A Solom Álma.

A napot (fekete, földalatti napot) betöltötte a nehéz munka. Rést törni az átjáró üreg szájára fektetett nagy sziklaajtón, miután annak a ledöntése nem sikerült.

Időközben a testi táplálékra is kellett gondolni. Solom visszakúszott az elhagyott cseppkőbarlangba. Ezúttal igen érdekes társaságot talált ott egy rakáson. Egy csoport teknőczöt. Azok a Bludár tömpölyeinek állandó lakói, s szeretik a sötétséget. Egy párt lefülelt közülök, a többi elszaladt. Amazokat leadogatta Darinkának, a ki nagyon megörült a drága pecsenyének, odahaza ezt a finom inyenczséget csak az uraság számára volt szabad halászni. A teknősbéka bőjtös eledel: hús, a ki úszik: tehát hal.

Ime két napra el voltak ismét látva. A föld alatt is van éléskamra. Folytatták a munkát fáklyafénynél. A sziklatörésnél jó szolgálatot tettek az őskori kőfejszék, egyet éknek, másikat sulyoknak lehetett használni. Mikor mind a ketten el voltak fáradva, az azt jelentette, hogy éjszaka van. Odafenn az első lonkán a szűrőkő medenczéjéből aláhulló víz egyre pergette a lefolyó perczeket. Megint úgy aludtak, a hogy a mult éjjel; egymás mellére nyugtatva a fejüket. Hanem ezúttal nem volt a Solomnak olyan csendes álma, mint a megelőző éjjel, egyre öklelt és rugdalózott, s olyanokat ütött a Darinka hátára, hogy csakúgy nyekkent bele, a mit ez igen jó néven vett; hisz férj és feleség voltak – törvény szerint s az asszonyt ütlegelni ennél a nemzetnél a házas élet gyönyörűségei közé tartozik. Már az is nagy kegyelem, ha a férj megengedi, hogy a hitves a lábánál összekuporodva alugyék.

Mikor Solom ismét megérezte a reggelt, első dolga volt felszaladni az első lonkára s megtekinteni a szűrőkövet. Az akkor hullatta az utolsó cseppjeit a bele töltött víznek a két koloncz közé.

Most aztán kitalálta Solom, hogy mire való ez a kivájt kő? Ez volt a barlanglakó ősembernek az időszámlálója. Mert annak is szüksége volt arra, hogy a napok betöltét megfigyelje. Ez a szűrőkő az őse a mi chronometereinknek.

Solom elébb megtöltötte a medenczét ismét szinültig vízzel, s a tarka kavicsot egy lyukkal előbbre helyezte, csak azután költé fel alvó társát, gyöngéd tenyércsapásokkal kőkemény tagjaira.

Darinka, a mint az ökleivel kitörülte az álmot a szemeiből s a pattogó tűz világánál meggyőződött róla, hogy ismét a földalatti Isten világában van, rögtön azt kérdezé Solomtól, gyermeki kiváncsisággal, «no hát megálmodtad-e a hosszúfejüek meséjét».

– Meg, szegényt! felelt Solom. Kuporodj ide mellém, mindjárt elmesélem.

– Jaj! csak borzasztó ne legyen.

Solom elkezdé az álom meséjét.

«Hol volt, hol nem volt; mikor még egészen más világ volt, a «Zágon» Isten azon gondolkozott, hogy kit tegyen ennek a világnak az urává? Először megpróbálta a «nagy» medvével, az hatalmas termetű állat, két talpán jár, fára is tud mászni; derekasan ordít; de nincs semmi ész a fejében. Azután megteremtette a «nagy» majmot az «obesiánát», ennek már esze is van, négy keze is van; de ez meg nem tud beszélni, ez nem parancsolhat a többi állatoknak. A Zágon Isten pedig olyan állatot akart teremteni, a melyik ő vele beszélni tud, és ő neki áldozik. De hogyan teremtse ezt meg? A sárkányt megteremti a posvány, a táltost a forgó szél, a vizi hüvelvényt a tenger, a lidérczet a hulló tűz; de ki teremti meg a beszélő embert? A Zágon Isten tehát készített agyagból egy alakot, kezekkel, lábakkal, jól megnyujtott fejjel, s azután segítségül hivta az üstökös csillagot. Ez az Isten lelke. Mikor ez olyan közel jön a földhöz, hogy beleütődik, akkor ez a tüzes lélek egy új teremtésnek ád életet, a milyen még eddig nem lakta a világot. Így teremtette az embert, a hosszufejüt.

– Ezt te mind most álmodtad?

