A Bludár.

A waráng királyfiban egy második Hannibál veszett el. Mint az a púni hadvezér leleményes a tervezetben, gyors a kivitelben, a lehetetlenségek megoldásában szerencsés.

Miután a bevehetetlen mosszori várat, melyet a bosznyák király összes seregei hasztalan ostromoltak az elmult években, ravasz csel által elfoglalta, s a nemzetén ejtett gyalázatot megboszulta, nem kapta el a diadal mámora. Jól tudta, hogy minő tüzet rakott. El nem olthatja azt; – tehát szítania kell.

Rögtön a vár felgyujtása és az álomitaltól elkábult bogumil harczosok legyilkolása után elfuthatott volna bajtársaival együtt, a rabszolgákat is hagyhatta volna szétszaladni, még akkor senki sem gátolta. – De hová futni? – Haza, a maga nemzetéhez, a warángok közé? A felszabadított rabszolgák oda nem fogják követni, hogy újra rabszolgák legyenek s még büntetést is kapjanak régi uraiktól, a kiknek nyájait elhajtották s elvált feleségeiket elvették. – De a waráng fiuknak sem lesz tanácsos a saját városuk piaczán most megjelenni, mert az valóságos lázadás volt a waráng király ellen, a mit most elkövettek. Megrohanni egy szomszéd nemzet várát; azt elpusztítani, vérfürdőt csinálni benne, teljes béke idején, a Jehova parancsa ellen, a római pápa, és a magyar király és a raguzai köztársaság tilalmával daczolva. E miatt Dávid király minden bizonynyal le fogja üttetni a hőstett elkövetőinek a fejét, legutoljára hagyva a saját édes fiáét; vagy pedig ellenkező esetben, ha pártul fogja a mosszori hős fiakat, akkor háborúba keveri a waráng nemzetet a bogumilokon kívül még Raguzával és a bosznyák királylyal is, s abban az ő megfogyott nemzetének el kell pusztulni.

Tehát haza még most nem mehet. De itt sem maradhat. Tvartimir knéznek, ha a vazalljait összehivja, egész hadserege van, s annak ő ezzel a rabszolgahaddal, a rommá lett várfalak közt ellent nem állhat.

Vagy engedje magát egyik völgyből a másikba üldöztetni, mint a futó vadat, mint a kóbor zsiványt?

Messzelátó terveket főztek ők ki frater Aktæonnal a remetebarlangban.

Az a sziklaoduba száműzött asceta onnan a vizipatkányoktól látogatott nyirkos barlangjából olyan vakmerő álmokat virrasztott meg élő valósággá, a minők ha sikerülnek, az egész világot megfordítják sarkaiban, új szenteket adnak az égnek és a földnek; megváltoztatják a társadalom alakját, az erkölcsöket, a jó és a rossz közötti külömbség fogalmait, helyet cseréltetnek a fejek díszeivel, a hármas tiarát felváltja az «arany lánna», – tollkoszorút a főkötő, s a szarvakat a cserfüzér.

*

Kritikus. Ezt értse meg ember kommentár nélkül!

Szerző. Majd kiderül ez mind a vallatásnál.

*

A mosszori vár elpusztítása csak az első feladat volt. Elrontani a félelmes fészkét a patarénoknak, a kik a nagy tervnek leginkább utjában álltak, másvilágra küldeni a kolostorba zárt menyasszony eljegyzett vőlegényét, a kinek a jogáért Milenkát fegyelemben tarták; de ezen túl kezdődött még az igazi merénylet. Azok a vakmerő fiuk, a kik azt így merték elkezdeni, merik azt folytatni is majd a végső csapásig.

Kijönni a mosszori várból és hová menni? Ez volt a második ugrás.

A Bludár egy olyanforma erejű folyó, mint Magyarországon a Sajó, Tirolban az Inn. A mosszori völgyben három öles magasból szakad alá, szédítő meredek sziklafal aljából, száz lépéssel a vízesés alatt rögtön megcsendesül a rohama; mert a sziklameder fölfelé emelkedik, itt egy részét gátak közé szorítják, s zsilipekkel mérsékelve bocsátják a malmok, kallók kerekeire. A folyvást emelkedő meder mindig odább kényszeríti a folyamot tóvá gyülni, mely az egész völgyet átfogja; ezen alul aztán, közel tolt sziklakoloncz között, nyilsebesen vágtat a folyam alá, egy ujabb zuhatagot képezve, s onnan aztán folyvást haránt hanyatló mederben csattogva vágtat alá, félkörben körülkerítve az aranytermő hegyet, s a félkör átelleni oldalán éles padmalylyal mosva alá a sziklafalat; míg végre, alig ezer lépésnyire a kiömlése helyétől ismét berohan egy barlangba, mely folytonos mennydörgést bömböl vissza az örök zuhatagtól.

Hová lesz azután a Bludár folyam?

Frater Aktæon ezeket mondá Solomnak:

«A Bludár nem vész el a kősziklák ismeretlen mélységeiben; hanem utat tör magának a tengerhez. A hol ismét napfényre jön, távol, más hegyláncz völgyszakadékában, ott már más neve van. Bizonyosan tudom, hogy a Branta folyam azonos a Bludár folyammal. Gyakran találnak a brantavölgyi aranymosók egy-egy különös alakú merítő száphoz hasonló falapátot, a mit a Branta hozott le magával. Az ilyen lapátokat csak az aranybányák érczzuzóiban használják. Az tehát kétségtelen, hogy a két folyam egy, csak a neve lesz más. Azonban a Branta mégis kisebb, mint a Bludár. Ennek megint az a megoldása, hogy a folyam valamely barlangi tóban kétfelé szakad, s a kisebb ága valahol másutt tör magának folyosót egy más völgy felé. Ez az én patakom itt. Nem rég egy nehéz sulykot találtam a patakban, a minőt a czölöpök beveréséhez használnak, a nyelébe billoggal volt beleégetve a mosszori knéznek a czimere, egy keresztbe fektetett kard és kalapács. Ez is onnan jött hát. – A folyam nagyobb része a brantavölgyi szikla-amphitheatrumból tör elő. Az is egy olyan félkerek, bezárt völgy, mint a mosszori vár völgye. A külömbség csak az, hogy a Branta kitör a völgyből s a három tüzes szentek kolostora mellett elzuhogva, alá omlik a völgybe. Az a kolostor tehát semmi oldalról meg nem támadható, egyedül a Branta folyam szádán keresztül. Ezzel szemben van a sziklaablak, melynek üregéből a kisebbik anyád, Bravalla őrjöngő üvöltése verseng a habok csattogásával. Most csak egy olyan ember kell, a ki a lehetetlenséget kineveti.

