«FIAM.»
A város palotája előtt várt az érkezőre a Rettoréval az élén a tanács. Ez a tisztelet megillette azt, mint idegen nemzet fejedelmét.
Mindenki kiváncsi volt rá, hogy minő czimmel fogja őt megszólítani a Rettore: «király!» vagy «polgár!»
Damiani Judás így szólítá meg őt:
«Fiam».
És ezzel bizonyára mindenkit nagyon meglepett. Mert ha fogadja Boboli Jánost vejének, akkor elismeri a Davidita schisma jogosultságát, s azzal együtt az ellenpápát. Beszéde után hangzott valami csendes kiáltás: «evviva il Re!»
Az ifju Boboli levett kalpaggal járult a tanács tagjai elé, a Rettore rövid üdvözlete után, a gyaloghintókat engedve az asszonyokkal a Boboli palota felé tovább haladni.
– Nem mint király jövök, vendégül, Raguzába; hanem mint kegyelmet nyert számüzött, hazámba vissza. Azért engedjétek meg, hogy mielőtt házamba belépnék, letegyem a polgári esküt a nép előtt.
Ezzel tartozott minden visszafogadott számüzött. Ott a piacz közepén, a dicső Roland szobrának a talapzatára felállva, kellett az esküt a pregado után elmondania.
Ez önmegalázással egyszerre megvett minden szivet Boboli János. A raguzai polgárok előtt meghajtja fejét egy király s koronátlan fővel kéri a polgárjogot a köztársaságban. Ez kielégíté büszkeségüket.
A mint elkezdett beszélni, mintha leigézte volna az egész összegyült népet: eleinte némán hallgatták szavait, majdan átmelegedtek azoktól, ékesen szólása lekötötte a figyelmet, csengő teljes érczű hangja betöltötte a nagy piaczot, hogy beszédének egy mondata sem veszett el, az ablakokban ülők is megérthették; mindent játszott, mint egy szinész; felmagasztalt, mint egy próféta; jövendölt, mint egy augur, és esküdött, mint egy vértanu. Utoljára magával ragadta az egész hallgatóságot. El lett feledve a köszöntési tilalom; vad, lelkesült örömrivallgásban hozta meg a hecatombéját a hidegvérü kalmárok köztársasága a detronálhatlan királynak: a költőnek.
Tudta azt jól Boboli János, hogy csak egyszer engedjék őt fellépni arra a Roland talapzatára, onnan ő meghódítja az egész várost.
Ez alatt a két gyaloghintó, a két nővel megérkezett a Boboli palota elé.
A kapubejárat nem volt oly tág, hogy két gyaloghintó egymás mellett beférjen rajta: egymás után kellett következniök.
A nobilik, kik Milenka hordszekerét emelték, félretaszíták az útjokból Lubomira székhordóit s előre siettek.
A palotának udvara nem volt. Mindjárt a földszintet egy roppant tornácz foglalta el, melynek közepén remekművű szökőkut delfinje fújta szemein és orrlyukain keresztűl a vizet egy nagy onyx medenczébe; azontúl következett egy tágas oszlopcsarnok, szines üvegekből összerakott ablakok kal: ez volt az elfogadó terem, körül antik szobrokkal megrakva; egyik féldomboru fülkéjében alabástrom canephorától emelt csigamedenczében felhalmozva a délszak pompás gyümölcsei, gránátalmák, fügék, a hesperidák aranyalmái; egy massiv ezüstasztalon pedig a fényüzés remekei: hegykristályból köszörült poharak, arany lábozattal, korall fogantyukkal.
Itt várt két hölgy az érkező királynékra.
Csak kettő. Mert odáig terjedt ugyan a hatalma a Rettorénak, hogy a nobilikat kirendelje a városház elé az új jeruzsálemi király elfogadására; de már az asszonyoknak nem parancsolhatott. Nem. A hol az asszonyok országa kezdődik, ott megszünik a felségi jog. Csak a maga két asszonyának parancsolhatott Damiani Judás. Az egyik volt a hitves felesége, a másik annak a nővére: az ő kedvese. Ezekre nézve ő még uralkodói hatalom volt.
Monna Teresina tíz évvel volt idősebb, mint Monna Barbara, de az életkorkülömbség alig látszott meg közöttük. Lubomira anyja épen olyan szoborszerű szépség volt, mint huga: magas termet, telt idomokkal; római szabásu arcz, sötét szemek, büszke homlok, gömbölyű nyak, duzzadó kebel. De a hasonlatosság csak a hallgatás alatt volt feltünő; a mint Barbara megszólalt: a márványarcz egyszerre megváltozott, új és gyorsan változó kifejezést vett föl, a szemekből csáb és szenvedély sugárzott.
