A Hajdani Raguza.

Az, a mit a mai Raguza képe mutat, csak egy összedült óriás töredékeinek maradványa. Három eltemetett város fekszik a mai épületek alatt. A görög Epidaurus fölött épült az ó Raguza; azt eltakarta a dicsőséges, hatalmas raguzai köztársaság, ennek a romjain áll a mai kikötő város. Még maradványaiban is fölséges.

A kik odaépítették a tengerbe nyuló sziklanyelvre, melyet köröskörül kopár bérczek zárnak el, nem azt keresték, hogy hol terem meg az olajfa, hanem, hogy hol terem meg a szabadság. Ez a csodálatos fa, melynek gyökere legjobban szereti a sziklatalajt.

Raguza ősidőktől fogva menedéke volt mindenkinek, a kit a világ hatalmasai üldöztek; s a kit egyszer oltalmába fogadott, azt meg is tudta erőhatalommal védeni. Ellenség soha se szárazon, se tengeren be nem tudott törni a bástya falain.

Azok hatalmas bástyák voltak; a mint a város népessége szaporodott, új meg új gyűrűvel vették azt körül, párkányos tornyaik uralták a körülfekvő vidéket, s azon a nagy gömbölyű bástyán ott Gravoza felé, mely egészen a tengerbe nyúlik, emelkedett fel az óriási világító torony, öntött réz oszlopával, legfeljül az aranyozott földteke.

A mostani egymás föle emelkedő, födéltelen házak helyén aranytól csillogó kupolák és tornyok ragyogtak a napsugárban. Minden nemes családnak volt saját temploma, a melybe a palotájából át lehetett járni. Ez volt a fényüzés mértéke. A templomok oltárainak művészi pompája, a drágakövekkel kirakott ereklyetartók, a hitetlenektől visszavásárolt drágaságok Salamon templomából, Jeruzsálem kincseiből, kelet drága szöveteivel betakargatva; ezek képezték a raguzai nobilik fényüzését, mert a külső viseletük egyszerű volt.

És valamennyi templom körül legmagasabbra emelkedett ki a nagyszerű kathedrale, melyet Oroszlánszivű Rikhard emeltetett Raguzában. Mikor a hős király visszatért a szentföldről, a tengeren nagy zivatar érte utol a hajóját. E veszedelemben fogadalmat tett, hogy a hol révpartot talál, azon a helyen templomot fog építtetni a Megváltó tiszteletére. Lacroma szigete volt a legelső száraz föld, melynél hajója kiköthetett. Rögtön hozzáfogott a templomépítéshez. Ekkor a raguzai patriciusok azt kérték tőle, hogy építtesse inkább azt a nagyszerű kathedrálét Raguzában, a lacromai templomot felépíttetik ők. A pápa engedélyt adott a fogadalom átruházásához, s a Megváltó imolája ott emelkedett fel büszkén a többi tornyok közül, mint valamennyinek az őse. (Most már csak néha, ha az utczakövezetet megfordítják, találnak a felyül fordított köveken egy-egy felirat, domborfaragvány töredéket, mely sejteti, hogy egykor a hires oroszlánszívű Richard templomának falához tartozott.)

A hol most áll a városháza, ott pompázott a «Rektor» palotája hajdan; homlokzata egészen a velenczei dogepalotának mása, óriás lépcsőzetével, czifra kőfaragványai mind bearanyozva; belső udvarát kettős oszlopsoron nyugvó padmaly fogta körül, melyen a százak tanácsosai tartották sétáikat. Az udvar közepén pedig ott állt a várost kormányzó «Rektor»-nak a kőszobra. Minthogy pedig Rektort minden évben újra választottak, olyan elmésen volt a szobor elrendezve, hogy a fej lejárt róla: a szobor nyakán volt egy mélyedés, s az új Rektornak a fejét a csapjánál fogva abba beleillesztették, a régiét eltávolították. Így csak fejet kellett mindig ujból készíteni. A szobor most is meg van még, a Salonai museumban; de a hozzávaló fejek ki tudja hová lettek?

A rettore palota előtti téren azonban, egy magas korinthi oszlop fejezetére állítva, büszkélkedett a dicső Roland pánczélos szobra, a legendai hősé, kit a nyugati nemzetek mindegyike magáénak hirdet. Ő volt a mesés győzelem hőse, mely az adriai tengert a saraczénoktól megszabadította, a félelmes Spucento diadora.