– Az vagyok én, monda Solom. Bizd rám a többit.

S azzal neki indult a «lehetetlenség» legyőzésének, mint a mesék sárkányölő vitéze. Igazi «Hüvelyk-Palkó».

Mikor a Tvartimir csapatja megjelent a vár előtt, már akkor nem volt más választásuk a várat elfoglalt lázadóknak és a warángoknak, mint életre halálra védelmezni magukat. Az első rohamot a kétségbeesés erőfeszítésével visszaverték.

Ez első diadal után azonban megmondá a királyfi társainak, hogy tovább itt nem védelmezhetik magukat; gondoskodniok kell az elmenekülésről. Tanácsot tartott, s abba meghívta a felszabadult rabszolgák legvénebbjeit, s mint okos vezető, először az alsóbbaknak engedte magukat kibeszélni, nem futott előre a maga tervével, hadd jöjjön elő kiki a maga bölcsességével.

A legöregebb bányász azt ajánlotta, hogy követet kell küldeni a knézhez és tudatni vele, hogy az asszonyok, leányok, gyermekek életben hagyatnak, ha a knéz a várbelieknek szabad elvonulást enged s hitével fogadja, hogy nem üt rájuk, akkor ezt a népet élve megkaphatja; ha ellenben nem áll rá az alkura, akkor itt a szeme láttára fogjuk az asszonynépet, a gyermekekkel együtt, a bástyafalakról aláhajigálni. Ezért volt nagyon üdvösséges, hogy a királyfi nem engedte a nagy vérengzés alatt az ártatlan asszony, gyereknépet leöletni, hanem maga bezárta őket a földalatti raktárakba.

– Úgy beszéltél, a hogy vén rabszolgához illik, monda neki Solom. Én azonban nem tudom könyörgésre összetenni a két kezemet, a mikor az egyikben kard van. S inkább bizom a pajzsomban, mint a bogumilok fogadásában. Ezek Istentagadók, se Istent, se bálványt nem tisztelnek. Esküvésüket kijátszszák. Nemde nem igérte-e meg nekem esküszóval a Verblud, hogy semmi porczikámat sem hagyja megsérteni, levágni? Aztán bele akart mártatni a forró szurokba. Ezzel az esküje nem lett volna megszegve, mert egy darabban maradok. – És aztán – én nem akarom a bogumiloknak sem az asszonyaikat, sem a gyermekeiket visszaadni.

– Hát mire akarod őket tartogatni?

– Azt is tudom.

– Tehát akkor törjünk ki egy éjjel zárt csapatban, mondá a waráng fiuk legidősebbike. Középre fogjuk a magunk asszonyait, s keresztül rontunk a megszálló ellenségen.

– Rossz tanács, felelt rá Solom. Nem hallgattatok-e rá, hogy odalenn az erdőben folyvást fürészelés nesze hangzik. Itt úgy szokták a várból kirohanó ellenséget fogadni. Az erdőben átfürészelik a szálfákat, s mikor a mi csapatunk az erdő közepén lesz, egyszerre ránk döntik az erdőt. Beszélt nekem ilyen dolgot az apám. Mikor a tengeren túl harczoltak a görög császár zsoldjában, a ravasz szeldzsukok így rontották meg a warángokat; ha akkor annyian ott nem vesznek a rájuk dűlt erdő alatt, most nem laknánk mi itten.

Átlátták, hogy bizonyára erdő ellen nem lehet harczolni, ha az is beleártja magát a csatába.

– No hát mit tudsz te?

– Elmenekülünk a Bludáron.

– A Bludáron! Szörnyedt fel e szóra apraja nagyja a volt rabszolgáknak. Nem azon! Az a poklokba visz alá. Soha ember, a ki annak az utján elmegy, a napvilágot többet meg nem látja.

– S én azt mondom nektek, hogy a Bludár nem megy a poklok mélységébe; se a föld alatt nem vész el, hanem előtör egy más völgyben, a hol boldogabb világ van: jobb emberek laknak. Ezt nekem egy szent ember mondta el.

– Ha szent volt, bizonyosan igazat mondott; erősíté az öreg rabszolga. De gondold meg vezér, hogy a Bludár itt a szabadban is hogy végzi folyását. Egy helyen megáll: az ember azt hinné róla, hogy valami sima tó az, pedig dehogy az, csak tükre sima, alul orsómódra csavargó örvény az, melybe ha valami beleesik, mint a csiga úgy sodorja alá, s a fenekét nem találni sehol, majd megint neki lódul, s akkorát esik, mint egy torony. Bizonyosan a föld alatt is ilyen utat követ. Ki merne erre tutajjal rászállni? S ha volna is belőle kijárás, más ország-világban: annyi sok nép mivel élne odáig? A hegy nem terem kenyeret, csak követ.

– No hát majd lemegy valaki közülünk hirmondónak a Bludár barlangjába s az elmondja, hogy mit látott, mit tapasztalt. Mondá Solom.

– De hogy jön az vissza? Még a pisztráng sem tud a zuhatag ellenében felfelé úszni, nem hogy ember tudna.

– Hát én megmutatom, hogy tudok. Ki jön velem segítő uti társnak?

Erre a szóra mind elhuzódtak mellőle. Még a rabszolgák vénje sem tartotta magát eléggé vénnek erre a vállalkozásra.

– Inkább a knéz huzasson karóba, úgy haljak meg, mint hogy a sárkány barlangjába leszálljak. A vasorrú bába lakik ott a két leányával, a kiket vaslovakká változtat.

Senki sem akart társul menni vele.

Solom a háta mögé nézett. Ott kuporgott becsülettudó némaságban az ő esküdt hitestársa, Darinka a rabnő.

– Te csak eljösz velem?

Darinka felugrott erre a kérdésre s odaborult a királyfi vállára.

– Bizony veled megyek én, ha a vizi hüvelvényekkel kell is viaskodni.

– No hát kisérőm már van, a kitől izenetet küldjek vissza. Halljátok meg a módját. Egy tutajt készítünk négy darab fenyőgerendából; két vaskarika lesz a végében, a mikben meg lehet fogózni. Ezt hozzá kötjük egy hosszú kötélhez: annak az egyik végét megerősítjük a parton a czölöpzethez. Viszünk magunkkal egy kecsketömlő borsót; annak nem árt, ha megázik: abból táplálkozunk. Azután szurokfenyő hasábokat, a mikből fáklyákat hasogatunk, hogy a sötétben világunk legyen. Ti idekünn a kötelet bocsátjátok, a míg mi a tutajjal elérjük a barlang szádát, akkor hurkot vettek rá s nem eresztitek odább. Mikor aztán egyikünk vissza akar jönni, azon a megfeszült kötélen víz ellenében is szépen felkapaszkodik a parton állók segítségével.

