Eminah

Hat lépésnyi térbe volt bezárva a legyőzött oroszlán! egy szűk torony volt minden birtoka, melynek mind a négy ablakán ellenség nézett be hozzá.

Ott ül ama nyolczszegletű szobában, melyben annyi emlékezetes órája folyt le. Tán midőn tenyerébe hajtja nehéz fejét, azon órák emléke mind végigfut lelke előtt, mint búskomor árnyék.

Körüle kincsei halmaza fénylik. A garmadába töltött arany és ezüst, a nehéz vert arany butorok, a templomok ékszerei, csillogó drágakövek, szanaszét a padlón, elszórva hevernek. Mintha kavics és homok volna mindaz.

Annyi rokon, annyi harczos közül senki, senki sincs jelen, elhullottak azok ellene, vagy mellette viselt csatákban. A hetven harczos közül, kik vele a toronyba menekültek, hatvannégyen kiszöktek ismét. Kursid bocsánatot igért a megtérőknek és csak hatan maradtak Ali mellett.

Minek maradt ez a hat is? Ali nem mondta nekik, hogy ne hagyják el.

Az előszobában állnak őrt e hívei s már régóta suttognak egymást közt valamit.

Végre belépnek Alihoz.

Tepelenti végignéz arczaikon. Zavart tekintetükből, tétova szemeikből ki tudja olvasni, mit akarnak. Nem várja, hogy beszéljenek. Int nekik.

– Menjetek. Hagyjatok el. Utolsók vagytok. Menjetek, merre a többi ment. Meneküljetek. Az élet szép. Éljetek sokáig és boldogul. Egy se maradjon itt. Tepelenti meg tud halni egyedül.

A harczosok sóhajtva fordultak vissza, nem merték szemeiket ősz vezérük arczához fölemelni, nesztelen, szótlanul, lábújjhegyen eltávozott közülök öt. A hatodik még ott maradt és sokáig keresve a szót, megszólítá Alit.

– Oh uram, végy erőt büszke sziveden! ne engedd nagy nevedet elveszni. A szultán kegyelmes, hajtsd meg előtte fejedet és ő kegyelmet ád neked.

A csatár elmondá ajánlatát; Ali csendesen kihúzott egy pisztolyt övéből s a mint utolsó szavát elmondta, úgy lőtte főbe a harczost, hogy az egyet fordult álló helyében s hanyatt vágva magát, keresztülesett a küszöbön.

Ez volt jutalma, a miért Alinak azt ajánlotta, hogy kegyelmet kérjen.

Már most egyedül volt Ali; ajtók, kapuk nyitva tárva, ki- s bejárhat rajtok a kinek tetszik. Miért nem jön tehát mégis senki, a ki az egyedül maradt vezért elfogja? miért félnek úgy a legyőzött ellenség küszöbétől?

De ime újra lépések hangja döng a lépcsőkön; a tárt ajtón, mit az utolsó csatár holtteste őriz, kit Ali maga ölt meg, egy idegen férfi lép be, az ekskendzsik szokatlan újszerű öltözetében; ez Kursid basa szilihdárja.

Tepelenti engedi őt maga elé jőni öt lépésnyire, akkor int neki, hogy ott álljon meg.

– Szólj, mit akarsz?

– Tepelenti Ali, mond a szilihdár, add meg magadat. Senkid sincsen többé és semmid e földön. Az én uram, a szeraszkier Kursid basa, azért küldött engemet tehozzád, hogy vegyem át kardodat s vezesselek táborába.

Tepelenti hideg vérrel húzott elő kaftánja belsejéből egy pompás arany órát, gyémántokkal kirakott zománczos tokkal.

– Ime, szólt csendesen, halkan, most húsz percz van tíz óra után, fogjad ez órát, s tartsd meg ezt emlékül tőlem. Kursid basát köszöntöm, mutasd meg neki, hogy húsz percz volt tíz óra után, a midőn velem beszéltél, és add tudtára, hogy ha húsz percz lesz tizenegy óra után, és én e torony ablakán kitekintve csak egyetlen egy ellenséges harczost is megpillantok a vár udvarán belől, úgy legyen nekem Allah irgalmas, hogy ezt az egész várat, minden benne levőkkel együtt a levegőbe vettetem. Ezt izenem Kursid basának, a kit üdvözlök általad.

A szilihdár eltávozott s egy negyed tizenkettőre egy lélek sem volt többé a janinai vár udvarán. Egyedül, magában ült a várban Tepelenti Ali, Epirus zsarnoka, még bukásában is hatalmas, kinek senkije sincs többé, csupán saját törhetetlen szíve.

Az éj leszállt Janina várára, de nem az álom Ali szemeire.

Ezen vörös torony volt az, melyben bűneinek óráit eltölté, ezen teremben sóhajták el áldozatai a kínzott élet végső lehelletét; és köröskörül a ragyogó kincsek mintha tűzszemekkel néznének Alira, rablás, árulás, hitszegés bűndíja az mind; ha szólni tudnának!

