Az Ezüst Állvány A Szerály Előtt

Kursid basa követei nagy tisztelettel fogadák az ősz bajnokot vára kapujában, hova eléjük leszállt, minden tisztelgést megadának neki, a mi rangját illeté. Kardját meghagyták nála és többi fegyvereit mind; egyszersmind újra megerősíték szóval, a mit irásban adott Kursid Eminahnak, hogy Ali fejére soha bakó nem teendi kezét és erőszakos halállal nem fog meghalni, hacsak párbajban, vagy vitézi harczban nem, a mi igaz müzülmánra nézve gyönyör.

Jövendő lakhelyéül egykori kedvelt kioszkja La Gulia szigetén lőn kijelölve. Oda vitték kedvencz paripáit, szolgáit, madarait, s minden kényelméről gondoskodtak bőven.

Ali engedett magával történni mindent. Sem a hizelgő, sem a fenyegető arczok nem tettek rá hatást; csak nejére tekintett le néha, ki kezére kapaszkodva, nem maradt el tőle soha. Ilyenkor ellágyulás, szelidebb érzelmek látszottak meg arczán. Azután ismét elnézett maga elé, el a távolba, a végtelenbe, talán még most is arra gondolt:

«Mikor fogok állani a szerály előtt ezüst állványon?»

– – Ezt a végzetet jóslá neki a seleuciai dzsin és a többi jóslat már mind beteljesült, csak ez az egy volt még hátra.

A mit a muzulmán megigér, az erősebb az esküvésnél; ki ne emlékeznék a mór főnök történetére? kinek házába az üldözött keresztyén lovag menekült, s tőle oltalmat esdett, a mór megigérte azt; később az üldözők tudósíták, hogy a keresztyén lovag saját fiát ölte meg és a mór még sem adta ki a menekültet, hanem megszökteté őt üldözői elől, mert megfogadta azt.

«Nagy úr a tenger, mond az Alkorán, nagy úr a vihar és a döghalál, de legnagyobb úr az adott szó, mely ellen nem találsz védelmet.»

A muzulmán szava megtart, ámde jól vigyázz rá, mert szójátéka megöl; ha esküdött a napra, kerüld a holdat, s ha azt igérte, hogy szeretni fog mint testvérét, tudd meg elébb, nem ölte-e azt meg?

Midőn Szolimán fiává fogadta Ibrahimot, megesküdött előtte, hogy a míg ő él, Ibrahimnak bántása nem leend. Később, hogy Ibrahim kiesett a kegyből, a bölcs ulémák találtak egy mondást az Alkoránban, mely szerint «a ki aluszik, nem él» és megölették Ibrahimot, midőn Szolimán aludt.

Kursid basa szavát és irását adta, hogy Tepelenti nem fog bakó által elesni, irását a nőnek, szavát az egész sereg előtt, és Ali basa egész tisztelettel szállíttatott a szigeti kioszkjába, meghagyattak fegyverei, az a drágaköves kard, melylyel annyi csatát vívott, melylyel annyiszor újra kezdte harczát, sőt bajnokai közül ötvenet kiválasztottak, a leghívebbeket, a legvitézebbeket, hegy tiszteletőrségül szolgáljanak mellette.

Stambulba pedig egy futár érkezett nagy sietve Janinából, ki tudósítást hozott Kursid basától a szultánnak, hogy Janina Tepelenti kincseivel kézre került és a vén basa fejét egy utána jövő tatár fogja elhozni három nap múlva.

Pedig azon perczben még Tepelenti feje jól állt a maga helyén, ki merte volna azt mondani, hogy az a fej már el van igérve, oldalán jó kardja, körüle jó fegyveresei, fején a szeraszkier biztosító esküvése.

Eminah egy perczig sem hagyja el őt soha; mindig vele van, mellette ül, ölében, vagy lábainál, s kezében hordja a szeraszkier védlevelét, hogy bárki jőjjön Ali ellen ártalmas szándékkal, szeme elé tarthassa azt, mint egy bűvös paizst, s feltartsa fejéről a hóhér bárdját.

