A Ketté Tört Kardok

… Allah kérim…

… Allah akbár…

Nagy az Isten és hatalmas!…

Mit ér az imádság, ha nincs a ki azt meghallgassa többé?

Mit ér a fényes kard, ha nincs a ki csapást osztogasson vele?

Mit ér a kinyitott könyv, ha nincs a ki annak sorait megértse?

Félhold nemzetei! itt az idő, midőn nem segít többé sem a dervisek éneke, sem a görbe kard és a handzsár, sem az Alkorán! nyugotról, éjszakról idegen népek jőnek, sorba állított fegyveres férfiak, mint egy érczfal, kiket egyetlen rövid vezéri szó megindít, megállít, kiterjeszt, tömegbe húz, kiknek szuronyai előtt szétbomlik a vitéz janicsár rend, mint a szélnek szórt polyva, s tűzokádó érczcsöveik előtt rendre hullnak Begtás kertjének virágai, mint a kaszált fű; azok a bölcs emberek, kik oly egyszerű fekete ruhákban járnak, sokat tudnak, a mit ti nem tudtok, kifognak együgyű kormányférfiaitokon, megvernek a csatában, megvernek a békekötésben.

Hiába kiáltjátok a próféta nevét, hiába zörgettek a paradicsom ajtaján. Zárva van az. Mahomed alszik és a többi próféták mind nem törődnek a földi dolgokkal többé; tele van már a paradicsom, ott is kancsal szemmel nézik az újabban jövőket, kik diadalhír nélkül érkeznek meg a Tubafa árnyékai alá; nem mosolyognak többé az örökké ifju húrik az Alsiráth hidján túl a csatában elestek felé; a csatáknak nincsen dicsősége.

Újjá kell születni, vagy meg kell halni immár!

Ime, az ország messzebblátói tudják mit cselekesznek, fiaikat elküldik messze földekre, a gyaurok tartományaiba, hogy tanuljanak ott világi bölcseséget, s nagy változás készül az egész országban.

A vén dervisek, az ó-török barátok ki vannak zárva a szerályból, csak úgy ólálkodva tekintgetnek be az őrizett kapukon s mutogatják egymásnak: «nézd, az idegenek munkáját művelik odabenn; az igazhitű harczosokat szóra tanítják lépni, fegyvert forgatni». Elhányatták a dzsiridet, e mindig győztes fegyvert, s dárdát szúrattak a puska végébe, mint a hitetlenek szokták, kik nem mernek kardtávolságra közelítni ellenségeikhez. Vége, vége az ozmán hitnek!

Legféltékenyebben tekinték ez újításokat a Begtás papok; minden pillanatban lehete őket rongyos, szurtos palástjaikban ácsorogva látni a szerály kapui előtt, mereven bámulva a ki- és bemenőkre s ha egy imám haladt el előttük, vagy egyike a megjegyzett khodzsagiánoknak, kik az újításokat kezdték, nagyot köptek utána és fenhangon kiálták:

– Halál a tiltott szó kimondójára.

E tiltott szó volt a «nisandcsi» név.

Mahmud atyját e név miatt, mely új rendes katonaságot jelentett, gyilkolta meg a stambuli nép, s utóda kényszerítve volt megparancsolni, hogy a ki e nevet kimondja, megölessék.

A nagyvezért a gyülevész gyakran egész palotájáig kisérte, az utczán végig szidalmazva, s ablakán kiáltozák be:

– Emlékezzél Bajraktár kimenetelére!

Bajraktár tizennégy év előtt volt a szultán nagyvezére, ki újra akarta szervezni a török hadsereget s e miatt lázadás tört ki Stambulban, mely tartott addig, míg Bajraktár pártfeleit le nem ölték, őt magát pedig nejeivel, gyermekeivel együtt felgyújtott palotájában veszték el.

Életével játszott az utolsó katonától fel a szultán felkent fejéig mindenki, a ki részt vett a szerály átkos rejtélyes tanácskozmányaiban.

Régen rebesgeték már, hogy valami nagyszerű terv van kitörőben, s a Begtás papok városról-városra jártak a török birodalomban, fanatizálva kedvencz gyermekeiket, a janicsárokat, s észrevétlenül Stambulba gyűjtve őket. Ezen időkben több volt húszezer janicsárnál a főváros falai közt, nem számítva a vízhordók testületét, mely rendesen közös munkát szokott velük végezni lázadások idején. Mikor a janicsár urak gyujtogattak, a vízhordók kötelessége volt oltani, azután raboltak együtt; innen a régi ismeretség.