Se oszlop, se szobor nincs már. A raguzaiak később is újra alakították azt, új talapra állították. Ma már csak egy szerényen meghuzódó alak, kezdetleges faragvány, alacsony piedestálon egy szerény gyümölcspiacz szegletében; azért még mindig hős Rolandja a raguzaiaknak.

A rettore-palotával szemben állt és áll még ma is, (ez az egy a mi a régi időkből épen megmaradt) a vámépület. Látszik, hogy a kik építették, arra számítottak, hogy ezt még a föld maga se rázhassa le a hátáról. Minden oszlopboltozat oly tömör, oly szilárd, hogy az idők romboló hatása meg nem látszik rajta.

Itt volt valamikor a rakhelye a három világrészből összetóduló kincseknek, ide rakták le hajóterheiket a világ minden nemzetének kalmárai. A boltozatok kapuin még most is láthatók a kőbevésett feliratok: «a hogy én mérek, úgy mérjen nekem az Isten». Itt volt a köztársaság mérleghivatala. A vámhivatal portaléja fölött ez volt olvasható: «adjátok meg a császárnak, a mi a császáré», s a pénzverő szűk porticusa fölött láthatók voltak a zsidó betűk, miket a láthatatlan kéz Belzázár palotájának architrabjára felírt: «mene, tekel fáresz» (megmérettettél, könnyünek találtattál). Itt minden idegen pénzt ujravertek a körtársaság czímerére.

Ez a czímer volt szent Balázs képe, fején püspöki süveggel, kezében kereszttel, hármas tornyú kapu fölött kiemelkedve.

Ezt a jelvényt lehetett látni a város minden kapui fölött.

Szent Balázs volt a védője a köztársaságnak. E dicsőséghez egy szép legenda szerint jutott.

A velenczei köztársaság féltékeny volt Raguza emelkedő csillagára, korán felismerve benne legveszélyesebb vetélytársát.

Nyiltan soha sem harczoltak egymással, hanem mindig «kalap alatt». Ha valamely vad nép feltámadt az egyik köztársaság ellen, azt a másik segítette pénzzel, jó tanácscsal: egymásnak a zendülőit vendégszeretettel fogadták, s a tengernagyaik tévedésből el-elfogták a szomszéd kereskedelmi hajóit.

Egyszer aztán a doge véget akart vetni annak a kötelőzködésnek. Kiküldte tengernagyját tekintélyes hajórajjal Raguza elfoglalására.

A nyilt tenger felől azonban Raguzát ostromolni hadiszabály szerint nem lehet. A város alapítóinak arra is volt gondjuk a hely megválasztásánál, hogy annak a kikötőjét nagy hajók ne használhassák. Oda csak halász-bárkák és dereglyék vitorlázhatnak be; nagy favárak, melyek balistákat, helepolisokat czepelni képesek, nem találnak elég mély vizet. Az egész hadi és kereskedelmi hajóraj a félórányi távolban levő jól védett Gravoza öblében horgonyoz.

A velenczei admirális tehát ravasz csellel akarta elfoglalni Raguzát.

Egész hajóhadával horgonyt vetett a sík tengeren, s maga megillető kiséretével kievezett a raguzai öbölbe, zászlók jeladása mellett, mint békés látogató.

Az ajándékokat és udvarias üdvözleteket hozó admirálist a raguzai tanács fényes vendégszeretettel fogadta, tiszteletére fényes ünnepélyt rendezett. A hajdankori lakomáknak rendesen csak a késő éjszaka szokta végét vetni, a ki az asztal mellől kidült, félrevitték, lefektették; mikor fölébredt, azt látta, hogy még mindig tart a lakoma, visszament a helyére s újra kezdte. Becsületes ember meg nem szökött onnan.

A nagy dáridó közepén azonban a raguzai Rettoret kiszolíták egy szóra az asztal mellől. Odakünn a pitvarban egy mezitlábos barát várt reá a kapuczinus rendből.

– Vigyázz a városra; súgá a barát a köztársaság elnökének. Ma a délesti ájtatosságom alatt elnyomott a buzgóság s ez alatt megjelent előttem szent Balázs vértanu. Azt adá tudtomra, hogy az éjjel a velenczeiek a hadihajókról számos dereglyékkel alattomban meg fogják rohanni a tengeri bástyát s a míg az egész népség in dulci jubilo mulat és dombéroz, felmásznak a falra s elfoglalják a várost. Azért őrizzétek a falakat.

