, mintha fénybogarakat szedne a fűből.

Ez nyilatkozat volt.

A mai búcsú-ebéden ugyanis utazási élményeiből a következő adomát mesélte el Y. Y. gróf az asztaltársaságnak.

«Tananarivában abból áll a házassági szertartás, hogy a házasulandó ifju és leány felmászik két egymás közelében álló pálmafára. Akkor aztán mind a kettőnek rokonai pálmaháncsból sodrott köteleket hurkolnak a két sudárfa derekára, s elkezdik azokat egymáshoz közel húzni. Ha annyira tudják húzni, hogy a két pálmafa koronája egymáshoz ér, akkor kész a szent házasság, ha elszakad a kötél, akkor nem lesz belőle semmi.»

Ennek a megtudása után kétségtelen a jelentése az ifju hős által tett nyilatkozatnak.

– A két pálmafa itt van, mondá a grófleány, de elég erős-e a pálmaháncs-kötél?

– Olyan nehéz az egyik pálmát meghajtani?

– Talán nehéz, talán könnyű. Minden a másik pálmán áll. Én három igéretet kérek öntől, hogy nem fog szerencsejátékot játszani; hogy nem vív párbajt és hogy nem csal meg.

Az ifju hős térdre bocsátkozék s a csillagokra esküdött, hogy meg fogja tartani mind a három kivánatot.

És aztán, hogy bekövetkezett az ősz, akkor is gyakran felrándult az ifju hős a Kárpátok közé, elmulasztotta az őszi lóversenyek napjait, az erdélyi medvevadászatokat, a versenyparipáiért bánatpénzt fizetett. Nem beszélt többet a kalandjairól, hanem a magas politikával foglalkozott. Határozott pártállást foglalt el, s megigérte, hogy a párt jelöltjének érdekében mind szóbeli, mind pénzbeli áldozatokra kész leend. Egyszóval egész komoly férfiuvá lett. A gazdálkodás iránt is fölöttébb érdeklődött. A komlótermelést kivánta a Felvidéken meghonosítani, s nagy tanulmányokat tett a gazdasági szeszfőzés terén, melytől e vidék felvirágoztatását reméli. Arra pedig nem volt rávehető, hogy kártyát vegyen a kezébe.

Egy téli reggelen aztán, mikor ismét egy hosszabb tartamú látogatás után búcsút vett a fiatal gróf, a kit mindenki a grófkisasszony jegyesének tartott: a Miskolcznál keresztező vonat a következő tartalmú levelet hozta a grófkisasszony számára:

«Mélyen tisztelt grófnő!»

«Én nem vagyok a kegyed fennkölt hajlamaira érdemes. Kegyed egy szent, én pedig egy elkárhozott. Én a kegyed anyját veszem nőül. Vesse ki a semmibe az emlékezetemet.»

Az is oda volt még írva «Az ég önnel.» Hanem ezt keresztül húzta. Eszébe jutott, hogy ott az ő váltóit nem honorálják.

Ez a levél tette a szép grófkisasszonyt földönfutóvá.