Tánczvigalom A Szerályban

A Valideh szultána születésnapja volt.

Mahmud anyja, a szultána, franczia nő volt, kinek szülői Martinique szigetén éltek, ifju korában felküldék őt Párisba, ott a kegyes nénék zárdájában nevelték tizenhat éves koráig, akkor visszahívta őt a család a szép déli szigetre Afrika tulsó oldalán. Útközben a hajót zivatar roncsolta össze s egy más gálya szabadítá meg az utasokat, azt pedig a sík tengeren berber kalóz fogta el, s a szép franczia leánykát eladták a szultánnak.

A többit aztán tudjátok.

Azok a szegény virágok, kiket a világ minden részeiből vásárra hordtak össze a nagyúri hárem számára s a kik nem tudnak egyebet mint szeretni, elhalaványultak az európai műveltségű hölgy ragyogó szépsége és szelleme előtt, ő lett Szelim kedvencz neje, ő szülte neki Mahmudot és fia jobban szerette anyját, mint valamennyi hölgyeit.

A Valideh születésnapjára nagy meglepetés várta őt. A szultán titokban intézett el mindent.

Európai tánczvigalmat rendezett a szerályban.10)

Bécsből szabókat hozatott, azokkal legújabb divatú köntösöket készíttetett odaliszkjainak, eunuchjaival betaníttatá a legújabb farsangról ismeretes keringők zenéit, egy menuettet és két franczia négyest; ugyanazon tánczokat a hölgyek is elsajátíták; a hárembe jártas férfiak, a Kizlár aga, az anaktár bey, az ifju trónörökös Abdul Medzsid, és maga a szultán is barna színű európai öltönyöket kaptak, úgy, hogy midőn a zultána belépett az ünnepélyesen világított porczellán-terembe, a bámulattól leigézve állt meg. Egy párisi udvari ünnepélyen képzelé magát, minőket még mint gyermek a Louvreben látott; a száz meg száz fiatal odaliszk hullámzó tömegben járt alá s fel, büszkélkedve a legutóbbi évek tarka divatjában, hosszú keztyűiben és selyem harisnyáiban; a turbánok helyett tollas kalapok és bokréták diszíték a felbodorított pompás hajfürtöket; fedetlen vállal és kebellel, lengeteg habkönnyű öltözetekben, pillangós festett legyezőkkel, szabadon kaczagva, fecsegve mulatott ez új világban a háremek népe, s az egészet csak az tevé különbözővé a mi tánczvigalmainktól, hogy a mulatság sötétebb része, a férfialakok hiányzottak belőle.

Ez árnyéklatot csak négyen képviselték: a szultán, a trónörökös, a Kizlár aga és a bey. Egy ezek közül még nem férfi, a másik kettő pedig már nem az. Mind a négyen magyaros feszes dolmányokba vannak öltözve, hosszú fekete pantalókkal, fejeiken vörös fez; a szultán vaskos termetével olyan jó magyar alispáni alakot mutat, senki sem nézné őt egyébnek állig begombolt dolmányával; az ifju herczeg deli termetét különösen emeli a feszes öltözet, haja kétfelé van bodorítva divatosan, szétnyilt dolmánya alatt látszik a gavalléros fehér mellény; a Kizlár aga ellenben igen mulatságosan viseli magát a szokatlan öltözetben: mindig az övébe akarja dugni kezeit s akkor veszi észre, hogy nincs az oldalán; kabátja szárnyait pedig egyre húzogatja lefelé, mintha restelné, hogy nem érnek a földig.

A Valideh szultána kellemesen van meglepve. Gyermekéveit képzeli vissza e látványra, s háládatosan öleli keblére fiát e gyöngéd figyelemért, s az hódolattal csókolja meg az anyai kezet.

Szerelmét sok nőnek osztá a szultán, de tisztelete egyedül anyjáé maradt.

Az odaliszkok örvendve, hizelgve fogják körül a jó szultánát. Sohasem volt ő egyikhez is szigorú, sőt védője, pártfogója volt mindegyiknek, s a kiket ő szeretett, azok biztosak lehettek Mahmud kegyének tartósságáról.

