Mahmud Tolla

Midőn II. Mahmud alatt a mekkai zarándok-karavánt a lesben álló vechabiták kirabolták, a szultán megrendelé a mekkai és medinai biráknak, hogy küldjenek rögtön a vechabiták tanyáira, s készpénzen váltsák ki az elfogott derviseket tőlük.

A vechabiták kiadák a foglyokat a küldött váltságdíjért, de annyira ragaszkodtak az alku értelméhez, miszerint csak a foglyokat kelle kiadniok, hogy még a rajtok lévő ruházatot is megtarták maguknak, s nem hagytak elvinni egyebet a csupasz testnél.

Így kelle őket Mahmudnak még ruhával is ellátni.

Volt a megszabadítottak közt egy dervis a nimetullahita szerzetből, ki e történet után fölmene a szultánhoz s monda neki:

– Szegény uram, te. Legszomorúbb úr minden kalifák között; legnagyobb szenvedések fia minden szultánok között, a kik előtted uralkodtak és utánad uralkodni fognak; köszönöm te néked, hogy engemet megszabadítottál az eretnekek kezei közül,6) azért ime ajándékba hozom néked azt, a mit midőn ruhátlanul hagytak, még is el tudtam hozni közülök.

S azzal egy fekete írónádat adott át a szultánnak, s midőn Mahmud kérdezé, mi módon tudta azt elrejteni a rablók szemei elől? elmésen megmagyarázá, miszerint sűrű fekete szakálla közé dugta azt, és ott senki se vette észre.

Mahmud elfogadá a dervis ajándékát s oda tevé azt, hol többi ereklyéi állottak és azután sokáig nem gondolt reá és egészen el is feledkezett róla.

Egyszer azonban, midőn egyik kedvencz hölgye kiváncsiságból rávevé, hogy mutogassa meg neki a palotában levő ereklyéket, a mint a dervis által ajándékozott tollhoz értek, hirtelen felsikolta a hölgy s azt mondá, hogy azt a tollat mozogni látta.

A szultán erre oda tekinte, s minthogy ő nem látott semmit, tréfás szavakkal illeté kedvencz hölgyét s tovább mutogatá neki sorra a századok óta lerakott ereklyéket, miket tizenhárom szultán gyűjtött a khaznéba,7) s azután megengedé hölgyének, hogy válaszszon azon ereklyék közül egyet magának, a melyik legjobban tetszik neki.

Voltak ottan becses darabok, mik egy-egy ország jövedelmével fölértek, drágakövekkel kirakott, ritkaságuk által becses emlékek, de azok közül a kegyencznő egyet sem választa magának, hanem a szultán nagy bámulatára azt az egyszerű fekete irónádat kérte magának.

Mahmud csodálkozva engedett odaliszkja kivánatának, s minthogy az attól el nem állt, odaadá neki az irónádat, mely egyszerű bambuszkóróból készült s nem volt rajta épen semmi nevezetes.

Az odaliszk elvivé magával szobájába a tollat és azután reggeltől estig várta, hogy fog-e mozdulni újra?

De a toll egész nap, egész éjjel nyugodtan feküdt a hová letették, s az odaliszk már bánni kezdé, hogy kiváncsisága tárgya helyett nem inkább valamely becsesebb ajándékot kért magának, a midőn egy estve meglátogatá őt a szultán virágos kamrájában s a míg egymással édesdeden beszélgetnének, egyszer a szobában, hol rajtuk kívül senki sem volt jelen, neszt hallanak, mintha valaki nagy sietve irna s a toll perczegése hallatszanék a kiterített pergamenen.

Odatekintének mind a ketten s ime a bámulattól elállott szavuk: az irónád félegyenesre volt fölemelkedve, a hogy szokás azt a kézben tartani s irni látszott magában az alatta levő pergamenen.

A hölgy reszketett a borzalomtól, míg a szultán, ki nem volt félelmek és babonák embere, azt hivé, hogy tán egy pók köté fonalát a toll túlsó szárához s annálfogva emelkedik és mozog az a légben, s hogy erről meggyőzze kegyencznőjét, ő maga odament és a toll fölé nyúlt, hogy a képzelt pókhálót elszakítsa. De nem volt ez sehol s a toll csak írt magában egyre.

