A HARCZ.

Dávid király magasra emelé a kerekes rudat.

Erre a jelre a warángok egyszerre mind behúzták az evezőiket, s a liburnák elkezdtek a kerekeikkel dolgozni. Négy waráng dereglye sikamlott sebesen a sima tengertükrön orrával az admirál hajó oldalának.

Azonban a velenczeiek sem voltak készületlenül. Gyorsabban mint a warángok liburnái, iszamodtak elő a gálya mögül harczosokkal megrakott dereglyéik, a melyek a közeledő ellenség rohamát felfogták. Most tünt ki a warángok fortélyának az előnye. Ők nem bizták a liburnáikat az evezőkre; a kerékhajtó bodont egyformán taposták az ökrök jól védetten, s az összes harczi legénység használhatta a fegyvereit. A legelső fegyver volt a parittya. «Csak a kormányost czélozd!» volt a jelkiáltás. A velenczések dereglyéire, mint a zápor hullott a parittyakő s egyik ember a másik után dült ki a kormánytimon mellől, a mi tétova irányt adott a dereglyéknek. Magukat a fegyvereseket nem kopogtatták kavicsaikkal a warángok: azoknak nem ártott az; egymást fedő paizsaik érczpalánkot képeztek fejük előtt. És akkor hirtelen megszüntetve az egyik ökör taposó rohamát, a liburnák, mint az úszó hal, oly sebesen kanyarodtak félkörben s oldalba kapták a dereglyéket. A liburnának az orrán volt két hegyes vasagyara, a víz alatt pedig egy hosszu egyszarvuja: a felső a dereglyéknek, az alsó a gályáknak szólt. A velenczei hajósok hirtelen igyekeztek a járműveiket elfordítani a roham elől s csáklyáikkal félretaszítani a liburnát; egy dereglye azonban, melynek kormányzóját épen akkor szédíté le egy parittyakő, nem volt eléggé gyors a félretérésben, azt a waráng liburna agyarára kapta, s egy pillanat mulva fel volt döntve a dereglye, harczosaival, evezőseivel együtt; a sok emberfő ott uszkált a tánczoló hullámokon. Erre a többi gályáktól is előrohantak a dereglyék.

Most Dávid király a feje fölött tartott kerekes póznáját megpörgette az ujjai között, mely jeladásra az egész waráng hajóraj megindúlt félhold alakban a velenczei hajók felé, s elfogadta a nyilt tengeri harczot.

A velenczei hajósok is gyakorlott, harczedzett vitézek voltak a tengeren. Diadalaikról a szaraczénok és mórok sokat beszélhetnek. A waráng méltó ellenfélre talált bennük. De az ő részükön volt a vitézségen kivül még a ravaszság is. A milyen gyors volt a támadásuk, épen olyan hirtelen tudtak hátat adni. Hajóik farral épen oly ügyesen tudtak előre haladni, mint orral, s olyankor egyszerre minden harczos evezőre kapott, s a lapátkerékhez adva a testi erőt is, elhagyta az utána nyomuló ellenfelét. Ezzel a csellel sikerült nekik a velenczei dereglyéseket a horgonyon álló gályáktól jó távolra elcsalogatni.

Ezt a körülményt nem hagyta Dávid király felhasználatlanúl. A míg a királyfi, Solom a waráng hajóraj balszárnyával a hátráló cselt folytatta a cadmei sziklák öble felé: Dávid király három liburnával ott állt mozdulatlanúl az admirálhajóval szemben. Ekkor egy jeladására egyszerre nekilódult mind a három a nagy három árboczosnak. Annak volt kétszáztíz evezőse, a kik hármasával ülve a külső gályatornáczon, egy-egy hosszú evezőt feszítettek együtt. Azonkívül volt háromszáz lándzsás vitéze, nyolczvan lövésze számszerijjakkal ellátva. A födélzetén három kőhajító balista; egy dárdalövő csappantyu mind a két oldalán, s a hátulsó fatornyában, a honnan az admirál vezényelt, volt elhelyezve a görögtűz vető gép, melynek byzanczi tűzmester volt a kezelője. Azonkivül a gálya oldalain levő ablakokból mindenünnen fényes rézkosfejek meredeztek elő, melyeket lódító lánczczal taszítanak neki az ellenséges gálya oldalának, ha az össze talált kapaszkodni a hajójukkal.

És ezt a hatalmas szörnyeteget merte megtámadni Dávid király a maga három liburnájával. A hogy megtámadják a fizeterek a nagy czethalat.

Dereglye nem állt az útjokban; az vagy fel volt már forgatva, elsülyesztve, vagy összeakaszkodott az ellenség dereglyéivel, a mikor aztán a párkányon álló harczosok kópjával, szekerczével öldökölték egymást.

