A HOLT KIRÁLY NÁSZÚTJA.
A warángnők a tengerpart magas sziklapárkányára gyülekeztek, ottan várták visszatérő hőseiket.
A cadmæi sziklák tengeröble táján már nem üldözték azokat a velenczei naszádok; a keresztes had gályái a magas tengeren tüntek elő árboczerdejükkel, mozdulatlanul.
Hanem a kürtök elárulták a gyászt.
Ha diadallal közelítnek a waráng vitézek hazatérő liburnáikon, akkor riadó énekeiket viszhangozzák a parti sziklák; a mikor gyászolnak, akkor csak a kürt szól; a veszteség számára nincs emberi szó.
A nők a kürtrivallásra mind seregestül rohantak alá a meredek sziklavágányokon a férfiak elé.
Kinek van gyásza? Kik lettek özvegygyé?
A csatában elesett paizsát oda szokták felfüggeszteni a liburna árboczának a tetejébe. A király hajóárboczán függött a paizs. Messziről rá lehetett ismerni arra. A két egymásnak fordított félhold egyike aranyból volt, a másika ezüstből.
Jaj a waráng népnek! Elesett a legnagyobb hőse! A soha le nem győzött Dávid király! – Csak mérgezett nyillal tudták elejteni.
A víz sekélyébe érve, a hajósok kiugrálnak a királyi liburnából s a hányan hozzáférnek, vállaikra emelik azt és kihozzák a partra.
A két királyné odarohan a dereglyéhez, melynek árboczánál áll a holt király. Áll, és nem fekszik; vállai alatt átkötött láncz tartja egyenesen az ég felé, arcza még feltekint a napba: annak a sugarai tündökölnek vissza halott szemeiből.
Az egyik királyné, az ifjabbik, a szenvedélyesebbik, vad ordítozásban tör ki; zilált haját tépi, az egeket dorgálja, a tengert hajigálja marokra kapott kavicscsal, s szidja a halottat, hogy nem szégyenli magát egy olyan nyomorult kis nyilvesszőtől legyőzetni óriás létére? Az öregebb királynő, az ősz Teuta csendesen viseli magát. Tudja és helyesli, hogy a waráng nép minden királyának az a vége. Nem mirigyben kell annak elveszni, hanem fegyver által. Szép suttogva beszél halottjához: «Megjöttél! Ismét elmégy! Hosszú nászútra mégy!» – S aztán, mint a ki jól tudja a szokást, előkészíti a kedvesét arra az útra. A waráng férfi soha sem visel ruhát, csak a mikor meghal. Akkor az asszonyai széthasogatják legdrágább köntöseiket, abba burkolják be a hős tetemeit; vállától lábáig, selyembe, bársonyba; két kezének minden ujját külön becsavarják szalaggal, szironynyal.
A férfiak az alatt elkészítik a ravatalt.
A király ravatala maga az a liburna, melyet annyi harczban kormányzott, a melyben hős halált nyert. Ennek az oldalait bemázolják illatos terpetinnel, fehér szurokkal; a fenekét tele öntik földi gyantával, s koszorukat fonnak az egész hajó körül piros gyümölcsü boróka ágakból.
Mikor elkészültek, a holt király hitvestársai búcsút vesznek a gyermekeiktől; összecsókolgatják apraját nagyját; Solom vezér marad utoljára: azt megáldja mind a kettő.
Azután kezdődik az ő saját temetési készülődésük.
Itt ismét visszatér az ősi pogány szokás. A hitvestárs együtt megy a férjjel a túlvilágra. Semmi világa nincsen a földön többé. A szerelmese is hogy lenne egyedül ama messzeségben. Vele fog utazni mind a kettő.
Oda állnak ők is háttal az árboczhoz. S előbb a saját érczöveiket hozzácsatolják a halott ércztüszőjéhez; azután a hajfonadékaikat összekötözik annak a felbogozott csimbókjaival. El nem szakadhatnak így egymástól.
A régészek találnak mindenféle érczből, bronczból, aranyból, leginkább csigamódra összecsavart lemezeket: találgatják, mire való volt az. Ilyeneket viseltek a warángok, férfiak és nők, karjaikra csavarva. Teuta és Bravalla királynék a saját karjaikon levő tekercseket összeölték a király karjain levőkkel; végre Solom, a kedvencz fiuk a kettőjük kezén levő karlemezeket csatolta össze. Most már elválhatlanok lettek.
