XXXII. FEJEZET. A BUVÁROK.

A grófnő rögtön kiköltözött a palotából.

A temetést se várta be.

Menekült a rémtett színhelyéről. Haza sietett magyarországi birtokára, s ott elzárkózott a kastélyába a világ szeme elől.

Nem kellett tartani a látogatásoktól. Egy ilyen gyászban nincsenek résztvevők.

A világ előtt mindig a halottnak van igaza. Az van elitélve, a ki őt megmenthette volna, de elmulasztá.

Arra az egyre volt gondja, mielőtt Bécsből elfutott, hogy a jogtanácsosának átadja azt a szerencsétlen félmilliót, a mit épen kölcsön felvett, hogy elégítse ki belőle azokat, a kiknek Oszkár tartozik. Ha az nem találna elég lenni, tudassa vele, hogy utána pótolhassa.

S aztán ott maradt ősei kastélyában rettenetes egyedül.

Örökké ébren és örökké álmokat látva. Közel a megtébolyodáshoz.

Mikor azokon a nagy viszhangzó termeken végig ment, úgy tetszett, mintha ők jönnének reá szembe: az a szép ifjú dalia, s a hozzá illő ifjú hajadon. Milyen boldoggá tehette volna őket. A mit annak igért a férfi, azt meg is tartotta volna, egész más jellem fejlődött volna ki nála a nemes kedélyű nő befolyása alatt. Hibáit magas erényekkel cserélte volna ki. Sokszor adott már szárnyakat a nő a férfinak.

És most mind a ketten halva. Az egyik jobban meghalva, mint a másik. És mind a kettőnek ő az oka. Az ő hiusága, szenvedélye.

Sokszor úgy tetszik neki, mintha a lépteiket hallaná ropogni a park porondos útján. – Nem! őzek futnak végig az úton.

Majd azt hallja, hogy kaczagva kiáltoznak künn a kastély előtti pázsíton. Hangjaikra ismer. Oda fut az ablakhoz. Nem azok! A várnagy gyermekei játszanak lawn tennist.

Hintót hall végig gördülni a kastély aranyozott vasrácsa előtt. Talán ők érkeznek vissza? Nem! Tovább gördül az, itt nem áll meg senki.

Egyedül étkezik; napvilágnál, lámpafénynél. Ha ugyan étkezésnek lehet nevezni, mikor valaki az ételeket végig bámulja.

Csak nappal mer lefeküdni, éjjel virraszt.

Felhívja magához a várnagy kis leányát, s azzal meséltet magának.

A kasznárjától azt kérdezi, hogy nem készülnek-e még a szürethez? Az hüledezve rebegi, hogy még csak most kezd virágzani a szőlő. – Azt hitte, hogy már három hónapja, hogy Bécsből eljött; pedig még csak három hete.

Egy nap aztán az a meglepetés éri, hogy a kastélya kapuját feltárják s három szép paripát vezetnek be az udvarra, csikos zubbonyú lovászok.

A grófnő épen künn ül az erkélyen.

– Mit akarnak ezekkel a lovakkal? kérdi az istállómestertől.

Az alázatosan felelt.

– Hát kérem alássan: a fiskális úr hozta Bécsből.

– Az én jogtanácsosom?

– Igenis, a bécsi advokát úr:

– De hogyan «hozta?»

– A vasúton, kérem alássan.

– Hát itt van?

– Igenis, kérem allássan. Odaszállt a tiszttartó úrhoz.

– Hát miért nem jelentik be?

– Azt méltóztatott parancsolni a várnagynak, hogy senkit se jelentsenek be.

– De az ügyvéd kivétel. Azzal dolgom van. Küldjenek érte sietve.

Azalatt szemlére vette a lovakat. Jól ismerte őket. Ezek voltak Oszkár kedvenczei. Azok is ráismertek arra a hölgyre, a ki nekik czukrot szokott adogatni a tenyeréből. Köztük volt a My Dream is. Kevély fejhordozású állat, táguló orrlyukakkal, fényes granátvillogású szemekkel. Az egész tekintete mutatta, hogy mennyivel előkelőbb lénynek tartja magát ennél a két lábon biczegő fajzatnál. A kötőféket tartó lovász egész figyelmét igénybe vette, hogy egyet ne harapjon rajta, vagy lábával fel ne köszöntse.

