A FÉRGEK HARCZA.

A míg a Daviditák vezérei fenhéjázó merészséggel keresték a világ oroszlánjait a leküzdésre, el is feledkeztek egy hős ellenségről, a mosszori knézről, a kinek a haragját már-már semmibe sem vették.

Pedig nem feledi kigyó farka levágását.

A mosszori vár falai most is füstösen meredeznek fel az égbe: a tornyát be sem fedték, úgy maradt, a hogy a pinczeboltjáig beégett. Egyik szárnyát betetőzték durva hasogatott deszkával, a boltozatos termeket meglakták, azon kormosan, a hogy a szurokfüst befogta a falakat. Nem is volt ott élet; asszonyt, leányt, kis gyermeket mind magukkal vittek az uskókok. Rabszolga sem maradt, a kiknek parancsolni lehessen, s a Bogumil maga inkább a nyakába hagyja esni a záport, mint hogy szárnyékot fúrjon, faragjon. A bánya is el volt hagyva, senki sem dolgozott benne; a tolvajok kiszedték a folyosókból a czölöpöket, a föld alatt járó vizek keresztül-kasul rongáltak minden tárnát. Nem volt senki, a ki az ércztermő követ törje, nem jött elő több arany a sziklából. Az eddig felhalmozottat pedig mind elrabolták a fellázadt rabszolgák. Beállt az inség a mosszori várban.

Négy fia volt Dragomirnak: Vuk a legidősebb, Tirimir, Branko és a Szlón, a legkisebb. Ezt elpusztították a warángok, a legidősebb pedig nyomorék volt. Megrontotta a pusztolovicza, hogy csak mankóval tudott járni. Ezt nem is türték meg a daliák között a várban, mindig bujdosnia kellett egyik csodaforrástól a másikhoz. De hiába hagyta ott az inge rongyait a forrás melletti bokrokra felakasztva, a köszvényét csak nem hagyhatta ott velük. Utoljára azt tanácsolták neki a vajákos banyák, hogy menjen el a tüzes szentek ingoványához, ott ássa be magát nyakig az iszapos mohába; oda is elment. Se apja, se testvérei nem örömest beszéltek róla. Szégyen, gyalázat az, ha a családban egy nyomorék van.

A Brankó az apának a kedvencze. Öles szál legény, a ki megküzd a medvével; lovon és gyalog a legvitézebb harczos. Most ez hordja a junákok csapatjait martalócz járatokra távol vidékeken. Mert élni csak kell, s uj rabszolgákat is szükség beszerezni, – az sincs, a ki a nyájakat őrizze.

A Tirimirt épen olyan nehezen várja haza, elpusztult várában, a knéz. Az meg a föld alatt jár.

A szerteszét küldött kémek meghozták a hírt az elmenekült rabszolganép felől. Nem volt többé titok, hogy azok a Bludár földalatti folyása mentén kóboroltak el, míg annak egy szakadékán, a Branta vízesésen odataláltak épen a kolostor völgyébe s azt orozva elfoglalták, azután letelepedtek a Branta völgyben, a bogumilok asszonyait, leányait, kis gyermekeit is magukkal vitték, most azokkal együtt élnek.

Tirimirnek a felesége és két kis fia is közöttük volt. Szerette őket. Engedelmet kért az apjától, hogy hadd csináljon ő is tutajokat, s száz kiválogatott junákkal, a kiket mind az elrabolt feleségeik fölötti bánat sarkantyuz vala, utánuk menjen a szökevényeknek, ugyanazon a földalatti úton, másfelől a Brantavölgy szárazföldről fegyveres erővel meg nem támadható. A knéz ráhagyta; Tirimir neki indult a merész útnak vitéz társaival. Annak már tenger ideje mult. És még semmi hírt nem hall felőlük. Meglehet, hogy odarekedtek valamelyik barlangban s most aztán nem tudnak se visszajönni, se előre hatolni. A knéz mindennap bocsáttat utánuk a Bludár vizén egész sült birkát fenyőfák közé kötözve, s szálfákat, hogy tudjanak mivel tüzelni. De valjon megkapják-e?

De annál több álomrontó hírt hordanak neki a kémei az elfutott rabszolgák további sorsáról. Azok új nemzetnek, «uskók»-nak nevezik magukat s várost építenek a tengeröböl előtt, azt elnevezik új Jeruzsálemnek. Számuk szaporodik, hatalmuk erősbül; azokat Tirimir a maga száz junákjával, ha eléri, sem ijeszti meg.

Hát még ezt a fiát is mindennap elsirathatja!

De a legnagyobb könyhullatás oka még is csak a leánya marad. A többiek ha meghaltak, az égbe jutottak, ez él és már is a pokolba került. Egy pogánynak lett feleségévé, a ki két asszonyt tart, miként a törökök. Egy fejedelem leánya! Nem asszonya, csak együtt élő társa egy kámzsás barátnak, a ki magát királynak csufoltatja.

