A Cserkesz És Családja

Kasi Mollaht még az időben nem nevezték mursidnak (vallásfőnök). Egyszerű seik volt ő Himriben, déli Cserkeszföld egy kis helységében, hol még ekkor a moszkónak csak távolról hallák hírét.

Az egész természet egy megerősített várat képez Himri körül. Rengeteg bérczek kettős tömör fala huzódik el mellette két felől, kopáran, végtelenül emelkedve, mentül távolabb, annál magasabbra.

Ez örök árnyékos völgykebelből emelkedik ki egy harmadik sziklatömeg, mely két felől meredek, lépcsőzetes falat képez, s azután hosszan kinyúlva a többi bérczek közül, végre egy szakadékos ponk homorultán végződik, melyet két rohanó hegyi folyam összetalálkozása védelmez, mély örvényt ásva alatta a kivájt sziklák között. E bérczvonal gerinczén több ezer hold buja mező vonul végig, hosszan, keskenyen.

A kinyúló sorok tetején egy több száz lábnyi magas szikla-talajzat látszik, oly szabályos, mintha óriási koczkákat raktak volna egymás tetejébe s e sziklatalajzatra a legcsodálatosabb természetjátékkal látszanak bástyák, tornyok, végfalak építve, úgy hogy messziről úgy tünik fel mint egy erős vár, s valóban önkénytelen támad első tekintetre azon gondolat, hogy ha e tetőkre négy ágyút felállítanának, nehány száz ember hadseregek ellen megvédhetné magát; a ponk hátulján pedig, hova a vízeséstől közelíteni nem lehet, nyugodtan ellegelészhetne évekig a védsereget tápláló juh és tehéncsorda.

Bohó gondolatok! Kinek jutna eszébe Himrit megtámadni? ezt a kis cserkesz falut, alig ötszáz lakosával, kiknek nincs egyebök, mint teheneik, kecskéik és szép leányaik. Ki jönne Himri alá ágyúkkal és hadsereggel a legjámborabb emberek ellen, kik életökben egyebet sem tesznek, mint sajtot és szironyos kecskebőrt készítenek, s vitézségüket csupán a nyájaikat pusztító medvék ellenében gyakorolják, s hosszú, messzelövő puskáikkal csak a kőszáli kecskét irtják.

Nem is építették ők házaikat a természet csodája vár tetejébe, hanem szépen a sziklák alá, rendesen összerótt faderekakból, gömbölyű hársfáktól körülvéve, galambdúczos tetőkkel, virágos kertekkel köröskörül, s nemhogy ágyúkkal kergetnék a jövevényt, sőt elfogják őt az úton, falujokba vezetik, megvendégelik, marasztalják, s ha a jövevény szép fiatal férfi, titokban meg is könyezik távozását a legszebb szemek, mik valaha mosolyogtak és könyeztek.

Ki álmodta volna azok közül, kiket Himriben a bűbájos és szép cserkesz leánykák dalolása ringatott édes álomba, hogy lesz idő, midőn e bérczfalak itt köröskörül ezer és ezer idegen vérétől fognak végig piroslani, kik ide jövének meghalni és megtalálták, a mit kerestek?

Az érdemes seik háza semmiben sem különbözik a többi lakosokétól. Egészen fából van összeróva az is, három szoba egymás hosszában, elül két öreg diófa.

Kasi Mollah künn ül a szobrokon nyugvó eresz alatt, melyet két oldalról befutottak a nagy kardos bab indái, s tizenkét vékony kecskeszíjat felakasztván egy horgas szegre, nagy szorgalommal és komolysággal fon azokból korbácsot.

Mellette a földre terítve van egy medvebőr. Azon ül maga alá szedett lábakkal egy sajátságos külsejű idegen, kinek ha arczán s viseletén meg nem látszanék is, az ajtó előtt összekötött öszvérekről megtudhatnók, hogy nem e helységhez tartozik.

Ez egy görög kereskedő Smyrnából, minden évben meglátogatja Circassiát, kecskebőröket vásárolva, mint ő mondja. Smyrnában három palotája van; alig hihető, hogy ezeket kecskebőrökön szerezte volna. Elég az hozzá, az öszvérek most is meg vannak rakva egész köteg szironyos és prémes bőrökkel s a kalmár áldomást iszik a cserkesz által lótejből készített keserves italból, mely áll előtte, s melynek kellemetlen szagát jó latakia dohánya füstjével iparkodik elverni.

A cserkesz ráadásul készíti számára azt a hosszú öszvérhajtó ostort, tizenkétféle színű bőrből, szép körmönfont kigyóbőr formára, a végébe pedig szép fehér lószőrt fon s midőn készen van, mutatványul nagyokat pattant vele, hogy a kalmár alig győzi a szemeit őrizni előle.

– Szép ostor, jó ostor, mond végre, csakhogy hagyja már abba gazdája a pattogtatást.

– Hogy jó ostor-e? azt még majd ezután fogom megpróbálni, szól a cserkesz, a nélkül, hogy tojásdad barna arczán az egykedvűség valami vonást változtatna. S azzal nyelet kezd készíteni az ostornak, kivervén azt kacskaringós vékony réz-sodronyokkal s ólom csillagokkal szépen.

– Hogyan próbálod meg, hogy jó-e az ostor? kérdi tőle a kalmár.

– Majd ha a gyermekek haza jönnek.

– A te gyermekeid?

– Igen azok. A más gyermekeire mi gondom?

– Tán csak nem akarod rajtok megpróbálni az ostort?

– Hát kin máson? A gyermeket ostorozni kell, hogy jó legyen, hogy rendhez szokjék, hogy hiábavalóságokon ne járjon az esze; azért is jó az, hogy hozzá szokik a kisebb fájdalom által a nagyobbhoz, s mikor aztán felnőtt ember korában csapás éri, el tudja azt viselni. Engemet is mindig vert az apám, maig is áldom érte, hogy vert, mert jó ember lett belőlem; a gyermek mind tele van rossz indulattal s jót tesz vele, a ki azt korbácscsal kihajtja belőle.

A görög hosszú olajszínű arczán valami különös mosolygás vonult e szavakra végig; látszott, hogy csak magának mosolyog, azután fölveté csalfa szénfekete szemeit a seikre s kétkedőleg kérdezé tőle:

– De ok nélkül csak nem vered meg gyermekeidet?