– Hejh! Te gyilkos! mondá neki a grófnő, mikor odament hozzá, s a nyakát megveregette.

A My Dream valamit mondott rá: a maga nyelvén, a mi azt tehette, hogy «te is az!»

(Úgy-e te se tudod tűrni a korbácsütést?)

E közben megérkezett a bécsi ügyvéd. Másod magával jött. A kisérője egy zsandár volt, teljes fegyverzetben.

– Ön csendőr kiséretében jön hozzám? kérdé elbámulva a grófnő.

Az ügyvéd inte a fegyveres vitéznek, hogy maradjon künn, s aztán felvezetve a grófnőt a veranda lépcsőin, halkan mondá neki:

– Kiséretet kellett hoznom magamal: ilyen nagy összeg pénzzel nem merek egyedül járni.

– Nagy összeg pénzzel?

– Igen. Az egész félmilliót hozom. És még azon fölül is. A mi az elhunyt gróf ritkaságainak árveréséből begyűlt.

– Hát a kiknek tartozott?

– Nem jelentkezett a kitűzött határidő alatt senki.

– Ez csodálatos.

– Nem csodálatos biz az, grófnő. Az öngyilkosnak nem maradnak becsületbeli adósságai. Az a négy lat ólom mindent kifizetett. A gentleman bajtársak, a kiknek vesztett fogadásokkal tartozott, mind félre ugranak mellőle, nehogy a vére rájuk frecscsenjen, s másnap mindenki azt mondja: «Szegény Oszkár! de kár érte! Vajjon kinek tartozhatott?» A halálnak nem akad gazdája.

– Holmi apró iparos árjegyzéken kívül, a mi a tárczájából fedezve lett, semi tartozása sem volt a grófnak. Én a rámbizott összeget visszahoztam, nem akarom magamnál tartogatni. A paripákat is elhoztam magammal. A gróf halála órájában végrendeletet tett, s a grófnőt nevezte meg általános örököséül.

Tehát még ő örököl férje után! Milyen ironia!

Az elmondottak után ismét fölébredt egy alvó szörnyeteg a grófnő lelkében. A gyanu, a féltés. – Hátha nem is igaz a nagy veszteség, a miért most nem jelentkezik senki? Hátha az a nemes gyopár vezet a rejtély titkára?

A sértett becsvágy legtovább élve marad az emberben. Corday Sarolta levágott feje, a hóhér arczulütésére még elpirul.

– Nem hagyott semmi levelet maga után a gróf? kérdezé az ügyvédtől, indulattól fuladozva.

– A végrendeletről szóltam.

– De egyébről?

– Meg kell mondanom az igazat. Volt egy lepecsételt levél az asztalon, de azon csak egy keresztnév volt.

– Minő keresztnév?

– A grófnőt úgy tudom Katharinának híják. – Nem az volt rá irva.

– Hát mi?

(A sárkány tüzet okádott már!)

– «Amelie»-nak volt czímezve.

(Aztán fejére zúdult a tenger.)

– Az a leányom neve.

Az ügyvédnek gyámolítani kellett a grófnőt, hogy a lábáról le ne rogyjon. Alig tudta a lépcsőn felvezetni a szobáiba.

Ott aztán leveté magát a grófnő a kerevetre és zokogott keservesen.

– Milyen igazán szerette őt!

Azután lassankint magához tért s letörlé a könyjeit.

– Hol van az a levél?

– Elébb hadd adjam át az összeget.

– A levelet kérem elébb.

Eleget tettek a szeszélyének.

Kezébe vette azt a finom vieux saxe papirra irott levelet, a koronás monogrammal lezárt borítékban s hosszan elbámulta a ráirt betűket.

– Milyen szép betűket rajzolt, mikor halni készült. Nem nekem irt, hanem a leányomnak.

– De most, kérem, vegye át az összeget a grófnő.

