A HARANGKONGÁS.
A sülyedő admirál-hajón zűrzavar közepett a hajónagyok igyekeztek megmenteni a legbecsesebbet: először is a hajó védszentjének, szent Katalinnak ereklyeszekrényét, az oltárkészleteket, a hajóhad pénztárát; ezeké volt az egyetlen díszbárka, mely a hajófödélzethez volt lánczolva; ezt bocsáták a szomszéd gályához legelébb, mely lassan tudott a sülyedő hajó felé közeledni evezőivel. E perczben teljes szélcsend állott be; a vitorlák mind lohadtan csüggtek alá árboczaikról.
A segélykiáltó tülökszó elveszett a harczi lármában, a mit az összekeveredett dereglyék harczosai támasztottak, folyvást távozva a gályasortól.
A tenger ilyenkor veszi fel ünnepi pompáját: foltonkint tarkállik, akár csak egy tündér himezte szőnyeg: a láthatár felé, hol az éggel összeér, ezüst szinben játszik, míg a partok előtt hihetetlen merész ecsetvonással zárja el a tarka képet egy széles sötétkék sávoly. Csak néhol húz rajta egy keskeny fűzöld csíkot valami végig suhanó fuvallat, mely egy pillanatra feldagasztja annak a gályának a vitorláit, melyet útjában talál. A nap bálványképe még nem tükröződik vissza a tengerből a parton állók szemébe, mert még alig haladta meg a Vellebit hófedte ormait, kora reggel lévén.
Az új Jeruzsálem lakói mind kicsődültek a kikötő gátjára, onnan bámulják az érdekes látványt: a két dereglye közötti harczot, mely épen az ő tengeröblük előtt vonul végig.
Különben is pihenő nap van: husvét szombatja; processiók, templomjárások ideje. A daviditák épen úgy megünneplik a Krisztus halálát és feltámadását, mint a többi keresztyének; hisz a názáretbeli Jézus anyai ágon egyenes utódja Szent Dávid királynak.
A hirtelen kitört harcz okát mindenki sejti itt. A waráng liburna-hadat azért vitte magával János király, hogy ha a velenczések árulást követnek el ellene, azt hivei megtorolják.
A partról jól lehetett látni a warángok vakmerő támadását s aztán visszavonulásuk után az admirálhajó veszedelmét.
Az uskókok örömujjongása köszönté e látható sikert. A warángok ismét megmutatták, hogy mit tudnak? Ilyenkor aztán az üldözők elől gyorsan vissza szoktak vonulni sziklás kikötőjükbe, melynek vészei közé idegennek behatolni bizonyos hajótörés.
A nap a reggeli tizenöt órát mutatta az égen, a midőn egyszerre megváltozott a tenger ábrázatja. A nélkül, hogy egy szellő keletkezett volna, hirtelen sötétzöldre vált a széles víztükör nagy messzeségben, a habok elkezdtek tánczolni: nem úgy, mint midőn a szél torlasztja őket barázdákra döntve, de mintha csupa ugrókút szökellne felfelé rendetlenül, egymásnak ütődve, néhol ívnek hajolva, s a hullámtánczban valamennyi dereglye és liburna bukdácsol, kalimpázik, orrával, farával fel és lesülyedve, csúffá téve a kormányt, evezőlapátot.
E megfoghatatlan tünemény közepett valamennyi tengerész fülét megüti egy vérlázító hang: az új Jeruzsálem templomának tornyaiból harangszó hallik.
Hisz ezek pogányok és Krisztuskáromlók!
A kik nagy szombat reggelén megkondítják a harangjaikat; a világba kiáltva a kihivó gúnyt, hogy nem utaztak e napon a harangok Rómába!
A velenczések haragja a harangszó hallatára egyszerre az új Jeruzsálem ellen fordult. A warángokat hagyák menekülni a maguk búvó kikötője felé, a melynek vészeit minden pilotájuk ismerte, s mintha közös parancsszavuk lett volna rá, neki fordultak az elátkozott városnak.
Úgy is ki volt arra mondva az itélet: el kell pusztulnia a földszinéről! Ez a harangszó csak sietteté a végrehajtást.
