A Három Tüzes Szentek Klastroma.

Megálljunk!

«Disputa.»

Kritikus. Miféle tüzes szentek? «Fagyos szenteket» ismerünk. Pongrácz, Szervácz, Bonifácz. De tüzes szentek? Kik azok?

Szerző. Ezek a három bibliai férfiak: Zsidrák, Mizsák és Abednégó, a kik Nabukodonozor arany bálványa előtt nem akartak térdre borulni, s a kiket ezen akaratosságért a «káposztaevést» feltaláló nagy király (dicső ősünk) a hétszeresen befűtött kemenczébe vettetett. (A nagy antiszemita!) És a kiknek ebben a nagy tűzben még a hajuk szála sem perzselődött meg. A király kihozatta őket a kemenczéből s mind a hármat babyloniai nemességre emelte.

Kritikus. Ezt elhiszem. (Mert muszáj.) Hanem ez még nem elég arra, hogy keresztyén szentek legyenek belőlük.

Szerző. Előrebocsátom, hogy az esemény szinhelye Dalmatia, s a történet ideje úgy a keresztes háborúk első századára esik. Akkor még nem voltak tisztázva a fogalmak, hogy kik a keresztyén, kik a zsidó szentek? Egyébiránt Dávid királyt is szentnek szoktuk nevezni, pedig senki sem kanonizálta, sőt Simeon valósággal szentnek is van nyilvánítva; pedig (kútforrásaim szerint) csakugyan zsidó volt és maradt, holta napjáig.

Kritikus. De hát miért neveztek el egy kolostort épen Zsidrák, Mizsák és Abednégórul?

Szerző. Azért, mert ezen tiszteletreméltó áhitatos menedéknek a boltozatai rejték kőkoporsóikban ezen dicső férfiak csontmaradványait, a mikhez messze földről (sőt tengerről is) elvándoroltak a hivő népek.

Kritikus. De hát hogyan kerültek Ninivéből Dalmátiába ezeknek a zsidó hitregebeli hősöknek a csontmaradványai: kétezer esztendei földben pihenés után? Előre kijelentjük, hogy holmi csodatételeket nem fogadunk el: vagy tessék azt irni az elbeszélés alá, hogy «legenda»: akkor más megitélés alá esik; de ha regény, akkor realis, circumstantiális, minutiosus magyarázatot követelünk. Tehát ilyenformán a lorettói és tersatói kápolna szállítás módja ki van zárva.

Szerző. Nem is folyamodom semmiféle csodatételekhez: mindennek urát adom. Tehát: volt a hajdankorban egy hirdetett utazó: Jónás prófétának hítták. Ő találta fel a hajótörés elleni biztosítást s ő utazott a legelső gőzhajóban. Ő volt a legelső alapító, a ki részvényleveleinek gyors pusztulását megérte, akkor még ezeket «töklevélnek» hivták. Egyszer ellátogatott Ninivébe is: előre bejelenteni, hogy jön a nagy «krach». Ennek a jó szolgálatának a jutalmául nyerte a királytól ajándékba az ez ideig mauzoleumban tartott három hires hazájafiának a csontjait. Ő azokat haza vitte Jeruzsálembe, ott elrejtette a Gecsemáné kertjében, mikor aztán a keresztes hadak elfoglalták a szent várost, Jónásnak egy dédunokája rávezette őket a becses ereklyére s nem kivánt érte semmi jutalmat.

Kritikus. Szerző visszaél a kritikus elnézésével! Hisz ezek mind zöld mesék!

