A HALÁLRA ITÉLT NÉP.

Damiani Judás elfogatása igazi velenczei politika volt. Raguzának, legfélelmesebb vetélytársának visszaadta vele a szabadságát; de cserében a saját maga uralmát állította fel benne.

Hogyan számolt le azután egymással Velencze és Raguza? hogy tudta az utóbbi lerázni nyakáról az önkényt felvett jármot? arról beszéljenek a történetirók; mi a regény catastropháinál maradunk.

A politikai vívmány nagy árba került Velenczének, illetőleg a köztársaság hajóhadán szállított keresztes tábornak. Még mielőtt szaraczénokat láttak volna, már egy csata veszteségeit sirathatták el, a melyre senki sem számított: egy elsülyesztett gályát és egy elégett teherbárkát, negyven dereglyét, melyet az új Jeruzsálemi öbölben összetört a vizomlatag, és sok százait a romok alá temetett, a vízbe fullasztott legjobb harczosoknak és hajósoknak.

És ez mind a warángok bűnlajstromára rovódott. Még a tüzes szentek kolostora alatti tó alázudítását is nekik tulajdoníták. A kolostor az ő szerzeteseik lakhelye volt, a mióta az apáczákat kiűzték belőle. Azon a néhány dereglyén lévő hajósok, melyek az admirálhajó segélyére visszafordultak, mind jól látták, a mint az a hófehér gomoly onnan a vágányból aláhömpölyödött, a legmagasabb fák koronáin túlcsapva, s döntögette le maga előtt az útban talált házsorokat, tornyokat, bástyafalakat; látták azt az öbölbe lezúdulni, a hajókat egyszerre a hab hátára felemelkedni, s aztán kőgáton keresztül a nyilt tengerbe bukfenczezni; maguk is rémülten igyekeztek, hogy a csodaáradat futásából félre meneküljenek.

Tehát szerintük e kétségbeesett csapást is a warángok mérték a velenczeiek fejére. Ez a maroknyi mezitelen embercsoport már több délczeg vitézt elpusztított, mint a mennyit saját maga számít.

Legyen hát kiirtva az utolsó lélegzetvevőig!

Addig a keresztes had nem távozik el Gravoza öbléből, a míg a nehéz itélet végrehajtva nincs; a szaraczénok fölött elsőbbségük van a warángoknak.

Ezek is hitetlenek. Daviditák.

Az ellenpápa veszedelmesebb ellensége a keresztyén világnak, mint Coradin vagy Szelaheddin.

A szép, rendezett keresztes hadat azonban lehetőleg kimélni kellett.

Vannak félvad népek a Balkán-félszigeten, a melyek méltók arra, hogy az egész vad waráng népet tövestől kiirtsák. Itt van a mosszori knéz a maga bogumiljaival. Annak a hivására ezrenkint csoportosulnak össze a hegyekben élő törzsek junákjai, a kiknek úgy is mindennapi kenyerük a harcz és préda.

Velenczének van pénze. S aranyért könnyű vasat kapni.

Raguza is részt fog venni a boszú hadjáratában. Magyar helyőrsége úgy is unja már magát a hosszas tespedésben.

Brankó vezér, a mosszori knéz fia, a meghivásra feljött Raguzába s ott megpecsételte a szövetséget az egyesült köztársaságok főnökeivel. Ő kész fegyverbe öltöztetni hatezer junákot, ha Velencze a költségeket előlegezi hozzá. Azonkívül kikötötte, hogy a végrehajtott megtorlás után a warángok által birt terület a mosszori knézséghez csatoltassék. Megigérték neki. Azt is megkivánta, hogy a raguzaiak a leégetett mosszori várat ujból és egész diszében fölépíttessék, a bogumilok adnak hozzá követ, meszet, meg levágott koponyákat, a mennyi szükséges. Megigérték neki. Azután a magyarok küldjenek nekik tanult hevéreket, a kik az elpusztult aranybányát ismét mívelhető állapotba helyezzék. Ez is irásba lett adva. Azután a Levantéból Raguzába járó karavánok fizessenek a mosszori knéznek védelmi vámot, mikor a Demir kapun átkelnek. Ezt is jóváhagyták. Még valamit! A rombadőlt uj Jeruzsálem omladékait egyedül a mosszori knéz alattvalóinak legyen szabad felkutatni az ott eltemetett kincsek eltőkítése végett. Ez sem talált ellenvetésre. Végre, hogy a bogumilok a Jézus nevét az ő szertartásaikban így ejthessék ki «Ihzusz». Megengedték nekik.

