A Waráng Fiuk.

Ez a bor volt az ő stratagémájuk.

A mosszori knéz várban lakik, megvívhatatlan sziklavárban, a mit a természet és sok százados emberi munka megerősített, a minek gazdáját maga a bosnya király is minden megszálló seregével megtörni nem tudta, csak alku útján birta békés egyezségre; a warángok pedig nem voltak várvívók; az egész harczmódjuk kizárta a várostromlást. Igen: gyors menetekkel meglepni az ellenséget, nyilt síkon keresztűl törni túlnyomó tömegen, tengeren, úszó várakat megrohanni, ez volt az ő gyönyörüségük; de bástyákat töretni katapultákkal, vasfejű kossal nem volt kedvük szerint.

A waráng suhanczok kifőztek egy tervet, a mely mellett az elfoglalhatlan mosszori vár kezükbe kerülhet. Ez volt a furfangjuk: közeledik Márton napja, a mikor a raguzai vásárra karavánokkal jönnek távol Maczedóniából, még távolabb Kis-Ázsiából a kalmárok, árúkkal megrakodva. A szárazföldön ez a főkereskedelmi út a Balkán tartományokon keresztül Byzanczig. Az ilyen vásárt a mosszori knéz nem szokta elmulasztani, hogy a két legény fiával együtt lesbe ne álljon a hegyek között s a karavánokat becsülettel meg ne vámolja. Azok is fegyveres kisérettel járnak ugyan, s elégszer megesik, hogy a bogumilok zsákmány helyett bevert fejekkel kerülnek haza; de azért a hagyományos szokásról nem mondanak le.

Tvartimir knéz nem is azért rabol, mintha rá volna szorulva, hisz övé a híres nagy aranybánya, otthon aranybillikombul iszik maga és valamennyi vazallja. S a lovának még a kengyele is aranyból van, s az ivó-szobájának a földje aranyporral van behintve, a vendég annyit vihet el belőle, a mennyi a két talpára ragad; csak azért rabol, hogy a hatalmát fitogtassa; vadász szenvedély ez, emberekre és kincsekre.

Az ilyen kirándulások ideje alatt otthon csak a suhancz fia marad Tvartimirnak, Tirimir. Az is derék verekedő ficzkó; de még hiányzik nála a vigyázó ravaszság. Ezt rá lehet szedni a waráng fiuknak, a kiket már betanított a furfangba a barangoló élet.

Egy waráng suhancz, a kit a sorshuzás útján kiválasztanak a többiek, el fog követni valami csínyt, a miért nyilván a piaczon megkorbácsolják. Az ő dolga kitalálni, hogy mi nagy vétket kövessen el, a mivel e fenyitésre rászolgál. Akkor ilyen verésre paskolt testtel elfut a megbüntetett fiu az erdőre, átoson a szomszédba; bekérezkedik a mosszori várba. Ott elpanaszolja, hogy milyen kegyetlenül bántak vele otthon a warángok, megmutogatja sebhelyes testét s boszut esküszik a saját nemzetsége ellen. A bogumilok hinni fognak neki. Kivált mikor a boszuállás módját is előadja nekik. A warángoknak van egy nagy barlangjuk, tele olyan kincscsel, a mire a bogumilok áhítoznak, boros tömlőkkel. A szökevény rávezeti e rejtett barlangra a knéz suhanczait. Azok prédát ejtenek benne s majd nagy diadalommal viszik fel a mosszori várba a felséges mérget. De hogy nincs-e benne valóságos méreg? arról elébb bizonyosságot szereznek maguknak oly módon, hogy a rablott borral megitatják a várudvarban lévő kecskéket; s mikor aztán látják, hogy azoknak semmi bajuk sem lesz, ellenben baktánczra kerekednek és öklelőznek, akkor aztán ők is hozzá látnak, úrfi és csatlós holtra issza magát; józanul csak a kapura vigyázó öreg marad. Ekkor azután a szökevény fiu jelt ád a lesben heverésző pajtásainak; hosszú zsineget hajit alá a toronyból, arra kötélhágcsót kötnek s azon fölmásznak egyenkint, fogaik közt a kétélü karddal; s mikor a várőrség javában horkol, teremben, udvaron elázva a bortól: akkor előrohannak s leölik valamennyit, egy élőt nem hagynak belőlük. Végre aztán tüzet a várnak, hadd világítsa be szépen a hazatérők előtt a vidéket.

