XXVIII. FEJEZET. AZ EZÜST ÉRDEMKERESZT ÉS A STRADUARIO.

Lidi kisasszony még a lakodalom nap estéjén átköltözött az új szállására.

Új társaság, új világrend fogadta ott s abba is gyorsan beletalálta magát.

Ellentéte volt az mind az eddiginek. A zöld paradicsomban a szegénység a rongyok között, a divatkereskedésben a selyem és csipkék között, – ott is a szegénység.

A ki szegény, az a nem az ő számára rendelt fény és pompa között érzi csak igazán, hogy milyen szegény. S az a leány, a ki még ott is meg van elégedve a maga szigorú sorsával, erős lelkűnek született.

Mennyi rigolyát, mennyi szeszélyt, boszantást, hóbortot el kell viselnie azoktól, a kik a világ pompájában válogatnak.

A czég főnöke bámult rajta, hogy az új «kisasszony» egy hallásra hogy megtanulja a divatczikkeknek őrült sok elnevezését, a kelmék szineinek meghatározását, még inkább a tökéletes jártasságát a divat változatos bizarr fordulataiban, s finom izlését és az árakban való fluctuátiókat. Vajjon hol szerezte mindezt?

Ott, a hol parancsolnak. Most hasznát veszi itt, a hol szolgálnak.

Daczára annak, hogy folyton érintkeznie kellett a főváros leggazdagabb hölgyeivel, még eddig senki sem ismert rá. – Ennek pedig az a nagyon egyszerű magyarázata, hogy a «legfelsőbb tízezere» a magyar társadalomnak egyenesen Párisból hozatja a divatczikkeit. – Ugyan a budapesti divatárú kereskedésekben is szint azokat kapnák meg, mert a czégek főnökei folyvást érintkezésben vannak a párisi firmákkal, s minden új találmánya a divatnak azon a napon látható a pesti kirakatokban, a melyen a «Printemps» vagy az «Au bon marchée» szalonjaiban. Csak hogy a párisi háromszor olyan drága, s azt a czímünkre való büszkeség nem engedi, hogy a mit drágán is megvehetünk külföldön, alacsonyabb áron szerezzük meg itthon. A pesti divatkereskedésekben csak a gazdag polgári osztály, meg a szinésznők vásárolnak.

S ezek nem ismerik a hajdani X. Y. grófnőt.

Vannak kivételek is. Igazi előkelő aristocrata hölgyek, a kik szintén a budapesti czégeknél dolgoztatnak. (Nem készen veszik, készíttetnek.) Hanem ezek csak a télire költöznek majd be a falusi kastélyaikból. Addig a Lidi kisasszonynak lehet ismeretlenül maradni.

Megesik ugyan, hogy egy előkelő «úr» is odavetődik a divatkereskedésbe, valami megrendelést tenni, meglepetésül szívválasztottjának s azok egy pillanatra meg is látják a tanácstartás közben a Lidi kisasszonyt, s aztán nem is titkolhatják el a főnök előtt azt az észrevételüket, hogy ez a feltünő szépség mennyire hasonlít egy eltünt grófkisasszonyhoz. Hanem aztán a chef megmutatja nekik a könyveiből, hogy a kisasszony már tavaly nyár óta dolgozik az üzlet számára.

Az egykori zöld paradicsom világából csak az egy Csicsonka maradt Lidia mellett, most már azt is Czilinek hívták, s kihordó-leánynak használták, a többi nem kerül erre a tájékra.

Egy vasárnap délután azonban, a mikor az üzlet zárva volt, Lidi kisasszony, szokása szerint, egyedül ült az udvarszobájában, a midőn kopogtatnak az ajtaján, s a «szabad»-ra benyit János konstábler.

Nyár volt, csak a délczeg dolmány volt rajta, s annak a baloldalán ott pompázott a koronás ezüst érdemkereszt. – Csak azt jött bemutatni.

Végre tehát még is megkapta.

Ezerszer engedelmet kért, hogy a kisasszonyt háborgatni bátorkodik elegáns szállásán.