Az admirálhajó felhúzta a horgonyait, s kifeszített vitorlákkal, mind a hetven evezőjét mozgásba hozva, zúdult neki a nyomorult liburnáknak, hogy magával a nehéz tetemével legázolja őket. De azok hirtelen elsiklottak mellette; s a warángok nehéz szekercze csapásai alatt a hosszú evező lapátok csonkára töredeztek.

Dávid király vezérliburnája a gálya hátuljába került. Maga a király fogta a kormányrudat. Volt vele ötven harczos; a rézláncz övön kivül egészen meztelen, csak a négyágu paizs a védelmük; kezükben kópja és szekercze. Maga Dávid király egy egész nyers ökörbőrt viselt palást gyanánt, úgy hogy a szarvas fejbőr a fejére volt húzva, sisak és korona gyanánt.

Valamennyi ijász mind őt veszi czélba; de a nyilaik nem találják őt el. Az a hit róla, hogy nem fogja semmi fegyver. Lövöldözhetnek ahoz!

Ez ellen az ördög ellen csak a pokoltűz segít!

A byzanczi tűzmester lövésre ajzza a tűzvető gépet s mikor a hátrafeszített vaskanál a fogaskerék utolsó rovátkájához ér, hirtelen meggyujtja kanóczczal a belétett pokolszerveket, s a mint a következő pillanatban a gép peczke felpattan, a visszarúgó aczélkar messze köpi a vaskanálból a sziporkázó tűzcsillagot, mely a hová leesik, olthatatlan lángot gyujt, s ha egy szikrája embertestre hull, azt csontig égeti. A szikragomoly jól volt czélozva: egyenesen Dávid király felé repült. A király hirtelen lekapta vállárul a nyers ökörbőrt s azt a két karjával szétfeszítve a feje fölött, mint gyermekjátékban a labdát, elkapta a tűzgomolyt, a nyers bőrbe hirtelen összeszorította, s aztán két kézre fogva az egészet, egy hatalmas lökéssel felhajította a gálya evező tornáczára. A görögtűz ott repesztette szét az ökörbőrt s aztán szórta szerteszélylyel veszedelmes szikráit, a gályapadhoz lánczolt rabok között halálordítást támasztva.

Tehát még a pokoltűz sem árt az ördögnek, azt is visszadobja.

A hajósoknak a saját gályájuk oltásáról kellett gondoskodni, homokkal, rádobált paizsokkal paráholva a harapózó lángot; s ez alatt döngöttek a warángok ütései a gálya oldalán, a mint a vaskapcsokat beleszegezték, a miken mint lajtorján kapaszkodnak majd fel a gálya tetejére.

S a míg e harcz folyik a víz fölött, a vizek mélyében is csendesen halad az orvtámadás. A waráng buvárok fúrják a gálya fenekét.

A magyar történelem is hoz fel ilyenre példát. Mikor I. Endre király alatt német Henrik hajóit a Dunán mind kifúrta a buvár Kund.

Azonban a velenczei hajók nem dunai burdzsellák, hogy azokkal egy ember, meg egy furó könnyen elbánhasson. A warángoknál egész csapat végezte e munkát. A hadgálya feneke vastag rézlemezzel volt borítva. Azt elébb az egyik buvárnak hegyes kajmóju pőrölyével keresztül kellett ütni. Akkor egy második buvár jött a furójával s a furó nyelét a mellének feszítve, elkezdé azt a gálya palánkjába facsarni. Mikor a lélekzete elfogyott, jött a második, a harmadik buvár, felváltották egymást, míg elég mély a fúrt lyuk. Azonban még ezen keresztűl egy hét alatt sem telne meg a gálya vízzel. Azt tették hát, hogy a fúrt lyukba egy tülköt tömtek tele oltatlan mészszel, melynek a nyitott része apró kavicscsal volt elzárva, s az ismét sodronynyal bekötve, hogy a kavics ki ne hulljon. Akkor aztán magára hagyták a művüket. Az oltatlan mészből a vízben kifejlő gáz inkább a palánkon tört keresztül, mint hogy a kavicsdugaszt taszítsa ki; azt már tudják a bányászok; s nemsokára emberfőnyi rés lett szakítva a gálya fenekén.

E harcz ott ment végbe az új Jeruzsálem kikötője előtt.

Ez akkor is tele volt hajóval.

Az egész uskók nép, a davidita lakosság mind kicsődült a partra, a warángok merész harczát nézni a velenczések ellen.

Ha ezeknek lett volna bátorságuk, evezőre, fegyverre kapni, s belekeverődni a csatába a maguk gályáival, bizony kétségessé tehették volna a harcz kimenetelét; de hát csak a szájuk volt nagy, beérték azzal, hogy a hajók vitorlarúdjairól ujjongtak biztató rivallást a waráng szövetségeseknek, s nézték pipogya tétlenséggel a harcz lefolyását.