Ilyen haditervet faragtak ki a waráng suhanczok.

Mikor ez el lett fogadva, akkor nyilat húztak, hogy ki legyen a megkorbácsolt? valamennyi az szeretett volna lenni.

A nyílhuzás úgy ment, hogy a nyilvesszőre minden ijásznak a neve fel volt vágva, (hogy a ki sebet kap, tudhassa, hogy kinek köszönheti). Valamennyi nyilat egy közös puzdrába tömték, hegyével kifelé, a nyilhegy mind egyforma, s abból egyet kihuzattak egy három esztendős kis leánynyal.

A kihuzott nyíl Solom fiué volt.

Ő neki kellett már most arról gondoskodni, hogy a piaczon megkorbácsoltassa magát. Mert ennek nyilvánosan kellett történni, hogy a mosszorik gyanut ne fogjanak. Így meglátja a nép apraja, nagyja a büntetést, a waráng pásztorok elbeszélik a bogumil pásztoroknak, ezek felviszik a várba a hirt, s akkor aztán a szökevény mindent elhitethet odaát.

Újhold estén, a hogy meg volt mondva, a warángok ismét összegyültek a tölgyfák köröndjében. Itt tartották az országgyüléseket.

A waráng népnek volt alkotmánya.

A király nem osztott parancsot, a nélkül, hogy azt a nemzet helyben hagyja. Arra való volt az országgyülés.

Igaz, hogy némi külömbség volt a waráng országgyülés és a mai alkotmányos országok parlamentjei között (eldöntendő maradván, hogy melyiknek az előnyére?).

Dávid királynak nem volt felelős minisztere, a ki a hátát tartsa a mérges ellenzéknek, a mikor az ütlegosztó kedvében van, hanem saját maga adta elő a törvényjavaslatait. Ha azok nagyon jók voltak (és rendesen azok voltak) akkor közfelkiáltással meg lettek szavazva. (Miként hogy a mai nap is meg lenne egyhangulag szavazva még az új adókat kirovó törvény is; de olyan módon, hogy azokat ne mi fizessük, hanem a szomszédaink.) Ha pedig olyan természetű volt a király indítványa, hogy az ellenmondás hozzá fért, akkor joga volt az ellen felszólni a gyülésben résztvevők bármelyikének, férfinak úgy, mint asszonynak. Csupán a suhanczoknak volt hallgatás a dolga, a kik még háboruban nem voltak, és így emberszámba nem mehettek. Az ellenmondás megtevésére a jelenlevők kiválasztottak egyet maguk közül, s az aztán ékesen és röviden előadta a maga ellennézeteit a királynak.

Kritikus. Hát aztán ki döntötte el a vitás kérdést a király és a nemzet között? Az istenek?

Szerző. Igen is: az istenek. A waráng parlamentnek volt egy igen egyszerű apparatusa az ilyen bonyodalmak megoldására. Nem a névszerinti szavazás! Tudjuk, hogy ez milyen tökéletlen institutio. A minoritás mindenkor tyrannozva érzi magát a majoritás által. Sőt néha épen a votum Minervæ dönt. – Ezt a warángok sokkal jobban csinálták. Mikor a királylyal szemben ellenzék támadt: akkor előhoztak egy vadludat, azt a gyülés közepén szabadon bocsátották. Az felrepült a légbe s lúd szokás szerint rögtön elkezdett gágogni. Mikor harmadszor kiáltá «gigágá!» akkor a király is, meg az ellenzéki szónok is fellőttek rá a kézíjjaikból egy nyilvesszőt, s a melyiknek nyila eltalálta a vadludat, annak a véleménye állt meg. Ha mind a két nyil eltalálta, akkor az volt a győztes, a melyik nemesebb részén ment keresztül.

