XXXI. FEJEZET. A FIZETŐ NAP.

Négy napig hasztalan várt a férjére a grófnő. Az még csak egy levél, egy távirat útján sem adta jelét, hogy gondol reá.

Ötödik nap délben, a vonat megérkezte után, toppant be a szobájába.

A grófnő úgy tett, mintha nem ügyelne rá: különben ha ránézett volna, okvetlenül megdöbbentté teszi az a baljóslatos kifejezés, a mi Oszkár egész megjelenését kisérte. Sugárzott az arczáról a kétségbeesés.

Azon kezdte, hogy a nejének a kezét megfogta és ajkaihoz emelé.

Ezt úgy hiják, hogy «kézcsók». Szokták tiszteletből tenni, vagy szeretetből, vagy kiengesztelésből.

A grófnő porczellánra festett. Valami khinai madár volt készülőben.

– Meghozta ön a karpereczemet? Kérdezé, rá se nézve a férjére.

– Eh, ki beszél még mai nap is az ön karpereczéről? Azóta nagyobb dolog történt. Megbukott a My Dream.

– Ki az a My Dream?

– Hát az én versenyparipám.

– Hol bukott meg?

– Hát a budapesti lóversenyen. Onnan jövök.

A grófnő nem titkolhatta el a kárörömét.

– Hát megbukott? Nem megmondtam? Hogy a saját fegyverével fogják önt megverni. Az «egy» róka rátalál a «másfél» rókára. Ezúttal az ön jockeyját vesztegette meg más.

– Nem úgy történt. A My Dream egész az utolsó jelző oszlopig folyvást vezetett. A birálói tribün közelében fél ló hosszaságnyi előnye volt. Hanem az új jockey nem ismerte a ló szeszélyességét. Még három lóhosszaságnyira a tribünehöz azt akarta, hogy egész lóhosszával győzzön s rávágott az ostorral a ménre. Az abban a perczben megállt, megfeszítette a lábait s nem ment tovább. Valamennyi versenytársa mind elfutott mellette: az én lovam utolsónak maradt.

– Hát ez az érem visszás oldala.

– Én elestem a bizonyosnak hitt nagy állami dijtól.

(Isten büntetése rajtad! Gondolá magában a grófnő, de nem mondta ki.)

A gróf leveté magát egy karszékbe: s a körmeit kezdte rágni.

A grófnő pedig nem kérdezte tőle, hogy hát még mi ujság szép Budapesten?

Csak neki kellett magának előállni vele.

– Hiszen ha csak az volna a baj, hogy a dijat nem gombolhattam be; de roppant sokat vesztettem a fogadásokon.

– Azt is előre megjövendöltem önnek.

– A fogadásaim, a miket elvesztettem, hatszázezer forintra mennek.

Erre a szóra mégis abba hagyta a grófnő a paradicsommadár festést.

– Hatszázezer forint? Hisz az őrült nagy összeg. S képes volt ön azt fedezni?

– Csak százezer forintot tudtam készpénzzel kifizetni: az apróbb fogadásokat, a kik nagy lármával követelnek; a többi a fejem felett függ.

– S hogy fogja ön azt a feje fölül elhárítani?

– Annak csak két módja van. Az egyikről nem beszélek. A másik az, hogy megkérdezem: van-e még valaki, a kinek az én fejem ér valamit?

– Azaz, hogy ötszázezer forintot?

– Igen.

– S ha jól sejtem, az a valaki én vagyok, a kitől ezt megkérdezik?

– Ki lenne más?

– Nagyon megtisztelő bizalom. S ön engem elég szellemdúsnak, elég szikrázó genienek tart arra, hogy ennek a kérdésnek a horderejét megértsem? Nem tart tőle, hogy én olyan ostoba, olyan hétköznapi lélek vagyok, a ki azt kérdezi, hogy: de hát okvetlenül meg kell-e önnek azt az összeget fizetni, a mit a fogadásain vesztett?

– Ha nem teszem, kilöknek a klubból, s többé gentlemanek társaságában meg nem jelenhetek.