A diván udvarára az imámokon kívül csupán az omarita vak szerzetesek bocsáttattak, kiknek főnöke Behram, gyakran órákig eltanácskozott a szultánnal, midőn az egyedül maradt.

Május 23-ika volt 1826-ban, midőn a fő mufti hivására az ulemák mind felgyülekeztek a szerályba, s ott egyhangúlag elhatározák, hogy az Alkorán szavai szerint «az ellenséget saját fegyvereivel leküzdeni szabad».

Hatod napra ismét összegyűltek s ekkor a seik-ul-izlám előterjeszté a fetvát, melyben kihirdettetett, hogy a birodalom védelmére állandó hadsereg fog felállíttatni.

Hogy azonban az elátkozott Nisán Dzsedid nevet senki se mondja ki, három nevet adtak a felállítandó hadtesteknek:

Az első volt Ekskendzsi, «rohanók», ezek voltak a fiatal ujonczok.

Második a Taalimlüaszke, «gyakorlott férfiak», a szerály katonaságából válogatva.

A harmadik név volt ez: «Khankiár bigerdi», ez illeté a janicsárokból válogatandó hadat. Ez a név annyit tesz, mint «a császár akarja!» Jelent pedig a Khankiár szó törökül egyuttal «vérontót» is.

Midőn a fetvát alá kellett irni, nagyon kevesen voltak jelen a janicsárok vezetői közül, de a jelenlevők közt ott volt a janicsár aga, s neve ott állt a seik-ul-izlam, a nagyvezér és Nedzsib Effendi neveik mellett.

Másnap korán reggel bámulva olvasá a stambuli nép a minden utczaszegletre kiragasztott fetvát.

A végzetteljes szó ki volt mondva, mely előidézze a véres kisértetet, kinek annyi koronázott fő esett áldozatul.

Az első nap a félelmes várakozás óráiból állott.

A vihart várta mindenki és készült reá.

A szultán Beksistas nyári kéjlakában mulatott; úgy mondák, hogy mulat.

A kínos szorongás véres verítékeinek mulatsága volt az.

Palotája egyik szárnyában háremhölgyei, másikban a főpapok és tanácsadók; Mahmud egyik szobából a másikba járt és nem találta nyugtát sehol.

Százszor leült bölcseivel egy sorban és olvastatá magának Ezaad Effendi, kedvencz történetirója által az ozman nemzet történeteit, de borzalom volt rá nézve azokat hallani. Vérrel van irva az egész világhistoria! Ugyanazok az eszmék ugyanazokat a gyümölcsöket termették mindenha. Hány nagyvezér, hány padisah vére csorgott kétfelől alá a trónról, mely nem ingadozott úgy soha, mint ő alatta. Majd ha visszament háremébe, s jöttek eléje tánczczal, zenével a bájos odaliszkok, mindenik közt leggyönyörűbb a szép Milieva, kinek egy örömórájában országa rózsatermő tartományát, Damaskust ajándékozá s elgondolta, hogy tán holnap, tán még ez éjjel, e szép mosolygó fejek mind le lesznek onnan vágva s omló hajfürteiknél fogva egy halomra hányva, s a gyönge kedves tetemek a Bosporus hideg hullámai közt fognak úszni, veszendő étkül a tenger szörnyeinek!

Ki tudja hány percz, ki tudja hány óra van még hátra?

Óránkint, perczenkint jött a tudósítás Stambulból: hogy a janicsárok fenyegető tömegekben kezdenek csoportosulni s már elkezdték a gyujtogatást, mindennap négy-öt helyen üt ki tűz a városban, de az állandó esőzések gátolják, hogy nagyobbszerű veszély támadjon belőlök. Így szokott Stambulban a lázadás mindig kezdődni.

A Begtas papok bőszült beszéddel fanatizálták a népet a mecsetek előtt, a köztéreken, ingerelve a gyülevészt, mely a vad janicsárhaddal tartott, a szultán hivatalnokai, az újításokat pártoló ulemák, softák és omarita dervisek ellen.