– Nem. Ezt az anyámtól hallottam. A régi papjaink beszélték eképen az ember teremtését. – Ez a faj aztán elszaporodott, sok családot alkotott, de csak akkor vette észre a Zágon Isten, hogy elfelejtett neki olyan körmöket és agyarakat adni, a milyeneket a medvének adott. E miatt nem hogy az új ember lett volna ura a világnak, de ő lett az egész világ üldözöttje, egy állat sem félt tőle; bölény felöklelte, medve megtépte, vadkan megkergette; kénytelen volt az öklei számára fegyvert keresni: a kőből készített fejszét, buzogányt, azután a barlangokban keresett buvóhelyet, menedéket a porontyainak. Ekkor támadt egy hatalmas, nagy király a nemzetségéből, a kinek a neve volt Kaján. Ez föltalálta a nyilazás mesterségét. Hogyan lehet nagy távolból az ellenséget elejteni? gyorslábú vadat futtában megsebesíteni, erősebb állatot gyöngébbnek legyőzni. Ez a nyil, ez a kézíj megtette őt a világ urának. A Kaján nemzetsége diadalmaskodott sűrű harczaiban a medvék és dabózák rusnya fajzatai fölött, s lehuzta azoknak a bőrét, és a saját testét takarta be vele. Ebbeli nagy büszkeségében elhatározta, hogy királya, a nagy Kaján örök emlékére egy halhatatlan művet fog alkotni, a miről azt, míg a világ világ leszörökké megemlegessék: egy óriási barlangot, a mely egyik hegy lábától a másikig tör keresztül. Úgy törték, rakták, tágították, rovátkolták a Bludár mentében, a sziklák kebelében ezt a rengeteg nagy barlangot egy emberöltő időn keresztül. – Azonban ez alatt a hosszúfejüek a hatalmukat, a melylyel őket a Zágon Isten felruházta, gonoszul használták. A nyilaikat nem csak a fenevadak ellen fordították; hanem a saját embertársaik ellen is. – Megölték a maguknál gyöngébbet. És miért ölték meg? Azért, hogy megegyék. Az erősebb ember megölte a gyöngébbet, azért, mert jó izű volt a husa.

– De ezt csak álmodtad már? kérdé összeborzadva Darinka.

– Nem bizony. Ez mind igaz; mert az anyám mondta. A hosszúfejűek emberevők voltak. «Ejnye!» kiálta fel, ezt látva a Zágon Isten, «ezt ugyan megbántam, hogy megteremtettem! Nem kellett volna neki ilyen hosszú fejet csinálni, abban lakik a nagy gonoszság!» S azzal fogta magát, rázudította a tengert a földre. S az özönvízzel elseperte az egész ivadékot. Eddig az igaz történet. Ezt elhiheted. Ezt minden ember tudja, a ki csak valaha pappal beszélt. Most következik az én álomlátásom, a mi az éjjel a szememre szállt. Úgy jött, mintha én volnék a Kaján királynak a legkisebbik fia, tizenegy bátyámnak legifjabbik öcscse. Épen nagy diadalútról kerültünk haza a királyi palota barlangtermébe s tartottunk nagy áldomást a velünk hurczolt foglyok véréből és konczaiból.

– Huh te, hogy tudsz ilyen csunyát álmodni?

– Azt én. Emlékezem rá, hogy én is egy ilyen szép leánynak a fehér…

– Jaj! ne mondd tovább! félek tőle!

– Hiszen most már én nekem is a hátam borsódzik bele, ha visszagondolok rá; de mikor odaát voltam a hosszúfejű világban, csak olyan örömet éreztem én azon, mint mikor az ember egy szép fehér hattyut lelő röptében. Az is de szép állat! Hanem azért jó a husa! Aztán ellenség volt. Selypített. Egy egész nemzetség volt, mely az «r» betüt nem mondta ki, hanem «ly»-et hangoztatott helyette. «Ezért» megérdemelte bizonynyal a kiirtást. Leöltük az utolsó gödölyééig. Aztán megettük őket. Ez nekünk gyönyörűség volt, nekik pedig dicsőség, így a vérük megmaradt embervérnek, a husuk emberhussá vált; nem lett belőle féregabrak. Én voltam a legszebb királyfi, nekem jutott a legszebb csemege.

– S ez azt csemegének mondja.

– De most is számban az ize.

– Ne mondj már több ilyen bolondot! Mi lett azután?

– Hát azután a nagy tüzet égni hagytuk, a nehéz kőtévőt a barlang két nyilása elé támasztottuk s akkor elfeküdtünk a tűz körül a leterített medvebőrökre, az asszonyok a lombból vetett ágyakra és elaludtunk. Nekem úgy tetszett, mintha az egész barlang ingana, rengene alattam, ez is jól esett, azt hittem, ringatnak. Hát egyszer csak nagy földrengető csattanás riasztja fel az egész alvó népet. Az egyik kő-tevő, (az a melyik most is a földön fekszik) magától bedült, s arra mi valamennyien úgy éreztük, mintha a barlang padlata egyszer erre, másszor arra hajlana lefelé úgy, hogy a tűz körül fekvők majd az egyik, majd a mási oldalról gurulnak a parázs közé. Aztán meg egy nagy darab kőszikla zuhan alá a magas padmalyról a máglya közepébe s azzal szétrugja a tüzet, szerte szórva mindnyájunkra a parázshalmot. Erre mindannyian felugráltunk s menekültünk az első lonkára. A barlangban szerteszét repült üszkök egy pillanat alatt meggujtották a sok száraz almot, a medvebőröket, úgy hogy lángba borult minden. Ha az bele talál kapni a felhalmozott száraz fába, a mi hasábokban feküdt toronymagasan a barlang mélyében, mind odaégünk. Éreztem, hogy süti a testemet a láng, a hajam pörkölődött.