Mindenik iparkodik a Validehnak megtetszeni új öltözetében. De egy sem tudja azt annyi kellemmel viselni, mint ez az új virágszál, kit csak nemrég hoztak a szerályba, s már is első lett az elsők között: a szép cserkesz leány. Ez a lengő lépés, ez a galambszerű hajlítása a nyaknak, ez a csáb a vállak, a kebel ingerlő lejtésével, alig engedik elhinni, hogy ez alak nem Páris salonjaiból raboltatott, a hol jól tudják, mint kell a divat előnyeit felhasználni. Hajfürtei à la Valiere vannak bodorítva, féloldalt eső választékkal, mi egy kissé férfias kinézést ad neki, a mi műértők tudtával még annyival ingerlőbb.

Mégis igaza volt a görög kalmárnak, a föld semmi foltja sem méltó e helyen kívül arra, hogy Milieva rajta járjon.

A Valideh megcsókolja az odaliszk homlokát s maga vezeti őt a szultán elé, ki most nem engedi neki, hogy kezét megcsókolja; – micsoda gondolat? európai ruhában kezet csókolni urának?

E helyett az ifju koronaörökösnek engedtetik meg, hogy Milievát karjára öltve körülvezesse a teremben. Milyen szép két gyermek együtt. Abdul Medzsid még alig tizenkét éves, a leány talán tizennégy; ha öltönyeik meg nem különböztetnék, senki sem tudná megmondani, melyik a fiu, melyik a leány?

Majd a rejtett zenekar megpendíti hangszereit; a Validehre új meglepetés vár. A régen hallott zeneműveket hallja ismét eljátszani, s bámulata tetőpontját éri, midőn a szultán felhívja, hogy tánczoljon vele egy – menuettet.

Minő bohó gondolat. Tánczoljon az anyaszultána, fiával a szultánnal? valamennyi nevető odaliszk előtt, a ki még sohasem látott ilyet. Hol van még egy pár? Igen. A herczeg és Milieva lesz az. Átellenben a felséges párral foglalnak ők helyet s a lassú andalgó zenénél nagy méltósággal lejtik együtt a courtoisie melancholikus tánczát; akként hajlongva és bókolva egymás előtt, mint a legjobb hajporos lovagok és szépség-flastromos istennők az Oeil de Boeuf korából.

Sohasem láttak még ily jelenetet a szerályban.

A szultána maga is elbámult azon hódító ügyességen, melyet Milieva e tánczban kifejtett, tökéletes udvarhölgy volt ő, azon fejedelmi mosolygással, melyről Estrelles Gabriéle oly hirhedett volt. A jó Mahmud annyira is Milieván felejté szemeit, hogy a táncz vége felé egészen elfeledkezék a maga lépéseiről s minden szabályon kívül magához ölelé Milievát s kétszer-háromszor megcsókolá orczáját, pedig csak meg kellett volna hajtania magát és kezet csókolni, – nem is neki, hanem a Validehnek, a ki tánczpárja volt.

A menuette végeztével keringőt játszottak az eunuch zenészek, ebbe azután valamennyi odaliszk belevegyült, párosával egymásba kapaszkodva s úgy lejtve a szép háromlépéses tánczot, mert a két lépéses fordulót csak a később haladó kor találta fel. A zenénél hangosabb a vidám zaj, mely a tánczolók közt támadt; itt-ott egy pár elbotlott a hosszú tapadó ruhákban, mikhez szokva nem volt s az utána jövő nymfák halomra hullottak körülök, másik megunta már a tánczot, vagy belefáradt, de erősebb s tüzesebb társnéja által hurczoltatott tovább; a vén Kizlár Aga és a bey középett álltak, ügyelve, hogy valami botrány ne történjék. A dévaj odaliszk-sereg egyszerre őket is körülfogta, belekapaszkodtak ketten-hárman s vitték őket magukkal tánczolni, keringeni; belesodorták a vágtató rohamba, hogy a két jó úr lélekzetét veszté bele.