– Hát aztán ha a tutajt elhagyod, hová fordulsz? kérdé az öreg.

– Az az én eszem dolga. Láttam én már több olyan barlangot, a min keresztül folyik valami víz. A folyam mély medret mosott abban s nem tölti meg a padmalyáig. Aztán vannak keményebb kövek, a miket nem tudott kimosni, azok kimerednek belőle, partokat, hidakat, gázlókat talál az ember. Bocsássatok utánuk egész szál deszkákat, azok majd fennakadnak a sziklák közt; s azokat mi kifogjuk, magunkkal viszszük. A hol a folyam zuhataggá törik, ott áthidaljuk a deszkákkal, úgy kerüljük meg a veszedelmes helyet. És azután, ha egyszer egy olyan helyre találok a barlangban, mely elárulja, hogy ott már jártak valaha emberek hajdani időkben, ott én hátramaradok s a Darinkát vissza küldöm a tudósítással. Ha a régi emberek járni-kelni tudtak a föld alatt, akkor mi is tudunk.

Ez a biztatás egészen felmelegíté a rémülettől elhült sziveket.

Mindenki emlékezett rá, hogy hallotta valaha hirét nagyapáitól kőfejszékkel harczoló embereknek, a kik barlangokban laktak.

– Az alatt ti készüljetek el a vándorútra, a mi meglehet, hogy soká fog tartani. A mi gabonát, hüvelyest kaptok, mind bőrtömlőkbe tegyétek, ökrök, birkák húsát füstöljétek. Ha mind ez elfogy, még akkor sem vész a nép éhen. Tudjátok, hogy a Bludár tömérdek pisztrángot, potykát hord magával, a csendes tavaiban teknősbékák tanyáznak. Ezeket odalenn is megtaláljuk; mert hiszen ide is kész felnőtt nagyságban kerülnek a sziklából kiömlő vizzel együtt. A Bludár maga eltart bennünket, ha minden egyéb kárba vész is. Mindent azonban, a mi csak fából van, a bányákban, kallókban, malomban, még a czölöpöket is vágjátok ki s ereszszétek el a viznek. A gerendák meg fognak torlódni egy-egy szükebb sziklatorkolatnál, s ott megtaláljuk őket. Majd hasznát veszszük. Azután készítsetek apró tutajokat, a melyek csupán két-három, legfeljebb négy ember számára valók, hogy azokon fekve is elférjenek, ha meredeken rohan alá a víz, vagy alacsony padmaly alatt tör keresztül. Kötél legyen elég, a mivel egyik tutaj a másikhoz legyen fűzve kellő távolságban, hogy egymáson segíthessetek. Aztán a mi aranyat, ezüstöt zsákmányoltunk, azt öntsétek meg, s formáljatok belőlük karpereczeket az asszonyok és leányok számára; a férfiaknak pedig készítsenek sárgaréz kösöntyüket, hogy mikor egy új országban ismét megjelenünk, lássa az idegen nép, hogy szabad emberek vagyunk és nem üzött szökevények.

Ez az utolsó szó adta meg az igazi lelkesedést. Karpereczet viselhetni a csuklókon, a hogy szabad emberek szokták. A rabszolga a nyakán viseli az örvöt. Egy ilyen czifra bohósággal rá lehetett őket venni, hogy úgy viseljék magukat, mint nemes emberek: kövessék a fejedelmüket hiven s ne féljenek se földi ellenségtől, se földalatti rémektől.

– Oszd ki parancsaidat. Vezess, a hová akarsz.

Solom legelőször is csapatokra osztá az embereit: a bányászokat, a kohómunkásokat, az érczzuzókat külön csapatokba. Mindegyiknek más-más feladat jutott. A bányákból minden czölöpzetet kihordani, az épületeket szétszedni, tutajokat elkészíteni; mások dolga volt fegyvert kovácsolni, faltörő eszközöket készíteni, aranyat, ezüstöt, rezet megönteni, köteleket fonni, lánczokat egybe forrasztani. Még az asszonyoknak is akadt dolga: az eleség elkészítése az ő feladatuk volt. Solom kiszámította, hogy meddig kell az élelmi szereknek kitartani.

«Ma Boxiohu ünnepe van: a páska ünnepére el kell jutnunk a földalatti uton abba a másik völgybe, a hol új világ van. Lehet, hogy hamarább is oda érünk; de akkor is várnunk kell és meghuznunk magunkat a földalatti rejtekünkben, a míg az ünnepnap el nem érkezik. Így igértem meg annak a szent embernek.»

A rabszolgák vénje a fejét rázta erre, öreg volt. Több esze volt, mint a gyerekeknek szokott lenni. Másként nem is hitták, mint a «nagyfejű». Hiszen neveik nincsenek a rabszolgáknak: azokat csak úgy szólítják, hogy «te ripacsos, te csámpás, te kancsi, te finta, te suta!» de asszonyaik neve, a míg fiatalok: «te kis szuka!» ha megvénültek: «te vén banya!»

Tehát a «nagyfejű» ezzel a bölcs észrevétellel akasztá meg a Solom királyfit.

– Az ám, uram. De hogy tudod te meg oda lenn a föld alatt, hogy hány nap mulik el fölötted? Nem virrad ám ott meg soha. Nincs ottan toronyőr, a ki elkiáltsa magát: «hajnal van, szép piros hajnal!»

Csak nevetett erre a királyfi.

– De van ám olyan őr, a ki az éjszakát megjelenti: «éjjel van, szép sötét éjjel!» ott vannak a denevérek. Ott lóggnak egész raj számra, lábaikkal egymásba fogózva a barlang padmalyán, a míg a nappal tart s mikor jön az éjszaka, akkor felbomlanak, kirepülnek a szabadba. Nekik akkor áll a világ. A sötét éj az ő pártfogójuk. És a mint a hajnal első kaczagása feltünik az ég alján, jönnek nagy visitozva vissza a földalatti sötétségbe: «jön a fény! a csunya, rút napvilág!» Ezek lesznek a mi napszámlálóink.