– És az valami nagy baj lesz? Nincs ön előtt több ismeretes világrész, csak a klubb, meg a turf? Nincs-e nekem szép uri birtokom, a hol ön fejedelmileg élhet, vadászhat, gazdálkodhatik: részt vehet a politikában, vezethet egy vármegyét? Nincs-e önnek ott a széke a magyar főrendek asztalánál? mit senki sem tehet vitássá a miatt, hogy a totalizateurnek adós maradt. Vagy ha ez mind nem tetszik: nincs-e nyitva a kerek világ ön előtt? Nem mehet-e el körül utazni a földet? vad emberek közé, a kiket elégszer meglátogatott? Okvetlenül azt akarja, hogy az itthoni kannibálok egyék meg?

– Grófnő! Elismerem, hogy ön nagyon szellemdús. Hanem ez mind nem kérdés. – Ér-e önnek valamit ez az én fejem: vagy nem?

– Ér! Én megosztom önnel az egész vagyonomat; hanem akkor hagyja ön itt ezt az egész világot, a miben most él, és jöjjön velem oda, a hová én viszem.

– Elismerem, hogy ön angyal; de én még egy angyalnak sem adom el a lelkemet. Én az adósságaimat lefizetni becsületnek tartom. Akar ön adósává tenni, vagy nem?

– Ha ezzel aztán minden helyre volna hozva. Talán nem is gondolkoznám rajta. De ha én most az ön könnyelmüen kötött tartozásait kifizettem, – az után a nagy keserüség, az után az égető megszégyenítés után, a mivel ön engem elhalmozott: egy év mulva ön megint azt fogja tenni, a mit most tett. Hogy az elveszett fél milliót visszanyerje, utána fogja küldeni a másikat. Mi a lejtőn, ha megindultunk, meg nem állunk. Nekem nagy heverő tőkepénzeim nincsenek. Ha önnek ma egy félmilliót át kell adnom: adósságot kell felvennem a birtokaimra. Azokat törleszteni kell s ezzel az összeggel oly mértékben fog kevesedni a jövedelmünk, hogy kénytelenek leszünk falura visszavonulni.

– Ön nagyon okos asszony. Argumentumai nagyon nyomosak. Nem kisértem meg a czáfolásukat. Tudni fogom, hogy mi a teendőm.

– Ugyan hát illik az egy erős férfihoz: ilyen fenyegetéssel rémíteni a hitvestársát? Ha egy bukott kalmár, a kinek a gyermekei alól elárverezik az utolsó nyoszolyát, a ki elvesztett vagyont, hitelt, becsületet, kétségbeesésében elvágja a torkát, azt mondjuk: Isten legyen irgalmas szegény lelkének! De mi hajtja önt ennek az örvénynek? Az, hogy nem mehet ön többet a klubba: «avantaget» gyakorolni saját találmánya szerint a buta pointeurök felett? hogy nem jelenhet meg a turfon, a mások lovászait megvesztegetni? hogy nem párbajozhat többé fintázott pisztolyokkal bizonyos kimenetelre? – Ez a becsület, a minek az elvesztését egy férfiunak nem lehet túlélni?

E kemény dorgálás alatt Oszkár gróf az ablak előtt állt, háttal fordulva a neje felé.

Az ablak előtti három lábu állványon volt japáni vederkében egy exoticus virág, melyre rásütött a nap: a nyiló fehér virág kelyhében fürdött egy fényes arany zöld légy.

– Milyen szépen süt a nap! sohajta fel a gróf. Milyen jó szaga van ennek a gardéniának!…

Azzal megfordult s minden üdvözlés nélkül elhagyja a neje szobáját.

Ez a hang, ez a szó nem ment ki a grófnő lelkéből.

«Milyen szépen süt a nap!»

S ki tudja meddig süt erre a főre?

Rajtakapta magát, hogy most is szereti ezt az embert.

Őrültség tőle az a szerelem; de hiszen ha az nem volna, akkor nem nőhetett volna oly szörnyeteggé, hogy az anyai érzést is elfojtsa szivében, hogy saját leányának vetélytársnéjává legyen. Győzelmes vetélytársné!

Hja bizony, a győzelem nem megy vérontás nélkül!

Csöngetett a komornyiknak.

Levelet irt a férjének.

«Elitéllek. De megmentelek. Még ma beszélek a bankárommal».