Ez a két hölgy várt Lubomirára, ünnepélyes bevonulásakor.
Az anyja, a ki őt gyermekkora óta apáczának nevelte, szigoru ascetai elzárkózottságban, a kinek szenvedéseit már serdülő korában tanulta ismerni s azok miatt az egész világot meggyülölni és azután a nagynénje, a ki e szenvedéseknek okozója volt, a ki miatt az apját elitélte, s a szülői házat elhagyta. És most ennek a két nőnek az üdvözlésével kell találkoznia, hogy az egyiknek a szeméből olvassa a bűnvádat, a másiknak a szeméből a kárörömöt: és mind a kettő előtt türje a megszégyenülést. Mert az első, a ki ő előtte a Boboli csarnok tarka márványmozaik padlatára kilép, nem ő; hanem a másik felesége az urának, a «régibb», az veszi el az első ölelés tiszteletadóját.
Ő csak másodiknak következik. És mikor ő rá kerül a sor, az édesanyja, a helyett hogy megölelné, keresztet vet magára és visszahúzódik; helyette azonban Monna Barbara rohan oda hozzá, s forrón, hevesen átöleli és megcsókolja, a hogy egyik bünös a másikat, a kiben saját vétkének bűnmását találja.
És Lubomira még sem érzi magát megtörve. Hisz ő is küzdeni jött ide. Férje künn a piazzán, ő idebenn a palotában.
Nagy a hőség; a díszöltözet terhes; a tengerparton végig vonuló uton folyvást oda tüzött a nap az utasokra; a királyné szomjas.
Körülnéz: cselédek várnak künn a porticusban tisztelegve.
– Milenka! szól parancsoló hangon. Eredj! végy egy kristályt és hozz nekem a szökőkutból egy ital vizet. Facsard bele egy narancs levét.
S erre a szóra a másik asszony, a nép által királynénak üdvözölt «jobbik» engedelmesen meghajtja magát, s mindenki bámulatára kiválaszt egyet a kristálypoharak közül, kimegy vele az előcsarnokba, megtölti azt a szökőkutnál, visszahozza: övén függő tőrével ketté vág egy narancsot, belefacsarja s aztán egy arany tányérkán odahozza azt Lubomira elé.
Lubomira ez alatt az erkélyre lép ki s hideg egykedvüséggel tekint ki a sokaságra, mely a Roland oszlopa körül tolong.
– Parancsolj velem. Rebegi a visszatérő «jobbik».
Erre a «szebbik» hátrafordul s elveszi a kristálypoharat. Hanem aztán izleletlenül visszateszi a tálczára hevesen, s indulatosan szól.
– Hiszen ebbe narancsot facsartál. Tudod, hogy ki nem állhatom azt.
– Így mondtad. Rebegi az alázatosan.
– A nyelvem hibázott. De te tudhatnád jól, sohasem szerettem a narancsot: mindig gránátalmát iszom a vízben. Vidd előlem!
És Milenka szépen meghajolva, visszahúzódik, érezve hibás voltát, hogy neki lett volna kötelessége kitalálni Lubomira gondolatját, s aztán rövid idő mulva visszatér, más kristálypohárral, melynek vize a gránátalma levétől rózsaszinű. Mosolyogva nyujtja azt Lubomirának.
És Lubomira kegyteljesen veszi azt el a kezéből; szürcsölve, élvezve kiiszsza a pohár tartalmát félig. Azután visszaadja azt Milenkának.
És ekkor Milenka a megmaradt felét a gránátvíznek maga hajtá fel egy huzomban. Így szokás meginni egymásnak a szerelmét.
S mikor a pohár alját az utolsó seprüjéig kiürítette, akkor derült mosolylyal közelíte Lubomirához s megcsókolta annak az ajkát. Lubomira pedig megveregette Milenka piros arczát kegyesen a lágy tenyerével.
Milenka aztán ismét visszatért a pohárral; nem engedte, hogy azt cseléd vigye a helyére.
Monna Teresinát megszólalásra birta a bámulat e jelenet fölött.
– Hajh, ha én próbálnék így bánni nénéddel Barbarával! akkor bizonyára jól tenném, ha ő vele itatnám meg elébb a gránátvíz felét, csak azután magam.
– És én is bizonyára így tennék, miként ez az asszony; suttogá Barbara; ha az volnék, a mi ő.