A szultán maga is csodálkozni kezdett e tüneményen. A mit a toll oly szorgalmasan látszott irni, az rejtett irás maradt, mert hegye nem volt tintába mártva. A szultán ekkor próbát akart tenni vele, s az ottlevő alkörmösbe, melylyel török hölgyek ajkaikat szokták festeni, belemártá a toll hegyét, s azután letevé azt a sima tiszta lapra, mire az ismét fölemelkedék s világosan, tisztán érthető betűkben leirá e szókat:

– «Mahmud! Mahmud!»

A szultán reszketni érzé szívét, midőn nevét olvasá maga előtt s borzalommal kérdezé: – Mit kívánsz tőlem?

Az újra e két szót irta le: «Mahmud, Mahmud!» és azzal lefeküdt.

– Az én nevem az, monda a szultán; hát te láthatlan szellem, ki vagy?

A toll újra fölegyenesedék és e nevet irta Mahmud alá:

«Halil Patrona».

Mahmud megrettent e névtől: egy ősei által megöletettnek neve volt az, s ha egy szellemnek jelenléte már magában is irtóztató, mennyivel inkább egy meggyilkolt szelleméé.

– Mit akarsz e helyen? kérdé a szultán elborzadva.

A toll felelt:

– Inteni téged.

– Veszély fenyeget talán engem? kérdé a szultán.

A toll azt irta rá:

– Közel van.

– Honnan jön e veszély?

– Most hosszú sort irt a toll és e sorban ez volt irva:

– Keletről nagy, nyugatról nagyobb, délről még nagyobb, északról legnagyobb és itthon mindeniknél nagyobb.

– Hol lesznek harczai az igazhivőknek? kérdezé a szultán.

– Az egész országban! volt a válasz.

– Minő városok mellett?

– Minden város mellett és minden városban.

– Meddig tart e harcz?

– Kilencz esztendeig.

Akkor számláltak ezernyolczszázhuszat és körül Törökország minden határán még semmi veszély sem volt.

Még egyet kérde a szultán.

– Mondd meg énnekem, győzni fogok-e én e harczokban?

A toll irá:

– Te nem.

– Kik lesznek elleneim?

Itt a toll megállt, mintha valamin gondolkoznék, azután e szót irá le:

– Máskor.

A szultán nem érté a választ s újra föltevé a kérdést, most ezt irá a toll:

– Másutt kérdezz.

– Hol?

– Egyedül.

Tehát nem akart e kérdésre a szultán kegyencznője jelenlétében válaszolni. Nem bízott benne.

A szultán alig hiheté, hogy nem álmodik, még kegyencznője is odalépett s Mahmud vállára hajolva rebegé:

– Kérlek téged, erős szellem, fogsz-e nekem is felelni? A toll válaszolá: «Fogok.»

A nő kérdezé:

– Mondd meg énnekem: fog-e engemet Mahmud halálomig szeretni?

A szultán megütődve monda:

– A prófétára! hogy tudsz ily kérdést intézni hozzá?

Pedig mit kérdezhetne egy szerető asszony sürgetőbbet?

A toll csendesen remegve irt:

– Fog szeretni halálodig.

– S mikor halok meg?

Erre a toll nem felelt semmit.

Hiába kérdezé a kegyencznő: hány év, hány hó, hány nap múlva? A szellem nem mondott rá semmit.

– S mi által halok meg? kérdé a nő.

A szultán megrémült az esztelen kérdésen, s el akará onnan távolítani a nőt, de egy percz alatt kiirta a toll a választ:

– Meggyilkoltatol.

A nő sápadt lett, mint a viaszkép s remegve kérdezé:

– Ki gyilkol meg?

Mindketten félelmesen, visszafojtott lélekzettel várták, mit felelend a toll? és az jól figyelmezve, nehogy hiányos betüt fessen, irá a pergamenre:

– Mahmud.

A kegyencznő ájultan rogyott a szultán karjaiba, ki őt ölébe véve, a kerevetre tevé és sokáig tartott, míg magához birta téríteni, vigasztalva őt bölcs beszédekkel.

Gonosz, ingerkedő szellem lakik e nádban; ki csak azért űzi előttünk varázslatait, hogy szíveinket rettegésbe hozza. Hiszen azt mondá, hogy holtig szeretni foglak, hogy ölnélek tehát meg én? Hazug szellem lakik e tollban.

Pedig maga is reszketett a szultán.

Azon éjjel nem jött álom az ő szemeikre, s reggel erővel elvevé kegyenczétől az irónádat Mahmud, s azt mondá neki, hogy a tűzbe fogja vettetni.

De nem vetteté a tűzbe.