– Jaj! fuss hát onnan a tűz közül!

– Hiszen csak álmodtam, te golyhó! Csak az apám, a nagy király nem vesztette el az eszét. Hatalmasan ordítá el magát! «Arrarerrerrirrirorrorurrur!»

– Hajh te! Mit tesz az?

– Ez azt teszi, hogy szaladjon minden ember a tüzet oltani, kobakkal, kecskebőrtömlővel hordjanak vizet a külső tóból.

– Okos ember volt az a te álomapád. Vajjon hogy hivtak téged akkor?

– Volt is akkor nekünk nevünk. Mindenkit annak hivtak, a milyen volt, «pirók», – «pufók», – «orros», – «agyaras», – «pisze», – «suta», – «balog», – «kesely», az asszonyokat «szemők», – «emős», – «üsző», – «boglyos». Neve csak az egy királynak volt «Kaján». Meglehet, hogy azt is a jó tulajdonságaiért kapta.

– No hát eloltottátok-e a nagy tüzet?

– De nagyobb bajunk lett annál. A tóhoz küldött embereink nagy hamar ijedten rohantak vissza, kiabálva: «harraherrehirrihorrohurru!»

– Hát az mit tesz?

– Azt, hogy nyakunkon a medvék, meg a dabózák! Hirtelen helyre akarták állítani a feldült sziklafedőt a barlangnyilás elé! de már nem vala idejük hozzá, mert a sötét folyosóból nyakrafőre tódult elő egymás hátán keresztül kapaszkodva, a sok bozontos fenevad, iszonytató ordítással, a mi még most is a fülembe cseng.

– De hát hogy jöhettek azok ide? Hisz azoknak nincs tutajuk, hogy a Bludáron leereszkedjenek.

– Hát hiszen épen ez volt a Zágon Isten boszuálló csodája. A tenger hajtotta őket ide. A tenger kicsapott a partokon felül, a legmagasabb hegyek tetejéig, s visszafelé hajtotta a Bludár folyót ugyanazon a barlangfolyosón át, a mit az magának a hegy alatt ásott, egész odáig, a hol a tengerbe ömlik, s erre valamennyi barlangi medve, sokatevő, halottásó vadállat, a kiket a visszatóduló víz odujából kizavart, uszott az áradó vízzel együtt, a merre az nyomta fölfelé, az egymásra következő barlangokon keresztül, míg utoljára a szomszédunkban levő cseppkőbarlangig eljutott. Itt világosságot látott maga előtt, mely az égő barlangból terjengett, medvefővel azt gondolta, hogy az ott «napvilág» s mind odarohant, nagy dühvel s elzárta előlünk a menekülést.

– Jaj ti szegények! Mi lesz belőletek?

– Mi felfutottunk az első lonkára s hirtelen kézbekaptuk a tegzeinket, lándzsáinkat s azzal elkezdődött a végső irtóharcz a két fenevad, az ember és a medve között. Alant a lánggal égő barlangban a szőrös vadak sem maradhattak, el kellett nekik foglalniok a felső lonkákat, a meztelen vadaktól. Ebből támadt az ádáz haláltusa, a melynek nem lehetett addig vége, a míg valamennyi ki nem adja a páráját. Eleinte könnyű volt a védelmünk, a dabózákat kivégezni elég volt a nyil is, s a felkapaszkodó medvének a fejét bezuzta a kőfejszénk, mielőtt a körmét, fogát a husunkba vághatta volna. Azonban a barlang torka egyre okádta az utóbb tóduló szörnyetegeket, s azok nem sokára az elesett társaik testhalmazára hágva elérhették az első lonka szélét, úgy hogy nekünk fel kellett menekülnünk a második lonkára. Ott ujra kezdtük a védelmi harczot; de már a nyilaink elfogytak, a lándzsáink kőhegyei beletörtek a medvék agyaraiba, közelről kellett velük harczolnunk, buzogánynyal, kőfejszével, szijon csóvált szegletes kövekkel. Ez alatt meggyulladt maga a barlang hátuljában felrakott magas farakás, s nem sokára tetőtől talpig lobogott, recsegett, mint egy égő torony, magasan bevilágítva a barlang sziklaboltozatának meredező csompóit. A sütögető tűztől még dühösebbekké lettek a mi bősz ellenfeleink, a bundájukat perzselte a rájuk hulló zsarátnok. Nekik is fel kellett jutniok a védelmet kináló sziklagádorba, ha meg nem akartak sülni. Végre kénytelenek voltunk a harmadik, a legmagasabb sziklafokra felmenekülni, a hová csak lábtókon juthattunk. A mint ezeket felvontuk magunk után, a medvék ellen nagyon erős állásunk lett; ők a sziklapárkányt, még ha egymás hátára kapaszkodtak sem érhették el, míg mi őket felülről lezudított kövekkel agyba-főbe verhettük. Az asszonyok hordták a köveket.