Kritikus. Pyramidális eszme! Ha ezt a szokást a magyar parlamenttel be lehetne vétetni!

Szerző. Megvolt az nálunk is: «Kenéz lő»; – «Vencsel lő».

Azonban folytassuk a történetet.

Az újhold esti országos ülésben Dávid király előadá a maga részéről, hogy értekezett a pátriárkával. A szent főatya megigérte neki, hogy megfelelő elégtételt fog szerezni a waráng nemzetnek a rajta elkövetett gyalázatért s a kár helyrehozását is nyélbe fogja ütni. Ő maga kész felmenni a mosszori knézhez s apostoli küldetéshez méltón meg fogja azt dorgálni, mint hajdan Sámuel próféta Ákhábot, a miért egy másik keresztyén fejedelmet így megsértett. Rabszolgák, asszonyok és birkák, szaporulataikkal egyetemben visszaszolgáltassanak, s a Teuta királynén és követén elkövetett sérelemért vezeklésül küldjön a mosszori knéz a most épülő waráng templom számára egy szép aranyos és virágos misemondó casulát s ezentúl szent legyen a békesség.

Dávid király ezt a békepræliminaret a maga részéről egészen elfogadható alapnak tartotta, s kérte az egybegyűlt rendeket, hogy a kellő felhatalmazást szolgáltassák ki a pátriárkának.

A waráng országgyülés mély hallgatással fogadta ezt az indítványt.

Látszott az arczokról, hogy ez senkinek a tetszését sem nyerte meg.

Az ellenkező nézet nyilvánítására pedig nem csekélyebb személy állt elő, mint maga Teuta királyné.

A nőknek mindenha kiváló osztályrészük volt az ékesszólásban. Megfoghatatlan, hogy az ujabbkori parlamentek nélkülözhetik e kitünő képességű alkatrészt.

Teuta királyné apróra szétszedte Dávid király enunciatióit. Kitünő dialektiával forditotta visszafelé annak a hypothesiseit. Ad absurdum dedukálta a következtetéseit, kimutatva a hysteron-proteron téves alkamazását. Kellő helyen alkalmazott pathoszszal, emelkedő klimaxszal fokozta fel a hallgatóság susceptibilitását az egész nemzetre kiterjedő megszégyenítés iránt; a szárazabb kedélyek számára concret számítással tüntette ki a nemzetgazdászati nagy hátrányokat, melyek az annectált nyájak visszatartásából erednek; magasabb értelmüeknek bepillantást engedve azokba a veszélyekbe, melyek a szökevények apostasiája és a kivándorlási mánia szítása által a waráng nemzetet fenyegetik, s végezve azon nagy hatású nyilatkozattal, hogy ha a waráng nemzet e rajta elkövetett sérelmet meg nem torolja, ő kész inkább letenni királynéi koronáját és asszonyi főkötőjét s ismét hajadon leánynyá visszaváltozni, mint ily megszégyenítő rendszabályhoz beleegyezését odaadni.

Ezt a beszédet is hasonló mély hallgatással fogádták a warángok.

A két ellentétes nézet között ám döntsön a vadlúd.

Azt, ősi szokás szerint előhozta fonott kosárban a háznagy s letette a ház asztalára, a gyepre.

A mint a vadlúdról leemelték a kast, az megrázta a tollait, s kinyújtotta a nyakát s egy hangos kiáltással felrugta magát a levegőbe, szárnyait kiterjesztve, s aztán repült fel rézsut a magasba.