A «nagyfejű» csak elbámult ennek a fiatal legénykének a bölcseségén. Bizonyosan lidércze van ennek!

Azonnal hozzáfogtak hát a munkához. Fenn a még folyvást égő várban csak a waráng fiuk maradtak, őrködni, hogy a megszálló ellenség alattomos rohammal el ne foglalja a bástyákat. Nehányan közülök éjente kilopóztak az ellenséget kikémlelni. Úgy tudtak hasmánt csuszva előre hatolni, mint a gyík. Azzal a hirrel tértek vissza, hogy az ellenség a tulsó völgyben táboroz s nem készül az egyszer megkeserült roham megújításához. Lehetett odalenn folytatni a menekülési előkészületeket.

Solom királyfi azonban, a mint a dolgozó csapatoknak a saját vezéreik által kiosztá a munkát, a maga eszével összekötözte erős fűzfagúzszsal a négy rövid fenyőgerendát, melylyel a barlang szádáig le kellett ereszkedni. Nem vitt magával más uti társat, mint a Darinkát. Nem tudom, a mai világban melyik menyasszony állna rá az ilyen nászutazásra, ha a vőlegénye hivná.

A tutaj a vizen hánykódott már. Oda volt a hátuljára kötözve a kecskebőr-tömlő a borsóval, sok napra való élés. Azonkívül még szurokfenyő hasábokat vittek magokkal. Két szekercze és két vashegyű rúd, a tulsó végén keskeny lapátvéggel volt az uti készülékük, amaz az övbe dugva, ez a kézben. Minden öltözetük egy czombtakaró bőrkötény.

Solom elébb megmérte a barlang távolságát az érczzuzó gátjától, a honnan el kellett indulniok. Kitalálta ő a mérnöki tudományt is furfangos eszével. Hosszú fonalat kötött egy nyil vesszejére, s ezt ellőtte a barlang nyilásáig. Akkor aztán a fonállal visszahúzta a nyilat, s megmérte singgel a fonalat. Épen ilyen hosszú kötélre lesz szükség, a mely a tutajt a folyam beömléséig ereszti; azt a kötelet az érczzuzó kelepének a korongjához kötötték, a mely aztán egészen a folyam sebessége szerint gombolyítja azt le a tutaj után.

A vakmerőknek nem kellett még elbúcsuzniok társaiktól, hisz még a visszatérésre van mód a kifeszült kötélen, mely a tutajt tartja. Mostani merész leszállásuk az ismeretlen világba csak arra való, hogy hirt adhassanak az ittmaradtaknak a felől, hogy a folyamásta labyrinth mentén lehet-e emberjárható utat találni? Hátha korábbi ottlakóknak is akadnak még valami emlékére?

Solom és Darinka rászálltak a keskeny tutajra.

– Te állj az elejére, monda Solom a másik gyermeknek, a csáklyával igazíts, ha sziklának futunk, én kormányozok.

S azzal neki ereszték a gyarló járművet az árnak.

A Bludár harsogva, csattogva zuhogott alá a sziklapadok lépcsőin, s tajtékzó hullámgerinczeket vetett, a hol magasabb csompók állták utját, egy-egy kimeredő kőszörnyeteg hátán kétfelé szakadt, s aztán a túloldalon ismét egymásba omolva a két ág, mély forgatagot képzett, az a kis forgácsszilánk ott a középen azzal a két emberalakú hangyával csupa játékszer volt halhatatlan istenségek egyikének.

Egy kanyarodónál hirtelen ledobta a hátáról a felzökkenő tutaj a Darinkát. Hanem a Solom gyors kézzel kapta el a víz alá merült gyermek kontyát s egy lökéssel visszadobta a tutajra, mint egy macskát.

– Egészségedre, parányim! szólt a prüszkölőnek nevetve. Ez is megvolt. Többször is lesz ez így.

Ő maga már bele volt tanulva ebbe a játékba. Az ő hegyeiknek is voltak rohanó folyamaik. Hányszor megjárta ő azokat, az anyja sütő teknőjében, a mit hazulról ellopott. Csakhogy ő már úgy úszott a víz alatt, mint a vidra. A waráng fiukat már a születésük órájában beledobják a hideg vízbe, s ki kell nekik belőle kapaszkodni, mint a kis kutyának, s a melyik két esztendős korában nem tudja felhozni a folyam fenekéről a beledobott kis pénzt, abból nem lesz megélni való ember.

Aztán nevettek mind a ketten ezen a kis kalandon. Azontúl Darinka jobban vigyázott magára.

A kötél hosszabbra volt mérve, mint a folyam útja a kallótól a földalatti torkolásig, a tutaj a két utazójával eltünt a sziklaüreg sötétjében az utána néző bajtársak elől s azután nemsokára megfeszült a kötél, mely visszatartá: azok ott vagy kikötöttek, vagy leestek a mélységbe.

Csak a kívülről betekintőnek sötét az a barlang, a ki benne van, égszinkéknek látja azt, minő a nápolyi kék grotta, s a folyam megtörő cseppjei olyanok, mintha kék tűz szórná szerte a szikráit.

A beszakadásnál meredek zuhatagot képez a folyam; ott tehát a tutajt magára kell hagyni, hadd tánczoljon alá, Solom és Darinka kiugrottak egy sziklára.

Az a szikla egy rengeteg nagy bazalt koloncz volt, mely a barlang bejárata előtt keresztben feküdt.

Solom figyelve nézett körül. Éles szemmel, éles észszel rögtön fölfedezett valamit, a mi biztató tájékozás volt ránézve.

Az a vízfenekén keresztbe fekvő koloncz fekete volt és nyolczszögű prizma-alakú, a barlang egész kőzete pedig szép fehér márvány, haránt czikázó veres erekkel, kívülről feketének látszott a tengő tarjagoktól és szürkének a zuzmóktól; de belül ragyogó fehér volt, melyet a csodálatos optikai szintörés kék zománczczal festett.

Ez a nagy kőkoloncz tehát nem eshetett ide a márvány közül.

Azt emberkéz szállította ide, messziről. Micsoda emberek lehettek azok! Talán óriások.

S miért volt ide téve az a bazalt oszlop?

Ez volt a sarkantyu, mely a barlang útjait megvédte, hogy a Bludár alá ne mossa azokat. Az örökké futó hullám üregeket nyaldos a mészsziklába, a márványrétegbe, de a bazaltot nem bírja megolvasztani.

Ez tehát annak, a ki az eszével is tud látni, utmutató a sötétben.