– Oh, van arra ok mindig. A gyermek mindig tesz valami hibát, csak utána kell járni, s a ki ezt elmulasztja, úgy cselekszik, mint a ki sajnálja a gyomot kitépni kertjéből.

– Kasi Mollah, szólt a görög, orrlyukain hosszú két füstfelleget fúva elő. Én azt mondom neked, hogy teneked nem valók gyermekek, mert nem értesz a nevelésükhöz és az egész cserkeszföldön senki sem ért a gyermekneveléshez.

– Mért vannak legszebb leányaink s legvitézebb fiaink a földön?

– De mennyivel szebbek volnának e leányok s vitézebbek e fiak, ha ott neveltetnének, hol a fehérkeblű Briseis és Achilles podasz-óküsz (gyorslábú) hős utódai élnek. Oh Hellász!…

A görög exaltatióba kezdett jönni e klasszikus neveket kiejtvén s bújában olyan füstöt fújt csibukjából, hogy elég lett volna betakarni az egész olympot.

– Azt mondom én neked Kasi Mollah, folytatá azután, hogy a gyermekek Isten ajándékai s a ki a gyermeket veri, mintha Isten ellen emelné ostorát, mert az ő kezei fedezik a kisdedek testét. Te csak bűnt követsz el a gyermekekkel. Add őket énnekem.

– Te keresztyén vagy, én pedig muzulmán, hogy nevelnéd te az én gyermekeimet?

– Ne érts félre, kérlek. Én nem tartanám őket magamnál, sőt gondom lenne számukra oly helyeket találni, hol őket magas kitüntetésben részesítenék, előkelő basáknál, sőt lehet, hogy magánál a padisahnál is, vagy legalább az ő vezéreinél, kik a cserkeszeknek mindnyájan nagy tisztelői.

– Köszönöm Midás, köszönöm; nem adom őket senkinek.

– Kérlek, kérlek, ne nevezz engem Midásnak, ez fatális név, a mi nekem nem kell. Megtanulhattad volna már tíz esztendő óta, a mióta bőrödet vásárlom, hogy az én nevem: Leonidász Argyrocantharidesz, én közvetlen utódja vagyok azon hős Leonidásznak, ki a Thermopylæknél elesett háromszáz spártai vitézzel, s egyik nagyapám Issusnál esett el nagy Sándor oldala mellett, kiről egy perzsa satrapa halálos csapását fogta fel; ha nem hiszed, nézd meg ezt a régi pénzt, meg ezt a másikat, meg az egész marékkal, meg a mi ez erszényben van, melyek mind Macedó Fülöp alatt verettek, részint pedig Kantakuzenus Mihály és Constantinus Porphyrogenneta alatt, a kik mind hatalmas császárok voltak Konstantinápolyban, melyet most Stambulnak neveznek és építették a szent Zsófia-templomot, a hol most a dervisek imádkoznak, s aztán nézd meg azokat a képeket, a mik azon pénzekre vannak verve, ha nem hasonlítanak-e hozzám egy hajszálig? – Így van. – Már most csak ne is add vissza e pénzeket, hanem add ide inkább azt a két gyermeket nekem.

A cserkesz, ki azon szín alatt vette át az erszényt, hogy a pénzen levő képeket hasonlítgassa a kalmár arczához, ez ajánlatra újra torkonköté a zsacskót s visszatette azt a kalmár ölébe.

– Köszönöm, szólt szárazon, én kecskebőrt árulok, de nem emberbőrt.

A kalmár arczán a meglepetés vonaglásai látszottak e pillanatban. Valódi mesterségét nem minden ember találta ki ilyen hamar, vagy a ki kitalálta, nem szokott ilyen kiméletlen lenni érte. Alább délszakon a georgiaiak sokkal szelídebb emberek, azokkal még alkudni is lehet leányaikra, sőt foglalót is vesznek fel nagyon kicsiny gyermekeikre. Tíz-húsz arany denárért meg lehet tőlük kapni két-három éves korában a gyermeket, a kiért azután tíz év mulva ugyanannyi ezer piasztert adnak a méltóságos basák. Innen építi Leonidász azokat a palotákat Smyrnában.

– Oktalan beszédeket mondasz, érdemes csorbadzsim, szól kissé magához térve a kalmár. Bebizonyítom, miért? Először: mert hiszen nem adod el a gyermekedet; másodszor: mert miért ne adnád el? Hátha egy medvebőrt viselő cserkesz eljön a leányodért s kéri, hogy add neki, nem eladod-e annak? csakhogy az legfeljebb tizenkét tehenet, meg annyi szamarat ad érte. Én pedig ezer piaszterért kérem derék hatalmas bégek, vagy talán maga a szultán számára s te ezeket mind kicsinyled?

A seik arczán bosszús ingerültség kezde mutatkozni. Azt jól tudá, hogy a kalmár most neki sophismát mondott, de egyszerű eszével nem birta felfogni az álokoskodást. Pedig világos, hogy abban nagy különbség van, ha medvebőrös cserkesz veszi-e meg az eladó leányt tizenkét tehénen, vagy a rumeliai helytartó bég ezer aranyon? De mégis a medvebőrös részén van az előny.

A görög azonban figyelmes szemmel látszott tanulmányozni a cserkesz arczvonalmait, szavainak hatását leste azokon, mint a kisérlettevő orvos, ki gyógyszereit próbálgatja in anima vili.