Ezt átküldte Oszkárnak a lakosztályába.

Válasz jött rá vissza.

«Köszönöm. Életem a tied».

Azontul aztán sok járás-kelése volt a grófnőnek: bankárhoz, jogtanácsoshoz, földhitelintézet igazgatójához. Ilyen nagyobb összeg kölcsönvétele sok peripetiákon megy keresztül, a míg nyélbe sütik.

Azt pedig tudta a grófnő, hogy a fogadásokon vesztett összegeket negyvennyolcz óra alatt le kell fizetni; mert ha e határidőn túl halad a teljesítés, az illetőnek joga van a mulasztást a klubb elé hozni, s akkor a késlekedőt kigolyózzák.

Ezt az aggodalmát némileg megnyugtatá a bankárja azzal a biztosítással, hogy panaszt csak az emelhet, a ki irásbeli felhivásra nem kapta meg rögtön a fogadáson nyert összeget.

E végett a grófnőnek ügyletszerü feladata volt a férje czimére érkező leveleket sajátkezüleg felbontani, hogy ha azok között találkozik megsürgető levél, annak az iróját azonnal kielégíttesse a bankárja által, a ki kisebb összegeket a kölcsön fejében előlegezni kész. Saját magának is volt készpénze s az ékszereit is mind zálogba tette. El volt készülve az ostromra.

Azonban az ostrom nem következett be. Elmult a kritikus negyvennyolcz óra s még senki sem jelentkezett a tartozásokért. A gróf nevére érkezett levelek csupa barátságos meghívásokat tartalmaztak, kolduló-levelekkel vegyest.

A kapusnak kötelessége volt mindenkinek azt mondani, hogy a gróf vadkan-vadászaton van. Abban az évadban ez volt az egyedüli lőhető vad.

Oszkár pedig ez idő alatt szobafogságban volt. Nem volt neki szabad a lakosztályán kívül mutatni magát.

A harmadik napon a jockey-clubb stampigliájával ellátott levél érkezett a kapushoz. Azt is a grófnő vette át.

Nyugtalanul, dobogó szívvel nyitotta azt fel. Ha ez már talán a Verdikt volna.

Ah, nem az volt! Au contraire. Az elnökség meghívja a grófot rendkívüli választmányi ülésre. Tárgya: tagválasztás. – Nincsen semmi veszély!

A negyedik nap reggelén értesíté a grófnőt az ügyvédje, hogy a kölcsönkért pénz liquidálva van. Azonnal fölvehető.

Ő maga sietett azt a földhitelintézetnél átvenni. Aztán vágtatott haza.

A mint a kapu alá behajtatott, azt kérdezé a kapustól, hogy nincs-e a grófnak levele?

Egyetlen egy volt.

Annak a borítékján kívül, lezáró pecsét helyett, egy valódi nemes gyopár (Edelweis) volt felragasztva. A czímen nőirás felismerhető.

Ha ez a nemes gyopár nem lett volna a levélen, a grófnő nem bontotta volna azt fel. A pénzcsomaggal együtt adta volna oda neki.

– Itt a pénzed: meg ez a levél, még ezzel is több legyen az adósságod nálam. Szabad vagy. Csak az én rabom vagy.

Hanem az a virág mindent elrontott.

Mikor a szobájába érve, egyedül maradt, felszakítá az edelweiszos borítékot, s kivette a parfümös levélkét belőle.

Florinda irta.

Furcsa levél volt! Épen nem szellemdús. Így a Kolatsen-Lizl irhat.

– Szép Diegóm. Hát mi lesz abból a fél millióból, a mit nekem igértél a budapesti lóversenyek után?

A végtelen düh állta el egyszerre minden idegeit. Nem hallgatott többé se eszére, se szivére. Leült levelet irni a férjének: s azt a hetæra levelével egy borítékba zárva, átküldé hozzá.

Mit irt e levélben? azt nem tudja senki, mert abból fojtást csavartak.

Tíz percz mulva egy csattanó dörgés rázta meg a palota ablakait. Oszkár gróf a legnagyobb kaliberű bölénylövő fegyverével zúzta szét a fejét. Azt a gyönyörű szép fejet, a miről a világ asszonyai annyi álmot álmodának – –