Akkor aztán mondá Brankó a szövetséges vezéreknek:

– Már most csak azt kötöm ki magamnak, hogy én vezethessem a magam hadait, s csatázhassak a warángokkal a bogumilok módja szerint.

– Igen jó lesz; mi pedig majd harczolni fogunk a velenczések módja szerint.

Azzal megitták a szövetségpoharat, Brankó megkapta a nehéz erszény pénzeket a hadak felszerelésére s hazatért az apjához.

Az öreg knézt már akkor nemcsak a cselédjei szolgálták rosszúl, hanem a lábai is. Egész nap a csatlósait szidta, s ha azok elmaradtak, a fájó térdeivel veszekedett.

Még mindennap utána küldte az eltünt fiának, Tirimirnek a sült ürüt a Bludár vizén. A csatlósoknak volt annyi eszük, hogy a husát megették maguk s csak a csontját dobták a vízbe.

Nem félt már senki az öregtől, annyira, hogy a nagy varangyos békák odamásztak az ülőhelye közelébe s onnan kuruttyoltak a szemébe: tudták, hogy nehéz neki a helyéből felkelni, hogy velük kergetőzzék.

De a mint Brankó hazaérkezett a junákjaival s felhordatta az öreg elé a pénzes zacskókat: egyszerre meggyógyult annak a két lába, még a dereka is kiegyenesedett. Hát még mikor az örömhireket elmondta a fia! Le van már döntve az új Jeruzsálem. A tolvaj, szökevény, áruló uskók nép vízbe fojtva, eltemetve. Ah be jól esett a szivének! «Ezt az én Vuk fiam cselekedte! Az én szegény nyomorék fiam! Azt tette, a mit a Hüvelycsik Palkó! összetörte a sárkányt mázsás buzogánynyal! A Pilinkó! Mind megölte őket!» Halva még az asszonyok is, a kik a rabszolgákhoz adták magukat. Hát az elszökött leány, a «ki-ne-mondd-nevű!» Meg annak az elcsábítója? Börtönben várják nehéz itéletüket. «Nehéz legyen nekik!» És a gyilkosok? A waráng vérengzők? Solom királyfi! Ki van rájuk mondva az enyészet! A Gerlibe velük? Oda, abba a nagy sziklasírba, a hova már annyi nép utolsó maradványa el van temetve! A hol feküsznek egymásra halmozva a cimberek, a liburnok, az antariátok, az avarok! Utánuk a warángokat! Egy visító poronty ne maradjon utánuk!

Velencze és Raguza segít a nagy öldöklő munkában.

Erre a szóra az öreg még tánczra is kerekedett, hanem aztán, hogy a lábába nyilalt a köszvény, ismét visszatért a józan esze; elkezdte a dolgot birálgatni.

– Hát a mi jutalmunk mi fog lenni?

Brankó elszámlálta előtte a megállapított igéreteket.

Az öreg fokozatos jó kedvvel mondogatá: «jó! elég! sok!» Hanem aztán, hogy a fia egyre nagyobb igéreteket sorolt elő, lefelé hanyatlott a jó kedve, boszús lett; «ez már nagyon sok! ez már hihetetlen!» Az utolsó igéretnél már csak fütyülni tudott, s mind a két fájó térdét dörzsölte a tenyereivel.

– Hallod-e, Brankó fiam. Mondok neked valamit, el ne felejtsd. «Igéret: adósság». A ki sokat igér, sokkal adós. A kinek én adósa vagyok, azt én nem szeretem. A kit az ember nem szeret, azt nem kivánja látni. Azért azt mondom te neked, hogy a mikor te a velenczésekkel szövetségben hadat kezdesz: egy pajzst a melledre akaszsz, a másikat meg a hátadra!

– Ne félts te engem, öreg, mondá Brankó, magam is kötve hiszek a komának.

Egy éj és egy nap alatt fel lett lármázva a környék s gyűltek a törzsek harczosai közelből és távolból a mosszori vár alá. Ott a völgyben ütöttek tábort, rögtönzött sátorok alatt, mindenik a maga zászlóival. A várba nem hivták fel a vezetőket, nincs ott mit keresni. Puszta rom ott minden.