– Pedig tudom, hogy el fogod őket adni, Kasi Mollah, folytatá újra megtöltve csibukját, bizonyosan más kalmárnak igérted már. No, no, te hamis ember. Derbendi meg bagdadi kalmárok bizonyosan többet igértek értök; azok tehetik, mert ők kereskedést űznek vele. A csalárd örmények! Megveszik a gyermekeket potom árért s eladják már nyolcz-kilencz éves korukban a basáknak, hogy húsz évnél többet egy sem ér meg, addig ki mellkórban, ki ideglázban elvész. Ezt én nem cselekszem. Én becsületes ember vagyok, ki csak a szeretet munkáit végzi és mindenek fölött igazságos. Elég legyen azt mondanom, hogy ott születtem, a hol Aristides lakott. Számtalan ősöm volt az aræopagusban és egy anyai nagybátyám archon volt. Azért ne képzeld, hogy én minden bolond ember kedveért megteszem azt, a mit te érted. Én csak választott jó barátaimmal teszek szívességet, előttem szentek a barátság kötelékei. Castor és Pollux, Theseus és Pyrithous elég magasztos példákat szolgáltatnak elém a barátság hatalmas ereje felől. A hol csak én megfordultam, engemet mindenütt áldottak, csak hogy a lábaimat nem csókolták. Egy georgiai földmíves leánya, kit apja rám bízott, most az egyiptomi helytartó feleségének első szolgálója. Nagy dicsőség az, hallod! Egy szegény kecskepásztor fia, kit a piszokból vettem ki, most a szaloniki basa első pipatöltője. Magas hivatal az, hallod. A mi volt Jupiternek Ganymedes ama klasszikus időszakban… hajh! A köny kiesik szememből e szóra. Oh Hellasz!

A cserkesz engedte jó barátját sírni s elégnek találta annyit felelni rá, hogy sötét lombos szemöldeit a lehető legmélyebben lehúzta szemeire, azután vett egy kalapácsot s a készített ostor nyelét körülkopogtatta nagy haraggal, beleverve sodronyt és rézpitykéket.

– Kasi Mollah, eddig csak tréfáltam, de már most komolyan beszélek, kezdé Leonidász Argyrocantharides egy hanggal magasabban a szót, hogy a kalapácsolástól is lehessen hallani. Gyermekeid sorsáról komolyan kellene gondolkoznod. Én jó barátod vagyok, régi ismerősöd, én javadat akarom. Úgy szeretem gyermekeidet, mintha tulajdon gyermekeim volnának, a köny kiesik szememből, mikor elválok tőlök. Mi lesz belőlök, ha felnőnek? Jól van, no. Tudom, hogy a míg te élsz, jó dolguk van, de hát azután? Te meghalhatsz ma, vagy holnap, ki tudja? Az Isten keze mindnyájunkkal szabad. Mondok egyet, nem tréfa, nem az ujjamból szoptam. Én bizonyosan tudom, hogy Topál basának tudtára esett már, miszerint te neked két szép gyermeked van, valami gaz erzerumi kereskedők árulták el előtte, kik itt valamit vásároltak nálad s ő már felpénzt is adott rá nekik, hogy gyermekeidet számára elhozzák. Pedig az egy piszkos, durva, bélpoklos ember, a kinek félelmes dolog még a lába nyomába is lépni; fertelmes, rút ember és kegyetlen. Ezt én bizonyosan tudom. És ama kalmárok elfogadták az alkut és nyakukra fogadták, hogy esztendő alatt elviszik neki gyermekeidet. Mit mondasz? Azt mondod, hogy le fogod őket hajigálni innen a mélységbe? Nem olyan bolondok ám azok, mint én vagyok. Nem úgy tesznek azok, hogy ide jőjenek hozzád barátságos ajánlattal, mint én, hanem rálesnek gyermekeidre, mikor azok az erdőre járnak s mikor senki észre sem veszi, felkapják a ló hátára s elvágtatnak velök; azt sem tudod meg, melyik ég sarka alatt keresd? Vagy pedig, mikor az úton mégy velök magad, cselt vetnek, magadat főbe lőnek szépen s gyermekeidet elhurczolják. No hát. Jó mulatság lesz-e az? Csak ne fordulj el tőlem.

A cserkesz nem tudott felelni, nála a szó drága dolog volt, hanem magában gondolt sokat. A míg a kalmár beszélt előtte, ő gondolataival tovább ment. Ő már látta gyermekeit az utált márvány csarnokokban, ott látta őket állani szégyenletes czifra öltözetekben szolgálva a mosolygó kényurat, ki gyenge arczaikat kezeivel érinti, s a vér arczába tódult, mintha látná gyermekeit e mosoly előtt pirulva remegni. – Ah, e gondolatnál elkezde a kezében levő ostorral oly hangosan pattogni, hogy a görög felfordult ijedtében a medvebőrön s füleit markába takarta.

– Ne harangozz azzal az ostorral édes fiam, mind szétkergeted az öszvéreimet! hiszen jó már az ostorod, elhiszem, csak ne próbáld meg többet. Köszönöm, csavard össze, majd elteszem. Ejh! Jó, hogy ki nem ütötted vagy egyik szememet. Ennek ugyan erősen örülök. De szóljunk hát okosan. Hiszed-e, hogy én becsületes ember vagyok, vagy sem?

A cserkesz a fejét sem biczentette rá.

– Jól van; természetesen hiszed, ezt hinned kell. Pausanias óta nem volt áruló nemzetem közt; az volt az utolsó igaztalan görög és azt is befalazták a templomba. Én tiszta lelkű ember vagyok, azt te jól tudhatod. De még más is vagyok, a mit te nem is gyanítasz. Ohó! e kopott, prémehagyott kaftánban lakik valaki, a kit te nem is sejtesz. Ohó, én tudom csak, hogy mi vagyok én? Urakkal, sok ország uraival vagyok én ismeretségben, a kiknek hírét sem hallottad. Ebben a tenyeremben tartom Hellászt, ebben a másikban Ozmaniát, az egész világot megrendítem, ha megmozdulok. Miért cselekszem én mindezt? Oh, a ti szent árnyaitokért Miltiadesz, Themistoklesz, Lysippus és Demoszthenesz! A ti árnyaitokért oh Solon, oh Lykurg, oh Pythagorász! és jövend idő, melyben én azt be fogom bizonyítani mind. A te emléked, Athéne, lelkesít engemet, hogy kincseket halmozzak jövendő idők számára; te szent szabadság istennője suttogod fülembe, hogy befolyást szerezzek ügyednek a magasok, úgy mint az alacsonyak között! – Itt lelkesülten ugrott fel a kalmár s tenyerét a cserkesz felé nyujtá: Kasi Mollah! Ti ugyanazon járom alatt nyögtök, mely alatt mi; fogjunk kezet hódítóink ellen, olvaszszuk meg lassankint vezéreink szívét a legerősebb tűz, a cserkesz és hellen hajadonok szemeinek tüze által és fogjuk meg őket a virágos hálóban.