Elcsendesült minden, sötét az éj az ember szeme előtt, csak Ali lát benne árnyakat mozogni, véres arczú, halvány arczú rémképeket, kik a sírból föltámadnak, hogy üldözőjüket meglátogassák és tudtára adják halála óráját.

Ali nem borzad tőlök. Látta őket már máskor is. Aludt szemközt ezzel a levágott fővel, a mely hozzá beszélt; hallotta a seleuciai dzsin alaktalan szavait, még most is emlékezett azokra. Nyugodtan nézett végig élte folyamán, miből annyi borzalmas emlék mereszté rá hideg kőszemeit. Nem bánt meg semmit, Allah rendelte így. A nyúl megrágja a fát, a keselyű elragadja a nyulat, a vadász lelövi a keselyűt, a vadászt levágja az oroszlán és az oroszlánt megeszi a féreg. Micsoda Ali? Nagyobb féreg, mint a többi. Ő megemészte sokat, most őt emészti meg a hatalmasb ellen, majd annak is megjön a maga férge.

Minden beteljesült, a mit fejére jósoltak: tulajdon fiai, tulajdon neje, tulajdon fegyvere harczolt ellene. Csak a nő ne tette volna, a többit elviselné.

«Egy, kettő!» monda a levágott fő és a két esztendő végperczeit járja immár; «a kéz, mely letörli a hatalmasok cselekedeteit, végig vonatik tetteiden és lészsz: nem egy hős, kit a világ bámul, hanem rabló, a kit megátkoz. Azok fogják áldani halálodat, a kiket szerettél és ellenségeid fognak megsiratni, és Isten rendelé azt, hogy pusztulása légy önnön nemzetednek.»

Úgy van, úgy lett; a koczka balra fordult és többé semmi sincs hátra.

Csak a nő ne árulta volna el.

Máskor is látta már Ali az éjfél rémeit, látta őket felkelni a sírból véresen, halványan, de volt szívének egy édes menedéke, a bájos ifjú hölgy, kinek gyermekarczán, angyalszemein elveszté erejét a gonosz igézet; mikor az ő hosszú sűrű hajfürteit ősz fejére takarta Tepelenti, mintha a paradicsom árnyéka alatt pihenne, ott nem üldözheték őt a szívszorongató emlékek. Miért kellett őt elveszítnie?

Legelőször a legkedvesebbet; nem hogy azt hagyta volna meg neki legutoljára a sors.

Még most is jó reá gondolnia. Ez arcz, ez emlék halvány világa deríti fel még egyedül elsötétült lelkét, mely oly kietlen, mint kívül az éjszaka.

De im, mintha világosulna az éj; valami téveteg fény vetődik a falakra, s a tárt teremek ajtain át váratlan derű tör keresztül.

A basa meglepetve tekint oda. Ki látogatja őt ez utolsó órákban? Ki jön elűzni a sötétség rémeit szobájából, szívéből?

Egy halvány nő-alak az, arczán mosolygással, szemében könyekkel.

Odáig jön egészen, a hol Tepelenti ül a földön; fáklyáját letűzi egy vaskarikába a fal mellett s odalép a basa elé.

Ali mélán tekint reá; azt hiszi, hogy ez is csak álomkép, csak egyike azon tüneményeknek, miket lázas lelke teremt, hasonló azokhoz, kik mellette járnak fej nélkül, véresen.

Eminah az, legkedvesebb hölgye, kinek szavára indult meg a hatalmas kényurat ledöntő zivatar.

Tepelenti nem hisz szemének, nem hisz szívének, midőn őt maga előtt látja; a hölgy megfogja az ősz férfi kezét s nevén szólítja őt; a basa még most is azt hiszi, hogy e kéz melege, e hang édessége mind csupa álom.

– Miért jöttél hozzám? kérdi tőle susogva, vagy tán nem is kérdi, hanem csak úgy álmodja, hogy kérdezé.

A kedves, gyermeteg hölgy pedig oda ül le mellé a földre, mint máskor, ősz fejét ölébe vonja, hosszú szőke haja sátorával betakarja arczát, mint régen, régen, a boldog mult időkben.

Milyen szép volna még élni.

– Oh Tepelenti Ali, bocsásd el a halál kezét kezeidből s szorítsd az enyimet, lásd mily meleg. Oh Tepelenti Ali, kelj e lőporos hordók halmazáról, hajtsd inkább fejedet az én keblemre, halld mint dobog. Oh Tepelenti Ali, kérj kegyelmet a szultántól, lásd milyen szép az élet.

Ali csak e szóra kezd magához térni; ellenségei fölkeresték azt az egyetlen nőt, a kit még szeretett, s azt küldék be hozzá, hogy hizelegje le lelkének haragját, hogy szerelmével lágyítsa meg szívét. Oh milyen jól láttak szívébe.

– Kursid basa megesküdött előttem, hogy számodra megszerzi a szultán kegyelmét, biztatá Eminah; pecsétes levélbe írta, hogy soha bakó keze által meg nem fogsz halni, hogy erőszakos halálod nem leend, ha csak vitézi párbajban, vagy harczban nem. Ime nézd ez irást.

Ha e perczben Ali szívére hallgatott volna, kezét nyujtandotta a kegyelemlevél után, de mint czímer felett a korona, állt szíve felett a büszkeség s hidegen elutasította azt.