Dávid király és Teuta királyné kézbekapták tegzeiket s a repülő szárnyast czélba vették. Az még egyszer kiáltott odafenn, hanem a harmadik, szabályszerű kiáltást végzetesen visszatartá; úgy hogy nem lőhettek utána: s a vadlúd már kezdett olyan magasra szállni, a hol a nyíl utol nem érhette.

E perczben egy ideghúr pendülése hangzott el, de nem a király s nem is a királyné keze után; hanem valahonnan a sokaság közül.

A repülő vadlúd egy pillanat mulva bukfenczet vetett a levegőben s kalimpálva hullott alá a magasból, a nélkül, hogy harmadszor gágogott volna.

Az általános elszörnyedés felkiáltása tört ki egyszerre a gyülekezetben. Ki volt az a vakmerő, a ki az ősi alkotmány szentesített szokásából ekként csúfot űzött? Megsértette a királyi felséget és a népfenséget egyszerre.

– Megkorbácsoltassék és számüzessék a gonosztevő, habár a saját édes fiam volna is az! mondá ki az itéletet Dávid király.

És jól találta; mert a mint a lelőtt vadludat előhozták, annak a szivén keresztül lőtt nyil a Solom fiura vallott. Derék lövés volt! Épen a szivén ment keresztül az orákulum-ludnak.

– Hozzátok elő a vakmerőt! kiáltá a király.

Nem kellett azt hozni, jött magától; daczosan megállt a király előtt.

– Miért követted el e vakmerőséget?

– Azért, mert nem egyeztem bele a te békekötésedbe.

– Te neked még semmi szavad a gyülekezetben. Még semmi hőstetted nincsen, a mi a férfisorba avat.

– Majd lesz.

– Addig pedig elveszed a vakmerőséged jutalmát: a korbácsot és számkivetést.

Teuta királyné közbevetette magát a fiáért: a korbácsot nem sajnálta tőle, de a legkedvesebb fiát földönfutóvá elüzni fájt a szivének.

Dávid király hajthatatlan volt.

– Ha a király fia volt, a ki az ősi szent szokást megcsúfolta, kétszeresen vétkes. Lakoljon meg érte.

A fiu nevetett.

– Megverhetsz, elűzhetsz! De a mosszori knézzel békességet nem kötsz.

Akkor aztán ott a nép szeme láttára kiállították a piacz közepére a Solom fiut, a két waráng vitéz szijkorbácsokkal két oldalt vérig verte a hátát; a suhancz pajtásai biztatták: «ne jajdulj! szorítsd össze a fogadat!» Nem is jajgatott az: még ingerkedett ostorozóival, hogy «nem tudtok jobban?»

Mikor aztán a király úgy találta, hogy elég volt, akkor a megkorbácsolt fiura rádobtak egy rabszolga inget, a nyilvesszőit egyenkint ketté tördelték; aztán egy botot adtak a kezébe: a rabszolgák fegyverét; már most mehet világgá. Pajtásainak megtiltották, hogy vele menjenek.

A népség azonban morgott. Mindenki úgy találta, hogy ezuttal az elitéltnek volt igaza, nem birájának.

A számüzött fiu nyomában vércseppek maradtak, azok megmutatták czimboráinak, merre menjenek utána. A vércseppek elvezettek a forrás melletti remetebarlangig, a hol a másik számüzött lakott: Frater Aktæon.

A barát a kőkereszt előtt várt az ifjúra, ki az ördögbarázdán ereszkedék alá a hegyoldalon. Mikor az lelkendezve eléje lépett, üdvözölte.

– Isten hozott Dávid király fia: Salamon.

– Te ismersz engem? pedig soha sem láttál, szólt a királyfi elbámulva.

– Mégis ismerlek. Azt is tudom, hogy mit rejt ez a rajtadlevő rabszolgazubbony! Egy megkorbácsolt testet.

Most még nagyobbra mereszté fel szemeit Solom. Az ő jövetelét emberi lény meg nem előzhette.

– Akkor te többet is tudsz. Akkor te azt is meglátod, a mi ezen a megkorbácsolt bőrön belül él, a szándékomat, a kivánságomat.