Kasi Mollah nem csapott a lelkesült kalmár tenyerébe, hanem oda sem fordulva hozzá, hidegen viszonza:

– Nem sajnálom tőled azt az italt, melyet eléd tettem, jó kalmár, de úgy látom, hogy kezd a fejedbe menni, különben nem beszélnél oly badar dolgokat, hogy te a szabadság ösztönéből akarsz eladni szabad embereket ellenségeidnek. Nem is jól mondtad, hogy mi járom alatt nyögünk, mert az nem igaz; a cserkeszt nem hódította meg senki, de ha úgy volna is, nem szorulnánk leányaink szemeire, hogy azok harczoljanak helyettünk. A gyermekekről pedig többet ne beszélj, mert azokat nem adom. A ki meg akarja venni, elutasítom, a ki el akarja csábítani, elverem, s a ki el akarja rabolni, azt megölöm. Ezt mondd meg azoknak az erzerumi kalmároknak is. És többet nekem ilyet elő ne hozz.

E szókra nagyon meghosszabbodott a kalmár arcza. Bújában oly erővel kezdte színi a csibukot, hogy a képe kétfelől behorpadt s a szemöldökei fölmentek a homloka közepére. A fejét rázogatta néha mozsárnagyságú piros fezével s mind összeégette a körmeit pipája tüzét nyomogatván s csak olykor-olykor biczentett egyet fejével, ráhagyva bölcsen.

– Jól van, Kasi Mollah. – Derék ember vagy. – Majd meglátjuk.

A nap hanyatlóba jött már s a hegyek közül hazatérő juhnyájak kolomphangja kezdett a sík mezőn hangzani, mely Himri előtt a sziklatetőn terült.

Ötven darab hófehér fejős tehén ballagott csendesen Kasi Mollah háza felé, egyenkint lépve be a sövénykapun; az utolsó nyomában jöttek a seik gyermekei, kik a nyájat őrzeni voltak az erdőn.

Mintegy tizenkét éves lehetett a fiu, egy évvel fiatalabbnak látszott a leány, annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy arczaikat élben meg nem lehetett volna különböztetni. Hasonló hosszú fekete haj mind a kettőnél, mely csodálatos karikákban göndörült le vállaikra, gyöngéd arczszínezet, gyermeteg hamvassággal, oly bársonyszerű finom, mintha soha napon nem járnának, pedig még csak föveget sem viselnek. A fiu arczán annyi leányi gyöngédség s a leányén annyi erő és kifejezés látszik, hogy öltözeteiket elcserélve, el lehetne őket téveszteni s ha a leányt a cserkesz szűzek annyira ismeretes vállfűzője nem szorítaná, mely virágkarcsúságú derekát hajladozni engedi s gyermeteg keblének minden hajlását kitünteti, bátyjától egyébben alig lenne különböző. Kivált, midőn így összeölelkezve jönnek. A lányka hófehér karját bátyja nyaka körül fűzve s nedvesen ragyogó érczfekete szemeivel mintegy bátorságot szíva annak arczáról, a fiu átölelve huga nyulánk termetét s gyöngéd hizelgéssel veregetve annak vállait, míg szemei szeliden nyugosznak meg annak kedves arczán.

– Felséges két gyermek! kiálta föl elragadtatva Leonidász Argyrocantharides. Milyen kár volna nekik itt elveszni e világ zugában!

De mi a patvar az, a mit a fiu balkezével hurczol, míg jobbjával testvérét öleli? Mi az, szép gyermekek? Ne hozzátok ide. Miféle ocsmány állat ez?

A fiu diadalmas mosolylyal áll meg a kalmár előtt, míg testvére apjához fut s annak térdeire kapaszkodik és nyakát szemérmesen öleli át, félénken bújva el az idegen elől.

– Nem ismered a medvebocsot? szól a fiu erős, tiszta hangon s megszólalva, észrevehető kezd lenni ajkai fölött a könnyű sötét pelyhezet árnyéka, mely a férfit mutatja, s fölemeli félkézzel a maga után hurczolt vadat két hátulsó lábánál fogva. Másféléves medvekölyök az, melynek feje számtalan helyen van bezúzva, mi arra mutat, hogy erős tusakodásba került leverése.

– Hol vetted e rút állatot? Ki adta azt neked? kiált Leonidász, eléje tartva kezét, mintha attól tartana, hogy e csunya állat még holtan is megkaphatja sovány lábszárait.

– Hol vettem? ki adta? szól büszkén a fiu s azzal int testvérének, mintha maga szégyenlene hőstettével dicsekedni. Mondd el Milieva.

Az öreg cserkesz mogorván tekinte mind a két gyermekre.

Egyik sem vette észre, hogy apja haragszik.

– Az erdőben voltunk, kezdé a lányka csengő ezüst hangon. Thomár sípot faragott és én koszorút fontam fejére, a miért olyan szépen sípolt, midőn egyszerre egy kecskegödölye futott anyjával együtt hozzánk s a kis gödölye oda bujt hozzám, úgy reszketett szegény, az anyja pedig csak bégetett s körülfutkosott, csakhogy meg nem szólalt. Thomár erre széttekinte s nem messze tőlünk két medvekölyköt látott futni, a mint az egyik egy szép kis fehér gidát hátára vetve iramlott tova; ez bizonyosan annak a kecskének a fia volt, mely csakhogy meg nem szólított bennünket. «Thomár», szóltam én, «ha én férfigyermek volnék, utána mennék azon medvebocsnak s elvenném tőle a szegény kis gidát.» «S azt gondolod, nem teszem meg?» mondá Thomár s azzal felragadta botját s utána a két medvebocsnak. Az egyik észrevette őt s hirtelen felfutott egy fára, de a másik nem akarta engedni a prédát, hanem szembefordult Thomárral. Hah, láttátok volna azt, hogy csattogott a vad fején Thomár botja, a vér ellepte annak homlokát s egyszerre elereszté a fehér gödölyét s az sírva, mekegve futott el anyja után.

A gyermek kis kezeibe tapsolt örömmel, az apa gyöngéden simogatá fejét.