A szultán és a Valideh, a herczeggel és Milievával a terem emeltebb részén ülve nézték és kaczagták e vidám jelenetet, mentül jobban szóltak a sípok, mentül jobban ütötték a dobot, annál sebesebben ragadták az odaliszkok a két prédára esett urat, – a réztányérok csengtek!

Hah! Hallga! Mit hallasz, jó szultán? Mi zaj vegyül onnan kívülről e vidám zivatarba?

Mintha ott is dobolnának s szólnának a trombiták, s vigadnának az emberek.

Ejh semmi az, csak képzelődés. Hozzátok a poharakat! ne azokat a sorbethes csészéket, ma a Valideh születésnapja van; ma európai emberek leszünk, hozzatok bort és poharakat.

A szultán különösen kedvelte a tokajit és a champagnei pezsgőt, e két hatalmasság követei voltak rá legnagyobb hatással.11)

Meg kellett ízlelniök a bort az odaliszkoknak is s azután még vígabban ment a táncz, eszeveszettebb lett a víg dal és zene.

Mi ez ismét?

A szultán figyelmez. Mi zaj van a szerályon kívül? Mi világít be a tetőről a gömbölyű ablakokon?

E dobbanások nem a kettős dob döngései, e kiáltás nem a vigadók lármája, e csöngés nem a réztányérok verése, hanem kardcsattogás és ágyúmoraj és ostromi zaj, s ama világ nem a tűzijáték fénye, hanem az égő üszköké.

Fel Mahmud az ottománról, el azzal a pohárral, ki azzal a karddal, nem vigalom éjszakája ez, hanem a halálé! Kapuid előtt a lázadás!

A szerályt ostromolják!

Tizenkétezer janicsár a sztambuli csőcselékkel egyesülve rohanta meg a kapukat, épen midőn a zene legvigabban hangzott a kivilágított termekben.

– Halljátok ezt? kiáltá Kara Makán, a janicsárok leghirhedtebb szónoka, ki saját kezével akasztá fel a stambuli metropolitát palotája küszöbére. Halljátok e zenét? Itt vigadnak, midőn köröskörül sír az ország. Tudjátok-e, mi a legújabb hír ez éjjel? Gaskho beyt elfogták a szulióták és semmivé tették janinai seregünket; a Kapudán hajóhadát egy asszony gyújtotta fel s Kermandzsahánt haddal lepte meg a sah. Végenyészet közelg reánk és az árulás a szerályban lakik. Íme halljátok! ők tánczolnak, énekelnek s borban fürösztik nyelveiket, az ő káromlásuk hozza reánk Allah csapásait; mi jajgatunk, mi vérezünk és ők vigadnak s kaczagnak rajtunk. Ne sírjanak-e ők is, ne vérezzenek-e úgy el, miként testvéreink, kiket mészárszékre küldtek?

A bőszült tömeg névtelen ordítása felelt a lázító kérdésére.

– Ha az egész országot bejárjátok, nem találtok gonoszabb foltot e helynél.

– Tüzet a szerályra! ordítá erre egy, utána a többi.

– És ha valamennyi ellenségtől megmenekültetek, akkor vagytok a leggonoszabb ellenség körmei között.

Halál a vezérekre! halál a palotaurakra! dörgé a nép, s egy hang felkiálta Kara Makán mellett:

– Halál a szultánra!

Kara Makán oda fordult hozzá és megfeddé.

– A szultánt ne bántsd. A szultán élete szent. Ő és gyermeke az utolsók, kik Omár fejedelmi véréből életben vannak s bár nem méltó ő, hogy azon trónon üljön, melyet a hős Mahomed utódai számára emelt, de ő az utolsó, azért a szultán feje szent. De halál a Reis Effendi fejére, halál a Kizlár agára és a Kapudánra. Ők okai pusztulásunknak. A gyaurok fejedelmei fizetik őket, hogy hazájokat elpusztítsák. Ezeket tőből kitépd és ha találsz gyermeket családjából, megöld azt is, még a csecsszopót is, hogy az se maradjon, a ki megemlegesse!

A nép bőszülten ordíta a szerály kapui előtt, melyek be voltak zárva és lánczokkal elkötve. A janicsárok megfútták a lázadási tülköt, a dobok recsegtek és a szultán odabenn szép lányka ölében nyugtatá fejét.