Julius 14-ike volt, a midőn az Etmeidánon híre futamodék, hogy egy orta janicsárság, gyanútól vezetve, körülfogta azon új temetőt, melyet amaz omarita szerzetes elkeríttetett, s az ott talált derviseket leölte, köztük azoknak főnökét, Behrámot. Találtak nála egy csomó irást, mely világosan elárulá az egyetértést közte és a szerály főurai között. De találtak övébe tekerve egy érczlemezt is, a mire arab betűkkel ez volt irva:

– Én vagyok Behrám, fia Halil Patronának, az erősnek és Gül Bejazének, a látnoknak. Apám éltében nagy munkát kezdett meg, melyet holta után folytatott. Be lesz pedig e munka fejezve és tökéletességre megy, a midőn én meghalok és reám többé szükség nincsen. Áldassék az, a ki tudja az életnek és halálnak óráit.

A kik ismerték Halil Patrona életét és végét, jól tudhaták, mi volt az a nagy mű, a mit Behrám értett, a ki atyja halála után száz és kilencz esztendeig élt még, hogy megérje és megérlelje azon eszmék teljesültét, mikbe annak kardja beletörött.

A nép szétszaggattá a dervist s diadallal osztozott meg véres rongyain, s azzal mint a vért szagolt fenevad, rohant a főurak kastélyaira.

Kit támadjanak meg legelébb? Ez volt a kérdés.

Ekkor egy Begtas pap leszakított az utcza szegletéről egy fetvát, mely az új rendszert hirdeté, s felmutatá azt a nép előtt:

– Ime itt áll a hitszegők nevei közt legelől a Kapuszi aga neve. A janicsárok fővezére maga áruló, saját fiai ellen. Halál fejére.

– Halál fejére! ordítá a tömeg s fáklyákat ragadva, rohantak a janicsár-aga palotája felé.

A Kapuszi aga meghallá a zajt s hirtelen egy szolgája köntösét magára véve, a nép közé elegyült s észrevétlenül eljutott a porta kastélyáig, hol a nagyvezér lakott.

A nagyvezér épen vacsorájánál ült, midőn a Kapuszi aga berohant hozzá, s megértve a veszélyt, hirtelen eltorlaszoltatá kapuit s a palota kertjén át családjával és cselédeivel a Bosporuson átmenekült a túlparton levő Jali kioszkba. Az ostromló tömeg csak az üres falakat találta, azokat lerontá földig.

De a Kapuszi aga palotájában hagyta nejeit, gyermekeit; azokat elfogták a zendülők s legyilkolák irgalmatlanul. Az esthomályban láthatá a vizen keresztül a megmenekült aga, mint lobognak az ég felé palotájának lángjai, s tán hallani vélte azoknak halálsikoltásait, a kiket legjobban szeretett.

Nehány percz mulva odaérkezék hozzájok Nedzsib Effendi, az egyiptomi alkirály képviselője, ki szintén menekülve jött el palotájából s hírül hozá, hogy a lázadók egész Stambult elfoglalák s a menekülő főurak családjain tölték irtózatos bosszújokat.

Palotája tetején állt a szultán és onnan nézte a távolból átvöröslő fényt, mely rémesen világítá be az éjszakát, tűzoszlopokat vetve a sötét Bosporusra.

Riadó menekvők azon rémhírt terjeszték, hogy a szerály ég, s a távolból valóban úgy látszott, mintha az égés lobogványa annak kúpfödeles tornyai közül jőne.

Mahmud egész éjszaka imádkozott; két óra éjfél után egy lovas érkezett vágtatva Stambul felől, kinek paripája, a mint a Begsistas cziprusai alá ért, összerogyott. Maga a lovag azonnal a szultánnal kivánt beszélni. Eléje bocsáták.

Mahmud arczán egy pillanatnyi derű sugára látszott, midőn a lovagot megismeré. Thomár volt az, ez időben az ekskendzsik Ferikje, a legbátrabb dalia mind a három ozman földön.

Midőn Mahmud elhagyá a szerályt, kiválasztott tizenhat ifju lovagot kisérői közül, s azokat hátrahagyá palotájában, azon utasítással: hogyha zendülés talál kiütni Stambulban, a mi előre látható volt, vágják keresztül magokat ellenségeiken és siessenek őt tudósítani.

Thomár egyedül érkezék meg, a többi tizenötöt leverték a lázadók; ő utat tört magának s eljutott a Begsistasig.

– A sárkány fölemelte mind a tizenkét fejét uram, mondá a szultán előtt, itt az ideje, hogy vagy levágd mind, vagy megegyen országostul.

A szultán, ki nagyon szereté az ifjut, saját kendőjével törlé le arczáról az izzadságot s megparancsolá neki, hogy várjon reá oda alant, az étkező teremben.