– De ám ekkor a medvebocs fogvicsorítva rohant Thomárnak s fogaival és körmeivel megkapta Thomár kezében a botot. «Thomár! ne hagyd magad!» kiálték én neki. De iszen nem is félt ő a fenevadtól, kirántá kését öve mellől s a nekirohanó vad fejébe vágta nagy erővel.

– Ohó, kiálta közbe Thomár, ne feledd ki, hogy magad is oda rohantál s míg én késemet elővehettem, megragadtad két kézzel a medvebocs füleit s elrántottad azt rólam.

Az apa mindinkább elsötétülő arczczal tekinte gyermekére, a kalmár pedig egyre csóválta fejét s kezével szörnyűködve kapkodott a légbe.

– Oh botor… oh vakmerő gyermekek!

– Ez nem volt ám még elég a medvének, folytatá Milieva, beszédes szájacskáját komoly hangokhoz illesztve. Akkor kiragadá magát mindkettőnk kezéből s nagy ordítással egy földalatti oduba bujt el előlünk. Thomár kését is elvitte magával a fejébe szúrva. Pedig azt a kést Hasszán bégtől kapta és azt nem volt szabad elveszteni. Mit tett hát Thomár? utána bujt a medvének, be a szűk oduba s odabenn torkon ragadva, megfojtá és kihurczolta.

A két férfinak a hideg izzadság csorgott végig homlokaikon.

– Akkor aztán megfogta a medvebocs lábát s minthogy nehéz volt, úgy hurczoltuk el azt ketten; ugyan kellett is sietnünk, mert a vén medve utánunk jött a vérnyomon s egész a csordáig kergetett, ott lövöldözték le a pásztorok, de a fiát mi hoztuk el.

A kalmár elszörnyedve kiálta fel:

– Oh, meggondolatlan gyermekek ti, ti ostobák, hátha összekarmolta volna arczaitokat a fenevad, örökre elcsúfultatok volna… Megérdemlenétek valóban, hogy apátok azzal az új korbácscsal jól elverjen benneteket.

A mi meg is történt.

Kasi Mollah elszörnyedve kapá kezébe az ujdonat öszvérhajtó korbácsot; képzelhetni az ijedségszülte dühöt, mely az apa szívét e hajborzasztó elbeszélésre elállta. Bebujni a medve barlangjába! Mind a kettőt széttéphette volna a vén fenevad, ha ott kapja. Az ütlegek ezuttal méltán kiérdemlettek voltak. Thomár nem is sírt, nem könyörgött, bármennyire meg is volt lepetve általuk, csak összeszorítá ajkait s egyenesen állva, könytelen szemekkel tűrte a kemény szíjkorbács csapásait hátán és vállain, egy sziszszenés, egy feljajdulás nélkül.

De Milieva sikoltva veté magát atyja keblére s könyei megeredtek bőségesen szép, ragyogó két szeméből; kezeivel átölelte a cserkesz fenyítő jobbját és oly édesen könyörgött.

– Ne bántsd Thomárt, ne bántsd atyám. Hiszen nem ő az oka annak. Én bíztattam, én vettem rá, én mondtam neki, hogy menjen utánuk, Thomár csak azért ment, mert én kértem.

Kasi Mollah eltaszítá a gyermeket magától, mire az Thomár nyakába borult s testével befedve testvérét, lángoló arczczal kiálta:

– Én vétettem, engem verj meg, de Thomárt ne bántsd.

A fiu le akarta őt feszíteni kebléről s fogait összeszorítva a fájdalom miatt, mondá:

– Nem igaz, engem nem bíztatott Milieva. Milieva messziről nézte, Milieva ott sem volt. Meg ne üsd Milievát.

A leány pedig erőszakosan átölelte karjaival bátyja nyakát s nem lehetett őt onnan elválasztani.

Kasi Mollah tehát kénytelen volt a leány ellen is fölemelni az atyai intő eszközt. De a fiu most megragadta a korbácsot s szikrázó szemekkel mondá:

– Meg ne üsd őt, mert nem vétett. Engem verj a meddig tudsz, de Milievát meg ne üsd, mert úgy elmegyek a házadtól, hogy sohasem látsz többet.

– Eh, rongy kölyök! kiálta a cserkesz, felbőszítve fia ellenállásától s kirántva erővel kezéből a visszatartóztatott korbácsot, rávágott azzal a leány vállára.

Milieva megszünt sírni, csak ajkait szorítá össze, mint azt bátyjától tanulta s szemeit lehunyá, de Thomár érezé, mint vonaglik a kíntól a leány gyönge teste keblén.

A cserkesz maga is megsajnálta szegényt, de nem akarta azt mutatni, hanem meglátszott, hogy haragja határán túlhajtott, abból, miszerint a korbácsot összehajtogatá nyele körül.

Thomár oda hajolt a leányka vállára, s a hol a fájdalmas ütést kapta ő miatta, megcsókolá gyöngéden és azután megcsókolá a leányka arczát és az a csók búcsúcsók volt.

Nem szólt senkihez a háznál, csak vevé pásztorbotját és furulyáját és elkiment az apai lakból, még csak vissza sem tekintett.

– Atyám, szólt zokogva a leány, Thomár elmegy örökre innen.

A vén cserkesz nem felelt semmit. A fiu nem nézett ő reá vissza és ő nem a fiu után, pedig mindkettőnek majd megszakadt a szíve egymásért.

Majd visszajön, gondolá magában. Visszahozza az éhség, meg a bánat.

De a fiu nem jött késő éjszakáig sem. A nap régen lenyugodott már, zivataros, villámhullató fergeteg támadt, a szél zúgott a távol erdők fái között, a farkasok ordítottak a bércz alatt.

– Atyám, hadd híjam vissza én Thomárt, esdett a leányka, szomorúan nézve ki az ablakon a fekete éjszakába.

– Jőjjön vissza ő maga, szólt a cserkesz s nem bocsátá ki leányát.

– Hallod, hogy szakad a zápor, a vadak hogy üvöltenek? Thomár egyedül van odakinn a fergetegben; oly sötét van.

– Jó éjszaka ez olyan fiunak, a ki elhagyta atyját, felelt a seik, gondolva magában, hogy valamely szomszéd bizonyosan felfogta a fiut, s menhelyet adott neki.