Az öreg knéz felmászott a kőlépcsőkön a kiégett toronyba, melynek a boltozata még tartotta magát gerendák nélkül is, onnan nézte a vár aljában gyülekező hadat. A nagy erkély párkányát szépen benőtte a bogáncs, a kigyószisz, meg a fekete üröm, jó árnyékot adtak a vár urának, mikor a nap forrón odatűzött; kormos gerendacsonkok szolgáltak ülőhelyül. A felfutó vadszeder savanyú bogyóval nedvesítette a nyelvét, ha nagyon elepedt: még sem hagyta el ezt a helyet, a honnan a gyülekező táborra láthatott; onnan számlálgatá a kétszázával rendezett zászlóaljaikat: «egy csata, két csata, három csata!» később aztán: «tíz csata, húsz csata, harmincz csata!» Együtt volt már háromszor annyi harczos, mint a mennyit a waráng férfisereg számít, s ezek is jó vitézek: bivalybőr pánczélja, rézsisakja, teknő pajzsa van valamennyinek, kelevész a kezükben, kétélű kard az oldalukon.

Csak a «jó időre» várnak, hogy megkezdjék a maguk módja szerint való hadjáratot.

Az a jó idő, a melynek jöttére a bogumilok várnak: a bóra, az északi szél.

A bogumilok haditerve az volt, hogy egy olyan hét napig tartó északi orkán alatt a warángoktól lakott erdőket felgyujtsák.

A bogumilok erdőpusztítók.

A vandalok kegyelmesebbek voltak, mert azok csak az emberi műveket pusztították el: a palotákat, a szobrokat; a patarénok az Istenkéz remekeit, az élőfákat irtották ki haragjukban. Még ma is azt teszik morlák utódjaik, hogy ha megharagusznak a szomszédjukra, éjszaka lefürészelik tőben az olajfáit.

A pogányok, a mohamedánok nem tették azt soha.

Minden Istennel járó nép előtt templommal egyértelmű az erdő.

Kivált ez a minden nemzetek vérével megáztatott ősrengeteg itt a Bludár és a Branta között, a hol minden, a csatákban megfogyott népmaradvány, mely hazát veszített, végső menedékére talált, melyben még néhány évtizedig dicsősége emlékeit elsírathatta. Ezek a hat-hét századot látott óriási tölgyek rejtik összeforradt oduikban a vándor fajok minden honi oltárról elüzött bálványait, aranyból, bronzból öntve, kőből kiábdálva, csontból kifaragva; az összeboruló geszt őrzi, sűrű moha, páfrány takargatja Pérunt, az oroszlánfejű istent; egymásra dőlt hársfa óriások alatt alszik Khorsz, a mennydörgések istene; mély völgyszakadékban, hová a szarvasok agancsaikat lehányni járnak tavaszkor, kussad a Svantevit, a legtöbb szarvú bálvány s az avarok védistene, a Volos belenőtt az élőfába, melyhez oda támasztották; s a viszhangadó méla csendességben a megtagadott istenek sóhajtását hallja a bujdosó.

S ezt az erdőt akarják felgyujtani!

A hol a tölgyek és bükkök országa végződik: ott felváltja társait a veresfenyő és a szumakh, melynek illata, mikor a delelő nap rásüt, a túlvilág légkörét sejteti a halandóval, s odacsalogatja magához a délkör minden énekes madarait; míg gyümölcsös ligetében apró majomsereg czivódik egymással, utolsó képviselője fajának Európában. De lenn a völgy sötét mélyében a vad bölény búgó szava harangoz, s a vad páva jajgat, a lombhullám fölött, mint egy uszó hajó, suhanva végig; míg a szikláról aláhulló zuhatag örök orgonaszava mondja egyre: «szent, szent, szent az Úr a magasban!»

S ezt az erdőt készülnek felgyujtani.

Miért?

Mert ez az erdő hatalmas erőssége az ellenfélnek. Ostromolhatlanabb minden sáncznál; dönthetlenebb a bástyáknál; ez erdő védelme alatt a waráng ijászok és parittyások az egész keresztes had ellen időtlen időkig megvédhetik magukat. Más oldalról pedig meg nem közelíthetők. A Brantavölgy meredek sziklafallal zárja el tartományukat, s a tengerpart felől, azokon a sziklavágányokon, a melyeken a waráng harczosok szoktak liburnáikkal hazatérni, az ellenséget lehengerített sziklákkal az asszonyok és gyermekek is leseperhetik. Kiéheztetni sem lehet őket itten, mint a körülzárt várban levőket, mert a pagony tele van nagyszámú nyájaikkal, s vaddal bővelkedik a rengeteg, ingyen termő gyümölcsöt, gesztenyét ontanak a vad fák; sziget ez a szárazföld közepén; egy maroknyi vitéz nép elég, hogy tengert csináljon körülötte megtámadója véréből.

És még sem tette azt soha egy ostromló sem, hogy felgyujtsa magát a védő szent erdőt. Talált ki más furfangot.

