A Bor A Warángoknál.

Már a rómaiak idejében is híresek voltak azok a déli hegyoldalak az Illyricumban, a mik ontják azt az erős granátfényű bort, a mai maraszkinót; ez idő tájott egész kereskedést űztek azzal Velenczébe.

Hordóban nem tartják ezt a bort, azt nem ismerik, hanem a sziklába ásnak neki vermet, abba töltögetik, a tetejébe olajat öntenek, az nem engedi megpimpósodni, s onnan iszogatják fel, míg a söprüjére nem jutnak. Ellenben a mit kereskedelmi czikknek szántak, az eladni való bort, kecskebőr tömlőkbe szorítják, a miket igen ügyesen tudnak nyers korában kicserezni, a szőrös felét fordítva befelé. Az ilyen boros tömlőket egész guláknak felhalmozva lehetett látni szent Márton napján a szent Vida piaczán a nagy sasos oszlop alatt, mely e latin mondattal hivogatá a kalmár világot: «Numine sub nostro tutæ requiescite gentes; arbitrii vestri, quidquid habetis erit», a mi azt teszi, hogy «a mi oltalmunk alatt bizvást megpihenhettek népek, a mitek van, kényetek szerint bánhattok vele»; világosabban szólva: «nem fizettek vámot». Márton napján túl azonban már nagy vámot kellett fizetni. Ezért volt a nagy csődülése a boreladóknak az egész partvidéken.

Aztán megesett, hogy egy egészséges bóra a sziklához verte a boros hajókat, a gálya elsülyedt, a hajós nép a tengerbe veszett, hanem a kecskebőr kiúszott a partra. A zivatar után a warángok a Cadmæi sziklák öblében halommal halászták ki a libegő boros tömlőket.

S arra nagy gondjuk volt, hogy egy boros tömlő is kárba ne vesszen.

Pedig ők maguk nem itták a bort.

Épen azért ügyeltek rá, hogy a tömlők el ne tévedjenek.

Valamennyit felhalmozták egy roppant nagy sziklapinczébe, a mibe a király engedelme nélkül nem volt szabad lemenni senki fiának.

Mire használták hát a warángok a bort?

A rabszolgáik megbüntetésére.

Ha a rabszolga engedetlen volt, fellázadt, kötelességét elmulasztá, vagy ha nyavalyás lett, a hideg lelte, didergett, nem tudott dolgozni, akkor előhozatta a király azt a tűzzel párosult italt, inni kellett a rabszolgának, a míg csak tele lett, akkor aztán elbocsátották az egész nép szemeláttára, hadd kaczagjon rajta minden ember, «ni hogy tántorog a nagy hős!» hogy veri magát a földhöz, pedig senki sem vet neki gáncsot, a bölcs népszónok beszél badar ostobaságokat, danol és kecsketánczot jár, a gyerekek csúfolják, s mikor el-elhasal, nagy visítással kaczagnak fölötte. A részeg ember nem ember, hanem állat. Ez volt a legnagyobb büntetés a rabszolgára nézve, a részegség.

A nyavalyás is büntetésből kapta a bort; mert a warángoknál betegnek lenni a legnagyobb bűn volt, azért kellett inni a bort, vagy meggyógyult, vagy belehalt.

A warángok hite és vallása szerint tehát a szőlő nedve kínzó szer volt.

Már ebben a dogmatikus kérdésben a szomszéd bogumilok egészen ellenkező hit alapján álltak. Nekik az élet legfőbb gyönyörüsége volt az, a mit akkor is most is a világ minden nemzetének költői a legsűrűbben megénekeltek és énekelnek: a bor.