– Én itt is csak olyan szegény leány vagyok, a milyen ott voltam, s örülök, ha a hajdani jó barátok közül valakit láthatok.

– Tudom, hogy a kisasszony jó szíve érdeklődik a szegények iránt, a kik olyan nagyon szerették.

Aztán formális rapportot tartott sorba valamennyiről, kinek mennyire vitte fel Isten a dolgát. A Kaporék jól vannak az asylumban. A Szüköl Makár is megérte, hogy fizetéses segédfogalmazóvá lett kinevezve. A Kranyecz Frányó hazament a feleségét birtokba venni. – És a Przepiorkának Stradiváriusa is megkerült. – Magáról nem szólt a János.

Erre hát nagyon kiváncsi lett Lidi kisasszony, hogyan került meg az a boszorkányos hegedű? vagy annak az ára.

– A mikor leutoljára szerencsém volt találkozni a kisasszonynyal, méltóztatik rá emlékezni, hogy említést tettem arról, hogy a tolvajt kézre fogom keríteni. Meg is tettem.

– No azt igazán szeretném megtudni, hogyan lehetett?

– Ha nem untatnám vele. Eddig úgy is csak a balfogásaimról tetszett értesülve lenni. – Hát az így ment végbe. Én szoktam a hirlapoknak a rendes értesítéseket adni a rendőrség körében történtekről, a miknek nyilvánosságra hozatala kivánatosnak látszik. A Przepiorka ügyet is én irtam meg, úgy a hogy megtörtént, hanem aztán azt a következő mesét toldtam hozzá:

«A szegény hentes látva rászedetését, kétségbeesetten futott egy itteni (általam megnevezett) hegedűgyároshoz, megmutatni neki a nyakán veszett hegedűt, a mit kész volt eladni minden árért. A mester azt mondta neki, hogy ne hamarkodja el a dolgot, az csakugyan valami ritka régi hegedű, a mi sokat érhet. Azonban, nagyobb biztosság kedvéért, menjen fel vele Bécsbe, ott van a karintiai utczában egy nagy hegedű-kereskedő czég, mutassa meg annak a jószágát. A hentes nem sajnálta a kisérletet, felsietett Bécsbe. A kereskedő megnézi a hegedűt, s azt kérdi a hentestől: «Tudja ön, hogy miféle hegedű ez?» – «Nekem azt mondják, hogy valami Straduarius». – «Még annál is nevezetesebb, az egy «Dnifloplugár» olasz tyroli készítmény. El akarja ön adni?» – «El biz én. Mit ád az úr érte?» – «Kétezer ötszáz forintot». – A hentes egy szót sem szólt többet, ott hagyta a hegedűt, s szaladt haza a pénzével, nehogy még visszakérjék. – És most ez a tévedésből hozzánk került hegedű ott pompázik a karinti utczai czég kirakatában, alája irva: «ára tizenhatezer forint».

Ez a «hiteles» tudosítás megtette körútját valamennyi bel- és külföldi hirlapban. Elhitte mindenki. A hentes annyi kolduló levelet kapott, mintha ő nyerte volna meg a nagy ternót. Nehány nap mulva a budapesti hegedűgyárosnál tudakozódott egy idegen úr a hegedű történetéről. Mind a budapesti, mind a bécsi kereskedők értesítve voltak a rendőrség által. Az bizonyította, hogy a hirlapi tudósítás való. – A következő napon a bécsi kereskedőhöz állít be egy elegans orosz prémes bundába öltözött finom uraság. Átutazó hegedűművész s azt mondja, hogy ő szeretné megvenni azt a kiállított Stradiváriót.

– Az nem Stradivário, mert az Dnifloplugár, még becsesebb műemlék…

Az idegen igért érte nyolczezer rubelt. A kereskedő kineveté vele.