– Hát én nem voltam melletted?

– Csak te maradhass! S ne kivánkozzál oda, a hová nem hivtak. Nem sokára megjelent egy harmadik küzdő fél a csatatéren, a ki mind a kettőnknek ellensége, s mind a kettőnknél erősebb.

– Vajjon ki lehet az?

– A tenger. Az alulról felnyomuló özönvíz, mely a barlangi állatokat idáig kergette, még magasabbra áradt; betöltötte a cseppköves üreget s onnan aztán a folyosón keresztül kezdett beömleni a barlangba. Az első dolga az volt, hogy a barlang aljában égő tüzet egyszerre kioltotta. Csak a magas farakás égett még. De mi még akkor sem vettük észre, hogy a tenger jön ellenünk; mert a víz szine úgy el volt lepve állatok hulláival, hogy mi csak azt láttuk, miként emelkedik a barlang feneke, az egymáson heverő vadakkal, tengeri csigákkal, hinárral terítve folyvást magasabbra? Elébb az első lonkát takarja el, majd fölemelkedik a másodiknak a párkányáig. Ekkor már rémülve vettük észre, hogy a bejáróinknak a kapujai egészen elsülyedtek valahová. Egyszer aztán erővel tört keresztül a zuhatag a folyosó nyilásán, harsogva s arra elkezdett az egész hullatömeg sebesen forogni az örvény sodrától, a hogy annak a másik tónak a vizét látjuk orsózni.

– No ugyan nem szerettem volna ott lenni!

– Én sem mennék még egyszer oda. A vízár egyre emelkedett, s a mint a második lonkát is meghaladta, az ott tomboló medvéket is felvette a hátára, azok a vízzel együtt emelkedtek fel egészen mi hozzánk, a míg a párkányunkat elérték. Ekkor aztán elkezdődött a végső haláltusa közöttünk. Ember és fenevad összeszorulva abba a legfelső üregbe, a hol azt a csonthalmot találtuk. Ember és vadállat ordított, üvöltött, egyik sem különben, mint a másik, a kőfejszék csattogtak a kemény koponyákon, az asszonynép sikoltott, a haldoklók hörögtek, a tűztorony recsegett, a tenger csapkodta a sziklákat, s a sziklák rázkódtak. Fogyott az élet. Egyre magasabbra nőtt a hullahalom; egyre feljebb hágott a vízár, már csak az a halom állott ki belőle, megvetve a hosszúfejűek és a medvék testeiből. Annak a tetején harczolt még egymással a két fajzat maradványa. Ott láttam magam körül eldülni a tizenegy bátyámat, kőkéseiket a megölt ellenség szivébe merítve, ki őket is megölte. Ott roskadt össze előttem a Kaján király maga, iszonyún szétmarczangolt testtel, de még egyszer fölemelkedett fektéből, hogy a kőfejszével még egyet üssön a leterített ellenfél fejére. Azután egyedül maradtam. Minden halott volt már körülöttem. A tenger a lábamat locsolta, a mint nemzetségem hulladombján álltam. Az égő farakásnak csak a hegye lobogott még a körben forgó víztükör felett. «Hát én velem senki sem jön megküzdeni? Hát én mire maradtam itt egyedül?» Erre a felkiáltásomra egyszerre felbukkan a víz alul egy roppant nagy medve, nem olyan, mint a többi, ez egészen fehér s a feje keskenyebb. Ah, ez az én párom, ez van nekem szánva.

Nem kerestem se fejszét, se dárdát, puszta kézzel, kitárt mellel vártam be, s míg az engem rettentő karjával átölelt, hogy agyonszorítson, én a torkába dugtam az öklömet s megragadtam a nyelvét, hogy kitépjem.

– Jaj, hogy nem lehettem én akkor melletted.

– Hiszen ott voltál. Mikor legjavában folyt a nehéz harczom, te meg belemarkoltál az üstökömbe s addig tépásztál, a míg felébredtem.

– Igen bizony, mert a mit te ki akartál tépni a tövéből, az nem a fehér medvének a nyelve, hanem az én kontyom volt.

Erre aztán mind a ketten nevetésre fakadtak, szép fehér fogsoraikat egymásnak mutogatva.

Erről a fogsorról valami jutott Darinkának az eszébe.

– Te hallod-e? Ha te annak az emberevők királyának a fia vagy, akkor én félek te tőled, hogy egyszer engem meg találsz enni.

– Bizony, mondok, hagyá rá Solom; magam is úgy érzem néha, mikor sokáig nézek rád, hogy szeretnélek megenni, meg is tenném, ha valamit nem fogadtam volna! elkezdeném a szádon. A Darinka össze is szorította az ajkait azonnal.

