A Feltámadás Napja.

A mikor Onufriosz elküldé Frater Aktæont a cadmeai völgybe, azzal a szóval, hogy ott maradj «usque ad diem resurrectionis», nem értette ez alatt az itélet napját, mely solvet seclum in favilla, hanem csak a holnapi napot, a nagypéntekre következő szombatot, a mikor a délben megkonduló harangok hirdetik, hogy a Megváltó ime feltámadott!

Csak mellékes dolog volt ennek a vak engedelmességnek ama nyilvános próbája által az új keresztyén neophiták kedélyét ünnepélyes hangulatba hozni, hogy a midőn azt látják, mint hajol meg a főpap szava előtt az ő új királyuk, és látják annak a folytatását, a midőn a főpap maga egyenkint leölti magáról a fényes jelmezeket, a ragyogó efódot, az emblemákkal kihimzett casulát, leteszi a fejéről a drágaköves arany tiarát s felölti magára a fehérítetlen gyapjuból szőtt egyszerű palástot s aztán fedetlen fővel leborul a Megváltó ravatalának legalsó lépcsőjére, ebből megértik, hogy a mai nap világra szóló gyásznak és vezeklésnek a napja, a melyen minden igazhivő szigorú bőjttel és testi vágyainak megzabolázásával bizonyítja be, hogy levetkőzte a régi embert s az új embert öltötte fel.

És ez is igen fontos dolog volt. Mert azzal minden további sikere a merész kezdeményezésnek meg lett volna hiusítva, ha az új keresztyén nép azzal kezdi meg az áttérését, hogy az Idvezítő keresztrefeszítésének napján dobzódó dinomdánomnak veti oda magát.

De a nehezebb feladat az volt, hogy a hatalmas harczoló waráng nép legyen megnyerve Onufriosz és hívei számára. Még az «uskók» nép csak gyülevész; de a waráng már nemes vitézek nemzete. Ha Dávid király hűbéreséül áll Onufriosznak, akkor az megkezdheti a versenyt Róma ellen, a melyen már egyszer diadalmaskodott egyik elődje, I. Cajus dalmata pontifex.

A warángoknak még nem volt saját templomuk, mely nemzetük hatalmához méltó lett volna. A falakat felépítették ugyan már, de a felszerelés hiányzott. Még ahhoz majd egynéhány gazdag szomszédot kényszeríteni kell az ajándékozásra; oltárképeik sem voltak. Régi művészeik, a kik a hajdani Tyr istent, meg a Mokos istent ki tudták faragni és be is festeni, a magasabb művészetre már nem voltak alkalmasok; messze földre templomba járni pedig nem szerettek.

A Kadmus völgyét elzáró fensíkon volt az az őskolostor, melyet hajdanában István király építtetett, száz szerzetes számára. Ez volt egyuttal Onufriosz patriárka rezidentiája. Azok a barátok az ő hívei voltak. Az egész dalmata parton az volt a hit, hogy ők tartják a legszigorúbb fegyelmet. Kolostoruk falait csak a nagy hét utolsó napján hagyják el, hogy a hozzájuk sereglő híveket és zarándokokat processióban vezessék át a hegyeken keresztül a Brantavölgybe, s aztán fel a három tüzes szentek kolostoráig; a hol is a férfisereg kívül maradván a gyógyerejű tavon és kokojszáson innen, csupán a megnyitott templomajtón keresztül részesülhet a feltámadás pompájának szemléletében; de hallhatja az angyali éneket, mely a kivilágított mélységből áthangzik; míg végre az apáczák által emelt baldachin alatt előjön a metropolita főpap s áldást oszt a tó partján összesereglett hívekre.

Frater Aktæonnak volt az a feladata, hogy a warángokat rábírja arra, hogy a feltámadási magasztos ünnepélyre ők is csatlakozzanak a barátok által vezetett processióhoz. A warángoknak az egész új vallásban az nem tetszett csupán, hogy mindenféle gyáva jött-ment néppel összekeveredjenek, mikor az Isten elé mennek; ők, a mindig kevélyek. Náluk az előtt az volt a szokás, hogy az urak, a vitézek egész tölgyfaderékből faragtattak ki maguknak derék tekintélyes úri istent, s annak a neve volt «bálvány», a szolgák, a jobbágyok pedig faragtak maguknak hozzájuk méltó istenkéket, bot végére s annak a neve volt «balita».

A következő nap hajnalsugarai már ott találták Frater Aktæont remete barlangja előtt. A harangláb két dúcza közé volt kötélre akasztva egy nagy palatábla, azt ütögette két fakalapácscsal.