E szóra Lubomira egyszerre sebesen oda lépett hozzá. Nem szólt neki semmit, csak a szemébe nézett, villogó, szikrázó tekintettel; mintha azt mondaná neki: «hát nem vagy az? Titokban megteszed? Nyiltan eltagadod? Ott alázod meg magad, a hol büszkének kéne lenned; s büszke vagy, a hol alázat a sorsod?» Barbara elérté a villogó szemek beszédét. S a mint Lubomira a vállára tette a kezét, lassan megtört alatta, térdre roskadt Teresina előtt, s megcsókolta annak a kezét.
Láthatták azt a nobilik és a cselédek, a kik a terem hátuljában s a tornáczban csoportosultak.
A Rettore felesége most aztán megölelte a leányát és megcsókolta annak a homlokát.
Ezt a drágakövet kivánta Lubomira a homlokára: anyjának a csókját.
És ezzel egy uj tant hirdetett ki a női világban.
A míg Boboli János nagy diadalát kivívta a piazzán: benn a palotában még nagyobb harczot döntött el győzedelmesen a két felesége.
Mert nem a kánonok, nem a parancsolatok állják útját a megosztott szerelemnek, hanem az asszonyi büszkeség. Ez egy oroszlán, a kit nem győzhet le más, csak egy galamb.
Hogy győzte le? Azt megmutatta a példa. Az a példa, a melyet a két nő behozott Raguzába, nagyobb ragály lett a városban, mint a fekete himlő. Mint a levágott erdő helyén a virágliget, úgy nőtt fel egyszerre a ledöntött erkölcs tarlóján minden eddig alvó szenvedély. Ha az egyik asszonyé a ragyogás, a másiké az alázatosság, akkor lehetséges az osztály. Ez volt a titok, a mit becsempésztek Raguzába. Még a trónon is elférnek ketten, ha egyik a zsámolyán akar ülni.
A következő napon Damiani Judás azzal lepte meg a várost, hogy általános amnestiát hirdetett ki minden számüzöttre nézve. Ez tőle nagy merészség volt; mert azok közt sok személyes ellenséget számított. Bizonyosan asszonyi rábeszélés vette rá e végzetes lépésre.
Ennek azután az lett a következése, hogy az új Jeruzsálembe menekült nobilik, kik ott Davidita szokás szerint rendezték be a családi életüket, visszatértek Raguzába s kezdett fel nem tünő látvány lenni, hogy a nagy piacz arkádjai alatt egy nobili két asszonynyal a két karján sétálgasson végig, sőt némelykor még mindegyik asszony kézen vezeti két felől a maga porontyát. Még gondolatnak is rettenetes!
Az új Jeruzsálem elfoglalja a szentek városát! Egy új Sodoma lesz belőle!
Még csak egy szentségtörő merénylet volt hátra, hogy megteljen a bűnnek pohara. Hogy a Daviditák az oltárig tolakodjanak.
Ez látszólag lehetetlenné volt téve. Egy templom ugyan volt a birtokukban, a Boboli palotához tartozó; de pap nem volt hozzá.
A szerzetesek megválogatása, hogy kiket bocsássanak be a kapukon? nem a Rettore, hanem a raguzai püspök hatalomkörébe tartozott.
E tekintetben nagy szigort gyakoroltak, s arra valóban szükség volt, hogy a sokféle schismaticus szakadásoktól s a pajzán életü kápsáló barátoktól meg legyen óva a társadalmi jó rend. Minden kapunál ott ellenőrködött egy Balázsrendi guardián s az érkezőket szigoruan kikérdezte, sőt már a külsőikről felismerte, hogy bebocsáthatók-e, vagy elutasítandók? A Davidita papoknak pedig feltünő viseletük volt, lángveres palást, fehér dalmatica, a mellen az efóddal, fejükön a kétszarvu Áron-süveg. Ilyennek nem volt szabad a város kapuján belépni.
És még is megtörtént, hogy Oculi vasárnap előtti szombat délestéjén megkondultak a harangok a Boboli palota templomtornyában, annak a hirdetéseül, hogy a holnapi urnapján istenitisztelet lesz a kápolnában.
Hol veszik hozzá a papot?
Ide be nem jöhetett Dávidos pap, ha csak repülve nem jött.
Az ingerült kiváncsiság egész éjjel nem engedte aludni a város népét. Búcsúmenetek jártak alá s fel az utczákon, lámpák mellett, énekelve, mint nagy veszedelem idején, és könyörögve, hogy fordítsa el az Úr a városról ezt a csapást.