Kritikus. És e szerint szerencsésen a nyakába varrtuk a jámbor Solom királyfinak az egész paleontologiai megfejtést. Azonkívül gazdagítottuk a világtörténelmet egy præhistoricus katastropha adataival, a nyelvészetet pedig egy özönvíz előtti idiomával, melyben egyedüli magánhangzó az «r» betű.

Szerző. De kérem «h» betü is volt benne. S ki tudja, hova tökéletesítették volna még a nyelvüket, ha az akadémiájukat felállíthatják?

– De már most lássunk a dolgunk után, elég volt a mesemondásból. Hozd a fejszét, én meg a vasrudat.

S hozzá fogtak egyesült erővel a kőlap tovább töréséhez. Délig rést törtek benne, akkorát, hogy át lehetett rajta bujni. Ki mondta meg nekik, hogy dél van? bizonyára a gyomruk; nincs olyan toronyóra, a mely annál pontosabban elverje a déli tizenkettőt.

A mint kipihenték magukat, összeszedték a szerszámaikat, élelmi szereiket, s átkusztak az újon tört résen.

Hosszú, haránt lefelé hanyatló sikátor nyilt meg előttük, mely messze elvezetett zeg-zugos futásban, jobbról is balról is oldalnyilásoktól megszakgatva, melyek a járatlan kutatót könnyen megtéveszthetik. A hajdan járt utat azonban meg lehetett ismerni arról, hogy a falai kormosak voltak, az itt járó-kelők fáklyái füstjétől. Ez jó vezető volt.

A napszámláló követ nem volt szükség magukkal hozniok, mert hiszen a felvilágban levő társaiktól megtudják, ha megint összekerülnek, hogy hány nap mult el földalatt járásuk óta, arra az eszközre majd csak akkor lesz szükségük, ha mindnyájan ide alant lesznek.

A tekervényes sikátor messze elvezette őket a hegyek belsejébe, siket, hangfullasztó oduk tömkelegébe, a hol egészen elvesztették a Bludár földalatti zugásának neszét.

Darinka aggódott, hogy el talál fogyni a szurokfenyő hasábjok, s akkor hogy találnak vissza? Vékonyabb szilánkokra hasogatták azonnal a fáklyáikat. Az élelmi szerük is fogytán volt már, csak a száraz borsó járta.

Egyszer aztán úgy tetszett Solomnak, mintha, a földre fekve, távoli morajt hallana.

– Közeledünk hozzá. Mindjárt megkapjuk a Bludárt, s ott aztán lesz fa is, meg teknőcz is, majd sütkérezünk, vendégeskedünk ott.

A moraj egyre hallhatóbb lett, a folyosó, mely eddig szikkadt volt, elkezdett nyirkossá lenni, a tetejéről lecsüggő cseppkő a fejeiket fenyegette, egy éles szögletű kitérőnél aztán megcsapta a füleiket egyszerre a mennydörgő zuhaj, a mit a Bludár támaszt oda alant.

Milyen örömrivallással üdvözölték a keresett jó ismerőst! Futottak feléje, hogy minél elébb meglássák. S hogy megijedtek tőle, a mikor meglátták.

Nem egy barlang; egy egész földalatti tájkép tárult fel előttük, szétnyilt sziklafalak, egymásba illő csompókkal és vápákkal, bérczszigetek, félredült tornyok, s azok között a zuhogva, harsogva vágtató szilaj folyam.

Mindjárt a völgy elején volt egy kerek tómedencze, miként az első barlangban; csakhogy ez nem képezett körülforgó örvényt, közepén bemélyedő orsója köldökével, hanem inkább magasra felbugygyanó dombot. Egy hegy, egy gúla – vízből. A mint a felülről nyomott folyam sziklabörtönéből egyszerre kitör elemi erőszakkal, s két ölnyi magasra túlemelkedve a medrén, a tó közepéből szétküldött hullámgyűrűit egymásután paskolja a part szikláihoz, alámosva azokat egyre mélyebben s azután egy keskeny teknőbe szorulva, a kilőtt nyíl sebességével vágtat odább, iszonyú zuhajjal omolva alá fenekét látni nem engedő mélységbe.

– Te, galambom! mondá Darinka, a mint a bámulattól magához tudott térni, ezen a folyón emberek át nem kelhettek soha.

– Rajta nem, de alatta talán? Szálljunk csak le a mélységbe.

Az őslakók gondoskodtak lépcsőkről, egymásra hengerített sziklák: nem lépegetni, de fölkapaszkodni valók, egész addig a völgyfenékig vezettek alá, a melyet a magasból alárohanó folyam tajtékká tört habjaival elborít.

És Solomnak jó sejteme volt. A százlábnyi magasból alárohanó folyam, a kirugó sziklapárkányról ívtöredékben omlott alá, messze elválva a meredek sziklafaltól. Ámde az egész völgyfenéket alatta sűrű köd takarta a porrátört víztől.

Ki mer e félelmes ködbe leszállni, hogy az átjárót keresse? Nem fölötte, hanem alatta a haragos folyamnak; fittyet hányva az ő egész felséges haragjának!