Sőt gyakran elővevé azt a szultán, s miután nehányszor hamis jóslatokon kapta a szellemet, kezdé az egészet egy magikus bohóságnak tekinteni, mely a végre rendeltetett a jó sorstól, hogy az embereket különössége által mulattassa, és gyakran szerze általa mulatságot egész háremének, összegyűjtvén az odaliszkokat s kényszerítvén a bűvös tollat irni feleleteket mindenféle apró kérdésekre: «Hány éves a vén Kadun-Khiet-Khuda? – Hány zecchino van a Kizlár aga erszényében? – Hány órakor ébredt fel a szultán? – Mikor érkeznek meg a szultána tulipánjai? – Hány fejet löktek ma a tengerbe? – Él-e még Szádi, a költő? – stb. stb., vagy kényszeríték Hugo Victor keleti verseit nekik lefordítani törökre, arabra, perzsára. – A toll mindent végzett türelmesen. Az odaliszkok igen kedves játékszernek tarták s a kedvencz szultána el is felejté már a gonosz jóslatot, mit számára leirt.

Egyszer történt, hogy a nagyhírű kalózvezér, Microconchalys, ki az Archipelagust rablóhajóival régóta nyugtalanítá, s a szultán valamennyi flottáival tudott daczolni, Candia előtt a sík tengeren egy britt hadihajóval találkozott, s azt elég esztelenül három gályájával megtámadta, s egy óra alatt mind a három hajója fenékbe lövetett, s ismeretes zászlóin kívül semmi sem maradt a víz színén, melyeket is a győztes angol kapitány, Murrisson magával diadaljelül elvive Stambulba, s ott azokat felküldé a divánba.

A szultán öröme határtalan volt a boszantó kalózvezér halála felett, öröme megtetszék a háremben is, mert éjszakára fényes lámpaünnepélyt rendezett, s másnapra a diván elé hivatá Murrisson kapitányt, hogy őt kegyeivel és ajándékaival elhalmozza.

Éjszaka tehát nagy vigasság volt az odaliszkok közt. A szultán maga is ittas volt az örömtől, a bortól és a szerelemtől, s a szultána öröme elbizottságában mulatságul vevé a bűbájos irónádat s kényszeríté azt bohó feleletekre: hogy számlálja meg, hány szála van Mahmud szakállának? hány lova az istállókban, hány katonája a tengeren? s végre kaczagva kérdezé tőle, mondja meg neki: hány óráig fog ő még élni?

Ah, hiszen egy egész örömteljes élet állt még előtte. A szultán mégis fejét csóválta: ilyen kérdésekkel nem kellene Istent kísérteni soha.

A toll nem akart irni.

Ekkor bosszúsan kiálta rá a kegyencznő: Felelj! vagy kényszerítelek megszámlálni a Feketetenger cseppjeit, a mi innen Szukumkaléig van. Felelj, hány óráig élek én?

A toll erre ingadozva fölemelkedék és a papiron jártában olyan hangot adva, mintha sírna, nyögne, félreismerhetetlen jegygyel irá le ezen számot «8». És körülkeríté azt, hogy tudtul adja, miszerint nem következik több.

Kaczagtak mindnyájan, ez a szellem szereti a tréfát s most boszút akar állani a szultánán a kínzó kérdésekért.

Ekkor volt éjfél után három óra. Annyit ütöttek az órák minden teremben. Azután ismét tánczolni kezdtek az odaliszkok, s eunuch-bohóczok fabábokat játszódtattak egy függönyös játékszínen, mely a háremlakókat nagyon mulattatá. De a kegyencznő fejéből nem ment ki az a nyolczas szám s a mint a szobákban levő órák ismét sorban négyet ütöttek, elővéteté a tollat s arczán hitlen gúnyt tetetve, de szivében borzalommal kérdezé tőle: No most, mondd meg újra, ha még el nem feledted, hány óráig élek én még?

A toll leirta a számot «7».

Itt már borzongani kezdének a körülállók. Mahmud szellemtréfának tartá az egészet s biztatá őket, hogy nevessenek rajta. S ismét mulattak tovább.

Egy óra mulva sorba ütötték az órák az ötöt. Most egyedül lopta félre magát a kegyencznő, s asztalára helyezve az irónádat, az előbbi kérdést ismétlé előtte:

A toll e számot irta «6».

Tehát minden órában egygyel kevesebbet. A szultán észrevette kegyencznője szomorúságát s hogy elverje gondolatait, kényszeríté őt alvószobájába menni, ott a szultána két órai édes álmot aludt a szultán keblén, akkor a szultán fölkelt, átment öltöző szobáiba, mert ma divántanácsot kelle tartani.