– Mit mívelsz most? szólalt meg a feje fölött egy mormogó hang. Dávid király közelített a magas sziklaúton a remetebarlanghoz.

– A kereplőt verem.

– A rigókat akarod vele elűzni a fügefákról?

– Nem. A Jézus Krisztus halálát gyászolom vele.

– Hát meghalt az Isten fia?

– De fel fog támadni halottaiból.

– Mondták ám a barátok az én népemnek is. Odahívták őket a szent koporsóhoz. Mind elmentek már.

– S te miért nem mentél velük?

– Mert nekem gyönge a hitem. Ide jöttem hozzád, hogy erősítsd meg.

– Jó helyre jöttél. Én világosságot adok a lelkednek s eloszlatom a homályát.

– No hát tedd azt. Mondd meg, csakugyan feltámad az, a ki már meghalt? a kinek a vére kifolyt, a szive megfagyott, a lelke elrepült?

– Bizony feltámad az, a ki hisz.

– És te mit hiszesz?

– Én hiszem azt, hogy az én Uram és Idvezítőm, Jézus Krisztus, Istennek egy szülött fia feltámad e mai napon.

– Mikor?

– Délben, mikor a nap délpontra hág.

– S hogyan tudod te meg azt, hogy a nap délpontra hágott?

– Megmutatja azt nekem ime e keresztnek árnyéka.

A kőkereszt körül huszonnégy koponya volt karikába rakva. Mindegyikre volt irva egy szám.

– Mikor a XVIII-ik koponyához ér az árnyék, akkor van dél.

A régi dalmatáknál esti 7 órával kezdték a napot s a déli órát tizennyolczadiknak számították.

– Akkor én a harangszóval fogom tudtul adni a világnak, hogy a Megváltó feltámadott és ezt a harangszót hangoztatni fogja az egész tengerparton minden campanile és a hol keresztyének laknak széles e világon, mindenütt ezt zengik: «Krisztosz voszkresz. Halleluja. Feltámadott a Krisztus!»

– Hát ha én is hinni fogom, hogy feltámadt a Krisztus, akkor annál igazabb lesz?

– A te hited csak tégedet idvezít; de az igazat igazabbá nem teheti.

– Tehát én is szeretnék idvezülni. Mondjad csak! Ha én most erősen hinni fogom azt, hogy az én Solom fiam, az én legkedvesebbik magzatom, a kit elfelejteni nem tudok soha; a kit a kegyetlen bogumilok megöltek: ismét feltámad, elém jön, épen, egy testben, a milyen volt, elevenen, s még egyszer felém nyujtja mind a két karját, hogy megöleljen, és hallani fogom a szavát, mikor kaczag; és a csókjának a hangját, mikor az anyját megöleli és az ijjának a pendülését, mikor a vadludat lelövi a magasból; – hát ha én ezt erősen hinni fogom: meg fog az történni?

– Bizonynyal, ha erősen hinni fogod, hát megtörténik.

A waráng király nagyon meglóggázta erre a biztatásra bozontos nagy fejét. Tovább folytatá.

– Mondjad csak. És ha azok az apák, a kik velem együtt búslakodnak az elvesztett fiaik miatt, hinni fogják erős hittel, hogy az ő fiaik még újra feltámadnak, a kiknek a fejei rég be vannak falazva a mosszori vár párkányába, a kiknek a tagjait szétdarabolták; hát akkor azoknak az elszórt csontjait valami kéz újra összeszedi s élő embereket csinál belőlük, lelket fuvall a szájukba, világot ád szemeiknek? Megtörténhetik-e ez?

– Higyjenek benne és meg fog történni.

Dávid király most egy keserves nagyot sohajtott. Igen halk hangon mormogta el az utolsó kétkedését.

– Hát ha ez mind lehető volna: megeshetnék-e az is, hogy az én szegény elűzött kisebbik asszonyom, az én Bravallám, a kinek halálhirét hozták a mult télen; a kinek a sírkövét is elküldtem a szent szüzek kolostorába, hogy állítsák föl a sírja fejéhez, – még ő is feltámadjon?

– Higyj benne és meglátod!

– De hát miért lássam meg őt? Miért kivánjam neki a feltámadást? Ha nem szabad őt szeretnem, ha nem szabad őt enyémnek mondanom?

– A feltámadás vissza fogja őt neked adni s megszünteti a tilalmat.

Dávid király kétkedve ingatta a fejét.