A barlangban széthasogatta Solom a magokkal hozott szurokfenyő hasábokat vékony karókra, s aczéljával tüzet csiholva, fáklyát gyújtott belőlük.

A mint széttekintett maga körül, azt mondá: «itt emberek jártak valaha».

Arról a szikláról, a melyen ő állt, kivehető lépcsőfokok voltak vágva lefelé is, abba a mélységbe, a hová a Bludár alá zuhog, meg fölfelé is a barlang oldalfalába, de hogy ezek hová vezetnek, azt az egy fenyőszilánk fényénél nem lehetett kivenni, a sötétség, mint egy kárpit, úgy takarta el a távolt.

Azok a lépcsők félember magasságnyira következtek egymás fölött, mindegyikre kapaszkodni kellett, a mi annál nehezebb volt, mert a sziklák csúszósak voltak a denevérek guanójától.

Ez a barlang dermesztő hideg volt a zuhatagtól.

– Megfagyunk itt! rebegé Darinka fogvaczogva.

– Majd találunk még olyan helyet is, a hol melegünk lesz. Buzdítá Solom. Csak jöjj utánam a fáklyával.

A mint az óriások lépcsőjén fölfelé haladtak, egy sziklafal állta utjokat, annak az alja kapubolt nyilást engedett, a melyen keresztül a folyam eltünt a föld alá.

Azonban Solom fölfedezte, hogy a nagy lépcsőzet nem végződik zsák-utczában, egy szikla-gulát megkerülve, előttük tátong egy folyosó nyilása, mely tovább vezet.

Hanem ebbe a folyosóba már nem lehet fennállva előre hatolni.

Eleinte csak meggörnyedve mehettek előre; utóbb már csak négykéz láb mászva. Itt a fáklyát is el kellett oltani, s sötétben haladni előre. Egy kötelet hozzá kötöttek a mindkettőjük derekán levő övhöz, hogy ha valamelyik a sötétben valami mélységbe találna lecsuszni, a másik felhúzhassa.

A folyosó hosszú volt, csak a mindig jobban felhangzó dübörgés jelzé, hogy a végéhez közelítenek, a hol ismét tág üreg nyilik.

Lassankint újra felemelhették a fejüket, a nélkül, hogy a padmalyba csapták volna, a folyam harsogása újra felhangzott a mélységből.

Itt Solom újra meggyujtotta a fáklyát.

S most már nagyobb volt a világosság, mint az elhagyott barlangban. Annak minden fala koromsötét, ezé pedig tündöklő fehér.

Egy cseppkőbarlang volt az, roppant kupolával, melynek boltozatáról óriási csapok csüggtek alá, míg alant bástyákat, tornyokat képezett a ragyogó stalaktit, másutt szörnyetegeket és kővé vált szenteket mimelve, az élő kő, mely fantáziája képeit előteremti. Egy csoportban csupa óriási csigák medenczéi voltak, olyan egyformák, mintha az igazi kagylós állat alkotta volna őket, azok is a kőtündér keze munkái, azokat is folyvást vájja és tágítja a felülről leeső meszes vízcsepp.

Alant pedig az óriási alabástrom terem fenekét elfoglalja egy kerek tó: felülről nézve egészen tejszinű a boltozat kristályos fényétől s miután e tó lassú körben forgó örvényt képez, közepén behorpadó köldökkel, annálfogva az egész visszatükrözött képet még nagyobbá teszi. Ezt a tavat a Bludár képezi, mely rézsut nyomul bele alulról fölfelé, fentebbi nyomástól erőszakolva. Ezen a tavon hát se uszva, se tutajjal keresztül hatolni nem lehet, mert a mi ennek a sodrába belekerült, az onnan partra nem szabadulhat, a víztölcsér alásodorja ismeretlen mélységbe.

Hanem azért van rajta keresztül út. Egy hatalmas márvány ívboltozat hidalja át az egész termet: valóságos ördög hidja.

Hogy az ős barlanglakóknak ez lehetett az átjárójuk a tó egyik partjáról a másikra, azt bizonyítják a hid felszinébe vágott haránt csatornák. Arra valók ezek, hogy a boltozatról lecsepegő mészvíz lefolyjon rajtuk, ott ne tömörüljön stalaktit csövekké, melyeken mezitláb járni nem volna üdvösséges.

Ez volt a második jel, mely emberkéz munkájára mutatott.

Solom megfogta Darinka kezét, hogy le ne szédüljön a keskeny ösvényről, úgy vezette át a tulsó partjára a tónak; a hidról ismét durván ábdált lépcsők szabálytalan fokokban vezettek alá egész a vízig.

A lég itt is fagyos volt, a tó szélén vékony jégkristályokat lehetett találni.

– Innen nekünk tovább kell hatolnunk, mert különben itt megfagyunk, mondá Solom.

De merre?

A tó partján kivehető volt a hajdani ösvény, mely a sziklába volt vágva. Csakhogy az évezredek alatt, a mik azóta elmultak, hogy az ősemberek itt keresték a világ urai számára való menedéket, a körben forgó örvény folyvást mélyebbre ásta tölcséres medrét, melyen át valahol másutt utat tör magának, s az örökké dolgozó cseppkő ragyogó alabástrom kárpitokkal takarta be a valahai barlangnyilásokat.

A tündérvilág kapuja be volt zárva a vakmerő betolakodók előtt.

– Keressük az utat! Itt kell annak lenni, mondá Solom, végig kopogtatva fejszéje fokával a cseppkő bálványokat. Egy helyen döngő hang felelt a kopogtatására.

– Itt van!

Az ám! De singnyi vastagságú kőfal nőtt már az elé, s azt át kellene törni.

Solom megkisérté azt a fejszéje fokával. A súlyos csapásokra olyan szépen zengett a megütött cseppkő oszlop, mint az orgona, de azt mondta vissza, hogy «nem szabad».

– Csak a feszítő vasam jönne már utánam! sohajta fel Solom a hasztalan fáradság után. Mondtam a fiuknak, hogy azt küldjék legelőször is utánunk, a nélkül nem érünk semmit.

Darinka minden didergése daczára elnevette magát.

– Hát te azt hiszed, hogy a faltörő vas tud uszni a vízben?

– Ha én akarom, hát az is tud. Csak várjunk, míg felbukkanik a vízből.

Azzal leültek a tó partjára, s elnézték, hogy eviczkél a halak serege a tiszta zöld hullámban. Gazdag éléstár lesz ez a menekülő hadnak. A Bludár, már mikor a mosszori völgyben kiömlik a hegyoldalból, húsz fontos pisztrángokat hoz ki onnan; lazacz, potyka egész rajjal jár benne ívás idején.