Nincs mit óvakodnia. Hóhér nem közelít Tepelenti felé. Sokan látogatják, de azok mind tisztes vitéz urak, musirok, effendik, a sereg előkelői, kik tisztelettel jőnek hozzá s szép illedelmesen szürcsölik ki sorbethjöket és szíják illatos csibukjaikat, csak néha szólnak egy-két szót, s mikor jönnek és mikor elválnak, köszönnek neki muzulmánhoz illő módon.

Mindenfelé szabadon járhat-kelhet az egész sziget körületén s nem találkozik sehol mással, mint saját bajnokaival.

Olykor nagy gondolatjai jőnek: tán ez ötven emberrel még újra lehetne kezdeni? s azután eszméje a szerály előtti ezüst állványon nyugszik meg, hol a nép örömriadása között kell egykor állania, s még nem sötét előtte egészen az éjszaka, még lát reménysugárt itt és amott.

Csak Eminah tud remegni. Isten azért teremté az asszonyt, hogy a férfi helyett is tudjon félni, s megengedé neki, hogy sejthesse előre a veszélyt.

Honnan jöhet az? minő alakban? Az orgyilkos tőrében talán? A nő keble közötte áll és Ali szíve között, az orgyilok nem férhet hozzá. Méregkehelyben? Eminah maga ízlel meg minden étket, minden poharat, mielőtt az Ali kezébe jutna; a méreg hatalma őt érné elébb.

Pedig mégis közel van a veszély.

Egy napon tudtul adák Alinak, hogy nevezetes látogatója lesz. Mehemed basa, az alszeraszkier, Morea kormányzója fogja nála tenni tiszteletét.

Ez nagy megtiszteltetés a bukott vezérre. Ali érezni kezdi, hogy őt még ellenei is tisztelik. És ki tudja: hátha az ellenek között is lehetnek jó barátok, hátha még Alit nem tartják oly vénnek, hogy hátralevő napjait használni ne tudnák?

E napra fényesen felékesíték a kioszkot, Tepelenti legdrágább kaftánját ölté fel magára, sorba állítá bajnokait mulató laka előtt s maga lóháton ment az alszeraszkier elé, midőn az száz lovas sipahi kiséretében megérkezett.

Mehemed basa magas, erőteljes férfi volt, híres hős csatában és magánviadalban, gyakran szokta próbált ügyességét mutogatni, midőn két ellenséges sereg szemközt vesztegelt, kilovagolva a középre s felhíva vitézi párbajra az ellen legjobb harczosát és hogy azt rendesen legyőzte, bizonysága az, miszerint most is él.

A két hős kezet szorított, midőn találkozának, s ismét visszatérve a kioszkhoz, Ali felvezeté az alszeraszkiert belső szobájába; a kisérők mind kívül maradtak.

Ott gazdagon terített asztal várt reájok, mely körül fiatal odaliszkok szolgáltak fel, Eminah nőcselédjei, ki maga Ali lábainál ült balfelől s mint szoká, megkóstolt elébb minden ételt és italt, mielőtt azt Alinak adta volna.

Nyájas beszélgetés közt tölt el az ebéd. Vége felé befőtt pisztácziákat hoztak s kinálták velök Mehemed basát.

– Köszönöm, szólt ez; nagyon szeretem ugyan, de csipős, fűszeres izök mindjárt bűnös vágyakat gerjeszt bennem, a borital után való kivánságot, melyet a próféta tilt, s mint jó muzulmán inkább nem keresem a bűnhödésre való alkalmat, mint hogy kénytelen legyek bűnömön bánkódni.

Ali felkaczagott.