Ekkor aztán a waráng vitézek ismét vállaikra vették a királyi liburnát s visszavitték a tengerre.
Senkinek sem volt szabad a három temetkezőn kívül beleülni, úgy vontatták ki a többiek a sziklás öbölből a sík tengerre.
Egyre harsogtak a kürtök szomoruan. A parton maradt asszonyok gyászéneke kisérte a távozókat.
A nap utolsó sugár-küllőit vetette szét az égen s a mint elsülyedt a tenger alá, egyszerre beállt az éjszaka; a firmamentum megnépesült csillagokkal, azok közt a legfényesebb, a nap kisérője, az esti csillag hosszú fénybarázdát vetett a tengerre.
Ekkor feltámadt az esti szél s végig fuvallt a felfodrozott óriási víztükrön.
A király liburnájának volt egy vitorlája, mely az árboczon lengett, az megfeszült a széltől.
Solom vezér akkor egy kanóczczal meggyujtá a királyi liburna orrára helyezett üstben a lobbanékony földi gyantát. – S azzal útnak ereszték a liburnát, hadd keresse maga a bejáratot a túlvilág kapuján. A szél vitte azt a vitorla segélyével csendesen.
Ez ideig a kerekes hajó bodonjába elhelyezett tulkok meg sem mozdultak; folytatták a kérődzésüket csendesen a sötétben.
A mint azonban a szurokfüst megütötte az orrukat, egyszerre csülökre kaptak s elkezdtek baromösztönnel szaladni.
Akkor aztán megmozdultak a lapátkerekek s vitték sebesen előre a liburnát.
A waráng hajósok dereglye-rajáról kardalban zendült fel a «térj hazádba!» rivallás s azzal mind hátra maradtak.
A királyi liburna futott előre magától, kormánytalanul.
S a mint sebesen sikamlott tova, a szurokfüst az érczedényből hátrafelé csapott s meggyujtá sziporkáival a gyantával bemázolt jármüvet. Nemsokára összecsapódott a láng az árbocz körül, eltakarva a három egymáshoz kapcsolt alakot, a királyt, két királynéjával együtt. A két nő még akkor is énekelt. Szerelemről, boldogságról.
A waráng nők így szoktak a holt kedveseikkel nászútra kelni.
A dal nem sokára elnémult; de annál hangosabb lett a vadállatok bömbölése. Azokat ott a bodonban nem tudta megölni sem a füst, sem a láng. A bodon rézzel volt borítva, s a kerekektől felkorbácsolt víz eloltotta a ráhulló tüzet.
S így rohant előre az égő liburna sokáig a két bőszült szilaj állattól hajtva, mikor már a vitorlája is elégett. – A velenczei hajósok rémülve láttak egy tüzes szörnyeteget uszni gályáik felé, a sík tengerszín felett, mely a szerint, a hogy az egyik tulok kifáradt és elbukott a bodonban, míg a másik erőfeszítve taposta a forgó gépet, kigyózó futással czikázott feléjük. Azt hitték, hogy ez a mesebeli sárkány.
Rémséges zürzavar támadt a gályák közt. Azt sem tudták, merre kerüljék ki a tűzszóró csoda rohamát, a ki bömbölve jön rájuk. A kik közelről látták, még jobban elrémültek a lángok közt egyenesen álló királyi alakok ijesztő képétől, a kik az égő árboczhoz támaszkodva, holtuk után boszut állni jönnek tűzhajójukon.
Utoljára az egyik tulok ott a hajtógépben végképen elbukott: megölte a hőség; a másikban több életerő volt, az még győzte a futást. Ekkor aztán, hogy csak az egyik lapátkerék forgott, elkezdett a liburna csigatekervényben forogni veszettül, valamennyi gályát fenyegetve bomlott keringésével, míg legvégre nekifutott egy teherszállító bárkának s a vízalatti sarkantyujával odafurta magát annak a fenekéhez. A bárkáról mindenki elfutott. Kinek volna kedve harczolni pokolbeli rémek ellen. A liburna a bárkát is lángba borította: ez aztán lesülyedtében levonta azt magával együtt a tenger fenekére.
Dávid király még holta után is győzelmesen harczolva ment át a túlvilágra.