Egyszer aztán valami nagyobb tárgy is bukkan fel a vízből: egy gerenda. Ezt már a bajtársak küldték utánuk.

A gerenda szépen megtette a körutat a tó kerek partja mentén a víztől sodorva. Mikor a két kalandor közelébe ért, csáklyával kihúzták a partra.

Ebből legalább tüzet lehet rakni, ha itt rekednek.

Több gerenda is jött aztán; azokat is mind kifogták, egyet elszalasztottak, az aztán belekerült az örvénybe s egyenesen lement a víz alá, a mi különben a fának nem szokása.

– Ott jön! kiálta egyszer Solom, magasra ugorva örömében.

– Mi jön?

Valami párjával tánczoló gömbölyüség. Egy pár felfujt kecskebőr-tömlő, melynek csak a háta látszik ki a vízből. A míg a tópart mentét körülkerülik, az alatt egymással keringőt tánczolnak; a fogas pisztrángok seregestől kisérik s azon iparkodnak, hogy kikezdjék a bőrt.

– Ott uszik a vasrúd! kiálta Solom. Az a két kecskebőr hozza! Látod, hogy a vas is tud uszni!

S azzal elkezdett a cseppkőből letördelt darabokkal hajigálni az uszó tömlők felé, hogy a pisztrángokat elriaszsza tőle, ki ne likaszszák, a míg ide ér. Mégis csaknem bele czibálták a forgóba, s annyira eltérítették az utjából, hogy mire Solomhoz ért, már csáklyával nem lehetett elérni.

– Mégis az enyim lesz az, monda Solom, s a Darinka baltáját a kötél végére kötve, utána hajítá az uszó tömlőknek; a balta elfogta a szökevényt s a kötéllel partra húzták. Ott volt a várvavárt vasrúd, a mit megtanítottak az uszásra. Egy anyányi angolna úgy beleharapta magát a tömlő egyik csücskéjébe, hogy vele együtt partra került; azt szivesen vették, majd jó ebédet ád! Hanem elébb a hozzá való tűzhelyt kell felkeresni.

– Hát ki vesztené el a hitét? Ha már tüzelő fát és pecsenyét kaptunk; a tűzhelyt is csak feltaláljuk.

S hozzá fogtak a kemény munkához.

A faltörő kecskeláb a kősipok közé feszült, s taszítva, rángatva egyet ki tudott törni a többi közül. Azon belül volt egy sima kárpit, egy pár erélyes döfésre az is keresztül lyukadt, az a lyuk egyszerre süvölteni kezdett, s a fáklya lángját bekapta, majd eloltá a sebes légáramlat.

– Tartsad ide a kezed! Innen meleg jön ki, szólt örvendve Solom.

Darinka is érezte az ütött résen kitörő meleget.

Most azután megfeszített erővel folytatták a munkát. Még két pillért kidöntöttek helyéből az egymáshoz nőtt cseppkőzetből, azután egy katlanforma lyukat vájtak az elzáró falban, mely utoljára annyira tágult, hogy egy ember keresztül kuszhatott rajta.

Darinka bujt be legelébb az üregbe. Solom odaadta neki a fáklyát, hogy haladjon előbbre s hozzon hirt, mit talál?

Rövid vártatva visszatért Darinka azzal az örömhirrel, hogy egy tágas barlang van ide át, a miben meleg van.

Most azután Solom nekiállt a katlantágításnak, hogy az ő széles vállai is keresztül férkőzhettek rajta, s előbb beadogatva Darinkának minden magukkal hozott eszközt s a két kecskebőr-tömlőt vízzel megtöltve, maga is átbujt a felnyitott üregbe.

Azt a csepkőbarlanggal egy alacsony sikátor kötötte össze, de az olyan tágas volt, hogy két ember egymás mellett járhatott benne. A sikátor egyre magasodott és tágult, a mint a nagy üreg felé közeledett, a kitorkollásánál azonban el volt szükítve egymásra rakott ormótlan szikladarabokkal, a mik mesterségesen voltak egymásba illesztve, valódi cyclopi építés, csak a közepén a falnak volt egy kapuforma hézag hagyva. S az előtt feküdt tulnan egy nagy nehéz kőlap, ez lehetett az ajtó.

A barlang, melybe átkerültek, még sötétebbnek látszott, mint a bejárati üreg volt. A falai koromfeketék, s ezért nem lehetett a gyér fáklyavilágnál a terjedelmét kivenni. Solom széthasogatta az utána küldött gerendák egyikét s tüzet rakott belőle.

Melegedni is jól esett mind a kettőjüknek, ámbár ez a barlang nem volt olyan hideg, mint a többi; de a lobogó lángnál most már az egész barlang belsejét is szemügyre lehetett venni.

Egy óriási tojásdad amphitheatrumot képezett az, a mihez annyival nagyobb volt a hasonlatossága, hogy három karzat futott félkörben az egyik oldalán; mindegyik több, mint embermagasságnyira egymás fölött. Azokra feljutni tornázó ügyesség kellett.

– Te maradj a tűznél, mondá Solom Darinkának, húzd fanyársra a pisztrángunkat, a míg én körülnézek.

Azzal vállára vetve a vasrúdját, elindult a kémszemlére.

Az üreg valóban olyan nagy volt, hogy egy népcsalád ellakhatott benne, a boltozata oly magas, hogy még a tüzlobogványa sem mutatta meg a padmalyát; a padozata emberi munkával látszott egyenletessé téve lenni.

Ezt a padlatot azonban egész vastag rétegben fedte a tengeri csiga, különösen azok a tekeredett nautilus fajok, a mik a fejlábuak (cephalopoda) hüvelyei.

Az áttört bejárattal szemben ismét egy olyan nagy kőtáblára bukkant Solom, mint a milyen az ide vezető folyosó előtt feldöntve feküdt, ez azonban még fennállt, s egy másik sziklakaput látszott eltakarni. Solom megpróbálta a vasrudjával mozdítani rajta, de nem boldogult vele. Ennek az elemelésére több embererő kell.

Ebben a barlangban tehát valaha a tenger lakott. – De hát akkor az emberek mikor lakhattak benne? Az a cyclopi fal pedig emberi munka. De még eddig semmi más nyomát nem találta emberi kéznek.