A Rettore e figyelmeztetésre elővette a jobbik eszét, s hirtelen összegyűjtve az ijászokat, elhelyezé őket nagy csapatokban a bástyák mellvédei mögé. Mikor aztán éjfél tájon a közelgő evezőcsapások jelezték a velenczei dereglyék közeledtét, a raguzai partőrök egyszerre meggyujták a mólón felállított szurokrudakat, s azoknak a fényénél szerte kitünt az orozva közelítő ellenség hajóraja. De épen olyan gyorsan el is kotródott az onnan; a mint a falakon elhelyezett ijászok nyilzápora elkezdett kopogni a sorban kifelé fordított paizson. Látták, hogy a raguzaiak jól el vannak készülve a fogadásukra. Magát a velenczei tengernagyot pedig azzal a szóval bocsáták másnap útnak a szives vendéglátók, hogy máskor korábban keljen föl, ha Raguzát el akarja foglalni.

E csodás megmenekülésnek a hálájából lett szent Balázs Raguza patronusává és czímere jelképévé.

Az északi bástya oldalában van egy hatalmas épület, melynek emeletén a régi okiratok tára, a pergamenre irott könyvek vannak elhelyezve. A földszintet pedig istállók foglalják el. Az egyik istálló-sorban vannak a lovak, a másikban a vadászkutyák. A lovak mind fehérek, a kutyák pedig mind feketék. Soha pedig Raguza utczáin lovat, vagy kutyát nem látni. Nemcsak az a tekintet parancsolja ezt, hogy a város utczái mindig olyan tiszták maradjanak, hogy azokat akár terített asztalnak használhassa bárki; hanem főleg azért, hogy egyik polgár a másikat ne nézhesse le lóhátról, vagy hintóból. Itt az úrnak is csak gyalog szabad járni, asszonynak, betegnek gyaloghintóban. Terhet emberhát hord s a teherhordók osztálya egész hatalmas néposztályt képez a városban, mely ha felölti űnneplő öltözetét s saját zászlói, zenekara mellett megindul a saját templomába, azt hinné az idegen, hogy a válogatott vitézek ezredét látja maga előtt. Kutyát pedig annál kevésbbé szabad az utczán láttatni. Azokat a miniatür dabózákat tarthatja minden ember a házánál patkányüldözésre. Vadászebre pedig épen semmi szükség. Vad nincs Raguza környékén; a szigeten fürjet, pacsirtát tenyésztenek, de azt csak tőrrel vagy tükörrel fogják. Hát akkor hogy kerülnek ide ezek a fehér lovak és fekete kutyák, a mikkel tele egy egész ház?

Ez is egy diadalmas korszak emléke.

Mikor a bosnyák király Dusan megtámadta haddal Raguzát, a vitéz köztársaságiak nemcsak visszaverték, de utána mentek egész Jajczavárig, ott kényszeríték a királyt békekötésre; s ennek a szentesítéseül tartozott a bosnyák király Raguzának évenkénti kényadó fejében két fehér lovat, és két fekete kutyát küldeni.

Senkinek sem volt ezekre szüksége; azért kivánták azt a két tárgyat. A nép hadd lássa a nyitott rácson keresztül. A palota két végén volt két gránit oszlop; az egyiken volt egy ágaskodó paripa, a másikon egy guggonülő eb.

A város fölött egy órányi távolban magaslik fel egy kopár kúpidomú hegy, annak a tetejét koronázza a körülfutó tornyos bástya, közepéből kiemelkedő kolostorral. Ez volt (a míg ott volt) a szent István-kolostora.

Ennek is igen érdekes a keletkezési története.

Bodino szerb király, ki a trónra nagybátyjának a meggyilkolása árán jutott, nem érezte magát addig nyugodtan a székében, míg a megölt király ivadékai életben vannak. Azok pedig Raguza területére menekültek, ott volt nekik anyai örökségképen házuk és kertjük, a melyben meghúzhatták magukat.

A szerb király fennen követelte a köztársaságtól, hogy az ő szökevény rokonait szolgáltassa ki neki.

A raguzai tanács, igazi köztársasághoz illő méltósággal felelt vissza a királynak, hogy soha egy szerencsétlen menekülő, a ki Raguza földére lépett, üldözőinek, ha még oly hatalmasak is, e város által ki nem lesz adva.

Erre hadat izent a szerb király Raguzának, s jött roppant hadsereggel a város ostromlására.

Hét esztendeig tartotta ki Raguza az ostromot! Csak azért, hogy egy pár idegen hozzámenekült boldogtalan életét megvédelmezze. Nem törődött kereskedelme csorbulásával, sem pénzt, sem vért áldozni nem sajnált az emberiségért, az igazságért. Bajnokai minden ostromot vitézül vertek vissza. Hanem a szerbek mögött egy egész ország állt s egyre szaporították a megszálló seregüket. Oda arra a hegytetőre egy várat építettek, a honnan minden mozdulatát ki lehetett kémlelni a raguzai hadnak. Utoljára Lacroma szigetét is elfoglalták.