– Egyél bátran, derék alszeraszkier s nyugtasd meg lelked aggodalmait; a mit én adok innod, az bor és mégsem bor; szőlőnek a nedve, de nincsen kiforrva, hanem azon állapotjában eltéve, a hogy ezt a frankok értik késziteni. Ezt nem tiltja a próféta.13) Nekem van még egy ládával palaczkokban eltéve, melyet még hajdan Bunaberdi (Bounaparte) küldött, ezt ma felbontjuk a te tiszteletedre. Hisz a pezsgő nem bor, csak a szőlő nedve, melyet lefojtottak, mielőtt borrá válhatott volna. Ártatlan, mint a tej.

Mehemed nevetve csóválta fejét, miből látni lehete, hogy tetszik neki a bíztatás; mire Ali inte az odaliszkoknak, hogy hozzák fel pinczéjéből a palaczkokat.

Eminah remegve hajolt oda hozzá és súgva könyörge:

– Oh ne hozass ma bort asztalodra, veszedelmes lesz az rád nézve.

Ali mosolyogva simogatá meg a nő fejét, azt gondolva, hogy ez csupa vallásos érzetből akarja lebeszélni a boritalról, s azzal ölébe vette és megvigasztalá:

– Nemde, egyetlen virágszálam te, Mózes is próféta volt, mint Mahomed?

– Igenis. Sátora épen Mahomedé mellett van építve a hivők paradicsomában.

– És pedig Mózes azt mondja: adj bort a megszomorodottnak! Bizzuk hát ezt a két prófétára odafenn: vétettünk-e az által, a mi ajkainkon bement?

Pedig Eminah nem azért rettegett a bortól…

Előhozták a palaczkokat, felpattantak a kiszabadult dugók; Mehemed basa eleinte vonakodott, de azután, hogy poharába töltötték a pezsgőt, nehogy a duzzadó hab kifusson a pohárból, megszánta azt és sietett kiinni, és nevetett utána, azt állítva, hogy ez mégis olyanforma izű mint a bor, de sokkal kellemesebb.

Ali egyre töltötte az alszeraszkier poharát, mig Eminah remegve vizsgálta annak arczvonalmait, melyek az ivás alatt lassankint elkezdtek komorodni.

Némely emberre ez a hatása van a bornak.

Egyszerre lecsapta poharát az asztalra az alszeraszkier s egészen dúlt arczczal kiálta fel:

– Nem iszom! Nem iszom! Te gyalázatos ember vagy, Ali. Velem bort itattál és azt hazudtad, hogy ez nem bor, pedig bor volt, utálatos égető ital, mely fejemet elszédíté.

– Kérlek Mehemed… szólt Ali nyugtatólag, mint a hogy ittas embert szokás kérlelni. Ne légy oly haragos.

– Ne szólj hozzám, kutya! ordítá az, öklével az asztalra ütve. Tudhattam volna, midőn hozzád leereszkedtem, hogy kivel van dolgom, te csalárd áruló róka, te istentelen renegát!

Ali villogó szemekkel ugrott fel helyéről s kardja markolatához kapott e szavakra; de Eminah megragadta karját, ijedten susogva:

– Ki ne húzd kardodat, Ali; ne mutass itt fegyvert. Nem látod-e, hogy ez az ember csak azért jött ide, hogy veled czivakodást kezdjen?

Ali egyszerre magához tért e szavakra. Most már jól látta a kelepczét, mely számára készíttetett s nyugodtan visszaült ismét helyére, lábait keresztbe szedve maga alatt s csendesen kezébe véve csibukját, füstölni kezdett nyugodt arczczal.

Mehemed azonban tovább is játszá ittas szerepét.

– Előre tudhattam volna, midőn asztalodhoz leültem, hogy kárhozathoz ülök, te vérengző eb, ki felnyaltad rokonaid vérét, de azt még sem mertem föltenni rólad, hogy elég vakmerő légy engem ez utálatos itallal megitatni, melynek bűne szálljon a te átkozott fejedre vissza mind.

Ezt mondva, felkapta Mehemed a félig tölt poharat s a mi bor még benne volt, azt egyenesen Ali szeme közé önté, hogy a hosszú fehér szakállon végig csorgott az.