– Látom, felelt Frater Aktæon. Te én hozzám két kivánságot hoztál. Az egyik a kisebbik anyádnak a kiszabadítása, a másik az édes anyádnak a megboszulása.

– Valóban úgy látsz rajtam keresztül, mint a tóvizében látni az uszkáló férgeket.

– Te utmutatást jöttél tőlem kérni az egyikhez és a másikoz is. Hogy kell kiszabadítani Bravalla királynét, a kit mély sziklabörtönben őriznek, s hogy kell megtorolni Teuta királyné gyalázatát Tvartimir knézen, a ki erős sziklavárában lakik.

– Akkor te csakugyan az Isten cselédje vagy, a kinek megizeni a menydörgéscsináló a patkányoktól, a mi a föld alatt történik, s a héjáktól, a mi a hegyek tetején történik.

– Valóban az vagyok.

– Akkor mondd meg nekem legelőször is, mit mond a te Istened, az új Isten, a kinek az atyám hűséget fogadott, arra, hogy az ellenségeinkkel mit csináljunk. Hogy a régi isteneink mit mondtak, azt tudnám én. Azok a patakmormogásban gyönyörködő, azok a vérrel kifestett istenek. De mit mond az a láthatatlan, a ki maga van az égben és a földön, maga a nappal és az éjszaka ura, maga az életnek és a halálnak ura; mit mond az, hogy mint bánjunk az ellenségeinkkel?

Frater Aktæon előhozta a nagy kapcsos könyvet s elolvasta belőle a rettentő mondásokat, a mikkel a haragos Jehova elbocsátja a maga felkentjeit a hitetlenek ellen, a kiknek a szava olyan, mint a szamárordítás, s rájuk parancsol, hogy a Midián népét tőből kipusztítsák; még egy fiu gyermeket is élve ne hagyjanak belőle, de még a keritésükön belül levő barmokat is mind rakásra öljék.

– A bogumilok pedig rosszabbak a Midián népénél. Mert a Midián azért volt pogány, mert sok istent tartott; de a bogumil egyet sem akar tartani: neki egy is sok. Magyarázá Frater Aktæon a királyfinak.

– E szerint az új Isten is örülni fog annak, ha azt kiirtjuk?

– Még egy hajnalkiáltó kakas se maradjon az udvarban élve!

Ez a felhatalmazás megkönnyebbítette a szivét a waráng fejedelemfinak.

– Elébb kezdjétek el, ti ifjak, a mosszori pogányok megbüntetésén, jól tudom, mi a szándékotok? Téged, a megkorbácsolt fiut beküldeni egyedül abba a várba, a hova idegent be nem bocsátottak soha. Azután összeczimboráskodni a bogumilokkal. Elárulni nekik a boros pinczét. Akkor mámorba ejteni az egész várbeli népet, aztán orozva belopózni a várba s vérfürdőt csinálni közöttük. Ismerem a tervet.

– Ki mondta el neked?