Néhány dereglyének a parancsnokai észrevették az alatt, hogy az admirálhajó árboczai félre vannak dőlve, s egyszerre visszafordultak a sülyedő gálya segélyére; a nagy tömeg azonban, mint egy zárt phalanx nyomult a Brantavölgyi kikötő felé.
Az akkor is rakva volt kereskedő hajókkal; jó hadizsákmány a hajósoknak. Azoknak a tengerészei nem is gondoltak ellenállásra; hanem a mint észrevették, hogy a velenczések támadása ő ellenük fordul, menekültek ki csónakjaikon a partra, telekiabálva rémhirrel a várost, hogy itt jön az ellenség a tenger felől. Odabenn azonban még nagyobb rémületre találtak: a lakosság eszeveszetten rohant az utczákon, hanem némán! Ennél e veszélynél elveszti az ember a szavát. Ha tűz van, ha árvíz jön: tüdőszakadtáig ordít a halandó, de mikor a földalatti ellenség jön, akkor a rémület néma.
Az, a ki a tornyokban a harangokat kongatta, nem a hittagadó davidita nép volt, hanem a földrengés.
Már napok óta rebesgették azok a lázárok, kik a mohásból lejöttek a kikötőbe alamizsnát szedni, hogy a tüzes szentek kolostoránál szokatlan tünemények járják: a Nabukodonozor üregéből rendkívüli tömegben omlik elő a forró víz, zavaros iszapos keveréket okádva a tóba, mely már egész a gát párkányáig megtelt, s abból oly nehéz gőz párolog fel, hogy a tó feletti csapóhidon nem lehet a kolostorból kijönni, mert leszédül az ember. Néha a hévizponor üvöltő böffenéssel gyantaszagú pokolsarat hány ki, mely a víznél könnyebb.
Nem is igen mertek már a nyomorékok a gyógyfürdő burdékjaihoz visszatérni.
Az is feltünt, hogy a számos vadkan, mely ott a makktermő erdőkben tanyázott, milyen nagy röfögéssel igyekezett több nap óta a hegy tulsó oldalára átköltözni, valamennyi visitó koczájával együtt. Vadmacska a fiát vitte a szájában, a dabóza fényes nappal kijött a barlangjából s futott a tengerbe. Minden állat előre érzé azt a névtelen rémületet.
Csak egy élő lényre nézve volt ennek az előérzete gyönyörűség.
A mosszori knéz nyomorék fia ott hevert éjjel-nappal a tó czölöpgátján. Neki halálélesztő volt az a fullasztó gőz, a mit a kénköves sár felpárolog. Ott hallgatta figyelve a földkebel morgását, a gerendafuró csigák perczegését, s biztatta a köszvényes tagjait, hogy majd nem soká tart már.
– Az Isten nyomorékja nem sokára hős lesz. Olyan paripára ül, a milyenen még Deli Markó sem lovagolt soha, s úgy gázolja maga alá ellenségeit, miként a Fanyövő, a Vasgyuró, a Kőmorzsoló: a nagy óriások. A Pilinkó, a Hüvelycsik Palkó bosszút áll a sárkányon az elrabolt hugáért, megölt bátyjaiért! Beleveri az ólomszérübe a vasbuzogánynyal!
Csak az a nap jőjjön, a melyen a harangok megkondulnak maguktól a toronyban.
Hát eljött az a nap.
A mikor a tenger azt a tüneményt láttatta, hogy elkezdett szélcsend alatt hegyes hullámokban szökellni, ez a földrengés első tünete volt: a szárazon még jobban érezték azt, a megrázott tornyokban kongtak a harangok. A nép lélekvesztve rohant a főtemplomba, az oltár elé kényszerítve a főpapot, II. Cajus pápát, ki tiarás fejével épen olyan reszkető alak volt, mint hívei egyenkint, s rémültében nem találta meg a könyörgése kezdő szavait.
A partraszállt velenczei harczosok nem találtak fegyveres ellenséget, a ki ellenállni merészeljen. Ott kezdhették a munkájokat, a hol akarták.