A gallusok úgy győzték le e helyen az antariátok nemzetét, hogy mérgezett bort küldtek nekik zsákmányul: hagymáz kinjaik közt öldösték le őket; de az erdőt megkimélték.

A thrákok és szarmaták az ideszorított cimbereket hozzájuk bocsátott szép nimphák árulásával ejtették meg: feláldozták értük a leányaikat, de megőrizték az erdőt.

A scordiakat az avarok éjjeli tusában győzték le, saját nagy veszteségük árán.

A liburnokat a velenczések úgy törték le, hogy az ő nemzeti viseletükbe öltöztetett ellenséges hadat csempésztek közéjük.

Az avarokat pedig, bizanczi módra, egymás között veszítették össze, s mikor azok legédesdedebb testvérharczban voltak, akkor ütöttek rajtuk: úgy temették el őket a népek sírjába.

S mind e népek után még csak annyi sem maradt, hogy hivták nyelvükön a «szerelmet», az «életet», a «halált». A mint a bóra megindult a Vellebit felől, a bogumilok alászálltak a mosszori hegyről a völgybe.

A néphit szerint van egy völgy a dalmata hegyvilágban, a melynek mélyéből szokott előtámadni ez égi rém: a bóra; indulását előre hirdeti a távoli zugás; az ég sötétkék szinű lesz, s a távol hegyek mind közelnek látszanak; a szárnyas nép nyugtalanul kóvályog a légben s lármásan keres menedéket. Előre tudják, hogy közelít a bóra.

A bogumilok összefogtak negyven vad tulkot, azoknak a szarvaik közé szurokba mártott rőzsekötegeket szorítottak; s aztán a meggyújtott rőzsével a fejükön szabadon bocsáták. A megriadt tulok a lángoló köteggel a szarvai között a széllel szembe nem futhatott; mind a széllel ellenkező irányba rohant a warángok erdeibe, s ottan igyekezett ösztönszerüleg a legsűrűbb bozót közé menekülni, hogy kinzó terhétől szabaduljon. Ezzel felgyújtotta a bozótot, a melybe menekült.

Egyszerre negyven helyen gyuladt ki az erdő; a többit megtette a bóra.

Eleinte csak az alsó bozót kapott lángra; majd felfutott a tűz a fák mohos derekain, a repkény és vadszőlő venyigéin s fellobbantá az olajterhes lombokat. A bóra szította a lángot. Nemsokára tengerré változott az, tengerré, mely fölfelé halad, lánghullámokkal özönölve előre. A félezredes élőfák mennydörögve durrantak szét a tűzben; a recsegés elnyomta a futó fenevadak, a marhacsordák bömbölését és valamennyit túlordította a dühöngő szélvész harsogása. Ez volt a pokoli dithyramb!

Az a vén ember ottan a mosszori vártorony erkélyén gyönyörködve nézte ezt a Luczifernek való látványt!

– Tovább! Tovább! Fujjad jobban! kiáltozott a bórának. Fujjad, hogy megpukkadj bele!

S a szövetségestárs megfogadta a biztatást; gyorsan, rohammal hajtotta felfelé a lángokat a hegyoldalra; s aztán le a mély völgyekbe. Elmult az éjszaka, világosabb lett mint nappal, a távol Vellebit ormai úgy ragyogtak, mintha maguk is izzadnának. Az égő erdő lángtengere fölött elkezdtek tűzforgatagok támadni, ezek is a szél menyasszonyai, minők a porforgatag, a víztölcsér; csakhogy a tornyaik nem porszem és vízcsepp, hanem szikra és zsarátnok; a forgószél égő oszlopokat sodort fel az égig, melyeknek szétterülő üstöke hullócsillagokkal szórta tele a világot, mikor két ilyen orsózva tánczoló tűzóriás összetalálkozott egymást ölre kapva, mint egy vulkántorok, úgy lövelt fel az égbe.

Embererő e pokoli hatalommal szembe nem szállhatott. A warángok sorsa meg volt pecsételve.

Ezt nevezte Brankó vezér a maga módja szerinti hadviselésnek.

Három napig tartott az erdőégés; ezalatt a dühöngő szélvész végig hajtotta a lángtengert a warángok valamennyi hegyein, az égő fenyők és szumakhfák füstjét messze elhordva magával, úgy hogy egész az istriai partvidékig elterjedt a tömjénillat az óriási oltárról, melyen egy egész nép áldoztatik meg.