Egy élő állat sem volt a barlangban. Akár hogy lobogott a tűz, egy denevér sem repkedett fölötte. Pedig Solom ezt szemelte ki nap és éjszaka bejelentőnek. Nem mennek ezek olyan mélyen a földalatti üregekbe. A teljes tökéletes sötétségben a denevér sem lát. Ide pedig az elzáró cseppkő kárpiton keresztül nem is jöhettek volna.

Azonban jól gondoskodott arról a természet; megérzi az emberi idegzet egész összesége, mikor van az álom ideje, mikor az ébredésé. (A míg a nagyvárosok idegrontó életmódja ki nem forgatja az Istenadta rendjéből; átélve az éjszakát, s átaludva a nappalt.) Különben a vakok hogy ébrednek fel, a kikre nézve nincs «szép piros hajnal?»

Mikor az éjszaka közelít, az embert a föld felé huzza a feje. Tudják azt a földalatti börtönök lakói s az éptestü ember szeme felnyilik napfelköltekor, ha csupa sötétséget lát is maga körül.

Miután hasztalan probálgatta meg Solom, újból visszatérve a kőajtóhoz, azt feszítő rudjával félredönteni, lábát neki feszítve, neki agyarkodva, földre dobta a vasrudat s odament a Darinkához, lekuporodott a tűz mellé.

– Elfáradtam és éhes vagyok.

– Halunk volna, de sónk nincsen.

– Láttam én valamit. Amottan egy sziklagödörben valami fehéret. Hátha só lesz?

– Oh te golyhó! Nem terem ebben az országban só. Úgy hozzák azt ide hajóval az óperencziáról.

– Épen ilyen a tengeri só, a mi a parti gödrökben hátramaradt, mikor a víz elpárolog róla.

– Ugyan hogy jött volna ide a tenger vize?

– Odamegyek, megkóstolom.

– Nem! Nem te! Hátha méreg. Majd én kóstolom meg.

Azzal felugrott Darinka a tűz mellől s nem hagyta magát utólérni; hamarabb ott volt a gödörnél, a melynek a fenekén látszott valami szürkés fehér por, felpattogzott kristályrétegekkel vegyest. Nem engedte Solomot hozzá nyulni, maga dugta bele az ujját, s aztán halálos kiváncsisággal érteté a nyelve hegyéhez. Hátha gyilkos méreg? Tele van ilyennel a sziklák mélysége. De ő már nem fél a mirenytől. Az a völgy, a miben ő növekedett, folyvást a mireny füstjével van tele, a kik azt beszivják, hozzá szoknak. Némely bányász megszokott mirenyevő, apró szemerkén kezdi, s mindig többet megbir belőle, egészséges szint kap tőle: ha abba hagyja, elpusztúl, összeesik.

– Ez só! kiáltá Darinka.

Hogy megörültek a felfedezett kincsnek!

Oh te örök gyógyszere a világnak! A mi nélkül nincs szerelem, nincs bátorság, se teremtő erő, se költői láng!

Most tehát a lakomához minden megvolt. El is fogyasztották. A maradékot a tűzbe dobták, pogány szokás szerint.

A szemeiknek nem kellett se denevérszárny legyezése, se homokóra figyelmeztetése, lezáródtak azok maguktól is. Solom végignyúlt a földön, fél karját a feje alá téve. Darinka meg a Solom mellére tette a fejét, meg sem mozdultak reggelig.

Odafenn az ezerlábnyi magasban a rigók fütyülése verte már fel az erdők csendjét, mikor Solom felébredt. Darinka még aludt. Solom szép csendesen felemelte az alvó fejét, s hogy az észre ne vegye a változást, alácsusztatta azt a lapos követ, mely a tűz előtt a nyárs végét tartotta, az még jó meleg volt. Darinka alhatott tovább. A tűzrakás hamvában még pislogott a parázs, annál újra meg lehetett rakni és gyujtani a máglyát. Solom hozzá fogott a barlang felkutatásához.

Az a hármas szikla-lonka (gallerie) várt reá, hogy beszéljenek egymással.

A mint a legelsőre felmászott, már akadt beszélő társa elég. Egy halom állatcsont. Többnyire őshyenák maradványai, a mostani Dabózák dédapjaié. A mint felturkálta a halmot, kovaszilánkokból hasított nyilakat talált közöttük; sőt egy hyena-koponyának a szemüregébe mélyen bele volt ékelve a tűzkőnyil hegye.

Ahogy tovább kutatott, lelt egy gömbölyű követ, a mit valaha gabonadaráló malomnak használhattak, azután több gömbölyű, középen átlyukasztott köveket, a mik arra vallanak, hogy hálók sulyai lehettek. És utoljára rábukkant a legnevezetesebbre, egy üst alakún kivájt medenczére, valami hajszállyukacsos kőből, hegyes fenékkel; a mi két sziklahasáb közé volt felállítva, úgy, hogy a hegyes vége szabadon maradjon. (Az ősemberek csak nem voltak tán olyan inyenczek, hogy szűrt vizet igyanak?) Még talányosabbá tette ezt az edényfélét a vastag szélébe fúrt gyüszünyi lyukak sora, mely körülfutott azon; s egyikébe a lyukaknak egy félig fehér, félig fekete kavics volt helyezve.

Ez már nem csak emberi kéz alkotása volt; de egy nagy talány, feladva a késő ezredéveknek.

Solom megszámlálta a karimába fúrt lyukakat, huszonnyolcz volt a szám. Mit jelent az a huszonnyolcz?

Egyik holdtöltétől a másikig.

Valami ötlött az eszébe.

A vacsorához, mikor jóllakának, vizet hoztak a szomszéd barlang tavából a két kecskebőr-tömlőben. Az egyik tömlő még tele volt vízzel. Leszállt érte, s a vizet beletöltötte a csúcsos medenczébe, a míg az a rovátkot elérte. A porózus kő rögtön elkezdett a csúcsos fenekén cseppeket keresztül bocsátani, a mik számlálva hullottak alá.

Solom felkapaszkodott a második szirtlonkára. Az is végtül-végig terítve volt olyan állatok csontjaival, a minők mai nap már nem léteznek; köztük legnagyobbak a barlangi medve koponyái, hatalmas agyaraival. Az állatkoponyák nehéz kövekkel vegyest hevertek szerte-szét; a legtöbb erős zuzást viselt magán, a lábszárcsontok ketté voltak törve. Egy medvekoponyának a fogai közé oda volt szorulva a beletörött obsidián lándzsavég, a mint azt ketté harapta.

De még emberi maradvány nem vegyült a csonthalom közé.