– Gyujtsunk most két fáklyát, mondá Solom. Te az egyikkel maradj itt a parton, én a másikkal leszállok a ködbe s keresem gázlót.

S azzal fogta az egyik fáklyát s neki ment a láthatatlannak.

A fáklya perczegett a ködtől, a mint leszállt bele, de nem aludt el. Csak annyit látott mellette, a mennyit egy lépéssel átgyőzhet: egy-egy fekete követ, mely a vízből kiáll; hanem azt megtalálta minden lépésnyire: rakott ösvény volt itt «Themzetunnel». Egyszer csak azt vette észre, hogy a köd elhagyja s a tulsó part sziklái merednek fel előtte. Átjött a vízesés boltozata alatt.

Most aztán inte a fáklyával Darinkának, hogy ő is jöjjön utána.

A Darinka is megtalálta az utat.

– Jaj te! holyannak láttalak! Szörnyüködék Darinka, a mint Solom felsegíté a sziklapartra. Ha én azt el tudnám úgy mondani! Mikor a fehér ködben, a víz mögött jártál. Mintha valami tündér volnál; mintha fényes holdudvar vett volna körül, s annak a közepett szivárványos volt az arczulatod azután, hogy bementél a vízboltozat alá, s azt a fáklyáddal bevilágítottad. Talán ilyen lehet a templom, a miben az Isten lakik.

– Hát én épen olyannak láttalak téged, mikor te jöttél a vízesés alatt keresztül.

S aztán, hogy mind a ketten olyan tündér formának látták egymást, összeölelkeztek.

– De már most siessünk. A fákat kell megtalálnunk, a miket társaink odafenn a folyón leusztattak. Azoknak valahol fel kellett itt akadniok, fa nem marad a víz alatt.

A Bludár kanyarulata miatt csak a balparti sziklákon lehetett tovább hatolni. A folyam csupa zuhatagokban esett alá.

A völgy aljában aztán a tágas barlang egyszerre két részre vált. A boltozatról egy bástyaszerű oszlop nyult alá a szikla fenekéig, s az a Bludárt két felé osztotta. A bal ágnak jutott a keskenyebb szakadék, a jobb ágban maradt a folyam testesebb része. Ezért a baloldali ösvény kinálkozóbb volt. Azt már meg lehetett győzni könnyű tutajjal is; annak a mentén lehetett gázolva követni a sziklafolyosót.

– Ez nekünk baj! mondá Solom, mert ha idáig jutunk a népeinkkel, azok mind kapni fognak rajta, hogy a könnyebb járatú ösvényen jussanak ki a szabadba. Ez a sekély víz pedig nem oda vezet, a hova én akarok eljutni; ez a remete barlangjának a völgyébe visz. A nagyobbik ága a Bludárnak a Branta folyó, az vezet engem a «tüzes szentek» kolostorához. És én megesküdtem, hogy addig nem nevezem magamat férfinak, se mástól nem hagyom annak neveztetni, a míg a kisebbik anyámat börtönéből ki nem szabadítom. Addig tacskó legyen a nevem! s a férfiu, a kit tusára hivok, az asszony, a kitől csókot kérek, azt felelje: «eredj kölyök! törüld meg az orrod!»

Már erre a fogadásra a Darinkának is át kellett látni, hogy a folyam szélesebb ágának a futását kell nekik megtalálniok. És fát még mindig nem találtak, hogy a fogytán járó szurokfenyő fáklyáikat pótolhassák vele.

Még is csak átgázoltak a sekélyebb ág vizén a szélesebb barlang torkolatába.

Ott aztán a legelső kanyarulatánál a vízmosta üregnek nagy örömmel kiáltának fel egyszerre: «itt a gerendák!»

A barlangüreg e helyütt lapos volt, de széles; az egész üreget azonban úgy eltorlaszolta az egymás hegyére hátára tolt mindenféle fatömeg, hogy azon keresztül hatolni nem lehetett. A felbugyogó hullám egyre hányta ki magából az elnyelt czölöpöket, s a vágtató vízhát hordta őket a többihez. Azok odafent ugyancsak hozzá láttak a takarításhoz.

Megvolt tehát a fődolog, a tüzelőnek és fáklyának való.

– Az sem lett volna baj, ha a fáklyánk elfogy is, biztatá Solom Darinkát, az oldalamra tekert kötél földi gyantába van itatva, ez eltartott volna a visszafelé való útban. Nem indultam vaktában a veszedelemnek. De most lássunk utána, hogy mi tartja itt fenn ezt a sok úszó fát? Mert mi nekünk át kell jutnunk a folyam tulsó partjára megint.

Az pedig ez idő szerint lehetetlenség volt, a gerendatorlasz a barlang padlásáig elzárta az átjárást; a folyam alatta zúgott el, s ha egy gerendát elvettek a torlaszból, jött helyette a víztől hajtva kettő.