– Ejh, ti ügyetlenek! kiálta Boboli Péter az ijászokra, akik hasztalan lövöldöztek a waráng király felé. Ide azzal a számszerijjal, majd én veszem czélba!

S azzal kivette az egyik lövész kezéből a nyillövő peczkes tegezt.

De mielőtt a nyilvesszőt belé helyezte volna az ágyába, a kebléből elővett egy kis hegykristály palaczkot, s abba belemártotta a nyil hegyét. Csak egy karczolás az így megmérgezett nyilhegygyel, s a leghatalmasabb óriás halottá dermed tőle.

Boboli Péter czélba vette Dávid királyt; a nyil odatalált a hős mellébe. A király felordított; oly hangosan, hogy az az egész csatazajt túlzengte, s azzal végig esett a hajóban halottan.

Dávid király életével egyszerre elveszték a warángok a szivüket.

«A király elesett!» hangzott egyik liburnától a másikig.

S azzal egyszerre abba hagyta mindenki az ostromot; a kik már fenn voltak az admirálhajó evezős párkányán, leugráltak a tengerbe s úszva igyekeztek a liburnáikhoz eljutni, a warángok szekerczét, kopját eldobtak a kezükből, az evezőket kapták elő, s az egész liburnaraj igyekezett őrült gyorsasággal a cselből hátravonúlt társaik után a cadmaei sziklák felé menekülni.

A velenczei dereglyeraj és a gályák harczos népe diadalordításban tört ki a félelmes ellenség megfutamodására; hanem az admirál hajón nem sokára az örömriadal a rémület zürhangjába kezdett átkeveredni: a gálya féloldalra hanyatlott, a tetőn állók csuszamodtak a padlón; a hajófenékből kétségbeesett halálordítás hangzott fel: «a gálya sülyed!» A buvárok munkája sikerült.

A győzelmi mámorra rettenetes fölébredés következett, «elveszünk!» ordítá minden ember, s futott előre hátra, nem hallgatva az admirál és a hajóskapitányok parancsszavára. A dereglyék, a miken a hajós nép menekülhetett volna, mind a warángokat üldözték.

A kormányos azon igyekezett, hogy valamelyik szomszéd gálya közelébe vitorláztassa a nagy hajót, a honnan a hajós nép mentésére segélyt nyujthatnak; a kapitányok rekedtté kiabálták magukat, a matrózoknak parancsot osztva a mellékvitorlák bevonására, a felesleges hajótehernek a tengerbe dobálására; az evezőpadhoz lánczolt gályarabok üvöltöttek halálfélelmükben, míg a hajóácsok szekerczéikkel a folyvást égő palánkokat hasogatták le, a miket a görögtűz meggyujtott; a nagy zűrzavarban senkinek sem jutott eszébe, hogy a harcz megkezdése előtt a két fejedelmi foglyot, Damiani Judást és Boboli Jánost a hajó mélyében levő zárkákba csukták el. Azok most ott fulladnak.

De valakinek mégis eszébe jutott valaki.

Az édesapának az egyetlen fia.

– A fiam! ordítá Boboli Péter, s kétségbeesetten rohant alá a lépcsőkön, a mik a zárkákhoz vezettek.

Két átelleni zárkába volt elzárva a két fogoly. Az egyik, mely a hajó vízfelé hajló oldalán volt, már egészen megtelt vízzel, a melyik fogoly abba volt zárva, az már nem volt ennek a világnak a lakója. A második rekesz azonban még egy szegletével kiemelkedett a vízből, ebben még élő ember lehet.

Boboli Péter fejszét hozott magával s feltörte az ajtót. Az eléje tóduló víz tetején a fiának a szép férfias fejét pillantá meg. Még élt. Szemeiben megvillant az élve maradás öröme.

Hanem a mint azt az arczot megpillantá, mely börtöne ajtajában megjelent előtte, az öröm egyszerre az ijedtség, az elkeseredés torz kifejezésének adott helyet arczán: nem apja, birája, hóhéra volt az! Boboli János egyszerre lebukott a víz alá, melyből csak a feje látszott már elő, most az is eltünt. Meg akarta magát fullasztani, s lefeküdt a zárka fenekére, de az apa oda rohant hozzá s utána bukva a víz alá, megragadta a fiát szép hosszú üstökénél fogva.

A fogolynak a kezei hátra voltak kötve; nem volt képes a küzdelemre, de lábait neki feszíthette az ajtóragasztónak, hogy kivonszoltatását megakadályozza. S a ki időt nyer, – halált nyer. A hajó egyre mélyebben sülyedt alá: a víz mindkettőjük fejét elborította már.