S azzal imádkozott tovább.

Ötödfél órakor, midőn a nap teljes pompájában kelt föl Ázsia kék hegyei közül, leszállt palotája tetejéről a szultán s megparancsolá szolgáinak és fegyvereseinek, hogy álljanak ki a palota elé. Nem volt vele több harczos ezer ekskendzsinél, s még egyszer annyi számú lovász, szilihdár és bosztandzsinál. Ő maga hölgyeit ment meglátni.

Mindazok bámulva tekintének rá, a kik arczát ez órában látták. A különben oly szelid, oly békés kifejezés helyét büszke harag és halállal daczoló bátorság váltotta fel.

Megölelé anyját és a szultána aszszekit, azután fiát, a trónörököst. Egy könyet sem láttak szemeiben ez ölelés alatt. Mindnyájan új erőt látszottak szívni lelkesült szemeiből, nem volt szükség reá, hogy őt biztassa más.

Midőn gyermekét egy kezével, nejét másikkal átölelve tartá, így szólt hozzájok:

– Én most elmegyek. Utam Stambulba visz; hogy vezet-e vissza? azt nem tudom. De arra esküszöm, hogy ha visszatérek, mint országom valódi ura jövök meg. Mit teendtek ti, ha én el találok veszni?

Milieva arcza kigyult e kérdésnél, odavezette Mahmudot a terem hátuljába. A szultán egy nagy halom kerevetpárnát és vánkosokat látott ott felrakva.

– Ha Mahmud elveszett, szólt a cserkesz hölgy lelkesülten, azok, a kik szerették, megtalálják utána az utat; ám lássák elleneid: nekünk csak hamvainkat fogják itt találni.

Mahmud megcsókolá a nő homlokát; méltó volt az, hogy trónja zsámolyán üljön.

Azzal leszállt udvarába, a boltozatoknál paripáját vezették elé; a szultán Thomárnak inte, hogy tartsa kengyelét, míg felhág. Aztán letört egy ágat turbánja mellett lengő kócsagából s azt az előtte térdelő ifju fezjéhez szúrta.

– Te vezesd az ekskendzsiket. És most, a kinek kardja van, mutassa meg, hogy viselék azt őseink?

E szavaknál kirántá pallosát a padisah s lovasai élére nyargalva, maga a vezéri helyre állt. Pillanat mulva útban volt a kisded csapat Stambul felé; elől az ekskendzsik két tömegben villogó szuronyokkal, középett a szultán kiséretével, leghátul a lovászok és kertészek.

Mindannyi el volt szánva: meghalni becsülettel, dicsően.

Azonban a fővárosba érve, várakozáson kívül kevés ellenállás fogadta a merész csapatot.

A mult éjjel küzdelmei kifáraszták a zendülőket, a gyujtogatás bevégeztével hozzá fogtak a rabláshoz, s reggel felé nagy része szét volt oszolva a kávéházakban és egyéb mulató helyeken.

Mahmud egy támadó csapattal sem találkozott egész a szerályig, az utczák ugyan tömve voltak zajongó csőcselékkel, de az minden ellenállás nélkül utat nyitott az ekskendzsik tömött rendei előtt; még csak egy bántó szóval sem illeté a szultánt senki is, inkább a bámulat hangjai voltak itt-ott hallhatók. Az emberek el voltak álmélkodva, midőn a padisaht egy maroknyi fegyveressel megjelenni látták a tomboló vihar közepett, s engedték őt egész békével a szerály kapuin bevonulni.

A minden kapukon keresztül törő ordítás, mely nehány pillanat mulva onnan belülről hangzott, hirdetheté a künnlevőknek, mily lelket öntött a szultán megjelenése a szerályba szorult harczosokba.

Kara Makán megdöbbenve vonta el a lázadók tömegeit a nagyúri palota elől, s a janicsárokat az Etmeidánon csoportítá össze, hol a felfordított üstök mellett ki voltak tűzve a zászlók; az utczaszegleteken a vad Begtás papok lázíták rekedt ordításaikkal a nyugtalan tömegeket s a minarék tetejéről folytonosan szóltak a lázadási tülkök, csak olykor hallgatva el, midőn a nap öt részében az imámok Allah dicsőitésére hivák fel az ozmán népet. A namazát hangjai előtt még a bőszült népvihar is elcsendesült, s csak a végső hangok után kezdte újra.

