A Kritikus Leirása.

A Brantavölgy, a mint előttünk áll: a halálnak és az enyészetnek a képmása.

Két meredeken csapinós hegyoldal fut össze egy élesen alákanyargó sziklavágányba, mely folytatását a tenger alatt találja; a sziklák vakítón szürkék, vagy piszkosan sárgák; a kopár hegyoldalban fölfelé vonuló barázdák látszanak, az egyik népmonda szerint az ördög szántotta azokat végig ekével, a másik szerint azok a szekerének a kerékvágásai, mikor sátán ő felsége a menyasszonyával nászutra kelt, ebben, az ő rezidentiájának a bejáratához egészen méltó, vidékben. A sziklák között nincs egy szál fű, moha, moszat, pörs, kőtarjag: semmi! Ez a déli oldal. Szerző szerint az az áldott őstalaj, melyben az olajfák kék bogyót, a szelid gesztenyék drága marónit teremnek. Végtől-végig az egész hegyoldal egy szikla sivatag, melynek látása fáj a szemnek. Az északi hegyoldalon kesereg elszórva az egyetlen képviselője a növényvilágnak: a zavoriai boróka, nagy vörös bogyókkal rakva. Ez is csak ott, a hol hozzájárulhatatlan csompók között meghúzhatta magát.

A völgyvágány tengerbe szakadó nyilásában még csak homok sincsen, nem hogy abban az aranyásók drága porszemeket kereshetnének és az egész Dalmatiában nem jön elő bányászati uton annyi arany, a mennyivel egy karácsonfára akasztandó diót be lehetne aranyfüstözni.

A Brantapatak, mely azokat a viszhangzó cascadeokat képezi, egyszerűen nem létezik. Nyáron a medre száraz, tavaszszal, mikor a hóolvadás megindul, egy pár napig ömlik rajta végig az iszapos moslék, mely húsz mázsás sziklákat hömpölyget alá magával, s a vágányt egyre mélyebbé vájja; hanem a mint a hó elment, nem marad a vízből egyéb hátra, mint a mi a völgyvápákban odarekedt; az aztán ott poshad, míg a forró nyár ki nem szikkasztja, termesztve irtóztató szunyograjokat, s terjengetve a lázerjesztő bűzt az egész völgyben; olyan benne a lég, mint egy elhagyott pinczében, a hol ászok, hordó mind halomra penészedett.

Eleven állat a szunyogon kívül nem lakik itt, csak magasan a légben hallani a rikácsolását a kóválygó tengeri sasnak, mely halat hord haza a fiókjainak.

De hát menjünk odább, keressük fel a szerző által leirt brantavölgyi csodálatos paradicsomot. Ne resteljünk egy kis lábtörést koczkáztatni; hisz ott van az a minden sántaságot meggyógyító mohafürdő, a hol a három tüzes szentek azonnal segítenek a bajunkon.

Igen is: ott van az a féltekealakú domb, egy oldalon a sziklafalhoz simulva, a többi sziklasivatagtól annyiban különböző, hogy ennek a hepehupás szirtjei között csakugyan terem valami növényzet, a miről a kecskék azt hiszik, hogy az is jó, ha nincs más; vadzsálya, démutka még virágot is mutat, a szerb tövis, az már meghonosult az útfélen, hanem a gránátalmákból mentül kevesebbet találunk. Azonban legyünk igazságosak. Azon a helyen, a hol szerző azt a pandanusokkal körített mohos lápot látta, csakugyan van valami kert. Egymásra hordott sziklákból négyszegletű kertelés van emelve, a minek széle-hossza lehet vagy húsz lépés, erre a kőfalra vannak felfuttatva a szőlővesszők, a mik elég bort teremnek egy háznép (azaz hogy a férfinép) számára. Alattok zöld és veres szinű tökök hevernek: (az asszonynép télire való mindennapi csemegéje). Bizonyosan ezek csábították el a regényírót, hogy a mohából kiálló emberfejeket lásson maga előtt. Egyébiránt ezek is birnak annyi észszel és tudománynyal, mint a gazdájuk, a ki hétköznap iszik és pipázik, ünnepnap pedig iszik és czélba lövöldöz, s a ki characterére nézve igen jeles rablóhős volna, ha a császári csendőrök az élethivatását meg nem zápították volna. Leánya is van. Derék személy, odakinn őrzi a kecskéket és dalol mellette magának. Arcza halovány, szemei veresek, ajkai hasonlítanak a gomblyukhoz, hanem szederjesek. Nagyon jó lenne regényhősnőnek, mert már kétszer elrabolta a kutnál valami uskók vőlegény; de mind a kettő visszahozta. Recommendálhatjuk szerzőnek!