– A patkányok és keselyük. Az ármány igen jó. De vigyázva kell előre menni, mert a bogumilok olyan vigyázók, mint az erdei vad; a legkisebb neszre felriadnak. Legelébb is te neked most rögtön ily vérző testtel nem szabad a várukba bemenned. Azt fognák mondani: az első elkeseredésben szöktél át hozzájuk, és majd ha a hátadon a sebek begyógyulnak, elmulik a haragod, ismét visszavágyódol a magad népéhez. Maradj itt. Én ismerem a völgyben azokat a leveleket és gyökereket, a mik a sebeket gyorsan behegesztik. Addig a pásztorok elhordják a hirt a mosszori várig, hogy a fejedelem fiát megostorozták, számüzték. S ha majd napok mulva, mikor már csak a sebhelyeid beszélnek, tévedsz oda hozzájuk, akkor már elhiszik, hogy nem a testi fájdalom, hanem a gyalázat és a boszu vezetett közéjük. – Én megmondom neked a napot, mikor menj. Minden reggel felmegyek penitencziára a kolostoromba, a hol imádkoznom kell az ellenségem testi lelki üdvéért, ott mindig megtudom, hogy hol jár a mosszori knéz? Mert az az én ellenségem. Imádkoznom kell érte, hogy őrizzék meg őt szent Márton és szent Kristóf a legujabb útjában szárazon és tengeren. Mikor Tvartimir knéz a hegyek közé fog utazni, (őrizze meg őt szent Márton) hogy a damaskusi karavánra lesben álljon; akkor lesz az ideje a te menetelednek a mosszori várba. Olyankor a legerősebb férfiak mind vele mennek: otthon csak a fiatalság marad; azoknak a parancsnoka fiatalabb knézfi. Ennek a gúnyneve «Szlón». Épen olyan lomha nagy tohonya termet, mint azé az ormányos állaté, a melynek a hátára a szaraczénok tornyot tesznek, abból nyilaznak. Ez a Szlón parancsol egy ülő helyéből a várőrségnek; egész nap eszik iszik s este újra kezdi. Legnagyobb ereje abban van, hogy minden embert le tud inni az asztal alá; ő maga győzi vederszámra a bort. Ezzel nagy tusakodásod lesz, mert te neked kell őt leinnod.

– Én pedig soha sem ittam bort.

– Majd megtanítalak rá. Tudomány az. Én rám van bízva a warángok boros pinczéje. Csak én tudom a bejáratát és a nyitját. De még sem vehetem hasznát, mert a warángoknál az ajtó és a lakat egy darabból van. Egy nagy szikla van hengerítve a barlang szájára, a mit egy ember föl nem emelhet. De ketten meggyőzzük. Innen szokta a király kiszolgáltatni a kolostor számára a bort; a mi az urvacsorája szent ünnepélyéhez szükséges. Azért van rám bízva az őrizése. Majd ketten elhengerítjük róla a sziklát, s akkor te begyakorlod magad az ivásba. Én ismerem azokat a mohákat és mézgákat a fákon, a mik a mámort elűzik. Viszont tudok olyan gombákat, a mik a borba téve az álom kábulatát gyorsan előidézik. Megtanítalak rá, minő helyeken keressed majd azokat. Ezekre nagy szükséged lészen. Azonnal elmondom, miért? A «Szlón»-on kívül még van egy főnök a várban, a feketehegyi zsupán, a Verblud. Ez a neve közönségesen, mivel hogy púpos a háta, mint a tevének. Ez úgy rekedt itt, hogy nászutra jött, menyasszonyt akart hazavinni Moszszorbul, de a groniczai völgyben a leány régi kedvese rajta ütött a pandurjaival, a menyasszonyát elvette tőle, s ő neki magának egy kelevézzel megsebesítette a lábát, belesántult. Azóta sem tud begyógyulni a lábán kapott sebe. Ezt azzal gyógyítják, hogy minden este felvágják egy rabszolgának a hasát s abba dugja bele a Verblud a fájós lábát. A rabszolgát elébb leitatják holt részeggé. Azért vigyáznod kell magadra, hogy te is a Verblud lába alá ne kerülj.

– Ugy teszek, a hogy a te szavaid mondják. Megsegít-e engem ebben az Isten?

– A hogy megsegítette Jákob fiait, midőn azok egy meggyalázott hugájukért, ravasz ármány segítségével, kiirtották a Khámor és Sékhem város összes lakosságát.

Sok biztatást lehet meríteni a warángok számára abból a nagy kapcsos könyvből!

– És ha majd ezzel elkészültök, ha az édes anyád, Teuta királyné gyalázata meg leszen torolva; akkor majd következik a másik cselekedet: a kisebbik anyád, Bravalla kiszabadítása. De erről majd csak akkor beszélek veled, ha a mosszori munkát elvégezted.