A kegyencznő felébredvén, legelőször is az órákra nézett s látta, hogy már hét óra. Sietett rögtön fölkeresni a tollat; s remegve kért tőle választ.

Most a toll már csak «4»-et irt.

A szultán maga elé hivatta Murrissont.

Az angol tengerész már akkor is tudta, hogy a vizek kívüle urat nem ismernek, s hosszú kalandozásai kelet és dél országaiban annyira hozzászoktaták őt a barbár tartományok fejedelmeihez, hogy őket voltaképen kiváncsisága tárgyaiként tekinté, kiknek balga szertartásait végignézte, a hol hozzá férhetett, s ha máskép nem lehete, együtt csinálta azokat velök, csakhogy naplójába irhasson rólok.

A divánba hivatás semmivel sem volt Murrissonra nézve érdektelenebb, mint ha elefántvadászatra hivták volna, vagy a sakker-kvakkerek titkos gyülekezetébe, vagy Mongolfier úr veszedelmes léghajójába. Fölvéve karmazsinpiros öltönyét, tollas háromszegletű kalapját, s lekisértetve magát a tiszteletére küldött idzoglánok által, a pompás mennyezetes hatevezős kájikig hagyá magát vitetni.

A szökőkutak kapuján bevezeték, s néhány perczig várni engedve az oroszlánfők termében, megengedék neki, hogy kebléből elővont tárczájába futólagosan lerajzolja a körüle fekvő tárgyakat.

Ez alatt elvették kis rövid kardját, minthogy a szultán elé fegyverrel menni nem szabad, s adtak rá egy bő nyusztprémes kaftánt. Észre se vette a jegyezgetés közben, csak azután csodálkozott el magán, hogy talpig zöldbe van öltözve, s a tolmács baljára állva bevezeté a hét vezérek termébe, hol a szultán vezéreivel félkörben ült.

Murrisson szép illedelmesen üdvözlé a padisaht, a hogy tán György királyt üdvözölte volna, avagy X. Károlyt.

– Hajolj le egész a földig – egész a földig, uram, suttogá fülébe a tolmács.

– God dam. Azt nem teszem. – Ez egyenruhában nem szokás a földre feküdni.

– Azért adtuk föléje a kaftánt, súgá féltréfásan a tolmács. Ez itt szokás.

– Rossz szokás, mormolá Murrisson, s nehány perczig gondolkozva azon ötletre jött, hogy kalapját elejté, s mintha az után nyúlna, hajolt meg a földig, de kárpótlásul azután úgy kiegyenesedék, hogy ha a palota rá szakadt volna, sem hajtotta volna meg a fejét.

A szultán pár rövid szót monda a tengerésznek, melyből a tolmács egy czifra üdvmondatot tudott lefordítani, bebizonyítandó, hogy ő a szultán kimondhatatlan érzelmeinek is magyarázója. – Elmondá a tengerésznek, hogy ő egy rettenetes viziló, tengeri elefánt, ki dicső agyaraival ama szemtelen krokodilusokat agyondöfte, hatalmas patáival elgázolta és ormányával agyonpaskolta; azért megérdemli, hogy a felséges úr köntösének szárnyai befedjék. Azért kérjen jutalmul a mit kíván, legyen bár az országának fele stb.

Ha valaki ilyenkor csakugyan az ország felét kérné, bizonyosan azt a felét kapná, mely a föld alatt van. Murrisson megköszönte az ajánlatot, s azt kérte, hogy mutassa meg neki a szultán kedvencz hölgyét.

A tolmács ezt hallván, elsáppadt – még sáppadtabb lőn a szultán, arczának izmain meglátszottak a rángások, melyek a rögtöni visszás érzelmekre támadnak, azután sűrű nagy szemöldeit mélyen lehúzva, halálos sérelemmel tekinte a tengerészre, széles melle hörgött nehéz sóhajától.

Az angol csak azt restelte, hogy nem viszonozhatja a szemöldök-játékot, az övéi világos szőkék, s kissé nagyon magasra voltak rakva.

A tolmács azonban nagyon sokat tudott beszélni e hallgatásból.

– Oh dicső gyaur, nemzeted rózsafája, a tengereken futó vizi pók, ne kérj ily esztelenséget a nagyúrtól – nézzed haragos szemeit, s kérj más akármit, kérd legritkább kincsét, rabnőit mind – csak kegyencznője arczát ne kivánd látni. Te nem tudod mi az.