Az erdőkből kivert marhák és vadállatok bőgése ezalatt oly rémséges kardalt támasztott, hogy Raguzában éjente nem lehetett a polgároknak békében aludni miatta. A medve, farkas, hiuz elbujt a barlangba; a vad tulkok, a csordamarhákkal együtt, állati ösztönüket követve, mind ahhoz a tengerszemhez menekültek az égés elől, melybe a warángok rejték el a liburnáikat, s ott összevegyűlve dámvaddal és bölénynyel, meghúzták magukat a víz alatt, csak az ezernyi ezer szarvhordó fő látszott ki a vízszinéről; ott rejtőztek el az alatt, a míg a szikrafelhők, a zsarátnokfergeteg végig tombolt a fejük felett.

E világromlás alatt minden patak kiszáradt; még az a hegyi folyam is, mely a warángok székhelyét körülfolyta.

Harmadnapra a lángtenger elérte a sziklapartot; a hol nem talált több erdőt maga előtt, ott még tovább is pusztított a fenyőerdőben: a szép szál lucz és bór, ha egyszer meggyulad, végig ég, mint a fáklya, de az északi hegyoldal már fekete volt: a tölgy, a bükk, ha a koronája és a kérge leégett, ott marad elszenesedve; a hideg szél, a hogy felszította, úgy el is nyomja a tüzet; azok az erdők már csak füstölögnek.

És a bóra még egyre süvölt: negyednap van a legnagyobb haragjában.

– Hallod-e czimborám, Tvarkó! mondá a negyedik napon Brankó a főkapitányának. Nekünk ma rohamra kell mennünk. Ma még jó szövetségesünk a bóra; a hamut, pernyét mind az ellenség szemébe fujja. Ha késedelmeskedünk, a warángok támadnak meg minket a leégett erdőn keresztül, s még keresztül vágják magukat valamerre.

– Én megyek veled a pokolba is, mondá a junákok kapitánya; s ha akarod, megfogom az ördögöt a szarvánál; de megmondom igazán, hogy örömestebb harczolnék a kamenári hétfejű sárkánynyal, mint hogy keresztül gázoljak ezen a még füstölgő erdőn, a hol ha a hátamra kötök egy nyers berbécset, mire a tisztásra kilyukadok, kész pecsenye lesz belőle.

– Segíteni fogunk magunkon. Minden junák nyers kecskebőrt kössön a lábára; a füst ellen a száját eczetes kendővel kösse be; s a pajzsát takarja be frissen vágott tulok irhájával, azt tartsa a feje fölé.

– Megteszszük, ha parancsolod.

– Most pedig futtass egy követet a velenczések vezéréhez, hogy a míg mi szemben támadunk a warángokra, ő a maga vitézeivel lábtókon mászassa meg a sziklavágányokat a tengeri oldalról, s fogja az ellenséget hátba.

A parancs végre lett hajtva.

Brankó vezér maga adta meg a példát a junákjainak, hajító kelevézét és pajzsát ragadva, hogy a leégett erdőbe betörjön.

A föld még izzott a lábaik alatt, a holt szén recsegett, a hamu még szikrákat vetett fel minden lépés nyomán, s a füstölgő fatörzsek keserű bűze fojtotta a torkaikat; de azért merészen haladtak az erdő mélyébe.

Nem Isten temploma: a pokol temploma volt az már.

A félezredes óriások koromfeketén, lombok nélkül, lecsonkult ágakkal, melyek, mint a kétségbeesés karjai merednek szerteszéjjel; olyanok, mintha egy végtelen palota oszlopai volnának, melynek már nincs teteje. Egyes tömpölyökben még tánczolt a veres láng, a hová a fenyőkből kifőtt szurok összefutott s a végig ledőlt faderék, hosszában fekve lángolt: azt nem olthatta el a szél; úgy kellett a tüzet elfojtani ráterített nyers bivalybőrökkel. S mentül tovább haladnak az erdőbe, a hőség annál fullasztóbb lesz. De panaszkodni nem lehet; minden arcz alsó része be van kötve eczetbe mártott kendővel: lélekzetet csak azon keresztül lehet venni; a ki megszólal, azt megfojtja a füst. Egy-egy odvas fa, mely belülről kiégett, ropogva dől ki tövéből, a hány élőt maga előtt talál, ugyan eltemeti. A rézsisak és a pajzs égetni kezdi a koponyát és a vállat.

Csak előre!

A mint az erdő közepét már elérték, kezdenek a zárt sorok bomlani; egy-egy vitéz kidűl és ott marad. Csak előre! Innen már visszatérni is veszedelem. Találnak tisztásra. Ottan megpihennek. Az ott valami karám volt. Körülpalánkolt tér. Egész juhnyáj hever ott, egymáshoz szorongva. Meg vannak mind sülve szépen. Jó ebéd az ostromló seregnek. Itt már leoldhatják a kötelékeket arczaikról: a füst a fejök felett száll el. Hanem a csergedező patak ponorja szárazon tátong; egy csepp víz nincs benne; még a fenekén lakó eskarapok is oda vannak száradva a sziklákhoz.