Szerző. Hiszen még nem mondtam el végig. Lakozék abban az időben Raguza falain belől, mely akkoriban igen hatalmas köztársaság vala, egy gazdag és hires patricius: névszerint Galeatoris János. Divat volt latin neveket viselni. A család ősei már, mint «gályázók» voltak ismeretesek, kik hajóikkal a Pontusig és a Veres-tengerig eljártak. János maga kiválóan ereklyékkel kereskedett. Egy egész raktára volt ezekből a Borgo Ploccén, a melybe a széles világból mindenünnen szállították a kegyelet által megőrzött kincseket a hitetlenek országaiból, s viszont innen hordták ismét ugyanazokat széjjel az igazhivő népek tartományaiba. Ugyanennél a firmánál vásárolta II. Endre királyunk is azon nagybecsű ereklyéket, a melyeket nevezetes palesztinai hadjáratából hazahozott. Galeatoris Jánosnál (a hogy majd közelebbről meg fogjuk ismertetni nagyszerű üzletét) kapható volt mindenféle ereklye, a melyre csak a kegyelet figyelme kiterjedt, duplikátumokban is; sőt a keresettebb czikkek többszörös készletben. Maga a keresztyén vallás még akkor a dalmata partokon a kiforrás és erjedés stádiumában volt, mindenki annyit tett hozzá, s azt választotta ki belőle, a mi neki tetszett: lehetett hinni, lehetett tagadni, s a kettőért verekedni; minden város, minden falu, minden kolostor más védszentet választott magának, s annak az ereklyéit a szomszédjától féltette és védte, mert azoktól várta a boldogságát. Megtörtént pedig, hogy két-három helység is ugyanazokat a szent maradványokat nevezte magáénak, ez nagy viszálkodást szült. Azért az elővigyázóbbak olyanokat választának, a kik nem forognak annyira közbeszédben; így jutott a Brantavölgyi kolostornak a «három tüzes szent», mind a Galeatoris firma közvetítése által.

Kritikus. Kezd a szeg kitörni a zsákból. Tessék hát leirni a kolostort. Majd a végére tartjuk fenn az észrevételeinket.

* * *

Szerzetesek és apáczák mindenha ki tudták jól választani a legszebb vidékeket, a hová csendes visszavonultságuk hajlékát építsék, ezek közé tartozik a Branta völgye.

Az Adriai-tenger sziklazátonyai őrzik a völgy torkolatát, hajósoktól rettegett tengerfenék van ott, a mely nem alkalmas se halászatra, se osztrigatermelésre; csak egy életmód van itt, mely eltartja az emberét: az aranymosás. A sziklanyelvek és scogliok között megtorlik a fövény, a mit a Branta hegyipatak seper alá magával, s a között nagy ügygyel-bajjal felkereshetők az apró csillámló szemerkék, a mikből a népek bálványisteneit készítik. Odafenn a bérczek között bizonyosan gazdag erek vannak a sziklában, a mik ontják a latin költők által megénekelt dalmatiai aranyat, hanem ide le már csak a porszemek jutnak. Szegény kenyér, a mely meztelenül hagyja a mívelőjét. E félvad emberek ott laknak a meredek sziklapart oduiban, számuk egyre apad, testük egyre véznul, nyelvüket rajtuk kívül senki sem érti; az aranyat tőlük vándor kalmárok veszik meg, a kik aszalt gyümölcscsel fizetnek, meg zsinegre felfűzött kőkeménységű pereczfélével.

A Branta, a hol a tengerbe szakad, négy öles zuhatagot képez s zúgása egész messzeségben viszhangoztatja az erdős völgyet, melynek két oldala gyors menedékességgel emelkedik magasba. Az északi oldalt tölgyerdő fedi, abból a fajból, mely semmi szakában az évnek nem hullatja el a levelét. Valódi óriásai a növényvilágnak, a miknek koronája négy-öt ölnyi magasban kezdődik, s a dereka olyan egyenes, mint egy oszlop, négy ember ölelése át nem éri kerületét; mikor átnéz alattuk a szem, mintha egy templom belsejébe tekintene, a mit ős istenek emeltek. A déli hegyoldalát a völgynek ellenben olajfák, szelid gesztenyék és cziprusok fedik. Legalant az olajfák ezüstszürke lombjaikkal, kék gyümölcseikkel, feljebb a nevetőzöld gesztenyék, csoportos gyümölcsbarkáikkal, a mikkel keveredik a magasra felnyuló cziprusok sötétzöld obeliszk sudara, mely aztán mind feljebb a többi fajrokonaival, a thujákkal, piniákkal egészen elfoglalja a hegymagaslat ormát. Ezek a fák is vetekednek az átelleni oldal tölgyóriásaival s a völgy mélyén egymásba borulnak a lombkoronáik.