– «Uram, ez egyike annak a nyolcz hegedűnek, a mit Paganini maga után hagyott. Ez az egy Lipinszky kezén keresztűl jutott Magyarországba, Lavottához, annak a halála után eltünt, hasztalan keresték, míg most egy tolvaj tudtán kívül jó üzletet csinált vele – magának is, de nekem is. Ez az a hirhedett hegedű, a melynek a «G» húrján Paganini azt a csodálatos «Les clochettes» variatióit játszotta. Egy garassal nem alább a kiirt árnál.

Az utazó virtuóz és a hegedűgyáros nem tudtak megegyezni, s szét váltak. Mi erről is tudósítva lettünk a rendőrségnél.

Ettől fogva én mindennap ott voltam kora reggeltől késő estig a Przepiorka házánál a boltra nyiló szobában.

A harmadik napon jön a hentesboltba egy félmankón tipegő köhögős, kopott ember s azt mondja, hogy a gazdával akar beszélni.

– Mit adjak? kérdi a hentes.

A lázár azon kezdi, hogy ő az a szerencsétlen beteg muzsikus, a kinek a fia az országos zeneiskolában tanult. Ő arra egy apjáról ereklyében maradt hegedűt bízott. Most olvassa a hirlapokban, hogy az elvetemedett rossz gyerek azt a drága hegedűt eladta a hentesnek, ez meg tovább adta egy bécsi kereskedőnek. Ez tisztán orgazdaság! Ő nem akar biróhoz menni, hercze-hurczát csinálni (közbe nagyokat köhögött). Hanem azt követeli, hogy a hentesmester, legalább azt az összeget, a mit a bécsi kereskedőtől kapott, az ő drága hegedűjeért, a vételáron fölül vele megoszsza. Ellenkező esetben pert indít s visszaköveteli a beleegyezése nélkül eladott hegedűt.

Ez volt az én emberem!

A Przepiorka jeladására én rögtön kiléptem a mellékszobából, s a mankós embert felszólítottam a törvény nevében, hogy kövessen a kapitányi hivatalhoz.

Erre az egyszerre eldobta a mankóját, s kisült, hogy nemcsak nem nyomorék, köhögős beteg, hanem egy valóságos akrobata.

No de hát, ha ő akrobata, én meg bucanier voltam. Utoljára a nagy tusakodásban mégis csak én gyűrtem le őt a földre, s a hentes segélyével megkötöztem.

Ekkor derült aztán ki, hogy a kelepczébe ejtett csaló egyike a legveszedelmesebb internationalista félkézkalmároknak, a ki számtalan furfangos csalást követett el Európa minden fővárosában. – Ennek kézrekerítéséért nyertem ezt az érdemkeresztet.

– Ez igazán nagyon eszes furfang volt, mondá Lidi kisasszony. S remélem, hogy ez önnek megérdemlett előléptetésére fog szolgálni.

– Én azonban ezt nem veszem igénybe, mondá János. Szándékom a hivatásomat elhagyni s a polgári életpályára térni. Az elevátornál ajánlanak egy felügyelői állást a számomra, a mi hajlamaimnak sokkal inkább megfelel.

– Szerencsét fogok önnek hozzá kivánni.

– Bocsánatot kérek, hogy alkalmatlankodtam a kisasszonynak.

– Nagyon örültem rajta. És igen csodálkozom, hogy miután ez a nevezetes eset olyan régen történt, hamarább nem közölte azt velem.

– Nem tehettem, mert a legutóbbi napokig a «Veres kereszt»-ben voltam.

– Mit csinált ön ott?

– A kórházban feküdtem. Azzal a gonosztevővel való tusakodás közben kilencz késdöfést kaptam, a mik közül nehány életveszélyes lehetett. Csak a napokban épültem fel egészen.

Lidi kisasszony e szavaknál egészen elfeledkezett magáról, s megragadva a rendőr kezét mind a két kezével, érzéstől áthatott hangon rebegé:

– Az Istenért! Vigyázzon ön magára.

A mire a konstábler János, magát mélyen meghajtva azt mondá:

– Lidi kisasszony! Erre a kézszorításra sokkal büszkébb vagyok, mint a mellemen függő érdemkeresztre.

Azzal magát ajánlotta és elment.