Hogy türheti ezt az egész keresztyén világ? A római pápa, a bosnyák király, a magyar király és a Ráma herczege, a hatalmas Velencze, a büszke Raguza, és keresztes hadak vezérei? Mit rohannak Palæsztinába szaraczént üldözni, hisz itt vannak a leggonoszabb szaraczénok, a Daviditák, az uskókok, a warángok!

Küldözte is a fiát Brankót a szomszéd fejedelmekhez, felszólítva őket, hogy ha tudtak nem régiben hadakat küldeni ő ellene a mosszori várhoz, hogy a patarén hitet leesküdtessék vele, ám ültessék fel a hadaikat most, mikor igazi istentagadók emelik föl a fejüket az egész keresztyénség truczczára; ezeket sujtsák le, ő is segíti őket ezernyi ezer harczosaival! Azonban mindenünnen leverő hírekkel érkezett vissza Brankó. A bosnyák király nem jöhet, mert a szerb császárral van összeakadva; a rámai herczeg pedig fellázadt a magyar király ellen, azok most egymást ölik; Cœlestin pápának az a fő-főgondja, hogy új keresztes hadat gyüjtsön; Raguza főnöke, Damiani Judás maga is a Daviditákkal tart, Velencze ingyen nem tesz semmit.

«És még is el kell őket pusztítani! Bele kell hányni a «gerli»-be a többi rabló népek csontjainak halmára, öregét, apraját, az utolsó szopós gyermekéig!» Dühöngött az öreg knéz, öklével ütve a falakat. S attól pedig csak az ökle lett kormos.

És az alatt benőtte az udvarát az árva csalán, a seprü laboda, a maszlag, a bürök, a bolondító csalmatok, a gyepübodza; mindazok a növények, a mik szeretnek az emberektől elhagyott helyeken tenyészni, a várromok általános örökösei. Senkisem irtotta itt őket.

Egyszer a kőlépcsőket benőtt gazszövevényen keresztül egy sánta nyomorékot lát felfelé biczegni a knéz nagy magányosságában, a szive nem akart rá emlékezni, de a szemei mégis ráismertek: a legöregebb fia volt az, a Vuk.

– Hát te mért jösz haza? mordult rá mérgesen.

A Vuk görbe is volt, sanda is volt, szőrös képe, hosszú szakálla, mint egy bölénynek.

– Neked jó hírt hozok.

– Akkor bújj ki a bőrödből s egyenesülj fel!

– Annál jobbat hozok. Az új Jeruzsálem el fog pusztulni bizonynyal.

– Ki pusztítja el?

– Én.

– Te! Te lidércz! Te ember-vakarcs! Te nagymogul a békák között. Te vagy talán a «pilinkó», a ki az anyja levágott lábujjából támadt, hogy a sárkánytól elragadt bátyjait megboszulja?

– Én vagyok az.

– S hogyan pusztítod el?

– Ezzel a mankóval.

– Eddig csak szörnyeteg voltál, most már meg is bolondultál.

– Nézz csak ide, monda Vuk, a mankója támaszkodóját lecsavarva a botjáról. A bot vasból volt és belül üres. Tudod-e, mi lakik ebben? Az, a ki milliókat elpusztít, az a kitől százezerek rettegnek. Egy féreg. Csak várj, majd mingyárt előjön.

És néhány percz mulva kidugta a bot nyilásán a csápjait egy kis szennyes fehér puhány, a levegőben tapogatózva.

– Látod e férget? Ezt úgy hijják, hogy a «hajófúró». (Teredo navalis.) Ezzel a bot likas végét odatámasztotta a nyomorék a karszék oldalához, a melyen az apja ült, aztán magyarázta tovább annak a természetét. Ez az a pusztító féreg, mely a Verestengeren járó hajók fenekeit két-három esztendő alatt úgy összevissza fúrja, hogy a víz beléjük tódul; ez őröli össze a velenczei Lido vastag czölöpjeit, úgy hogy azokat minden hét esztendőben meg kell ujítani; ez dönti le a németalföldi töltéseket, hogy a tenger városokat, tartományokat elönt, ez a hajósok és tengerparti lakók réme, a furdancs.

– Hát már most mit vegyek én magamnak ezen a férgen?