No de végre rátalálunk magára a szokatlan barokk vagy bizánczi (egyszóval furcsa) architekturával épített nagyszerű klastromra is, melyet szerző szerint nem az angyalok hoztak ide a levegőn keresztűl Lorettoból, hanem a mely a kigyógyult lázárok bő adakozásaiból emeltetett szent Nabukodonozornak meg az ő három «Hausjud»-jainak a tiszteletére.

Itt áll előttünk (mert nem dűlhet el). Körültámogatva minden oldalról nagy ormótlan sziklákkal, egy lapos kövekből vakolat nélkül felrakott épület, a hézagok mohával kitömve. Két szoba az egész, de az sem egymás mellett, hanem emeletre. A felső szoba az istálló, alól az emberi családtagok laknak. Azért így, mivel az emeletről a tolvajok nem lophatják el olyan könnyen a kecskét, birkát, malaczot.

Ez a nagyszerű Brantavölgyben emberi kéz rakta egyetlen épület.

Nabukodonozor királyról azonban itt nem tudnak semmit. Zsidót itt nem láttak soha és kemenczéről itt még fogalom sincs, miután kenyeret nem sütnek; a mi pedig a világhirű thermæket illeti, azok ugyan ha volnának is itt, bizony hiába volnának; mert itt se férfi, se asszony elvből nem fürdik soha.

Voltam bátor bemutatni a Brantavölgyet a maga valóságában.

* * *

Szerző. Eddig a kritikus. – És én kénytelen vagyok neki tökéletesen igazat adni. Valóban egészen ilyen a Brantavölgynek az ábrázatja «most». Csakhogy az én históriám ezelőtt hétszáz esztendővel ment végbe. Akkor még olyan paradicsom volt Dalmatia, a milyennek én festettem elébb. Különben hogy választotta volna Róma legfényüzőbb cæsarja Diocletian e vidéket állandó lakhelyéül, a ki válogathatott Olaszország minden virányaiban? Hogy lehetett volna egyes városoknak az a mesés hatalmuk, gazdagságuk, a mi volt Raguzának? Az én leirásom Fiume környékéről, a gyönyörű Abbaziáról van lemásolva. Ott nőnek szabadban a pálmák, ott fakadnak a dúsgazdag források, a mik vetekednek a római «aqua virgo»-val; ott látni még azokat a sok százados cserfákat, a miknek darabjáért a hajóépítők háromszáz forintokat kinálnak. Kétszáz év előtt ilyen volt a Brantavölgy is, s egész Dalmatia. A magyar királyok uralkodása alatt még földi paradicsom, hős népek által lakott dicső ország, melynek ellenálló erején visszatorlódott a mongol hordák világirtó rohama, egy ország tele csodákkal! Mikor aztán a velenczeiek elfoglalták, cselszövénynyel, erőszakkal, egyik fajnak a másik ellen uszitásával, a keresztes hadak őrült testvérgyilkos dulásával, akkor legelőször is azon kezdték, hogy a dalmatiai erdőket a saját hasznukra kiirtatták. Azokból az ősvilági fákból készültek Velencze gályái, hajóhada, kereskedelmi flottája; azokat verték le pilotáknak az új palotákhoz, s mikor aztán Velencze maga jól lakott az erdővel, akkor a maradékot eladta a török szultánnak.

A keresztyénség esküdt ellensége ezekből a mi őserdőinkből építtette azokat a hajóhadakat, a mik századokon át rabszolgákkal népesítették meg a tengereket.