Stambul fenékkel volt felfordulva, a szemét a felszinen úszott. A hamálok (a teherhordók testületei), a vízhordók, a csónakosok mind a janicsárok mellé álltak s roppant számra növeszték a fellázadt tömeget. Minden mecset, minden kaszárnya hatalmukban volt már, maguk a Dardanellák tornyai is megnyiták a janicsárokkal szövetséges jamakok előtt kapuikat, a szultán be volt zárva palotájába.

A janicsárok arról gondolkoztak, hogy ostrommal vegyék be a magas porta épületét, e végett elküldék kikiáltóikat a dzsebedzsik (táborkovácsok) testületéhez, mely nehéz ágyúival a Sófia mecset táján táborzott, hogy őket az ostrom megkezdésére felszólítsák.

A janicsárok küldöttje rövid dühös szónoklattal hitta meg a dzsebedzsiket a véres mulatságra. Azok sokáig tétovázva hallgattak; egyszerre azonban a tömegek közül egy lövés történt s a szónok halva rogyott össze. Erre a többi dzsebedzsik rárohantak a janicsár küldöttekre, leverték őket, s midőn valamennyinek a fejeit egy helyre hányták, egyhangúlag kiáltának fel: «éljen a szultán!» s azzal fölkerekedtek, fölvonultak mindenestül a szerály elé, ott ütötték fel ágyúikat a lázadók ellenében.

Dél felé harsogó zene mellett érkezett meg a Kapudán, Ibrahim, kinek mellékneve «a pokolbeli», négy ezer hajós katona és negyven ágyúval; nehány óranegyed mulva a Jali kioszk felől lehete látni Mehemed nagyvezér előnyomuló hadait, ki az éj oltalma alatt összegyűjté az ázsiai seregeket, melyek mindig ellenségei voltak a janicsároknak. A janicsár-aga elhozá a Tophánában fekvő komparadzsikat. Az érkező tömegek vérszomjas üdvkiáltásokkal fogadák egymást. A vezérek arczán látszott, hogy ezuttal nem fognak egy lépést is engedni, hogy ma vagy a janicsároknak, vagy az ozman birodalomnak végórája ütött.

Ekkor megnyiltak a szerály kapui s a főhivatalnokok és az ulémák kiséretében előlépett a szultán.

Az ulémák, az imámok és a hadvezérek félkörben álltak a kapu körül; a szultán a legmagasabb lépcsőn maradt.

Teljes padisah díszöltözetében állt ott, egyik kezében a próféta zászlóját, másikban egy kivont kardot tartva.

– Mit érdemlenek a lázadók? kérdé erős átható hangon a sheik-ul-izlamtól, kik Allah és a vallás feje, a padisah ellen feltámadtak?

A főmufti áhitattal felelt:

– Azt mondja az Alkorán: ha az igaztalanok testvéreiket megtámadják, öld meg őket.

– Úgy esküdjetek a próféta zászlójára, hogy kiirtjátok azokat, kik fegyvert emeltek ellenem.

A vezérek megcsókolák a szent lobogót és esküt tevének, hogy megvédik azt utolsó csepp vérükig.

– És most zárjátok be a kapukat! monda a szultán, s egyszerre parancs indíttatott Stambul minden kapuihoz, hogy az ott levő őrségek állják el a kijárásokat. Innen a két harczos fél közül egyik élve ki nem fog menni.

– Hosszú élet a szultánnak, halál a janicsárokra! hangzék ötvenezer ajakról a szerály előtt.

A szultán maga akarta vezetni a sereget a lázadók ellen, de vezérei lábaihoz borultak s a próféta nevére kérték, hogy ne tegye ki életét. Legalább kardját adta át a nagyvezérnek, hogyha ő nem, fegyvere fürödhessék a lázadók vérében.

A kapuk be voltak zárva. E tény borzalommal tölté el a lázadók szivét. Sejték, hogy ezen nap után nem következik másik nap, hogy az engedésnek, a kibékülésnek nincs keze többé, csak a kardforgatásnak, az öldöklésnek.

Mind az Etmeidán körül gyülekeztek, ledönték az utczákon az épületeket s torlaszokat raktak belőlök. Rossz jel a lázadásra, ha az már védelemre szorul.

Dübörgő dobszó mellett közeledének lassankint a nagyvezér seregei: a janicsárok torlaszai előtt megjelent a Dülbendár aga, kezében tartva a Szandzsák-sérifet, s felszólítá a zendülőket, hogy oszoljanak szét és térjenek meg a szent zászló alá.