A harmadik lonka pedig olyan magas volt, hogy oda pusztán kézzel lábbal fel nem lehetett kapaszkodni. Solomnak elébb póczkot kellett összehordani az ott heverő kövekből, hogy elérhesse a szikla párkányát s aztán kezeivel és térdeivel felkapaszkodhassék rajta.

Mikor e harmadik karzatra is felkapott, a bámulat, a megrettenés elzsibbasztá a tagjait.

A lobogó tűz világánál egy messze bemélyedő roppant sziklakatlan tárult föl előtte, mely több száz embert képes volt befogadni.

S ebben az óriások alkovenjében egy egész halom volt emelve csontokból, olyan magas, hogy emberalak a tetejét el nem érte.

És ez a csonthalom már keverve volt emberi maradványokkal.

Mintha valami óriási irtóharcz végjelenete folyt volna le e helyen itt. Szörnyetegek, a mik egymástól vitatják a világ fölötti uralmat, medvék és beszélő állatok, két lábon járók, adtak egymásnak találkozót a sziklák sötét mélységében s marakodtak, míg egy élő maradt közülök, itt összeszorulva egy sziklaüregbe, az elesettek hulláira álltak az utánuk jövők, akként nőtt a halom mindig magasabbra; most azután ott feküsznek együtt, egymással összekeverve. Melyik maradt a győztes? Egyik sem. Kiveszett mind a két faj. Az ősmedve szintúgy, mint a hosszúfejü ember.

Azok a koponyák, melyek a csonthalom közt vannak, mind hosszukások (dolichocephalus); a homoktól a fejboltozatig kétszer olyan nagyok mint onnan az állkapocsig s hegyes kúpban végződnek.

Ilyen hegyes, hosszú koponyákból egyszerre hetet találtak Magyarországon a Tisza medrének szabályozásakor. Egész más emberivadék volt az, mint a mostani; ezek nem mesterségesen, gyerek állapotban hegyesre lapított fejek, hanem valóságos emeletes homloku koponyák, a minők természetjátékul sem jönnek többé a világra.

S a halomra roskadt csonthalmaz között ott lehetett látni a hatalmas kőfejszéket, a szarvasagancsból élesített dárdahegyeket, az obsidián késeket, a mikkel a hosszúfejü ember fát vágott s magát a karmokkal és agyarakkal ellátott fenevadak ellen védelmezte. Némelyik kőfejsze ott hevert a medvekoponya mellett, melyet összezúztak vele.

Solom megdermedve állott meg a lelet előtt.

Kevély, hetvenkedő, elbizott legény volt, de a mikor ez óriás csontokat, e rengeteg koponyákat halomban látta maga előtt, meghült benne a vér. Ha ezek ismét elevenek lennének. Ha most neki is fel kellene állni annak a csonthalomnak a tetejére s folytatni a harczot a minden oldalról rárohanó szörnyetegek ellen. Minő ordítás lehetett az, a mikor azt a csonthalmot építették, minő csattogása a sulyos kőfejszéknek, minő jajkiáltás, emberi, állati üvöltés egybekeveredve.

Zugott a két füle, e pokoli harsogás kavargott az agyában.

Egyszer aztán megszólalt valami hang, attól is megijedt. – Elfeledte, hogy nincs egyedül. – A Darinka énekelt odalenn. – Felébredt, s eszébe jutott az a dal, a mit reggelenkint szokott énekelni, mint a madár az erdőben.

Madárdal a föld alatt! Pacsirtaének a csontok vermében.

Ez a hang visszaidézte Solom lelkét az élő világba.

– Darinka! kiálta a sziklakarzat magasáról alá.

– Hát te hol jársz? kérdezé Darinka.

– A más világban. Jer ide hozzám.

Hanem Darinka kisebb volt, mint ő, nem érte fel a kezeivel az első párkányt sem.

Solom aztán leoldá a dereka körül tekert kötelet s lehajitá neki. Annálfogva aztán felhuzta magához, egyik karzatról a másikra.

Megmutogatta neki a szörnyű leletet.

Darinka még jobban megijedt, mint Solom az első pillanatban.

– Jaj! ha ezek a szörnyek még most is élnek itt a föld alatt s mi rájuk bukkanunk. Ezek minket megesznek.

Solom megnyugtatá a remegőt.

– Ne félj tőlük. Nem maradhatott meg ezeknek az ivadéka sem. El kellett pusztulniok minden ijasfiastól. Látod ezeket a különös csigákat itt a csonthalom körül. Ezek csak a tengerben laknak. Itt valaha a tenger járt, az minden élő állatot kiölt innen, ha még olyan óriás volt is. Mi csak a csontjaikkal fogunk még találkozni idelenn.

«Disputa.»

Kritikus. De már ennek a paleontologiai magyarázatát csakugyan szeretném megszerezni, ha drágán is. A dolichocephalus emberfajt nem akarom kétségbe vonni. Láttam magam is egy példányát doktor Lenhosséknél, a könyvét is olvastam a tudós doktornak, a mit erről megirt, a tizennégy érdemrendet is láttam, a mit ugyanannyi potentáttól kapott a homo dolichocephalus craneologiájáért; hanem azt nem értem, hogy mi módon került ez az ősember az ősmedve és az őshyena társaságába, hogy a csontjaik egy rakáson vannak? Melyik hitta oda a másikat? De végkép nem értem aztán, hogy egy olyan barlangban, a hol a homo és az ursus lakott, mit kerestek a tengeri csigák? hogy kerültek ezek oda?

Szerző. Ha türelemmel tetszett volna lenni, ugyanezzel a kétséggel akasztá meg Darinka Solomot. Ő is épen azt kérdezte a királyfitól, hogy ugyan hát mi módon kerültek így egy rakásra a tengeri és szárazföldi állatok? A mire Solom azt felete, hogy «Kis galambom! Én te neked erre most megfelelni nem tudok, mert inkább hagyom a fejemet kivülről betörni, mint hogy belülről törjem magam. Hanem én azt szoktam, hogy mikor így nem tudok valamit kitalálni nyitott szemmel, hagyom akkorra, a mikor a szemem be lesz hunyva, s álmomban kitalálom szépen. Várd el a holnapot, akkor megmondom, hogy hogyan álmodtam meg?»

– Így felelt Solom a Darinka faggató kérdésére. S miután az özönvíz előtt történt eseményekről még eddigelé egykorú irott adataink nincsenek, ennélfogva mi sem tehetünk egyebet, mint hogy várjuk meg, mint fogja e rejtélyes katastrophát megálmodni a waráng királyfi.