És mikor aztán már ki voltak vágva a csodaszép őserdők óriásai (a sarjaikból új erdő keletkezett volna), akkor Velencze odatelepítette a dalmata völgyekbe mindazokat az Istentől elrugaszkodott kóbor népvakarcsokat, a kiknek se nemzete, se hazája, a kiket itt-amott foglyul ejtett, mindenféle zagyvalékot, mert az «uskók», a «morlák» név nem népnek a megszólítása, az csak «szökevényt», «tengerlakót» jelent s ennek a szabadon bocsátott rabszolgahadnak volt feladatául hagyva, hogy a kivágott dalmata őserdőknek még a bennhagyott tuskóit és gyökereit is irtsa ki, szedje ki; s ezt a rakonczát hajóteher számra hordták át Velenczébe tüzelő-szernek.

Utoljára aztán meghonosították a kecskenyájakat a letarolt erdők helyén, s azok még sarjunövésben elpusztítottak minden újra csirázó növényt, végtül végig az egész dalmata parton.

A velenczéseket egyszer csak elkergették Dalmátiából. Akkor aztán a honosak elkezdték újra beültetni olajfákkal, gesztenyékkel a puszta avart. Hanem ott maradtak a morlákok. És ennek a vitéz, balladákban megénekelt fajnak az a sajátsága, hogy ha valakin boszut akar állni, hát egy éjszaka kivagdalja a gyümölcsfáit, a szőlőtöveit; boszut áll a kerten, az erdőn.

Akkor aztán jön egy harmadik boszuálló, a dalmata partok réme: a Bóra. – A hajdani erdőfedte vidék a nevét sem ismerte. Az északi szél, a hol erdőt talál, kibékül a földdel. De a hol a letarolt hegy áll előtte, azt elemészti. Tél nem volt az előtt soha e vidéken; havat nem láttak e hegyormok soha. A mióta az erdőket elpusztították, az egész klíma megváltozott. Viharok, záporok, hirtelen hóolvadás elmosták a talajt; hétnapos hideg szél porban elseperte, lefujta, lehordta egész a meztelen szikláig a termő földet; nem egy fűgyökérnek, de még egy mohának való porondot sem hagyott rajta: így lett a paradicsomból a rettenetes «Karst». S a mint elmúlt az erdő, a pagony, a geszt, a cserje, a pázsit, a moha, úgy múlt el lassankint a folyam, a patak, a csermely, az ér. A szikla kiszáradt. És támadt a forrásgazdag virányok helyén a rettenetes Karst.

És azután jöttek a törökök. Hajtották maguk előtt a kétségbeesett, hazájuktól megfosztott mindenféle népek egész zagyvalékát. Az uskókok még csak az erdőket ették meg, a törökök már a kőfalakra voltak éhesek; város város után dőlt halomba előttük. A kolostor nem volt szent hely többé, a templomok nem álltak Isten oltalma alatt. Paloták országa volt egykor s romok országa lett Dalmatia.

És utoljára mikor már minden kínszenvedések pohara megtelve látszott lenni, megjött a legnagyobb csapás Dalmatiára: az irtóztató földindulás, mely Raguzát rombadönté s fele lakosságát sírul eltemette. Ez a catastropha szikkasztá ki egyszerre a hajdan oly kedves meleg forrásokat a Branta völgyében, s azoknak elvesztével átadta az enyészetnek a tájakon meghonosult tündérvilági növényzetet. Bizonyosan ez temette el a gazdag aranybányákat is örökre.

Ime itt van a magyarázata a két ellentétes tájleirásnak. A kritikus leirása a jelen, az enyém a mult.

*

Kritikus. Szent Minos, Aeacus és Rhadamanthus! pokolbeli három kritikusok! E szerint, miután már volt alkalmunk «egy tenger alá elsülyedt világrész» történetében gyönyörködhetni, (?) most megint be kell vennünk egy «levegőbe elröpült országnak» a regényét. – No hát lépjünk be abba a híres «három tüzes szentek klastromába!»

*

Szerző. Csak lassan a testtel! Ott apáczák laknak!