És hajnalban újra hangzott a csengetyüszó a Boboli palota tornyából. A templom ajtajai nyitva voltak a piacz felé, a viaszgyertyák fénye ragyogott, az oltárképekkel teljes sötétséggel küzdve.
Vajjon megjelennek-e a hivek? Lesz e bátorságuk vakmerő tanaikat ünnepélyes alakban is bevallani?
Nagyon is sokan jöttek elő! Megtelt velük az egész templom. Minden férfi hozta magával a két asszonyát, világ daczára.
A felingerült nép bizonyára meghajigálta volna őket rothadt narancscsal, ha a Rettore parancsára felvonult magyar dárdások sikátort nem tartottak volna nyitva a templomba sietők számára.
A nép bámulata egyre nőtt, a mint a Davidita hiveket hármasával előjönni látta, hát ez is köztük van? Ki hitte volna? De tetőpontjára hágott a szent eliszonyodás, a midőn egyszerre a Damiani palotából, keresztül a téren, közeledni látták a Rettorét, Damiani Judást, jobb karján Monna Teresinát, balján Monna Barbarát vezetve. Mind a kettőnek piros főkötő volt a fején, Teresina büszkén hordta fenn a tekintetét, Barbara szemérmesen földre süté az arczát, félig kendőjébe takarva. Damiani Judás pedig hatalmaskodó büszke arczczal nézegetett szét, így lépegetett a Boboli templomajtó felé.
«Hát még ez is!»
Történnek-e még több csodák?
Történtek. – Mikor már tele volt a templom a Davidita hivekkel, a kiváncsi nép ellepte az ajtó előtti tért, akkor megjelent a palotából átvezető corridoron Boboli János, nejeit, Lubomirát és Milenkát vezetve a kezén. Ezeket ott elbocsátá, hogy foglaljanak helyet a legelső oldalpadon, ő maga pedig odalépett az oltár elé. Volt rajta lángszinű palást, fehér dalmatica, mellén az efóddal, fején a kétszarvu Áron-süveg. – Ő maga volt a pap.
Legelőször is felolvasta a gyülekezett előt II. Cajus pápa brevéjét, melyben őt, mint hivét, Aktæon atyát, raguzai érsekké installálja, s ugyanakkor kiküldi őt, hogy Bulláját kihirdesse, melyben a papok nőtlenségét megszünteti, VII. Gergely pápa minden idevonatkozó intézményeit eltörli, s a házasság sakramentumát kiterjeszti az egész egyházi rendre: «jobb házasságban élni, mint égni!» Akkor aztán Aktæon atya tart egy hatalmas egyházi szónoklatot, tele bibliai citatumokkal, szent Ágoston és a patres mondataival, melynek folytán a sophistica és dialectika minden furfangjaival kisüté, hogy ők, a Daviditák épen a valódi Krisztus követői, mert hiszen a Megváltó volt épen az, a ki megvédelmezte az irástudók által megkövezésre itélt asszonyt, azt mondva: «bocsánat neki, mert sokat szeretett». Tehát «sokat szeretni» nem bün. Krisztus bocsánatot mondott rá szavával, a Daviditák tetté változtatják az igét.
Így emelte fel fejét az egyszarvú, a kit szent János Jelenések könyve igér, hogy megöklelje a templomot!
Ez a merénylet pecsételte meg Boboli János halálitéletét.
Ha ez a terve is sikerül, ha magának pártot szerezhet a raguzai papság között, ha behozhatja II. Cajus ellenpápát Raguzába, s felnyittatja előtte oroszlánszivű Richard székegyházának ajtajait, akkor innen felforgatja az egész világot.
Ezt már nem lehet eltürni.
Még magán e «dies nefastusnak» éjszakáján, kötéllajtorján bocsátkozva le a bástyafalról, átszökött Pirro Bennessa Lacroma szigetére, s felkereste az öreg Boboli Pétert magányában.
Pirro Bennessa mind e napig leghivebb pártfőnöke Damiani Judásnak, egykor kiszemelt veje, ez szánta el rá magát, hogy őt összetörje. Minden áron! Még azon áron is, hogy Raguza kapuját megnyissa a köztársaság legnagyobb ellensége előtt.
Velencze volt ez az ellenség.
De azt mondák az igazhitü, jó erkölcsü keresztyének, hogy inkább Velencze foglalja el Raguzát, mintsem a sátán.
És valóban igazuk volt.