Azonban Boboli Péter részén volt a hideg vér, s a víz alatt ez a hatalom. Míg a fia kétségbeesve hánykódott kezei között, ő gazdálkodva tartotta vissza lélekzetét; egyszer aztán a fia eszméletlenül tört össze, akkor nyalábra fogta s kereste a lépcsőt, a melyen idáig jött. Az is több fokkal a víz alatt volt már. Sietni kellett.

Fenn a hajótetőn iszonyú volt a tombolás. A harczosok segélyért ordítoztak a távozó dereglyék után; a gályapadokon a rabok lánczaikat tördelték, nem gondoltak az evezésre; az lehetetlen is volt már, mert a hajó féloldalra volt dülve.

A mint Boboli Péter drága terhével a vállán feljutott a közép födélzetre, a hol a matrózok hirtelen összetákolt gerendákból igyekeztek mentő tutajt rögtönözni, valaki megragadta a palástját hátulról.

Visszatekintett, Pirro Bennessa volt az.

A hajómellvéd egy csapóajtaján dugta ki a fejét.

– Csitt! susogá Pirro; utánam jőjj! Itt a mi bárkánk!

A raguzai bárka, a melyen Pirro jött az admirál hajóhoz Damiani Judással, nem vett részt az ütközetben, s a mint a nagy veszedelem kiütött a gályán, a magyar testőrök hirtelen igyekeztek azt biztosítani a maguk számára, hogy más el ne foglalja.

Csak Boboli Péterre vártak még.

– Elébb ezt vegyétek át. Jó helyre fektessétek! szólt az öreg, elalélt fiát Pirro vállára helyezve.

– Él még?

– Szent Balázs adja, hogy éljen!

Pirro tovább adta a félholtat a kötéllajtorja alsó fokán álló hadnagyának, így jutott az le a bárkába; ott végig fektették a fenékpadon.

Utolsó volt Boboli Péter, a ki a bárkába leszállt.

Senkinek sem volt gondja búcsút venni a velenczei admiráltól.

Eltávozásukat nem is vette észre senki, mert a hajó arrafelé dült meg, s minden ember az ellenkező oldalra menekült.

A raguzai evezősök nekifeszítették a lapátot s a bárka tova sikamlott. Egy lánczáról leszabadult rab utánuk uszott, s belekapaszkodott a bárka horgonylánczába. Annak a fejére ütöttek egyet az evezőlapáttal s aztán elmaradt.

Most aztán odatérdelt Boboli Péter fiának élettelen teste mellé s ölébe vette annak a fejét.

Az arcz halotté volt. A félig nyitott szemek tört szivárványa felfelé fordulva, az ajkak nyitva: minden mozdításnál tengervíz buggyan belőlük elő; a hol piros volt az arcz, ott most szederjes foltok vannak, homloka feldagadt, tán a küzdelemben kapott ütődéstől.

Az apa oly gonddal igyekezik őt az életre visszahozni. Maga vetkőzteti ázott ruháiból; fülével hallgatja, ver-e még a szive? Megdermedt karjait mozgatja, fejét térdére helyezi, tagjait dörzsöli. Majd érvágót vesz elő, (a nélkül okos ember soha sem jár) eret vág a karján; a vér még fecskendezve tör elő: még van élet benne! A vérsugár még testvére a napsugárnak! Aztán ajkára teszi ajkait s lélekzetét átfujja belé; míg egyszer a nyugvó mell lassan emelkedni kezd, a félig nyitott pillák lecsukódnak, az ökölre szorított kéz ujjai szétterjednek: a tetszhalott életre tér. Csak álomra elébb.

Milyen nagy az öröme az apának, hogy fiát megmenthette. Mégis szerette őt.

Pirro Bennessa részvétteljesen nézte az öreget. Senkit nem hítt az segélyül: maga végzett mindent.

– Boboli Péter, te nagyon örülsz annak, hogy fiadat megmenthetted a haláltól.

– Hogy ne örülnék? Egy olyan csúf haláltól. A milyenre csak egy Damiani Judás volt méltó, a kinek az életét úgy kellett befejezni, mint egy könyvből kitépett lapot, hogy senki ne tudja róla, mi lett a vége? De Boboli János neve fényes, ragyogó tünemény, a kiről fel kell jegyezni a csillagászoknak, holt volt a zenithje, hol volt a nadirja?

– Tehát ha úgy szereted a fiadat, folytatá Bennessa, azt tanácsolom neked, vidd magaddal Lacromába, s rejtsd el ott, nem fogjuk üldözni; legyen benne örömed sokáig. De Raguzába ne hozd.

– De én épen Raguzába fogom őt vinni, mond az agg patricius. Mert nem azért szabadítottam meg a fiamat a csúf haláltól, hogy gyönyörködjem benne, hanem hogy átadjam őt biráinak; s a milyen fényes volt az élete, legyen olyan híres, nevezetes annak a vége is. Boboli Péter megmentette a fiát – a vérpad számára!