Hogy elhallgatott a zene, hogy elhalt a csók, a nevetés az ajkakon, midőn egyszerre egy ágyúlövés rázta meg a szerályt.

Egy vakmerő izoglán a vizikaput megrohanó népre lőtt a kiszegzett ágyúval.

A szultán megrettenve hagyta el háremét s sietett a középkapu fölé, hogy a néphez beszéljen.

Míg a folyosókon végighaladt, szolgái, hivatalnokai lábaihoz borultak és térdeit átfogva könyörögtek, hogy ne mutassa most magát a népnek.

Mahmud nem értette őket. A pillanat zavarában nem jutott eszébe, hogy a frank öltözet van rajta, melyet a nép most átkoz és gyűlöl.

Midőn kilépett az erkélyre, a fáklyák és üszkök világánál megpillanták őt a janicsárok.

Egyszerre ujjal mutatott rá minden ember. Egyszerre támadt a gúnyos, a dühös ordítás:

– Nézzétek, ez itt a szultán! Látjátok a kalifák kalifáját! a mozleminek padisahja a gyaurok öltözetében! Ez itt Mahmud, ellenségeinek szövetségese!

A szultán visszadöbbent a viharzó népdüh elől s mintegy önkénytelen fordult hátra, sáppadtan rebegve:

– Mivel csillapítjuk le e zivatart?

Szolgái remegő ajkakkal álltak körüle, félrehúzódva mellőle, nemcsak tiszteletből, de félelemből is.

E pillanatban egy merész fiatal izoglán lépett a szultán elé, s bátor, remegéstelen hangon válaszolt kérdésére:

– Karddal, ágyúval, fegyverrel!

Ez Thomár.

A szultán végignézte a fiut, meglepetve annak merészsége által s azzal sietve ment öltöző szobájába, báli öltönyét fölcserélve uralkodói öltözetével s úgy jött vissza belső termeiből és leszállt az udvarra.

Az ágyúk a kapuknak voltak szegezve, a topidzsik nyugtalanul álltak mellettök égő kanóczokkal, parancsszóra várva.

A mint a szultán az udvarra lépett, egyszerre nehány száz izoglán fogta körül, elszántan őt az utolsó csepp vérig védeni. Mahmud újra megismeré közöttük Thomárt. Úgy látszott, hogy ő a többiek lelkesítője.

A szultán inte nekik, hogy tegyék hüvelybe kardjaikat. A topidzsiknak megparancsolá, hogy oltsák ki a kanóczokat.

Azután meghagyá, hogy nyissák meg a nép előtt a szerály ajtaját.

Mindenkit eltávolíta magától. Egyedül állt a kapu alatt, szultáni öltözetében, méltóságos tekintettel.

A mint a kapu kétfelé nyilt s a néptömeg fáklyákkal és villogó fegyverekkel kezében berohant az udvarra, egy perczre megdöbbenve állt meg a szultán alakja előtt. Nem úgy, mint az idegen öltözetben kigúnyolá. A fejedelmi fenség megbénítá a dühöt, de csak egy perczig tartott az. A következő pillanatban már kinyúlt egy kéz a lázadók tömegéből, mely a szultán vállán megragadá a kaftányt.

Mahmud elsáppadt e vakmerőségre és elsáppadása veszélyt hozott reá; egyszerre minden oldalról megragadták.

A szultán e pillanatban visszafordult s megpillantva Thomárt, hátra kiálta:

– Védd a háremet! s azzal jobb kezét kiszabadítva, kirántotta kardját, megcsóválta feje fölött s míg ellenei azt várták, hova fog lecsapni? ő Thomárnak hajítá a kardot s mégegyszer kiáltá: «védd fiamat!»

A fiatal izoglán felkapta a szultán kardját s míg a janicsárok tömkelegében az elragadott szultán eltünt, ő társaival a második udvarba vonult vissza s annak kapuit eltorlaszolva, dühös védelemmel fogadta a zendülőket. Azt a kardot, a szultán kardját meg kellett ma érdemelni.