Az a nyomorék dæmon is érzé azt a lélekijesztő földrázkódást odafenn, a czölöpzet párkánygerendáján ülve, mint egy paripán, ő is hallá azt a rémséges harangszót odalenn a város tizenhét tornyában, aztán elnézte felmagasztalt tekintettel, hogyan kezd kifelé hajlani az egész gát a közepén, a tulsó oldalán levő vastag mohát, bürükérget túrva, repesztve szerteszét.
– No még jobban! no még jobban! kiabált, mankójával paskolva a gerendát, a melyen lovagolt. «Czo fel sárkánylovam! czo fel táltos paripám! se fejed, se lábad! még is te fogod el!»
Egyszer aztán nagyot buffant a hévíz sziklatorka, olyan tömeg sarat vetve ki magából, hogy vele együtt a három tüzes szentek drágakőszobrait is kihányta a tóba; a mit egy felfelé taszító lökés követett, s erre iszonyú robajjal dült ki az egész czölöpgát, melynek gerendáit a hajófurdancsok össze-vissza pudvásíták, egész hosszában a völgy felé.
És azzal az egész roppant víztömeg, a tó összes tartalma, egyszerre alázudult a völgybe.
Nem mint egy zuhatag, de mint egy hömpölygő lavina, mint egy apocalyptikus szörnyeteg gigászi feje, ágaskodva, égnek emelkedve, hullámot hullám fölé túrva, omlott alá a népirtó csoda.
A nyomorék Vuk átnyalábolta karjaival, lábszáraival a párkány gerendát, mint a szilaj paripát a lovagló vadember; a hullámtorlat leszakította azt a kapcsairól s felkapta a hátára! Ott nyargalt az őrjöngő dæmon a saját maga alkotta szörnyeteg tajtékturó hátán, vihar sebességgel vágtatva hanyatthomlok a mélységbe alá, aztán eltemette őt is az özönvíz árja.
A hömpölygő áradat egy álompercz alatt leseperte maga elől az egész paradicsomkertet, pálmaligetével, gránátalma pagonyaival, s aztán dült földrengető robajjal a mély völgybe alá: letördelt sziklákat hajigálva előre s kinyűtt erdővel tömve meg saját maga előtt a völgyszorulatot, hogy aztán megint összegyüjtött haraggal törje keresztül a torlaszt s annál iszonyúbb rohamban zúduljon alá az utjába épült veszendő embertanyára. Se kőfal nem állt meg előtte, se százados erdő.
Mi történt odalent az új Jeruzsálemben? Maradt-e idejük a győzőknek és a legyőzötteknek egymással kibékülni? mondhattak-e el egy utolsó imádságot az irgalmas Istenhez? menekülhettek-e fel a magas tornyaikba, házaik tetejére? arról hírt nem mondott senki. Védő fal, bástya, palota, templom tornyostul mind egymásra omlott, s maga alá temette, a mi élt; a lezuhanó áradat még a mólót is keresztül törte, felforgatva a kikötőben horgonyzó hajókat, pozdorjává zuzta a dereglyéket, s aztán beleomlott a tengerbe. Még ott sem szünt meg. Mintha ő volna az a Leviathán, a ki átúszsza a tengert, tovább hömpölygött, kigyó alakú hánykódással, a kinyűtt erdőtől zöld sörényes háttal, gályaroncsot, templomtetőt, holttest-gomolyt zúdítva maga előtt hullámtúró fejével; egy itéletnapi szörnyeteg a sima kék tengerszín közepén.
Az admirál-hajónak már csak az árboczai álltak ki a vízből. A hömpölygő csoda egyenesen neki tartott, harsogásával elnyomva a kétségbeesett nép halálordítását. A vitorlapóznák, az árbocz-kosarak el voltak lepve, mentésre váró, kapaszkodó hajósokkal. A vizek csodája keresztül gomolygott rajta, árboczokat, embereket a tenger mélyébe temetve, a gályát fenekével fölfelé fordítva, s még azután messze elúszott a felzavart tengeren, szertefutó barázdákat küldve szét a ringó víztükör felett, sárga iszapszinnel s zöld fatörmelékkel jelölve meg az utat, melyet végigfutott.
Új Jeruzsálem városa nem létezett többé. Sem a brantavölgyi paradicsom.