Éjfél tájra lecsillapult a zivatar, csendes holdvilágos idő lett; a távol ligetek közül halk furulyaszó hangjai tévedeztak a faluig. Nem aludt sem az apa, sem a leány.

– Hallod apám, szólt Milieva, Thomár furulyál az erdőn, hadd híjjam be.

– Nem furulyaszó az, hanem a csalogány, felelt a cserkesz kemény szívvel. Aludjál.

Pedig ő sem birt aludni.

Reggel felé elhallgatott mind a vihar, mind a dal; a vén cserkesz úgy tett, mintha aludnék; Milieva föl-fölemelé fejét ágyából, apját nézve, ha alszik-e? s midőn látta, hogy az behunyta szemeit, lopva magára szedé ruháit, s lábujjhegyen kiment a házból. Az apa nem mondá neki, hogy ne menjen. Már akkor megbocsátott a fiunak, hiszen nem is haragudott rá soha. Csak az apai érzelem fölgerjedése készteté őt megfenyíteni oly vakmerőségért, melylyel éltét koczkáztatá.

Rövid idő mulva hallá az öszvérek csengetyűiről, hogy a görög, ki a padláson hált, készülni kezd az útra, s maga is fölkelt és kimene hozzá.

A kalmár nagyon sietni látszott, tiltúl felhányta málháit az öszvérekre, egy-egy darabot ott is felejtett, s egymagában hosszú beszédet folytatott, melyet hirtelen félbeszakíta, a mint a cserkeszt meglátta.

– Épen búcsúzni akartam tőled, csorbadzsim, minek keltél fel oly korán? aludjál még; ugyan szép nap lett a nagy zivatar után. Salem alek. Béke veled. Köszöntöm rokonaidat, kedves gyermekeidet. Nem, többet nem fogok gyermekeidről beszélni, a mint te kivánod, megigértem, hogy nem szólok, s a mit én megigérek… Tehát alkunkból nem lett semmi; derék ember vagy, Kasi Mollah… Jó apa vagy, ritka jó apa, bár minden ember ilyen volna, mint te. Hanem azt jobban sajnálom, hogy szent szövetségünk létre nem jöhetett. A hellen és cserkesz mindkettő egy közös zsarnok alatt nyög. És azután ne gondold, hogy magunk vagyunk. Itt az észak felőli szomszéd mindenkor kész bennünket megszabadítani. Többet nem mondok. Okos ember ennyiből is eleget ért. No de ti nem vágyódtok a dicsőség után; tinektek nem voltak dicső őseitek, nálatok nincs egy Marathon, egy Platæa emléke… Isten áldjon meg Kasi Mollah, sok zergét lőjj, mire visszajövök, s olcsóbban ad a bőrét. Fogadd e csókot magad számára, ezt a másikat fiadnak, emezt pedig leányodnak. Tehát nem adod el őket. No az Isten áldjon meg, Kasi Mollah.

A seik úgy érezte keblét, mintha egy nagy kő szakadt volna le róla, mikor végtére eltávozott a vendég, ki azután még a távolból is kiáltozott rá vissza mindenfélét Leonidászról és a többiekről, de azt már a cserkesz nem hallotta. Bement házába vissza, nehogy úgy lássék, mintha várná gyermekeit.

Leonidász Argyrocantharidesz pedig nagy vígan fütyörészve haladt öszvéreivel az erdőben, s ott azután mikor már egyedül volt, elkezdé fenhangon dalolni a hetairia szabadságdalát, s ez által oly lelkesedésbe jött, hogy még a botjával is hadonászott, csak az volt a szerencsétlensége, hogy senki sem állt előtte, a kit megüthessen.

Nagy igaztalanság volna azonban a derék kalmárról olyasmit föltenni, hogy ő becses tüdejét minden ok nélkül fáraszsza; e hangos dalolás közben szüntelen jobbra-balra tekintgetett. Tudta ő, hogy mit cselekszik.

Ah, valóban jól számított. A nagy egetverő dalt meg kelle hallani mindenkinek, a ki valahol az erdőn rejtőzék. Alig halada nehány száz lépésnyire, midőn valami ismerős, könyörgő hang üté meg füleit a sűrű szálfák közül.

– Kérem, igen kérem…

Először úgy tett, mintha nem tudná, hogy ki az, s tenyerét arcza elé tartva, megerőltette szemeit.

– Ninini, te vagy az, kis leányka; te kis Milieva te, ejnye de jó hogy talállak, gyere csak ide közelebb.

A leány nem volt egyedül, megtalálta már testvérét, s előre ránczigálta, tuszkolta a fiut, ki duzzogva, lesütött szemekkel jött a fák közül elé, mintha szégyenlené magát a görög előtt, ki tanúja volt megveretésének.

Már ekkor Milieva rávette, hogy térjen haza és kérjen apjától bocsánatot. A fiu beleegyezett. Nem magáért, testvére kedveért.

– Ejnye bizony jó, hogy talállak benneteket, gyere ide csak kis leány, no ne félj tőlem semmit, valamit súgok a füledbe, hogy bátyád meg ne hallja.

Azzal oda hajolt a leánykához az öszvér hátáról, s fülébe súgott, de olyan hangosan, hogy azt a fiu is meghallhassa:

– Édes gyermekem, most haza ne vidd a bátyádat, apád dühös reátok, a miért mindketten elszöktetek, azért jöttem el hamarább, s azért danoltam oly fenhangon, mert gondoltam, hogy meghalljátok s idejöttök, a mikor aztán megmondhatom, hogy jó lesz Thomárnak elrejtenie magát, mert apád épen akkor vette vállára puskáját, s szörnyen esküdött, hogy kutyákkal hajtatja fel a szökevény fiut, s a hol megkapja, ott lövi le.

– No hát lőjjön le, szólt a fiu daczosan, ki hallá az egész suttogást.

A jószívű kalmár dorgálva csóválgatá fejét.

– Ne heveskedjél, édes fiam, mert az ártalmas. Sokkal jobb lesz egy kissé elbujdosnod innen erről a vidékről; Milieva pedig menjen vissza, s engesztelje ki azalatt apját. Igaz ugyan, hogy az ő számára sóvízben áztat Kasi Mollah kötélvéget, melylyel meg akarja verni.