Ali hidegvérrel inte a szolgálattevő odaliszkoknak, azok medenczét és friss vizet hoztak elő, abban megmosta orczáját, szakállát és egyszóval sem felelt az alszeraszkiernak.

Mehemed megvető arczczal állt meg előtte.

– Nyomorult féreg! ki ily bántalmat magadon hagysz száradni; sohasem voltál te bátor, hőstetteid orgyilkolások voltak, a kit megöltél, megölted mint bakó; csúszni tudtál csak, de harczolni soha, s a mi vér rád ragadt, az megkötözött rabszolgák vére. Utálat reád! Még a győzelem is utálatos, mely ily nyomorult csuszómászó állat fölött kivívatott. Sajnálnám kardomat, ha valaha a tiedhez ért volna. Ám mondják mások azt, hogy Alit legyőzték, én azt fogom mondani: én Ali Tepelentit arczul vágtam.

– Allah egy Istenre! azt nem fogod mondani! ordítá Tepelenti felszökve helyéből, és sebesen kirántá kardját, hogy az villámló kört képezett a légben.

Mehemed egy lépést tett hátrafelé s elégült mosolylyal vonta ki damaszk fegyverét.

– Ali! ne harczolj, Ali eredj innen! kiálta Eminah, erőszakosan kapaszkodva Ali fegyveres karjába; Tepelenti eltaszítá őt magától s kardját megvillantva feje fölött, az alszeraszkierre rohant.

Mehemed feltartá kardjával a csapást, s a másik pillanatban Ali vállából vastag vérsugár szökött felfelé.

Eminah kétségbeesetten veté magát a vívók közé, Alit vérezni látva s egy karjával átkarolva annak térdeit, más kezével felmutatá az alszeraszkier elé Kursid basa kegyelemiratát.

– Nézd, ebben esküvék a vezér, hogy Tepelenti nem fog megöletni.

– Nem bakó által, felelt Mehemed, de bajnoki kard elől nem biztosítá őt senki. Jőjj te gyáva! Bújj elő nőd szoknyája mellől.

Eminah Ali felé terjeszté karjait, az ősz férfi elhárítá őt maga elől s másodszor rohant Mehemed basára. Mire odaért, szíve keresztül volt szúrva.

Egy sóhajtás nélkül rogyott össze ellenfele lábainál.

A megrémült odaliszkok sikoltozva futottak szét a csarnokokba; künn egyszerre véres viaskodás támadt Ali és Mehemed harczosai között. Ezek többen voltak, nem sokára le volt verve Tepelenti őrsége, s Mehemed elégült arczczal lovagolt vissza a táborba; nyeregkápájába volt akasztva a selyemerszény, a mely Ali fejét rejté.

Kursid basa kezeit mosá, midőn a főt eléje tették.

Én nem okoztam halálodat. Bakó ellen biztosíthatálak, de hősök kardja ellen nem. Miért ingerléd az oroszlánt?

A mely napra meg volt izenve, az napra megérkezett a tatár Stambulba, Ali fejével.

Jól ki voltak számítva az ő életének órái, a csillagvizsgáló nem számítja ki jobban, mikor lép egy csillagzat a másik elé, mint Kursid ellensége halálát.

A szultán örömünnepet rendelt azon napra.

A Tsiragán palota, a szerály, a kikötők mind ki voltak világítva, s Ali fejét ünnepélyes menettel hordozák körül a város főutczáin, és azután kitevék a szerály közép kapuja elé közlátványul egy széles ezüst tálczára.

Ott álla hát végre ezüst állványon a szerály előtt.

És beteljesült rajta a mondás, hogy «lesz idő, melyben egyszerre két helyen fogsz lenni: Stambulban és Janinában!» Úgy történt. Ali holtteste Janinában volt már eltemetve és feje ugyanazon időben ott állt Stambulban a szerály előtt.

Amott egyetlen gyászoló nő sírt a fejetlen hulla fölött, itt százezer kiváncsi tolakodék ujongva a testetlen fő körül.