Csak egy keskeny ösvény vezet a Branta partján fölfelé a völgy mentén, áttérve hol az egyik, hol a másik partra, ott, a hol a hegyi folyam gázlói vannak; néhol az ösvény a meredek sziklapárkányra kapaszkodik fel, a honnan veszedelmes a félre lépés, a hogy ezt a sziklafalba vágott fülkék fogadalmi képecskéi bizonyítják; alant a mélységben egy kőhalom, melyre minden vándor dob egy követ. Valami szerencsétlenül jártnak a sírja talán?

Egy kanyarulatánál a völgynek egyszerre kétfelé nyílik tátongva a hegyvágány, szétrepedt sziklafolyosót mutatva, a melynek csompói és vápái kétfelől egymásba illenek; itt a Brantapatak negyvenöles zuhatagot képez, széttört vízporából örök fehér felhőt képezve a mélyben, melyre ha rásüt a delelő nap: szivárvány koszoru ívlik át egyik partról a másikra. Az ösvény e zuhatag alatt vezeti át a bucsújárót; (másnak mi dolga itt?) s onnan aztán száz sziklalépcsőn járdogál fel addig a párkányig, a honnan a zuhatag aláomlik.

E párkányra felérve aztán térdre borul a vándor: pihenés végett is, de még inkább az áhitattól.

Ott látja maga előtt a «három tüzes szentek kolostorát».

A háttért egy meredek gránithegyszakadék fogja körül oly félkörben, mint egy colossæum, melynek szürkéskék alapjából rikítón válik ki a kolostor ochra-sárga kövekből épült sima fala; ennek a völgy menetele irányában se ablaka, se ajtaja nem látszik: azok mind a sivár, kopár gránit semmiség felé nyilnak.

A kolostor lankás, meneteles dombon fekszik, mely lassú emelkedéssel haladja meg a Branta zuhatagait s végre hozzá tapad a csaknem föléje hajló gránitfal egyik oldalához.

Ez a domb maga, mintegy különválva a többi őserdő honias növényzetétől, csupa tropikus fákkal, virágokkal van benőve vadon. A fák alakja, levele, virága, gyümölcse mind oly csodás, ismeretlen, mintha más világrészből került volna ide; vannak köztük olyan fák, a miknek életföltétele egy másik fának a halála: csak veszni induló korhatag faderékból nőnek elő (valódi metempsychosis a növényvilágban); góliáthjai a hagymás virágoknak, mik esztendeig készülnek hozzá roppant virágkelyheik kibontásához; gyümölcstermő fák, a mik nem ismerik az évszakokat: egyik évenkint háromszor terem, a másik másfél évig érleli a gyümölcsét, a harmadik együtt hozza a virágot a gyümölcscsel, ismerős gránátalma, narancs, füge egész pagonynyá keveredve; s a mit a mérsékelt zóna alatt mint fanyar, kemény vaczkort ismernek, a birs körtéje itt édessé, zamatossá, puhává érik meg. Magasra emelkednek az örökzöld geszt körül a datolyapálmák lehajló szilvafürteikkel, mik nyers korukban aranynyal versengők. S a Hesperidák kertjének még kerítése sincsen, bemehet akárki s szedhet a földre hullt gyümölcsből a mennyit tetszik. Csakhogy valami lankasztó melegség, átfülve a fűszerfák minden ambra illatától, úgy meglepi a jövevényt, hogy valami más világba képzeli magát, a hol az embert nem gyönyörködteti az evés. A mint azután beljebb halad a sok tekergő ösvények egyikén, valami kardalszerű énekhang által kalauzolva, lassankint olyan fák tömkelegébe jut, a mik lábtókon járnak: a derekaik magasra vannak kiemelkedve a földből, s három-négy vastag gyökérág nyulik alá belőlük. Ezek nem akarnak egész fürdőt venni, csak lábvizet használnak: ott a talaj vizenyős. Egyszerre megnyílik egy nagy, vastag moharéteggel fedett tér, a miben öles páfránbokrok képeznek szigetecskéket, telefuttatva csillagtermő szulákokkal. Ennek a mohaszérűnek a széleiből csupa emberfejek bukkannak elő: de ezek nem valami levágott fejek, hanem élő emberek szemhunyorgató agyai, a kik énekelnek, ki vékonyan, ki vastagon, mellettük egy mankó, vagy kettő; gunyáik a bokrokra felakasztva; ezek bénák, nyomorékok, kik messze földről ide vándorolnak, a csodatevő láphoz, gyógyulást keresni. A gyógykezelés igen egyszerű. Lyukat ásnak a mohába, annak a gyökerein alól forró iszap van; abba a beteget lebocsátják nyakig, a hóna alá rudat dugnak, hogy le ne szálljon a pokol fenekéig, s azután a mohával jól körül tömik a fejét, hogy a feljövő pára meg ne fojtsa, aztán ott hagyják napestig. Énekelhet is. A moha körül a fák alatt burdékok vannak összetákolva venyigéből: az a vendégszállás.