A zendülők átka elnyomta szavait.

Kara Makán szava túldörgé az átkot és szidalmat, mit a fanatizált tömeg az ozman vallás megrontói ellen szórt.

– Töröljétek el az új rendszabályt, adjátok ki az istentelenek fejeit, kik a Hatti-Sérifet aláirták, a Kapuszi agát, a nagyvezért, a főmuftit és Nedzsib Effendit! Ezt kivánják a janicsárok ortái és a velök egyesült becsületes jamákok, kajikdzsik és hamálok, kik megmaradtak Istenhez hű mozlimeknek.

Háromszor intézte a Dülbendár aga a felhivást hozzájok, mindháromszor ugyane feleletet kapta. A vezérek fejeit kivánták.

Mahmud előde, Szelim, hasonló kivánságra kiadá vezérei fejeit; Mahmud ketté töré fejök fölött a kardot s a porba vetve kiáltá:

– A mint e kard kettétöretett és senki azt többé össze nem forrasztja, aként töressenek ők ketté és senki föl ne támaszsza őket.

A következő pillanatban mennydörögtek a pokolbeli Ibrahim ágyúi az Etmeidánon; a rongy faházak sorait keresztültörték a bombák, s az utczákon tört résen át előrohant Husszein basa, mellette Thomár bég az ekskendzsik élén.

Az új harczosok gyűlölt alakjára veszett dühvel rohant a janicsár had, de az első pillanat meggyőzé őket arról, hogy a szurony hatalmasabb fegyver, mint a handzsár. Thomár bég maga rohant legelől, szuronyával útat törve magának, s mint az éles ék befúrva magát a zendülők tömegei közé.

Ez oldalon nem volt szabadulás. Most a kétségbeesés dühével veték magokat a lázadók Ibrahim ágyútelepeire, háromszor nekitódulva a halált okádó tűztelepeknek, s mindháromszor holtakkal tömve meg az utczákat, kiket az irtó kartácsok halomra arattak.

Vége, vége volt mindennek, – Begtas kertjének virágai minden oldalon megverve, meggyalázva az új katonák által, futva menekültek a nagy négyszögű kaszárnyába, mely az Etmeidán hátterét elfoglalá.

Kara Makán nem érte meg a gyalázat óráját; egy ágyúgolyó úgy elhordta fejét, hogy csak övéről ismertek hullájára.

A kaszárnya falain belől még utolsó kétségbeesett harczhoz készültek a janicsárok. Késő volt már: a pokolbeli Ibrahim tüzes golyókkal kezdé lövetni a kaszárnyát s egy óra alatt lángokban állt az egész roppant épület; a ki a kapukon belől volt, ott is maradt; ott kelle nekik elveszniök együtt. A lángok ropogása között hangzott a halálordítás, mindig erősebben a láng, mindig gyöngébben a halál szava. A vezérek körülálltak, egynémely szemében rejtett köny is csilloghatott. Mégis vitéz hadsereg volt!

Volt!

Ez a szó beszél sorsáról.

Ezen a napon húszezer janicsár hullott el a padisah parancsára. A kiket el nem ért a golyó és a kard, megölte a zsineg és a bárd, hulláik átadattak a Bosporusnak, s a távol tenger hullámai sokáig hánytak ki fejetlen testeket a messze vidékek partjaira. Ezek Begtas virágai voltak.

A janicsár név kitöröltetett az ozman história lapjairól.

Ruházatjuk, jelvényeik viselése halálbüntetés alatt lőn megtiltva.

Kaszárnyáikat alapjaikból felforgatták, zászlóikat összetörték, üstjeiket széthasogatták, emlékükre átkot mondtak.

A Begtas papok rendje örökre megszüntettetett, klastromaik lerontattak, birtokuk az országra szállt.

Így lett vége a századok óta fennállt katonai rendnek, melyet a bölcs Csendereli alapított, s mely annyi dicsőséget szerzett az ozman fegyvereknek.

Most már neveiket sem szabad kimondani többé.

De a véres műtét után újult erővel támadt fel az ozman nemzet, s új életének dicsteljes napjait azon kéznek köszönheti, mely a nemzet két legnagyobb ellenségét, Tepelentit és a janicsárokat letörte.

* * *

Vajjon mit szólt Halil Patrona, midőn az Alsiráth hidjai előtt húszezeren jelentek meg egyszerre azok utódai közül, kik őt hasonló merényért száztíz év előtt meggyilkolák?