– Mit? kiálta fel Thomár és szemei szikráztak, őt ismét megverni, kötéllel!

Többet nem tudott mondani, a két gyermek egymás keblére borult és sírt keservesen.

– Szegény gyermekek, oh szánalomra méltó árvák! szólt részvétteljesen Leonidász, megsimogatva szép fejeiket. Látszik, hogy nincs nekik anyjok. Biz a véremmel váltanálak meg benneteket, de hiába beszéltem annak a vad dühös embernek; utoljára még azt is mondá, hogy anyátok hűtelen volt, azért dühösködik ellenetek.

– Jó, tehát nem fog bennünket többet látni; szólt a fiu. A hegytetőkről sokszor láttam, hogy még messze lehet innen menni. Megyek olyan messze, a mennyire menni lehet.

– De mit fogtok enni, fiam? kérdé a jámbor kereskedő.

A fiu megakadni látszott e gondolaton, egy perczig elpirult arcza, de azután ismét visszanyeré bátorságát.

– Te a minap panaszkodtál, hogy öszvérhajtsárod megszökött, s most magadnak kell minden munkádat végezned; fogadj fel engem hajtsárnak, én végzem minden munkádat s nem kivánok egyebet, mint hogy Milievát is engedd velem jönni s ne bízz kezére nehéz munkát; én dolgozom ő helyette is.

A kalmár egészen elérzékenyült e szókra.

– Oh gyermekek. Minő szavakat kell hallanom? Te gyöngye vagy minden fiunak, kár, hogy nem Számószban születtél, a hősök szigetén. Ne öszvérhajtsár légy nálam, hanem tulajdon fiam és testvéred tulajdon leányom és ti üljetek az öszvéreken, a szomszéd faluban majd fogadok én hajtsárt eleget; megosztom veletek falatomat és otthon palotám belsejében lakjatok, mintha tulajdon gyermekeim lennétek.

És azzal összeölelgeté őket. A gyermekek meg voltak lepetve ennyi nem várt jóság által, s nem kétkedtek azt elfogadni, csupán Milieva szólt később remegve:

– De aztán vissza fogsz bennünket hozni atyánkhoz?

– Minden bizonynyal. Ő nekem igen jó barátom. Majd hazulról megirom neki, hogy nálam vagytok és annak ő igen fog örülni. Pompás városokba fogunk innen menni, tengerek mellé, hol egész háromemeletes épületek úsznak a víz szinén; ott nekem nagy palotáim vannak, egynek-egynek a pitvarában elférne apátok háza mindenestül és gazdag kertjeim tele azon édes gyümölcsökkel, miket olykor számotokra hoztam iszákomban; Thomár kap délczeg paripát; szeretsz-e lovon ülni, fiú? no ne félj; repül az veled, mint a szél, szőre fehér, mint a hattyú, vagy jobb szereted a feketét? olyan is van nekem; hogy fogsz rajta ülni! a kard csak úgy csattog oldalodon; hátha még kihúzod azt a kardot? fényes damaszkusi aczél, a mit derekad körül fonhatsz, úgy hajlik. Mernék fogadni, hogy ötszáz török ifju közül te hozod el a gyöngykoszorút a dzsiridhajításban. Mint fog illeni e gyöngy majd Milieva fejére, milyen szépen fog lebegni termetén a selyem köntös, arany virággal áttörve, oldalán a pálmaleveles shawl, mikor tánczol! Hajh, gyermekek!…

– Mikor fogsz bennünket atyánkhoz visszahozni? kérdezé a leány szomorúan.

– Majd egyszer. Majd ha Thomár híres, hírneves férfi lesz; majd ha a félvilág fogja őt emlegetni, mint vitéz béget, s híre elhatol Himri gunyhóihoz is, akkor fog veled Thomár jönni az apához. Délczeg paripán fog ő ülni, mely aranyos csojtárt hány-vet homlokán, vagy kiséret jő háta mögött, erős vitézek dárdával, paizszsal, azok fognak kisérni egy aranyos függő hintót, melyet két öszvér visz a hátán és a hintóban fényes, deli hölgyalak ül; az emberek kiállnak mind a kapukba és kérdeni fogják: vajjon ki lehet e vitéz úr és ez úri asszonyság? A vén Kasi Mollah pedig ott fog ülni az ajtóban s meglátva e fényes urakat, meghajtja előttük magát és elmondja a szálemet; te akkor leugrasz lovadról, Milievát kiemeled a hintóból, s odajárultok eléje. Ő nem fog rátok ismerni; Milieva sokkal pirosabb, termete delibb, neked bizonyosan lesz már szakál és bajusz arczodon, s kétségtelenül egy vágás helye valami diadalmas csatából. Kasi Mollah be fog benneteket vezetni házába nagy tisztelettel, leültet, ti pedig hozattok ételt és italt szekereitekről s kényszerítitek, hogy veletek egyék és igyék, akkor azután szóba hozzátok, hogy nincsenek-e gyermekei? mire a köny ki fog esni szemeiből…

– Oh! sohajta a leány, elérzékenyülve.

– Nem, nem! még nem szabad magatokat megismertetni vele; a nagy öröm egyszerre megártana neki, megüthetné a guta. Te Milievácska csak hallgass, Thomár hadd beszéljen. Thomár el fogja mondani, hogy ő tud hírt Kasi Mollah elveszett gyermekeiről; lassankint bele hozza az öreget, végre aztán nyakába borultok, s elmondjátok neki: én vagyok a te fiad Thomár, a te leányod Milieva! Úgy-e milyen szép lesz az?

A két gyermek feje egészen elbódult e beszédektől. Egész a szomszéd faluig vígan követték a kalmárt. Ott kissé megállapodott Leonidász Argyrocantharidesz, egy kunyhóban letelepedtek falatozni; a kalmár egy kobakot vett elő, melyben édes erős bor volt, a két gyermek ivott belőle. A bor elvette, a mi szomorúság volt is még szívökben, azután ismét útra keltek, az öszvéreket hátra hagyták, kész fölnyergelt paripák vártak reájok a kunyhó előtt, azokra felültek és a míg az öszvéreket egyik úton hagyták tovaügetni, fogadott hajtsárok által terelve, maguk addig más útra tértek. Hogy örült a két gyermek a paripáknak!