– Neked innen vissza kell térned a népünkhöz, mondá Solom, hanem elébb szerezzünk ennivalót az utadra.

Volt abban válogatás: csak meg kellett bolygatni a köveket, csoportostól jöttek elő azok a hatalmas dalmátiai rákok, a miknek akkora az ollója, mint egy kis gyerek-kéz. Nagy hamar tüzet raktak egy szikladöbörben s belehányták a rákokat, azok szép pirosra sülve jöttek ki a tüzkeresztségből; egy pár napra ismét el volt látva a herczegi pár istenadta apanagezsal.

– Te most végy magadhoz négy szál fáklyát, annyi eltart a Bludár szádáig; utasítá Solom a Darinkát; kapaszkodjál át a kötélen, s mondd meg a népeinknek, hogy jöhetnek utánunk bátran: itt elférnek valamennyien; de ugyan siessenek ide hozzám; mert az a sok gerenda, deszka, czölöp, a mit a Bludárba hánytak, itt ennél a szűk torkolatnál mind egymásra torlik, s ha itt elzárja, akkor úgy járunk, mint a hosszúfejüek jártak, hogy a Bludár megtölt lassankint minden üreget, s itt fulladunk benne. Hát csak siess.

A Darinka elbúcsúzott a királyfitól s neki indult magában megtenni a nehéz földalatti utat visszafelé.

Most aztán Solom egészen magára maradt.

A mint elgondolkozott az állapotján, rájött lassankint, hogy nemcsak az a veszedelem fog abból származni, ha itt a mosszori telepekből leúszó fák elzárják a víz lefolyását, hogy a felső barlangok megtelnek vízzel; hanem még az is, hogy a főágból elszorított víztömeg egyszerre mind a mellékágba fog tódulni; s akkor az a kis vidám patak, a mi a cadmæi sziklák völgyében végig csergedez, egyszerre hegyi zuhataggá alakul át, s az ő prófétáját ott remetebarlangostól együtt a tengerbe sepri.

Ezt a veszedelmet el kell fordítani.

Hozzáfogott a lehetetlen munkához: széjjelszedni az összetorlódott gerendahalmazt; szálankint, darabonkint kihurczolni a partra és rendes határba rakolni.

Sikertelen munka volt. Ha egy gerendát kiszabadított, a hullám hozott helyette kettőt. Azok odafenn egyre dolgoznak. Azok sokan vannak, ő meg egyedül. Még sem hagyta abba a munkát.

Arra is gondolt már, hogy felgyujtsa az egész fahalmazt. De akkor meg nem lesz később a tutajépítéshez való anyag, a minek szintén eljön a sora.

Mást gondolt ki.

Hadd nőjön felül a torlasz; ha alul, a vízszin alatt lehet a folyamnak utat szabadítani, akkor az áradás veszélye megszünik, hisz a víz magától felemeli majd az egész fatömeget, ha még olyan nagy is.

De miért nem emeli hát fel?

Valami akadálynak kell lenni a folyam medrében alant.

Gyakorlott buvár volt, annak nevelték; nem irtózott leszállni a víz alá; pedig tudta jól, hogy a víz fölött úszó gerendatömeg magához rántja az emberi testet, úgy, hogy odatapad hozzá s nem tud tovább úszni. Ez ellen biztosította a magával vitt vasrúd és a fejsze. Ezek lehuzzák a víz fenekére. Úszni nem lehet, járni kell a víz alatt.

Csak tapogatózva haladhatott. Sok időt nem tölthetett oda alant, mert lélekzetet venni vissza kellett térnie, s azt csak kerülővel tehette, feje fölött összezárultak a gerendák.

Ezen kellett legelőször is segítenie. Kitalálta a módját. Tüzet rakott a víz hátán uszó fahasábokon, a víz alatt azután megtalálta azt a rést, a hol a világosság az egymáshoz záródó gerendák hézagai között átszürődött. Az épen elég volt, hogy a fejét átdugja rajta, mikor lélekzetet szivni felbukik a víz szine fölé. Így aztán meg lehetett élni.

Lábai alatt kavicstalajt érzett, ezt a folyam hordta ide. Bizonyos, hogy az egész medrét azzal töltötte meg. Talán ebben akadnak fenn a gerendák. De ki állította azokat hegyükre?

Tovább tapogatózott a sötétben. A felső tűzvilág nem kisérte messzire.

Végre rátalált egy egyenesen álló czölöpre, mely egész a kavicstalajba volt elsülyedve. Ez tartja fel a torlaszt; legalább egy részben. Itt felemelkedhetett koronkint a víz fölé, ha lélekzete elfogyott: a czölöp rést hagyott. A mint újra leszállt a vízfenékre, a fejszéjét két kézre fogta s hozzásujtott a czölöphöz. Ki akarta azt vágni.