Tovább! Előre!

… A waráng nép, a mint az erdőket maga körül felgyújtva látta, megérté, hogy halálra van itélve. Isten itélete, vagy ember itélete, meg kell előtte törni.

Minek is az élet, ha nincs többé erdő?

Nincs a világon hely a számukra többé.

A tengeren át nem menekülhetnek a liburnáikkal, mert azt a velenczei és raguzai hajóhad tartja zár alatt. Itt kell bevárni napjaik végét.

A pusztító tűz házaikból is kiűzte őket, városuk porrá égett; a kis folyam, mely kertjeik között elfutott, a tengerszemhez bújdosva, a nagy tűz alatt medre fenekéig kiszáradt, három nap óta nem volt már a szomjukat mivel csillapítani. Házi barmaik elfutottak szerteszét, egy tejelő állat nem maradt a gazdájánál. A gyermeknép éhezik s nincs mivel biztatni.

Leégett városukon túl terül el a sziklákkal borított fensík, melyen túl a hegyoldal abba a mély ismeretlen völgybe hanyatlik alá, a melynek «gerli» a neve. Ezen a kopár téren vannak összegyülekezve valamennyien, férfia, asszonya, gyermeke.

Solom vezér tartja fenn közöttük a rendet.

Apja halála után őt kiáltották ki fejedelemnek.

Az ifju hős még nem tett le a szabadulásról. A mint az északi szél alább fog hagyni, zárt hadirendben keresztül tör az égett erdőn, s utat vág magának fegyverrel valamennyi ellenségen keresztül.

Hallgattak rá és tűrtek.

Még várni kell, mert a vihar szembe hordja a pernyét, a harczolók megvakulnak tőle.

Ámde az esküdt ellenség nem várt az ő idejükre, a bóra az ő szövetségese volt.

Alkonyra járt az idő, a szélvészes ég biborvörösben égett, mintha még most is az égő földet tükrözné vissza, a midőn felzúdult az égett erdőből a közelgő bogumil sereg csataordítása. Előtte járt egy fekete felhő, a léptei nyomán felvert szénpor, mit a szélvész gomolygatva hajtott az egy tömegbe gyűlt warángok felé.

A közelgő ellenség láttára iszonyú visítás tört ki a warángok csapatjából, némely asszonynép erőszakosan kiszakítá magát a férfiak sorai mögül s eléje rohant az ellenségnek.

Miért rohannak? Mit akarnak?

Azért rohannak, mert szomjaznak, s a szomj őrültté teszen. Azt teszik, hogy ketten-hárman megrohannak egy bogumil harczost; egyik a karját kapja el, másik a lábszárát szorítja át, míg a harmadik a fejét öleli magához, s késsel felhasítják az ereit; úgy iszszák meg a vérét. Nem törődnek vele, hogy az ő testüket is átfurja kard, lándzsa, csakhogy a szomjukat elolthatták egyszer, a százszoros szomjat.

Felséges kezdete egy népirtó harcznak, a hol az ellenséget azzal köszöntik, hogy a vérét iszszák!

Az Eumenydák örjöngése következett: férfi, gyermek, asszony, késsel, nyillal, szekerczével rohant a tusába s küzdött, vakmerően esztelenül, míg agyon nem gázolták, csoportokban, gomolyonkint, egy-egy csoportból lassankint egy halom vált; egy vonagló halom, a hol waráng és bogumil egymáson hevert, még haldokoltában sem bocsátva el egymást.

Csak egy zárt harczvonal küzdött a középen. Ötszáz waráng vitéz a javából Solom vezetése alatt.

Régi harczmodorukat vették elő, a hogy szoktak tulnyomó ellenséggel szembeszállni. Félkört alakítottak magukból, melynek két vége a meredek gerli párkányára támaszkodott. Minden harczos hozzákapcsolta a rézöve lánczánál fogva magát a fegyvertársához; egyik érczpajzs a másikat érte. A hátuk mögött hagyott térben voltak az asszonyaik és a gyermekeik.

Solom mögött ott állt a két ifju felesége; a Darinkának volt egy hat éves fia, a ki már nyilazni tudott: a másik asszony még szoptatta a kicsinyjét; az nem vehetett részt a harczban.