– Úgy beszélsz, mint a ki látja azt, a mi még láthatatlan. Hát meg tudja ember mondani, mikor nappal felnéz az égre, hol áll a kaszáscsillag? hol van a pásztorvezető? hol a fiastyúk? hol a sárkányszeme? Pedig ezek ugyan fényes csillagok, mikor éjszaka van. Hát azt, a mi holnap történik, hogyan láthatná meg halandó ember mai nap? Most én kérdezem te tőled azt. Hát te hiszed-e a saját feltámadásodat? – Nem sírverem-e ez az egész völgy itt előtted? Elől fal, hátul fal, szemben a tajtékzó tenger. – – S nem vagy-e te ennek a nagy sírnak a halottja? – Fiatal vagy, arczod piros, szemeid ragyognak és mégis olyan halott vagy, mint azok, a kiknek a fejéhez az örök kőszál oda van állítva. Hát a te számodra hoz-e a mai nap feltámadást?

Frater Aktæon nem felelt erre a kérdésre; hanem hozzá kezdett a két fakalapácscsal a kerepelés harmadik verséhez.

Mikor azt elvégezte, letevé a kalapácsokat a harangláb mellé s azt mondá a királynak:

– Meglátod: a hajnali kereplőverseket még én vertem el e helyütt; de a déli csengetyűszót már nem én fogom itten elharangozni.

Ezt olyan biztosan mondá, hogy Dávid király egészen megtért a kétségeiből.

Frater Aktæon leült a kereszt talpkövére.

– Ülj mellém! mondá a királynak.

E rövid meghivásra Dávid király egy kissé feldúzta az orrát.

– Ide ülhetsz szégyenkedés nélkül. Nincs az a királyi trón, a mely dicsőbb volna, mint az Idvezítő keresztjének zsámolya. – És mellettem is bizvást elülhetsz; mert én is lehetek egykor király, mint te vagy.

Ezt a merész állítást csakugyan szerette volna Dávid király kimagyaráztatni s helyet foglalt a remete mellett.

Fráter Aktæon aztán elővette azt a nagy kapcsos könyvet, s felolvasta neki belőle Sámuel könyvéből azt a fejezetet, a melyben leiratik, miképen keresé vala Saul a pusztában az ő atyjának eltévedt szamarait, s ezen foglalatossága közben talált reá a próféta, s azonnal felkéré őt az Izrael királyának.

– Sámuelnek hivták a prófétát? kérdezé a waráng király.

– És Saul épen Dávid királynak volt az előde.

– Annak, a kinek öt felesége volt? Ha irva van, akkor igaz. – Tehát ha te próféta vagy, és tudsz mindent, beszélj nekem valamit a fiamról. Mi történt vele azóta, hogy én nem láttam?

– A te Solom fiad hadakat vert meg, kincseket zsákmányolt, népeket vezérelt hegyeken és vizeken keresztül és megházasodott.

Erre hátba üté ököllel a mellette ülő prófétát a király.

– Eredj már! A három elsőt még csak elhiszem; de a negyediket mondd az odvas fának! Hiszen béka az még. A csikófogait sem hullatta el mind.

– Még is úgy van.

– S mifélét vett el? ha tudod.

– Magához méltót. A mikor eléd fog jönni, majd azt is meglátod. Fogadd olyan szivesen, mint Ábrahám fogadta Rebekkát.

Dávid király bámulva nézett a beszélőre. A warángok előtt ez a két fogalom «tréfa, hazugság» ismeretlen volt.

A mint igy beszélgetének, a távolban egy szerzetes alakja tünt elő a bokrok közül, ki a patak mentében közelített feléjük.

A út rossz volt, a patak egyik oldaláról a másikra kellett untalan átkapaszkodni a sziklákon keresztül, a szerzetes nem igen sietett: nagy idő telt bele, a míg a keresztig eljutott.

A kereszt árnyéka már akkor a tizenhetedik koponyát haladta meg s az alatt bőséges ideje volt Frater Aktæonnak felolvasni a bibliából a waráng király előtt Saul és Dávid történetét.

Az utóbbinál különösen megtetszett a királynak az ifju Dávid párharcza a Goliáthtal.

– No nézd! Ezt én is épen így tettem meg gyermekkoromban! Csakhogy én nem parittyával, hanem puszta kézzel hajítottam főbe a bolgár óriást.

– Ezzel is jobban hasonlítasz tehát a szent királyhoz, kinek nevét a keresztségben felvevéd.

– Hanem egy dolgot nem értek, kapczáskodék a puczér király az ő egyűgyű eszével. Hogyan lehetett az, hogy már az endori boszorkány is tudta azt a mesterséget, hogyan kell halottakat feltámasztani?