Hogy milyen csodatevő ereje van e mohafürdőnek, ennek tanubizonysága az a tömérdek hátrahagyott mankó, a mit a felgyógyult lázárok letüzködtek a moha szélében, itthagyva a nyomoruságukat.

Ezt a mohos lápmezőt élteti egy tó, mely egész a kolostor faláig terjed; úgy, hogy az embermagasságnyira zöld a nyiroktól.

A tó fölött állandóan rezeg a levegő, mint ahogy a délibáb szokott hullámzani; abból a vízből kéngáz fejlődik ki. Azért ebbe a kolostorba se orozva, se erőszakkal halandó ember be nem törhet; mert a dereglyére szálló, ha mind Sámson legyen is, menten ott fullad; helepolissal se közelítheti azt meg, mert az a kokojszásban menten elsülyed; a ki becsületes szándékkal akar bejutni a szentelt magányba, annak ezt csak nagy alkudozások utján lehet elérni, a mi ki s be lövöldözött nyilak utján váltott levelezés által történik meg: ez esetben a kolostor ballustradejáról egy átelleni három singnyi magas mellvédre lebocsátanak egy csapóhidat, azon mehet át az elfogadható vendég; odáig nem hat fel az ölő gáz.

Tehát ennek a kolostornak hármas védelme van az ártó világ ellen; az egyik a nyomorékok által letüzködött mankók pallizádja, a másik az öldöklő tó, a harmadik, a leghatalmasabb pedig maga a Nabukodonozor király.

Igen is, ő maga az kőből kifaragva, koronázott ökörfejjel, a ki a sziklaoduban ül a trónusán, a lábai alatti tüzes kemenczéből füstölgve omlik elő a koppasztó forró vízsugár, mely a tavat és a mohát örökké táplálja, s a forrás üregében látható a három tüzes szentek alakja, Zsidrák, Mizsák, Abednegó; az egyik jaspisból van, a másik chalcedonból, a harmadik carneolból; így daczolnak a pokollal.

S ez a meleg forrás egyuttal a titka annak a rendkívüli növénytenyészetnek, mely a kolostor kertjét az év minden szakában diszíti. A mit megtagadott Jupiter, megadja Pluto.

«Disputa.»

Kritikus. Csak megállhattam eddig beleszólás nélkül. Ez azután a miroboláns tájleirás. Piktor legyen, a ki lefesti! Már most majd én irom le, hogy milyen ez a Branta völgye, meg a völgykatlanba zárt paradicsomdomb a valóságban.