– Csak vigye ön vissza és tegye valahová letétbe. Ez az összeg ne égesse az én lelkemet többé. Tudok egy jó czélt, a mire fordítani lehet. Hirdettesse ön ki, hogy félmilliót kap tőlem, a ki az eltünt leányomat visszahozza.

– Hát a grófkisasszony nem ment kolostorba? kérdé bámulva az ügyvéd.

A grófnő előkereste a szekrényéből a leánya leveleit, a miben az rettenetes búcsút vesz az anyjától.

– Olvassa ön ezt.

Az ügyvéd egyeneslelkű ember volt. Nem birta felháborodását eltitkolni.

– De hát, grófnő, most jut eszébe önnek az eltünt leányát kerestetni?

– Eddig is nyomoztattam, de sikertelenül. Nem tagadom, rettegtem rátalálni. Irtóztam a gyalázattól. De most már nem törődöm semmivel. Találják fel akárhol, akárminő helyzetben; elbukva, eléktelenítve; csak hozzák vissza. Nem lehet annyi bűne, a mennyit az én gyászfátyolom el ne takarjon. Legyen ön segítségemre!

– Jól van, grófnő. Ha ez szilárd elhatározása, akkor adok önnek egy tanácsot. Ha a leánya oda szállt le, annak a tengernek a fenekére, a mivel önt megfenyegette, ott őt senki más meg nem találja, mint csupán a saját édes anyja. Akkor önnek kell a leányát felkeresni.

– Annak a tengernek a fenekén?

– Annak a sártengernek a fenekén.

… Az ügyvéd aztán elmondta az egész tervet, a mit a grófnőnek követni kell.

A grófnő ráállt, hogy felölti a buvárkészüléket.

És ahhoz valóban merész elhatározás kellett, hogy valaki ezt a tervet keresztül vigye. – Miről volt szó?

Egy fiatal grófleány meggyűlöli az előkelő társaságot, s abban legfőkép a hűtelen jegyesét és vetélytársnőjét, az édes anyját. – Boszút akar rajtuk állni és az egész társaságon. – Meg akarja gyalázni a családja nevét. – Nem is új találmány ez. – Egy herczegkisasszony, a ki családi controversiából kávéházi énekesnővé inaugurálja magát, s a herczegi czímert a harisnyájára hímezteti, a hol az egész világ láthatja.

Az ötlet bizarr, de egészen lélektani.

Meghurczolni a legfényesebb optimatesnevet a «mob», a «hanjagel» között. Összepárosítani a diadémot a phrygiai süveggel. Foghagymabűzt lehelni az ájuldozó haute-volée arczába. Van benne valami dæmoni elégtételvevés.

Azonban az eltünt leány levelében még ennél nagyobb fenyegetés volt. Ez már nem arról a «félvilágról» beszélt, a hol a fényes «nevet» bepiszkolják, hanem a hol már semmi «nevet» sem viselnek. Ez már az «alvilág», a mi a cafée chantantok podiumán is alul következik.

Az ilyen nagy kedélytévedésre már csak a pathologia ád magyarázatot. Hanem az ád. Ha egy angyal elbukik, abból egyszerre dæmon lesz. Ha egy vesztaszűz leveti fátyolát, a bajadér jön ki alóla. S ennek mind az idegszervezet az oka. Idiosyncrasia a neve. Gyakran előfordul a klinikán.

Abban tehát mind a grófnő, mind a jogtanácsosa megállapodának, hogy az eltünt leányt egy bizonyos világ sphæráján belül kell keresni. Abban a gőzkörben, mely parfümből és ser-zamatból, szivarfüstből és lámpagázból verődött össze.

A grófnőnek le kellett mennie Budapestre teljes incognitóban. Nem is vasúton, hanem «gyors parasztokkal».

Ott kifogadott egy üresen álló szállást, a hol a házmesterné szolgálta ki.

Férfiruhát öltött, a mi termetét nem árulta el. Egész deli gavallérnak nézett ki benne. A haját felbodorított fürtökben viselte. Nagyon hasonlított egy hegedűművészhez.

A budapesti főkapitányság azután adott a rendelkezésére egy ügyes és bátor detektivet, a ki őt az ismeretlen alvilág labyrintjában kalauzolja és megvédelmezze: ez volt «Reznek» úr.