Azon kapunál, hol Tepelenti feje volt kitéve, oly nagy volt három napig a tolongás, hogy több ember nyomatott agyon a bámulni kivánóktól, kik mind eljöttek megnézni azt az őszszakállú arczot, melynek haragos tekintete előtt hosszú ideig reszketett az egész birodalom.

Végre harmadnap estéjén, midőn meggyérült a véres látványnyal jóllakott sokaság, egy vén sárga arczú szerzetes közelge a szerály kapuja felé, kinek behúnyva tartott szemein meglátszott, hogy vak. Ruházata egyszerű szőrpalástból állott, mely dereka körül egy gyapot-kötéllel volt átszorítva, onnan görgött alá hosszú olvasója; magas mozsár alakú süveget viselt, mely az omariták különös jegye.

A körülállók tisztelő félelemmel nyitottak előtte utat, a mint lehúnyt szemekkel, előrenyujtott kezekkel tapogatózva előre haladt, s a nélkül, hogy valaki vezetné, egyenesen oda lépett Tepelenti fejéhez.

Ott megállt és jobb kezét a levágott főre tette. Senki sem akadályozta ebben.

És ime ekkor úgy tetszék a körülállóknak, mintha a levágott fő lassan felnyitná szemeit s a hideg, kőmerev, fénytelen csillagokkal az érkezőre tekintene.

Csak egy perczig tartott az. Az omarita levette kezét a fejről, a szemek ismét lecsukódtak; talán nem is volt az egyéb, mint káprázat.

Akkor megszólalt a dervis; mély, nehéz hangja elülte a körülállók szíveit, a kik azt hallák:

– Menjetek Mahmudhoz és mondjátok meg neki, hogy én megveszem tőle a fejet, Ali basa fejét és három fiáét, Szolimán, Vely és Muhtár bégekét, és adok neki díjul egy országot.

– Mely országot adhatsz te? kérdé a fejet őrző csauszok vezére.

– Azt, mely előtte legszebb, mely szívének legkedvesebb és melyhez legkevesebb reménye van: tulajdon országát.

A merész szavakat megvivék a szultánnak, s a nagyúr maga elé viteté az omarita dervist és bezárkózva vele egyedül, késő éjszakáig ott tartá magánál. Midőn a muezzim az ötödik namazátot énekli (éjfélkor), akkor bocsátá el Mahmud a dervist; mit beszéltek azalatt? mindenki előtt titok maradt. A szerzetes kilépve a szultán öltöző szobájából, egy szenet vőn ki a füstölőből s a fehér alabástrom falra e mondást irta fel vele:

«Inkább légy fej kéz nélkül, mint kéz fej nélkül».

Senki sem érté pedig e mondást, egyedül ő és a szultán.

Mahmud megparancsolá, hogy adjanak kilencz erszény pénzt a dervisnek és adják át neki Tepelenti és fiainak levágott fejeit.

A dervis a négy fejjel és a kilencz erszénynyel elhagyta a szerályt, a kilencz erszény pénzen megvett egy nagy üres földet a szelimbriai kapu előtt, azt beültetteté cyprusfákkal, s minden cyprusfa tövéhez állított egy fehér turbános sírkövet, százat meg százat egymás mellé, felirat nélkül. Úgy mondá, hogy majd eljönnek nem sokára azoknak tulajdonosai! A temető közepére pedig egy széles sírt hányatott fel, abba temeté el Ali három fiának fejeit, középre az apáét. Négy turbános sírkő volt lábtól és fejtől felállítva; a középsőre, a legnagyobbra ez volt irva:

«Itt nyugszik a hős Tepelenti Ali, Janina basája, várva maga után a többi hősöket, kik úgy megérdemlék a halált, miként ő.»

A nép zúgott e temető, e felirat miatt; de a mi a temetőn belől van irva, ki merné azt onnan letörülni?

A végzetteljes irás ott maradt négy évig és a negyedik év megfejté annak értelmét.

Vala pedig e dervis a seleuciai dzsin…