Ezt a félkört ostromolta kétezer bogumil, minden waráng vitézre jutott négy ellenség. Azok meg három csapatban jöttek; egyik a középnek, kettő a két szárnynak. Mindegyik csapat háromszöget képezett, az utolsó sorok nyomták az elsőket előre, mintegy éket furva az ellenálló félkörbe. De az érczkaraj erősen tartotta magát s letörte a háromszög élét tizediziglen. De végre a két széle megtört a tulerő alatt, s akkor az egész hadtest kénytelenült hátrálni a gerli meredélye felé.

Solom egy szót kiáltott társainak, a mire azok csendesen kezdtek hátrahuzódni a meneteles gerli oldalára.

E meredeken a háttal a mélység felé fordultnak előnyösebb a helyzete a tusában, mint a szemben levőnek, mert ő egy-egy kiálló kőben, bokortövében megvetheti a sarkát s ha térdre bocsátkozik, egész testét védi a hosszú pajzszsal; ellenfele pedig csúszik a száraz füvön, bizonytalanul lép, s a térdei ki vannak téve a waráng paizsok élének. Itt vesztettek el a bogumilok legtöbb vitézt. A gerli meredek oldalán többé nem folytathatták a háromszögben előnyomulást, mert attól tartottak, hogy ha a tömeg lökésével a warángok csatalánczát megtörik, ők maguk is utánuk bukfenczeznek alá a mélységbe; a csúszós avar lejtőn alig csenevészik itt-ott egy-egy borókacserje, a miben meg lehessen kapaszkodni. Kénytelenek voltak ők is hadsorban verekedni ellenfeleikkel. S ekkor kitünt a warángok előnye ellenfeleik fölött. Ők, a meztelenül harczolók gyorsabban, ügyesebben vívnak nehéz fegyvereikkel, a két bárdú fejszékkel, mint a nehéz bivalybőr pánczélt viselő szarmaták kardjaikkal és kelevézeikkel, s a kettős félhold alakú érczpajzs gonosz támadó fegyver volt bal kezükben, melylyel a tusakodó társ térdét megsebezték, az ő sűrű hajbozótjukat nem járta meg a kard, s az ő csákányaik áttörtek a bogumilok réztutyiján.

Brankó ekkor kiválasztotta vitéz junákjai közül a legedzettebb harczosokat, s azoknak a századait hosszú arczvonalba állítva, maga rohant az élükön az ellenálló warángokra. Egy zászlóaljat Tvartkó kapitánynyal hátrahagyott, azt adva alvezérének utasításul, hogy «elől is, hátul is szemed legyen!»

(Elől voltak a warángok, hátul a velenczéseket lehetett várni.)

Azzal ő maga kezébe kapva lángalakú pallosát, neki vezette a meredélynek a csapatját.

Ráismert a warángok ifju fejedelmére nemcsak arany fejabroncsáról, de még inkább arról, hogy annak a lábainál hevert a legtöbb megölt junákja.

– Hejh, te méregkeverő gyilkos! kiálta Solomra. Testvéreim megölője! Állj elém, ha van szived Az én nevem Brankó: a boszuálló.

– Jó, hogy magaddal hoztad a koporsófödeled! kiálta vissza Solom, a bogumil vezér hátahoporjás teknőalakú vértére példázva. Dióhéjt is tettél a fejedre? Hozd ide! Feltöröm.

S aztán beszélt tovább egymással a pallos és a csatabárd; az egész harczvonalon csattogott a fegyver az érczpajzsokon, mintha a cyclopsok kovácsműhelyében dolgoznának vásári munkán, egyik embertömeg a másikon feküdt. Nem gondolt már senki az életével, csak az ellensége halálát óhajtá.

Ekkor egyszerre sűrű fekete porfelleg omlott onnan felülről a küzdőkre alá, hogy elvakult bele mindenki, s nem látta többé, hová üt? Az ellenségek olyan közel voltak szorítva egymáshoz, hogy nem vehették a fegyvereiknek hasznát többé. Valami megnevezhetlen, kitalálhatlan erőszak taszította őket együtt aláfelé. Az asszonyok sikoltozva ragadták gyermekeiket az ölükbe, mintha jobban esnék úgy együtt a halálba rohanni. Solom fejedelem elvetette karjáról széthasogatott pajzsát, eldobta csorbára vert harczi szekerczéjét, s halálos haraggal ölelte át derékon óriási ellenfelét. Nem akart már győzni, csak magával rántani le azt is a sírba. Társai is mind hasonlót tettek, az egész waráng csatárláncz mind ölrekapott ellenesével: a fekete forgószél vakká tette valamennyit s valami pokolbeli zűrhang, mely onnan felülről jött, mintha az ördögök röhögése volna, süketséggel verte meg füleiket; nem látott, nem hallott, nem érzett többé senki.