Mekkorát ijedt! Ütésére egy futó pillanatig világosság támadt a víz alatt. Mi volt ez? A fejsze nyele keményen megrugta a tenyerét, mintha kőbe vágott volna vele. Ismételte a csapást. A villanó fény ujra felszikrázott. A tűzkő és az aczél a víz alatt is szikrát ád. De hát tűzkőből van az a czölöp? Fának látszik és mégis kova. Az ujabb ütések ismételték a pillanatra világító szikrát, s annál kivehette, hogy két ölnyire e czölöptől egy másik mered föl a vízfenékből és azontúl ismét egy harmadik. Ezek itt hidlábak voltak!

A történet előtti korszak melyik évezredébe verhették azokat itt le emberi lények, kiknek minden eszközük az élesre köszörült kő volt? Az égerfaczölöp azóta maga is kővé vált a kövek világában.

Most már sietett kikapaszkodni a gerendák közül.

Úgy örült a fölfedezésnek, mintha egy csatát nyert volna meg.

Most már semmi kétsége sem lehetett, hogy a földalatti tömkelegnek biztos kijárása van.

A kik ide ezeket a czölöpöket leverték, azért hidalták ezzel át a földalatti folyamot, hogy a tulsó partjára átjárhassanak.

Óriások munkája volt ez!

Most már nem törte a fejét azon, hogy az uszó fatömeget feltartóztató akadályt elhárítsa. Hiszen ezeken a kővé vált duczokon keresztül hidat lehet majd építeni.

Hanem a fatömeg lassankint úgy elzárta az alacsony padmalyú ponort,1) hogy a Bludár szélesebb ága túláradt a partján s átömlött a keskenyebb ágába. Valószinű, hogy azért a fatorlasz alatt is elég víztömeg hatolhatott keresztűl, mert a barlang még sem telt meg magasabban vízzel, mint a hol a folyam ketté szakadása kezdődött.

Solom most már az időszámítással sehogy sem volt. A mióta a Darinkát elküdte, semmi rend sem volt az életben. Nehéz, fárasztó munka után elnyomta akaratlanul az álom. Az is rövid volt. A mint fölébredt, ismét a munkához látott. Hány nap, hány éjszaka mulhatott el azóta odafenn? Visszatalált-e Darinka? Jönnek-e utána hivei? Hátha azóta megrohanták a Bogumilok a várat, s leölték valamennyit?

Egyszer aztán következett valami hosszú idő, (nap volt-e vagy éjszaka? azt nem tudta) a mi alatt nem hozott a Bludár több deszkaszálat a hátán. Azért tetszett olyan hosszúnak ez az idő, mert az álom kerülte a szemeit. Annál jobban elővette a lelkét a kétség.

Vajjon kiszabadul-e innen valaha?

Elgondolta, hogy azok a nagy bérczek, a miken máskor vadakat kergetett, most mind a feje fölött feküsznek. Elővették az egyedüllét rémségei. A míg a Darinka itt volt, addig nem érezte ezt a szorongatást.

Dolgozni sem volt már kedve. Meghúzta magát egy oduban, s mereven bámult a sziklára, melyet a pislogó parázs megvilágított.

És egyszer aztán észrevette, hogy nincsen egyedül.

Az örök sötétségnek lakosai vannak!

Két vékony cseppkő csapja nyult alá egy kirugó szikláról, a két csap között egy pók fonta a hálóját. Egy fehér pók. Mit keres ez itten? És nem sokára jött egy fehér legyecske, beleakadt a hálójába, a pók elfogta, megkötözte, odujába vitte.

Hát még itten is van élet?

Ez a kis parányi állatkája a mélységes éjszakának visszaadta lelkének érczét. Hisz itten is Isten világa van!

Bódultan és gyermeteg észszel így okoskodá ki: hogy ha az Isten itt a mélység fenekén egy pókot és egy legyet teremtett, akkor Istennek itten kellett járni, s a hol Isten járt, ott embernek is el kell igazodni az ő nyomdokain. Kedve támadt az élethez megint. Lement a vízhez, keresgélni valami rákot, vagy teknőczöt.

És aztán kapott a vízben valamit, a minek jobban megörült. Egyet a hosszúfejű koponyák közül.

Először csak egyet, azután több is jött; a Bludár sodorta, hempergette őket alá.

Ezek a koponyák izenetet hoznak! Azt a hirt hozzák, hogy a hivek lejöttek már a barlangba, a csonthalmokat takarítják el arról a helyről, a hol pihenőt kell tartaniok.

No hát ezek a koponyák még tovább is fogják vinni az izenetet. Majd meglátja azokat a remete oduból az ott merengő próféta a patak megáradt vizében végig hömpölyögni, s arról megtudja, hogy az a varázs-kabala, a mit maga elé a homokba rajzolt, minden számában pontosan teljesül. Csak az utolsó van még hátra. Az lesz a legnehezebb, de az lesz aztán «minden a mindenekben».

Solom a feje fölött egy csillagot látott megjelenni és egy pacsirta énekét hallotta.

Csillag és pacsirta! Ezer ölnyi mélységben a sziklák alatt!

Pedig az volt. Darinka jött vissza. Az ő fáklyája volt a csillag. Az ő dala a pacsirtaének.