A bey ezalatt csak várta gyermekeit vissza, s hogy délig meg nem jöttek, tudakozódni kezde utánuk. Szomszédjai, kik az erdőn jártak, tudatták vele, hogy látták őket a görög kalmárral menni, annak öszvérein ülve.

Kasi Mollah ordítani kezde e szóra, mint a vadállat.

– Ellopta gyermekeimet! hörgé kétségbeesve és azzal futott lováért, fegyvereiért, azt sem várta, míg társai lóra kaphatnak, csak úgy egyenkint száguldtak nyomába s egy sem birta utolérni.

Hanyatthomlok vágtatva elért a szomszéd faluig, de ott az öszvérek nyomán hamis útra tévedt s mikor azokat utolérte, akkor látta, hogy a kalmár gyermekeivel másfelé távozott.

Ismét a kétségbeesés dühével visszanyargalt. Estig le sem szállt társaival a lóról, este megitatták egy patakban lovaikat, azzal ismét tovább rohantak, az egész holdvilágos éjszakán át üldözék a görögöt, s a mint hajnaltájon háta mögé tekinte Argyrocantharidesz, nagy porfelleget láta az úton, mely sebesen közeledett feléje: fénylő dárdák hegyei villogtak ki belőle.

– No gyermekek, most itt halunk meg mindnyájan, mert itt jön apátok, s megöl mind a hármunkat. Hanem üssétek a lovat.

Azok rémülten veték magukat lovaik nyakára s azzal elkezdődött a kétségbeesett hajsza.

A cserkeszek megpillantva a kalmárt, vad ordítással veték magukat utána. Ennek jobb lovai voltak, de amazokéi jobban megszokták a hegyi utakat s gazdáik jobb lovasok.

A köztük levő távolság szemlátomást fogyni kezdett; a kalmár korbácscsal üté a lovakat, miken a gyermekek ültek. Azok hátra sem mertek tekinteni.

Atyjok kiáltozott rájok, hogy fordítsák el a ló zabláját, Thomár nevét kiáltá, mondva neki, hogy a kalmárt taszítsa le a nyergéből. A fiu hallá apja szavát, saját nevét, de azt hivé, hogy atyja őt fenyegeti s annál kétségbeesettebben szorítá a ló oldalát.

Egy meredek hegyi folyam vágta keresztül az utat előttük; ha a görögnek sikerül azon jókor átmehetni, hogy még csak két percznyi ideje maradjon a keskeny híd gerendáit az árokba alá forgatni, akkor mentve van, mert a két meredek part közti tér sokkal szélesebb, semhogy lóval át lehessen ugratni, sekélyesebb helyet pedig egy óra járásnyira nem találni.

Már szinte elérték a hidat, az üldöző cserkeszek alig voltak tőlük három puskalövésnyire, legelől valamennyi közt Kasi Mollah. Neki utól kell őket érni, mielőtt a görög a hidat letaszíthatná.

E pillanatban egyet botlott a paripa, melyen Milieva ült, s az egyszerre elbukott és térdben ketté törte a lábát.

– Hah! kiálta föl szilaj örömmel a bey. Egyik gyermekemet már visszanyertem!

De mint döbbent meg, midőn azt látta, miként Milieva, a helyett, hogy eléje futna, vagy elmaradna az útfélen, ijedten kiált testvéréhez, kezeit felé emelve, s Thomár nem hogy menekülni kivánna, hanem aláhajol a lóról s testvérét derékon ölelve, gyors karral maga elé emeli a nyeregbe, azzal egy vad tekintetet vet hátrafelé s nyargal tovább.

Kasi Mollah egyszerre visszarántotta futó lovát s megállt az úton, hagyta őket futni. Egy lépést sem üldözte tovább. Mire társai odaértek, a görög már túl volt a hídon s azt is láthaták, mint száll le Thomár segíteni a kalmárnak a híd letaszításában.

Kasi Mollah szemeiben két könycsepp égett. Valóban égtek a fájdalomtól.

És mégis, mégis… midőn ismét nyeregben ült a két gyermek, Milieva összetett kezeit nyujtá atyja felé, mintha igen-igen forrón könyörögne.

Ki érti ezt?

A jámbor görög nemsokára szerencsésen eljutott Smyrnába a gyermekekkel s megtaníttatván őket énekelni, lovagolni és szép ruhákban járni, nehány év mulva eladá őket a nagyúri szerálj számára tizezer aranyon.

A mit ő csak amúgy vaktában a gyermekek hitegetésére beszélt az úton, az később mind valóban beteljesült.

A midőn Mahmud oly csodálatos módon elveszté legkedvesebb háremhölgyét, akkor hozták a szeráljba Milievát. A leány volt ekkor mintegy tizennégy esztendős. A cserkesz leányok ilyenkor már egészen ki vannak fejlődve, s szépségük virágában állnak. Milieva a hárembe lépése napjától kezdve Mahmud kegyenczhölgye lőn.

Thomár az izoglánok közé sorozatott. Ezek a szerálj külső udvarában nevelt ifjak, kikből a szultán testőrsége alakul.

Ez évben állítá föl Mahmud az eskendzsik hadosztályát, a legifjabbakat kiválogatva a janicsárok közül, s rendes hadsereget idomítva belőlök. Thomár nemsokára egy szakasz vezényletét érdemelte ki magának és azután ment feljebb, mindig feljebb, míg oly magasra jutott, mint azt a kalmár hitegetve jósolá, s midőn elhozták az idők a napot, melyen Kasi Mollahnak újra meg kelle őt látni, már akkor ő Dervent Aga volt, a szultán főfőhivatalnokainak egyike, s az igazhivők tisztelettel említék az ő nevét. És Himri faluban is sokszor hangzott már e név, eleget hallá azt Kasi Mollah a «bég» mellékczímezettel, s Thomár is hallott eleget Himri faluról és Kasi Mollah nevéről, mert apját már akkor nevezték «mursid»-nak és a mursid nevezet siralmas emlékekkel birt Moszkauban és Pétervárott.