Ekkor azok a szerb királyi menekülők, a kik miatt ez a hosszú hadjárat keletkezett, szivükre véve a romlást, a mit a köztársaságra hoztak: egy éjjel kiszöktek a városból s önkényt megadták magukat üldöző rokonuknak a szerb királynak.

És Bodino olyan kegyetlen volt, hogy a megtért rokonokat irgalom nélkül lefejeztette s a fejeiket kitüzette magas póznákra a hegytetőn épült vára kapuja fölé.

Nagy hamar utolérte ezért az Isten büntetése. Hadseregében kiütött a fekete halál s jobban, mint a megszállottak hajító gépei, megtizedelte a fegyveres népét.

Ekkor a raguzai érsek, maga mellé véve a suffraganeusait, teljes ornátusban átvitorlázott Bodinohoz Lacromába. A király elé érve, Isten szolgájához méltó merész szavakkal szemére hányta oktalan kegyetlenkedését, az ártatlanul kiontott rokonvérnek számítva be azt az Isten csapását, mely most seregeit paskolja. Annyira lelkére beszélt, hogy a koronás szörnyeteg ellágyult; megbánta a mit elkövetett s bűnei kiengesztelésére nagyszerű szobrot emeltetett legyilkolt rokonai sírja fölé, s azzal a megszállást abbahagyta; hazatért Szerbiába.

Az az emlékszobor még most is megvan, a vár, melyet Bodino saját emlékére emelt, rég eltünt már. Történetünk idején a raguzaiak birtokában volt már.

Az is az ő furfangos észjárásukat jellemzi, hogy mint kerítették kézre ezt a városuk közelében alkalmatlankodó erősséget, a mit ostrommal lehetetlen volt bevenni.

Bodino király erős helyőrséget hagyott hátra a várban, időnként ujjal felváltva.

Egy husvét ünnepén a raguzaiak meghivták barátságos vendégségre a szomszéd vár tisztjeit. Ugyanekkor egy Antivariból jövő, borral terhelt bárka kötött ki Gravoza alatt, mely olyan potom áron vesztegette az édes malváziait, hogy a szerb várőrség mind lefoglalta azt a maga részére. Mikor aztán már kivül is belül is nagy volt az ivás, az éj sötétjében egy csapat raguzai közeledett a várkapuhoz, szerb öltözetben. Mikor odaérkeztek a felvonó hidhoz, a kapuőrök azt követelték tőlük, hogy előbb danolják el a «zsaloszona piszanzát» (szomorú jajdal.) Erről ismernek rá a maguk fajára.

A raguzaiak pedig azt már eltanulták a városban devernyázó vezérektől s elfújták szép harmoniával az ó-szerb nótát:

«Szento sze bjeli u gorje zelenoj?
Al-szu sznyezi, al-szu labuteve?
Da-szu sznyezi, vech-bi okopnuli;
Labutove vech-bi poletjeli.»

(Mi fehérlik ott a zöld erdőben?
Hó az ottan? vagy talán hattyú-pár?
Hó ha volna, rég elolvadt volna.
Hattyú volna, rég elrepült volna.

Ez ismerős dal hallatára lebocsáták az őrök a csapóhidat s beereszték az álczázott raguzaiakat. Azok aztán szépen megkötözték a bortól elázott őrséget, a hazatérő vezéreket pedig tisztelettel utasíták, hogy hol keressenek szállást. Így jutott Raguza birtokába a vár is, a hegy is; mai nap is az övé. Ez a hét éves megszállás emléke.

Bizonyosan erre a várelfoglalási methodusra gondolt a fiatal Boboli, mikor Solom királyfinak azt a jó tanácsot adta, a mosszóri várőrségnek borral elkábítására; csak hogy ő azt még tökéletesítette egy kis applisia depilans præparatummal.

Miután a hajdani Raguza képét régi adatokból összeállítottuk, hozzá kell tennünk még, hogy a városnak két kapuja volt, az egyik a tenger felé nyiló, mely egyúttal a Montenegróba vivő útra is szolgált, a másik a Gravozából vezető út bejárata. Mind a kettő fölött széles tömör bástyatorony emelkedett, messze kirúgó kő mellvéddel, melynek gránit tartó párnái óriás főkben végződtek, minden fejnek valami emberi indulat rémkifejezése volt adva irigység, rémület, boszu, káröröm, csufolódás, kegyetlenség.