Murrisson vállat vonva monda: Nekem nem kell kincs, sem rabnő, csak a kegyencznőt kivánom látni.

Mahmud reszketett, de nem szólt. Nagy sötét szemeibe két könycsepp tódult, s azután csendesen gördült végig szép férfias arczán.

A vezérek erre felugráltak, s zavart kiáltásaikból kivehető volt, miszerint nem mást kivánnak a szultántól, mint hogy legott fojtassa meg a vakmerő hitetlent.

A tolmács kétségbeesve veté magát a tengerész lábaihoz.

– Oh minden czethalak fejedelme te! Hitetlen eb! Látod mint fekszem lábaidnál én, igazhivő, a te lábaidnál, borivó gyaur, mért fogsz engemet szavamnál, melyet a szultán adott általam neked? Nem szégyenled magad, lábadat a fejedelmek urának nyakára tenni? Kivánj mást akármit!

Hasztalan. A tengerész arczán egy szöglet sem változott. Ujra hidegvérrel ismétlé: «A kegyencznőt kivánom látni.»

A vezérek dühödt ordítással rohantak reá, s Murrisson elégnek tartá a fenyegető roham előtt szétvetni mellén a ráadott kaftánt, előtüntetni félvilágtól rettegett egyenruháját, s a reá aggatott érdemjeleket, alexandriai és trafalgari diadalok dicső emlékeit.

A szultán lelépett a trónjáról, kezével inte a vezéreknek, néhány szót súgott a Kizlar aga fülébe, mire az eltávozott.

E súgott szó végigment a vezérek sorain, mire valamennyien meghajták magukat, s a terem három ajtaján háromfelé távoztak, helyettök két fekete lépett be vörös fezzel, fehér ruhában, kezeikben széles görbe pallos.

Csak a szultán maradt ott és a tengerész.

Az órák a szeralj termeiben három negyedet tizenegyre ütöttek. A kegyencznőnek a dervis tolla azon kérdésre, hány óráig él még? ezt irta «¼».

Azon perczben lépett be a Kizlar aga. A kegyencznő reszketve ment eléje, mint az eltévedt bárányka a szemközt jövő farkas elé.

A Kizlár aga mélyen meghajtá magát s a háta mögött álló szeralj-felügyelőnőt előre inté.

– Végezte-e a namazát előtti mosódást a szultána?

– Igen, uram.

– Övezz dereka körül három sor gyöngyöt, s turbánjába tűzz paradicsom-madarat gyémántos forgóval. Add reá aranyszövetű kaftánját.

A kegyencznő némán engedett magával mindent történni.

A felügyelőnő arczára vonván a lengeteg apró arany csillagokkal hintett fátyolt, elvezeté őt azon ajtóig, mely a porczellán-terembe nyilt. Ott elbocsátá őt a Kizlar aga, mutatva, hogy merre menjen.

Mindenütt kettős őrszemek álltak az ajtóknál, a legutolsó, melyen beléptek, csak szőnyeggel volt fedve. Ez volt a kupolyterem ajtaja, hol a szultán a tengerészt elfogadta.

A kegyencznő nem láthatta a tengerészt a trón magas emelvényes szárnyai miatt, csak a szultánt látta ott ülni a divánon. Odasietett hozzá, s a mint eléje lépett, egyszerre megpillantá az idegent, ki hideg kiváncsi szemeit ráfüggeszté. Összeborzadt, s félsikojjal ejté ki e szót: – Gyaur! és fátyolát sűrűbbre vonva, a szultánhoz akart menekülni.

Mahmud ekkor megfogá egy kezével a hölgy remegő kezét s a másikkal levevé az idegen előtt legkedvesebb hölgye arczáról a fátyolt.

A hölgy felsikoltott, mintha kigyócsípés érte volna arczát. Majd a szultán térdeihez omlott s irgalomért esdekelve tekinte a nagyúr arczára. A minden kalifák kalifájának szemében emberi fájdalom nedve ragyogott. Szegény szultána! Ki ne szánta volna őt?

Murrisson udvarias bókkal hajtá meg magát, s tolmács nem létében a jól ismert török üdvözlettel köszönté őt: «Szalám aláküm.» A hölgy szokatlan bájai csak annyi hatást gyakoroltak a tengerészre, mint honának bármely szép delnője, valamely udvari bemutatáskor.