Frater Aktæon nem ért választ adni erre a balgatag kérdésre; mert a loholva közeledő szerzetes már az utolsó sziklafokról szállt le közelükben; ki is azonnal a saruit kezdte leoldani a lábairól. A mi a legnagyobb tisztességadásnak a jelképezése.

– Ez maga a gvardián, pater Andronikosz, mondá Frater Aktæon. Ismerem a hosszú szakálláról, melynek fele fehér, fele fekete.

Azzal odaunszolta a királyt, hogy járuljanak az érkező elé, s térdepeljenek le eléje és csókoljanak neki kezet; mert ez hatalmas szent ember.

Andronikosz épen olyan egyszerű durva szőrcsuhát viselt, mint Frater Aktæon, semmi jel nem mutatta, hogy feljebbvalója. Az egyik kezében volt egy hosszú, keresztben végződő pálcza, a másikban egy kobak.

Mikor mind a két térdeplő alak megcsókolta a kezeit, Andronikosz kenetteljes hangon szólalt.

– Üdv néked az Úrtól, oh király.

Erre Dávid becsülettudó modorban viszonza.

– Köszönöm. Elfogadom. S azt izenem vissza, hogy én is üdvözlöm az Urat.

– Nem neked szól az égi üdvözlet; hanem ennek itt! Mondá szigorú tekintettel Andronikosz. – Üdv neked János, uskók nép választott királya. A mi főpapunk, a pátriárka küld engemet tehozzád, hogy kihivjalak megpróbáltatásod verméből, és fejedelemmé fölkenjelek.

(Frater Aktæonnak az üté meg a fülét, hogy «pátriárka!» Tehát a zárdában még nem vették hirét, hogy Onufriosz II. Cajus pápa nevet hagyott magára erőtetni!)

Dávid királynak a bámulattól szeme szája nyitva maradt.

Tehát csakugyan megtörténnek azok a csodák – újból is, – a mik abban a szent könyvben irva vannak? S ez az ifju itt ezt előre tudta? hiszen megmondá, hogy így lesz! Akkor ez bizonyára próféta, a kiben az Úr szelleme lakik.

Elnézte, hogy keni fel a térdelő ifju homlokát a szives agg férfiu, diák mondásokat mormogva hozzá s mikor azzal készen van, így szól hozzá.

– Térj a te remete odudba, mint szerzetes és jöjj elő onnan mint király.

Még az is megtörtént Dávid király szemei előtt, hogy a mely ember a barlangban eltünt, mint kopott, szurtos remete, egy nyíl süvöltésnyi rövid idő alatt előtoppant onnan, mint ragyogó délczeg dalia.

Még ez nem volt olyan csodálkozásra méltó látvány, mint az, hogy az a hatalmas agg szerzetes, a ki az ifjut remetéből királylyá kente fel: ő maga térdein kúszva közeledett a kőkereszthez, s midőn odáig ért, a fejét lehajtá annak az árnyékába, azon koponya mellé, mely a dél-órát jelezte. S megcsókolta az Idvezítő keresztjének az árnyékát a halottfőn.

És aztán így szólt.

– Nekem pedig azt parancsolá a pátriárka, hogy helyetted itt maradjak a remete oduban, mindaddig, a míg el nem jön a nap, melyen visszahivattatom.

Frater Aktæon ebből is értett valamit. Andronikosz törhetlen meggyőződésű férfi volt, a kire a többi szerzetesek hallgattak. Ezt szükséges volt eltávolítani, – a míg az új bor kiforr.

A kereszt árnyéka elérte a tizennyolczadik koponyát, Andronikosz kezébe fogta a harang kötelét s elkezdé a delet kongatni.

Ime tehát az a szava is beteljesült Frater Aktæonnak Dávid király bámulatára, hogy «a reggeli kerepelést még én végezem, de a déli harangozást már más».

«Üdv neked, testvér!» mondá büszkén János király, Dávid királynak, jobbját nyujtva neki, kollegialis kézszorításra.

Dávid király szivesen viszonzá a kézcsapást.

– Hiszed-e hát, hogy feltámadnak a halottak? A názáretbeli Jézus feltámadásának napján. A te Solom fiad, és a waráng legények, és Bravalla feleséged és sokan mások, kik a föld alatt voltak száz napig eltemetve, és mindnyájan Istent dicsérik.

– Mindent hiszek!