Vadállattá vált minden ember, marta, harapta, tépte egymást; a letepert vitéz a Szentháromság Istenét hivta segítségül, aztán hivogatták a régi isteneiket, a ledöntött bálványokat, utoljára átkozták valamennyit; egy pokolhódító káromlás hangzott a fekete porfelhő közül.

Brankó, az óriás, neki feszíté a lábát egy borókatörzsnek, hogy fentartsa magát ellenfele ádáz tusája ellenében, de Solom vezér kis fia felkapta az apja kését s azzal vagdalta el a bozót gyökereit: a borókafa ingott, hajlott, recsegett a kettős teher alatt.

S az a kitudhatlan erőszak még nehezebben feküdt a küzdő tömegekre.

… Az történt a küzdők háta mögött, hogy a velenczések felhatoltak a sziklavágányokon a warángok telepére, egész odáig, a hol azoknak a liburnái voltak a tengerszem fölött elrejtve. A víz szine tele volt szarvas állatfejekkel. A velenczések felgyujtották görög tűzzel a vizen lebegő dereglyéket s arra az egész felriadt állattömeg rohant ki a vízből, az erdőbe nem futhattak, mert az még akkor is égett, hanem neki zudultak a fensík mentében az elhagyott mezőnek, az elhamvadt vetéseknek, ezeknek a rohama verte fel azt a fekete szénporfelhőt, a mit a szél a harczolók szeme közé sodort, ezeknek a bömbölése volt az a dæmoni chorus, a mely azokat elkábítá.

A veszettül rohanó szilaj csordák útjukban találták Tvartko kapitány hátvédül hagyott csapatjait. Azoknak a dárdái pozdorjává törtek a vad bölények koponyáin. Hátulról a görögtűz perzselte a bőszült állatok inait, rohantak, a merre nyílt út volt előttük. Az utóhad is bele lett szorítva a gerlibe, az állati lavinát emberi erő fel nem tartóztathatta.

A vad csorda oda is utánuk rohant, akkor aztán omlott alá waráng és bogumil és fenevad, egymáson keresztül hömpölyögve, feltarthatatlanul! egy élő görgeteg, ezernyi kialvó élet, halandó test, halhatatlan lélek, veszendő pára; istenhivő és istentagadó, bűnös, ártatlan, angyal és ördög és barom, összegomolyodva, le a mélybe a népek sirjának a fenekére! Vannak ott már sokan… A fekete porfelhő követte őket csendesen alászállva szemfödélnek… Alant már néma volt minden…

És így egy füst alatt kettőnek lett vége, a warángnak is, meg a bogumilnak is.

A velenczéseknek meg ez volt a maguk harczolási módja.

S ezzel két feladat lett elintézve, a boszu az ellenségen, s a fizetés a szövetséges társnak.

Ezt nevezték velenczei taktikának.

A mosszori knéz sokáig várta vissza a diadalútra eltávozott fiát, az óriást, vítéz junákjaival. Várta, hogy mikor hozza már a levágott waráng fejeket, a mik az új várfalakat fogják ékesíteni? aztán a kincseket, az elpusztúlt új Jeruzsálemből? a rabbátett asszonyokat? az igért hevéreket, a kik az aranybányát ujból helyreállítják? Többet álmodott már, mint ébren volt. Mikor álmából felriadt, a fia nevét kiabálta. «Hej Szlon! hej Tirimir! hej Brankó! hol vagytok? mégis alusztok? Lám a Vuk már dolga után jár!» Aztán elnézte egész nap a palotája küszöbén ülve, hogy utazik végig a porondon hosszú egyenes sorban egy hangya nemzet vándorserege egyik hangyabolytól a másikig, azokat számlálta szemenkint; mikor kétszázig ment, akkor azt mondta, «egy csata». Estig megszámlál tíz csatát, húsz csatát, harmincz csatát. Jönnek, mennek. Hát amazok mért nem jönnek vissza? Azokat is így látta a torony erkélyéről, hangya-apróságban a távol fekete erdőbe sorban elügetni, «egy csata, két csata;» mikor térnek vissza? A küszöbe alján nőtt ki egy nagy bogácskóró, az az ő kalendáriuma; nagy gombos fejei előjönnek a tüskés levelek közül, kivirulnak, elhervadnak, pelyhes maggá érnek, a repülő mag szárnyra kel, elszáll a levegőben, a száraz vaczok ott maradt és a Brankó még sem jő vissza.