Lassankint kétezer izoglán és háromezer bosztandzsi gyülekezett a hős ifju mellé. A janicsárok halommal feküdtek már a kapuk előtt, miket úgy keresztül-kasul lövöldöztek, mint rostákat. Minden rohamot visszavertek a szerályi ifjak.

Miért nem maradt közöttük a szultán? Megvédték volna az egész világ ellen. Most ki tudja hová lett? Talán meg is ölték azóta.

A janicsárok csakhamar átlátták, hogy rájuk nézve semmi sem volt czélszerűtlenebb, mint fáklyákat hozni az ostromhoz, így őket jól láthatták a belső szerályból s minden lövés czélba talált.

– Oltsátok ki a fáklyákat! hangzék Kara Makán szava, ki roppant öblös paizst tartva maga előtt, már a harmadik golyót érzé a tizenkét bivalybőrön keresztül testéhez ütődni.

A fáklyák egymás után kioltattak s azzal elsötétült a tágas udvar, csak a fegyverek villámlása vetett olykor fényt a küzdő tömegekre.

Éjfél után két óra lehetett, midőn egyszerre szünet állt be, mindkét fél elfáradt, elcsendesült; a janicsárok összesúgtak, végre a mély csendességből Kara Makán dörgő hangja szólalt fel:

– Halljátok ti mindnyájan, kik a szerályon belül vagytok; ti is jó harczosok vagytok, mi is azok vagyunk s bolondság az igazhivőknek egymást kölcsönösen fogyasztani. Mi nem azért fogtunk fegyvert, hogy benneteket megöljünk, sem hogy a szerályt kiraboljuk, a padisaht sem akarjuk megölni, sem a trónörököst; de ki akarjuk őket ragadni az árulók kezéből, kik őket körülvették s meg akarjuk szabadítani az országot a hűtlen vezérektől és tanácsadóktól. Azért adjátok ki nekünk a herczeget, a szultán fiát; bizonyára semmi bántása nem lesz, – és mi azonnal elhagyjuk a szerály udvarát és nem bántunk senkit annak kapuin belül; ha pedig kérésünket nem teljesítitek, akkor Allah legyen irgalmas mindazoknak, a kik az ostromlott falakon belül vannak!

Kizlár aga megvivé a hárembe e hírt s feszült hallgatással várták ostromlók és ostromlottak a Valideh izenetét, mert az övé volt a határozás, mind a négy Asszeki szultána fölött.

Egy óranegyed mulva visszatért a Kizlár aga s jelenté az ostromlóknak, miszerint – a herczeget ki fogják nekik adni.

A janicsárok diadalordítással fogadták ez izenetet, míg az izoglánok felzúgtak e szóra. A Kizlár aga vállat vont. Így határozák a háremben.

– Nem hiába asszonyok voltatok mind, mondá boszúsan Thomár a Kizlár agának s maga a kapuhoz állt, hogy legalább még egyszer megcsókolhassa a herczeg kezét s tán megsúgja neki, hogy ne menjen.

A janicsárok újra meggyújtották a fáklyákat s a kapuhoz tolongtak, benn sötétség uralkodott.

Nemsokára léptek hallatszottak a sötét folyosón s két fáklyavivő kiséretében a lépcsőkön alászállt a herczeg. Ugyanazon öltöny volt rajta, melyben a Bajrám ünnepe alatt a Sofia mecsetig végig lovagolt. Hogy ujjongott akkor a nép előtte. Rózsaszínű selyem bugyogó volt rajta, karcsú bokáin sárga topánkákkal, deli termetére zöld kaftán símult nagy arany virágokkal, a sárga selyem mellény szép gömbölyű nyakáig ért és a zsinórok és gombok tarka pillangókat ábrázoltak, színes drágakövekből kirakva.

A mint a kapu alá ért, inte a fáklyavivőknek, hogy álljanak meg, a Kizlár agát visszaküldé s maga egyedül járulva a kapu elé, parancsolá, hogy nyissák fel a szárnyakat.

Míg ez megtörtént, Thomár oda simult hozzá s megragadva a herczeg kezét, megcsókolá azt, fülébe súgva halkan:

– Ne menj ki. Mi megvédünk, ha itt maradsz.