– Egy várost, népestől. A miről te éjjel-nappal álmodol: az új Jeruzsálem. Épült a Branta völgy előtti tengeröbölben. A Branta völgyet elzárja fenn a három tüzes szentek kolostorának a hegylapálya. Ezen a lapályon van egy tó, a mely a Nabukodonozor sziklájából eredő hévvíz forrásból gyülemedett. Ez a tó nedvesíti azt a mohos lápot, a melyben az oda zarándokoló lázárok százával áztatják testüket. E roppant vízmedenczét a völgy felől hatalmas gát zárja el. Ez a gát nem kőből van építve, hanem erős levert égerfa czölöpökből. Azért nem építették azt kőből, mert azon a vidéken igen gyakoriak a földrengések, alatta kell lenni a pokolnak, azért jön ki belőle az a forró víz. Az égerfa ellenben nem rothad meg a vízben. Már most hát halld meg, hogy mit végeztem én? A mióta az új Jeruzsálem kikötőjébe távol országokból jövő hajók járnak, azok ott a féregrágta fenék palánkjaikat újakkal helyettesítik s a korhadtakat kidobálják a partra. Én mindennap lejártam a sánta lábammal a partra s a mankóm üregét teleraktam ezekkel a furdancscsigákkal. Azután felbiczegtem megint s a mankómból beleeregettem a csigákat a tó vizébe. S a meleg vízben ez a faj rémségesen szaporodik. Három-négy esztendő alatt csendesen össze fogják őrölni az egész gátat. Senki sem gondolhat rá, hogy ezek a tengerlakó csigák oda fel, a magasban levő tóhoz eljuthassanak, végezhetik csendesen a munkájukat. Mikor aztán jól elvégezték, akkor csak egy csendes földindulás kell hozzá, hogy az egész gát ledüljön, s azzal a tömérdek tó, mint az özönvíz egyszerre leomoljon a Branta völgybe. Az aztán elsöpri magával a tengerbe az egész új Jeruzsálemet, minden benne lakójával együtt úgy, hogy még a nyoma sem marad, a miről megtudják, hol volt valaha?

– Jer, hadd szorítsalak agyon! Te legdrágább fiam! Kiálta a knéz, széttárva prémes kaftánját s beletakargatva nyomorék fiát s összevissza csókolgatva annak vadállathoz hasonlatos arczát. «Te vagy az én nemzetségem boszuállója. Tied az áldásom!»

Mikor a nyomorék a mankóját elvette a szék mellől, a hajófurdancsnak a feje már bele volt ragadva a karszék fájába. Éhes volt a féreg, mohón kapta a prédáját. Az a karszék egy darab tölgyfa tuskóból volt vágva.

– Ezt hagyd itt nekem. Ez lesz az én időmutatóm.

– Valóban az lesz, mondá Vuk. Hallgathatod egész nap a perczegését. S ha majd az ülőkéd tulsó oldalán kidugja a fejét, akkor tudhatod, hogy az új Jeruzsálem utolsó napja eljött. – Addig, – legyenek jó álmaid.

– Maradj még itt nálam.

– Nem lehet. Sietek. Még folytatni kell a munkát. Aztán ott akarok lenni, mikor ez megtörténik. Ott fekszem a gáton. Hallgatom a földre tett fülemmel a férgek őrlését, lesem a kősziklák tompa mordulását, s majd ha megrázkódnak, ott akarok lenni azon a látványon, mikor a világ felfordul s a hátára ülni a fellázadt hullámnak egy kitépett czölöpön, s onnan ordítani, mint a sárkányparipáról: «itt jövök uskókok, hajczihéj! fel a tánczra!»

Az öreg knéz megdicsőülten csókolgatá meg e prófétáló ajkakat, s sajnálkozva rebegé:

– Adnék neked valamit az útra, de magamnak sincs semmim. Mindenemből kipusztítottak a gonoszok. Brankó bátyád rosszul lát el, mind eltagadja, ha valami zsákmányt ejtett. A sáfár mindennap hoz fel egy sült birkát, de annak csak a fejét kapom meg, a farkát még a sütésnél ellopják, a többi részét meg a Tirimir bátyád után küldöm, a ki a Bludáron aláment száz vitéz junákkal az uskókokat üldözni, s azóta elő nem jött, pedig egyre várom.

– Hát csak várjad öreg. Nekem nem kell semmid. Megélek én szépen. A fejedelmek töprenghetnek a sorsuk fölött, hogy mi lesz belőlük? a koldusok nem féltik magukat. Még inkább én hagyok neked itt valamit. Tudtam, hogy te itt inségben vagy. Jártomban, keltemben sok alamizsnát kaptam. Meggyüjtöttem, itt van az erszényben. Neked hoztam, tartsd meg.

S azzal átadott az apjának egy bőrzacskót, a mibe egynehány arany volt csavarva, s azzal biczegett vissza, a mankójára támaszkodva, alamizsnát szedni s hajófurdancsokkal fizetni érte.

Az öreg knéz pedig ott maradt a kormos várfalai közt, és várta, hogy mikor tér vissza a Tirimir fia a Bludár labyrinthjából, s mikor fúrja keresztül a hajófurdancs a tölgyfa ülőkéjét?