A kolostorban is megszólaltak a harangok; a völgy felőli kapu megnyilt s zászlókkal jött alá a búcsújáró nép, a szerzetesek vezetése alatt az új felkent királyt üdvözölve fogadni: egy új keresztyén népnek királyát.

«Disputa.»

Kritikus. Remélem, hogy szerző nem engedi magát elcsábítani, hogy most teljes szinpadi hatásában az olvasó elé hozza azt a hokusz-pokuszt, a midőn a warángok királya a három tüzes szentek kolostorából előjönni látja mindazokat, a kiket halottaknak hisz. Ezt az olvasó phantasiája már úgy is kitalálta. Hogy üti majd hátba a Solom gyereket: «hát te akasztófa-czímere, hol csavarogtál annyi ideig?» – Bravalla asszonyt is kimosdatták, megfésülték szépen, a körmeit elvagdosták, tisztát adtak rá, arra is ráismert Dávid király; s egy kissé fejcsóválva mondá: «ejnye babám, de megránczosodott a képed az alatt a hét esztendő alatt!» És a midőn egynémely uskók generális prezentálta maga előtte, nagyot hőkölt: «nini, hisz ez az én hajdani csizmatisztítóm!» – Tudjuk már. Nagyszerű volt a találkozás. – Hanem arra kérjük a szerzőt, világosítson fel bennünket valami egyszerű kérdésben. – Hogyan lehetett mind ennek olyan simán megtörténni?

Szerző. Én ugyan arról is értesítést akarok adni, hogy mi történt a waráng fejedelem és népe, valamint a velük együtt felvonuló baziliták megérkezése után a három tüzes szentek kolostorában, s az nem lesz épen hokusz-pokusz, vagy szinpadi tableau; hanem valami sokkal furcsább. Azonban ha előlegesen valami kivánni valót talál a kritika: én azt is kész vagyok teljesíteni – mély tisztelettel.

Kritikus. Igenis kivánunk valamit. Eddigelé meghurczolt a szerző bennünket olyan helyen, a hová csak kerekes liburnákon lehet eljutni; felvitt olyan sziklaországokba, a hová waráng láb kell, a ki utána megy; mutogatott völgyeket, a mikbe nem lehet halálveszedelem nélkül leszállani; klastromokat, várakat, a miknek a köveire sem találni többé; aranybányákat, a miket ugyancsak szeretnének mai nap újra felfedezni; megjáratta olvasóival a Bludár földalatti útját; gondolta mindezeknél: «ide csak nem fog utánam jönni az a Kaintól született kritikus, hogy megczáfolja a leirásaimat». De már most álljon szavának és lépjen rá valami olyan földrészre, a mi valósággal megvan, látható és hozzájárulható. Vezessen bennünket Raguzába.

Szerző. Épen a tollam hegyén volt az a név.

Kritikus. Mert ez itt a punctum saliens: hogyan mehetett végbe egy ilyen világbontó merénylet épen Raguza tőszomszédságában? Raguza ez idő szerint hires hatalmas köztársaság vala: Velencze versenytársa, császárok szövetségese, mely a spanyol királynak Portugált elfoglalni segített, a mórokat vissza tudta verni, s Dusán király ostromát hét esztendeig diadalmasan kiállta. A mellett a római pápa hű városa, püspökség székhelye, melyhez hét suffraganeus püspök tartozott. Állandó hadsereget tartott fellegvárában, mely, mint a történetiró bizonyítja, csupa magyarokból állott, mivelhogy a tanács nem bizott a saját honfitársaiban. És ennek a magyarokból álló hadcsapatnak minden nap más vezért adtak, olyanformán, hogy az ifju nemesek közül minden este egynek a nevét kihuzta az urnából a Rektor; azt az ifju lovagot az utczán elfogták, hirtelen kendőt vetettek a fejére, hogy senki rá ne ismerhessen: úgy vitték fel a fellegvárba parancsnoknak. Már most tehát, ha nagypénteken a kolostorból kiriasztott apáczák Raguzáig szaladtak, ott a várost azzal a hirrel telelármázták, hogy az ördögök garázdálkodnak a szent helyeken, hogy Onufriosz velük czimborál, sőt pápaságra aspirál: hogyan érthesse meg az ember, hogy a raguzai százak azonnal ki nem küldék azokat a zsoldjukban tartott magyar katonákat, a kik bizonyára nemcsak uskók uraiméknak, de még a meztelen bőrü waráng úrfiaknak is, kegyetlenül megtanították volna megbecsülni a magyarok Istenét?

Szerző. Mindezekre pontosan megfelelni kötelességemnek ismerem.