De azért ezen kapukon túl is tartott Raguza. Arra Gravoza felé a meredek sziklákból kivágott területen épültek sorba a raguzai polgárok mulatóvillái, a miknek kertjéhez a termőföldet a távol szigetekről hordták dereglyével. A narancsfa igazán «arany almát», a granátfa igazán «granátalmát» termett, annyiba került az elültetőjének.

A tengeri kapun túl pedig az egész montenegrói út mentében egymásra halmozva következtek az idegeneket elfogadó házak, a melyekben a világ minden részéről idesereglő kalmárok szállást találhattak. Magába a városba idegennek bejutni csak igazságai előmutatása mellett lehetett, a kapunál elébb a fegyvereit elszedték, azután a városi orvos a pulsusát megtapintotta, a nyelvét megnézte, hogy nem beteg-e? akkor a szállásmester elvezette annak a polgárnak a házához, a kinél szállásolni fog, éjszakára a házi gazda kötelessége volt a vendégét bezárni a szobájába.

A város két kapuja naponta csak három óráig volt nyitva, napfölkelte után két órával jelenté az őrtoronyból messzehangzó hármas dobütés, hogy a kapu megnyilt, akkor aztán tódulhatott be a sok vidékről jött élelemhozó nép, rikító viseletében, jöhettek a hordárok málhakötegeikkel, s a nyaralóikból megtérő patriciusok kisérő szolgáikkal, keverve az itteni tarka néptömeg az idegenek alakjaival, keresztes vitézekkel. Három óra mulva ismét tudatták a dobütések, hogy a kapuk be lesznek zárva, s akkor iparkodott mindenki a városból kifelé, ha benn nem akart rekedni.

A ki később jött, az várhatott másnapig.

Raguza területéhez tartozott még Gravoza, mélyvizű kikötőjével, melyet olajfa-erdős, és bortermő hegyek vettek körül, azoknak egyikén a régi térképek még mutatják a «Palazzo di delicie» helyét, a hol a város főnöke által használt fényes kéjlak emelkedett. Innen vonul fel az Omblavölgye, festői szépségekben, s természet áldásaiban gazdag vidék, melyet az Arion folyam hasít végig, azontúl volt még San-Stephano, Preulaca, a stagnói város; (Perseus hajdani Draudacuma) majd a Sabioncelloi félsziget, nevét kölcsönző városával, a hajdani Diomedes előfoka, mely 30 mérföldnyire benyulik a tengerbe, azon szigetcsoport közé, melyet a rómaiak «Elaphites insulæ» név alatt jegyeztek fel, talán, mert az egész szigetcsoport hasonlított egy szarvas alakjához? Egyike ezen szigeteknek, a San Andrea volt a vesztegzár alá tett jövevények számára rendelve, kik pestises vidékről jöttek gályáikkal.

Valamennyi sziget kertté volt átalakítva, több nép lakott rajtuk, mint magában a városban, az a nép ott gazdagabb volt, mint a kik aranyat termesztettek palotáikban. Emezeké volt a fügefák termése, a rozmaring vize, a lugasok nektárja, s a kaptárok méze. Valamennyi közt leghiresebb volt a terményeiről Lesina-sziget. Még ez időben Lesina is Raguza birtokát képezte, valamint Lacroma szigete.

A gazdag Lesinát épen olyan tréfás módon vesztette el Raguza, a hogy ő szerezte meg Bodino király várát, de ez már négy századdal későbbi időre esik. A velenczéseknek volt egy kis szigetecskéjük Raguza közelében, terméketlen szikla, közepén kimeredő sziklafokkal. A raguzaiak sohasem igyekeztek a kopár szigetet megszerezni, mely versenytársuk halászainak adott tanyát. Egy éjjel a velenczések azon a sziklafokon bástyákkal körülvett erődöt állítottak fel, a bástyák ablakaiból fényes ágyucsövek meredtek elő. A köztársaság megrettent, ez boszorkányság! Egy éjszaka várat építeni! Azonban már ott volt. A velenczéseknek joguk volt a maguk sziklájára azt építeni, a mi nekik legjobban tetszik. Ebből a várból azonban egyenesen oda lehet lőni a raguzai tanács palotájába. A veszedelmes szomszédság alkalmatlan volt, alkudozásba léptek Velenczével, az Lesinát kérte cserébe a váráért. Nagy ár volt, de oda kellett adni. Mikor aztán átvették a szigetet, akkor látták, hogy a várfalak is, az ágyúk is mind papirosból voltak.