– Alit megalázhatta Allah, de magát nem alázza meg Ali.

– Tehát nem akarsz velem élni együtt? kérdé Eminah, könyörgő szép szemeit férjére emelve.

Ali némán inte fejével tagadást.

– Úgy együtt fogok én meghalni veled, monda a hölgy elhatározott hangon.

A basa bámulva tekinte rá.

– Megesküvém, szólt Eminah, hogy vagy veled térek vissza, vagy veled halok meg itt. Hallod a csattanásokat? a torony vaskapúit csapták be kívülről, minden kijárás ránk van zárva e perczben, s többé, ha akarnék sem mehetnék el innen. Ez ajtók csak Tepelenti szavára nyilnak meg még egyszer. Vagy együtt jösz velem innen, vagy együtt maradsz itt velem; válaszsz, nekem mindegy.

Ali keblére ölelé a hölgyet, mint gyönge virágszál tapadt az keblére, ajkát annak halvány homlokára nyomta és selyem kaftánjával betakargatá gyöngéden, alig hallhatóan susogva:

– Úgy van, úgy van. Együtt fogunk itt meghalni.

Másnap korán reggel trombitahang riasztá fel Janina urát, az utolsó torony urát Janinában. Kursid basa hirnöke megállt a gömbölyű ablak alatt és fenhangon elkiáltá a vezér izenetét Ali basához, melyben az felszólítja Tepelentit, hogy adja fel magát önkényt a neje által megküldött biztosításra.

Tepelenti megjelent az ablaknál, Eminah ott csüggött keblén.

– Menj vissza uradhoz, monda a követnek, és tudósítsd róla, hogy Ali és neje együtt akarnak meghalni; a mint fegyveres had lép e vár udvarára, rögtön üszköt vetek a toronyba.

A hirnök félóra mulva ismét visszatért, s oda hivá Alit az ablakhoz.

– Ezt izeni neked Kursid basa: ha megadod magadat, jó, ha meg nem adod, az is jó; fél óráig még gondolkozhatol életed és halálod felől. Akkor azután ám vess üszköt magad alá és vettesd fel tornyodat a levegőbe. Teveled Kursid basa nem sokat törődik; kincseid pedig nem fognak a levegőben maradni, s ha visszahullanak a földre, könnyű lesz azokat összeszedni. Ha azonban félórán túl késedelmeskedel határozatoddal, akkor majd Kursid basa segíteni fog rajtad, s ha te magad nem gyújtod fel tornyodat, majd felgyújtatja ő. Azért, a mint neked tetszik, tűzz ki fehér zászlót vagy vereset, a te dolgod. Fél óra mulva Janina vára nem lát téged.

Ali komoran hallgatá a végizenetet, s válasz nélkül engedé eltávozni a hirnököt.

Eminah reszketve feküdt le egy kerevetre a szögletben. Ali nagy léptekkel járt alá s fel széles teremében. De léptei mind jobban ingadoztak. Csak ez asszony ne volna itt. Csak őt ne látná maga előtt, nem kellene neki félóráig gondolkozni azon, hogy mit cselekedjék? Igy azonban percz percz után múlik, s Tepelenti még sem bírja elhatározni magát. Kétszer kezébe vette már az égő fáklyát, csak egy hajlítás a lőporos hordó felé és minden megtörtént, de mindkétszer meglátta a reszkető nőt maga előtt, ki oly félve és mégis oly szótlanul nézett reá, s kiesett kezéből a haláladó kanócz; nem, nem képes bevégezni irtóztató munkáját. Már az óra üt, már elmult az idő, Ali elszorulni érzi szivét. Vajjon teljesíti-e Kursid rettentő fenyegetését?

E pillanatban egy dördülés hangzott a vár előtt, s fél másodpercz mulva heves csattanással tört keresztül a torony ércztetején s tömör boltozatán a kilőtt izzó érczgolyó.

A márványpadlatra zuhanva, ott megugrott, s keresztülszökve a lőporos hordókon, magas félkörben vágott le még egyszer a márványra, s ismét felpattanva második szökéssel az átelleni falba csapta magát, mély lyukat fúrva rajta, melyből izzó fényével világított elő, sziporkázva a falban kapott salétromos nedvtől.

Ali meggyőződött, hogy ellensége végrehajtani képes igéretét.

A megrémült asszony a félelemtől őrülten rohant lábaihoz, s fehér fátyolát letépve fejéről, nyujtá a basa kezébe.

Tepelenti elragadá tőle a fátyolt hirtelen, s feltűzve azt egy kopja hegyére, kidugta a kerek ablakon.

Künn az ostromlók diadalkiáltása hangzott egyszerre. Eminah Ali kezeit csókolva borult lábaihoz. Tepelenti többet ajándékozott neki, mint mennyit ember ajándékozhat. Feláldozta érte büszkeségét, hogy ne úgy végezze be életét, mint a hogy idáig folytatá.

– Most menj, szólt felsóhajtva a nőhez, és mondd meg ellenségeimnek, hogy jöhetnek értem, övék vagyok.12)