A hölgy kínosan vonaglott a szultán lábainál, ki megelégedvén kínlódását, betakarta őt fátyolával, s inte a Kizlar agának. Az fölemelé a hölgyet s elvezeté a trón függönyei mögé. Ugyanekkor a két eunuch őr is eltünt a trón mellől.

A szultán hallgatott és eltakarta szemeit.

Néhány percznyi mély csend után a tengerésznek úgy tetszék, mintha hosszú-hosszú sóhajt hallana a függönyök mögül. A szultán minden tagja összerándult. És azután elkezdtek a szeralj órái ütni és ütötték a tizenegy órát.

Ekkor felállt a szultán helyéből, s felsóhajtva mondá: Allah határozta így; azzal leszállt a divánról s tiszta olasz nyelven kérdé Murrissontól: Láttad őt? szép volt?

Murrisson meglepetve az által, hogy a szultánt, ki különben csak tolmács által szokott szót váltani, olaszul hallja beszélni, bámulatában nem talált egyhirtelen szavakat a kérdésre.

– Most jer, lásd még egyszer; szólt a nagyúr, s azzal odainté a függönyökhöz.

Murrisson visszadöbbent. Egy pár percz előtt rózsapiros hölgy ott feküdt halványan, élettelen elterülve, ajkai, szemei bezárva, keble mozdulatlan. Szép gömbölyű fehér nyakán köröskörül vékony vörös vonal látszott. A selyemzsinór helye!

– Ah ez kegyetlenség! kiálta fel, magáról megfeledkezve a tengerész.

A szultán hidegen viszonzá:

– A mely nő arczát keresztyén férfi tekintete éri, annak meg kell halnia. Azzal inte a tengerésznek, hogy el van bocsátva.

Murrisson sietett ki a teremből, rögtön fölszedeté horgonyait s éjjel kivitorlázott az aranyszarvból, mindenütt üldöztetve a szép szultána emlékétől, kit szemeinek egy tekintetével megölt.

* * *

– Lásd, lásd, mondá a szultán ölébe véve a meggyilkolt hideg tetemét, valót mondott a dzsin: Mahmud szeretett halálodig és Mahmud ölt meg.

E szavakat elmondá kétszer-háromszor is a halottnak, azzal letevé a trón lépcsőjére, megszaggatá öltönyeit keblén s könyes szemekkel tekintve föl az égre, sóhajta: Már most következzék a többi!

És azután elkövetkezék a többi. – Jött keletről, jött nyugotról, északról és délről a veszély; nagy, országforgató vihar, mely az erős ozman tölgyet gyökerében megfacsarta, lombjait letördelte.

Janinai Ali basa volt az első, ki meggyujtá az országot nyugatról, s vérbe, lángba borítá Moreától Smyrnáig. – Északról Ypsilanti keresztes lobogói hoztak új ellenséget Mahmudra, s a «szent sereg» kiáltása a Duna partjairól Athene falain és Olymp szikláin visszhangzott. Stambulban a féktelen janicsárhad készíte minden vereség hírére vérfürdőket a stambuli görögök közt. És midőn tetőpontját érte minden veszély, keletről a perzsa sah ütött be az omladozó birodalomba, s elfoglalta a kincses Bagdadot.

És Mahmudnak még volt kedve élni. Élni és uralkodni. Kisebb lélek elvetette volna királyi pálczáját, s elvonult volna a csendes Arabia boldog pálmafái közé, tudva, hogy végtelen harcz vár mindenünnen reá, tudva, hogy győzni nem fog, tudva, hogy a mi legközelebb áll hozzá, legfélelmesebb ellensége. Egy aláásott lőporos verem volt a trón, mely körül őrült emberek szaladgáltak égő csóvákkal.

És Mahmudnak volt még kedve rajta ülni.

Gyakran kilopódzott éjszakánkint háreméből. Egyedül, senkitől sem kisérve, az ó szeralj tetejéről órákig elnézte a csillagok futását, elhallgatta az éjszakai verekedést, halálsikoltásokat Stambul utczáin, látta, mint támad egyszerre két-három helyen tűz, Perában és Galatában – a janicsár urak töltik ott kedvöket. És érezte azt a kegyetlen, hideg metsző szelet, mely elkezde északról fújni, hogy a szerály termeiben fázódva ölték magokra takaróikat a gyönge keblű odaliszkok. Soha sem érezte még ember Stambulban e hideg szelet. Honnan jön az és mit jelent?

Mahmud tudta, honnan jön az és mit jelent, s volt kedve szemébe nézni a jövőnek, melyből egyetlen sugár sem hozott számára reményt.