A herczeg megszorítá Thomár kezét s azt súgá vissza:

– Kell, hogy menjek. Te védd a szerályt tovább is.

Azzal magához ölelé az ifjut s megcsókolá őt hevesen kétszer.

Thomár megdöbbent, mit jelentettek e forró, érzékeny csókok? A sötétség nem engedé neki, hogy a herczeg arczvonásait kivehesse s midőn még egyszer vissza akará őt tartóztatni, az hirtelen kiragadta magát kezeiből s kilépett a sötét bolthajtás alól a janicsárok közé.

Thomár eltakarta szemeit kezeivel, mert nem akarta e pillanatban a herczeg sorsát látni. Lehet, hogy a vérszomjú janicsárok az első düh pillanatában rögtön le is gyilkolják őt.

A herczeg kilépett a zendülők közé.

A féktelen öröm vér- és diadalittas kiáltásával rohantak azon perczben feléje a janicsárok; csak egy kéznek kell megkezdeni és a többi elvégzi a legvéresebb munkát.

De a herczeg bátran, büszkén állt meg előttük s meglepő vakmerőséggel kiálta rájuk:

– Térdre előttem, lázadók!

Thomár ijedten pillanta e szóra a herczegre. A fáklyák teljes fényt vetének annak gyönyörű arczára. Nem Abdul Medzsid volt az, hanem – Milieva.

A háremben őt öltöztették fel a Bajrám ünnepi köntösbe; ő lépett ki a herczeg helyett, bátrabban, mintha annak született volna. Ki vehetné észre a cserét? Az odaliszknak szíve is van eljátszani a férfiszerepet s nemcsak férfiöltöny az, mely őt átalakította, hanem férfilélek is!

A janicsárok meg voltak lepetve e merész föllépés által.

A gyönyörű fönséges alak ellenállhatlan hódító tekintetével nézett végig a tömegen, büszkén, méltóságosan, mint egy valódi fejedelem.

És akkor halál lebegett annak feje fölött, a ki azt merte mondani: én vagyok a fejedelem!

Thomár önfeledve ragadta kardját és ki akart rohanni testvére védelmére. Társai visszaránták. Mit akarsz? Boldogtalan. Bízd őt sorsára.

Kara Makán vad daczczal lépett az álherczeg elé, kezében kivont kardja.

– Térdre előttem! kiálta rá az odaliszk s kezével parancsolóan mutatva rá, merészen szemébe nézett a vad harczosnak.

A marczona alak megrendülve állt meg előtte. Szilaj vadállatként állta egy ideig bűvös tekintetét. Vérben forgó szemei lassankint elborultak, keze aláhanyatlott villogó fegyverével, térde megtörött alatta s az ifju gyermek lábaihoz hajolva, engedelmesen mondá el előtte a «saalamot», megcsókolva annak kezét s letéve lábai elé véres kardját.

Milieva a meghajolt zendülő fejére nyugtatva jobbját, büszkén, felségesen tekinte szét az elnémult lázadókon s azután fölvevé a kardot s visszaadá azt Kara Makánnak.

– Járulj előttem és nyiss utat!

Mint varázsszóra nyilt meg előtte a tömeg kétfelé, Kara Makán vállára vetette kardját s úgy ment az ifju alak előtt; a népsereg önkénytelen hódolattal nyitott előtte mindenütt utat, a szerálytól egész a héttoronyig, kétfelől mentek mellette a fáklyavivők, közöttük oly büszkén lépdelt ő, mintha diadalútra menne. Senki sem vette észre a cserét. A fiatal arcz hasonlatossága, a Bajrám ünnepi ismeretes öltöny, a férfias magaviselet nevelék a csalódást s azon gyülevész között, mely őt hatalmába keríté, senki sem volt azon tekintélyesebb férfiak közül, kik a herczeget közelebbről látták s a csalást fölfedezhették volna.

Ugyanazon héttornyú börtönbe, a szultánok és családjaik emlékezetes helyére hurczolták a szultánt is. Azon nyolczszögű teremben, melynek gömbölyű ablakai a tenger felé néznek, nem egy halálsóhaj hangzott már el Omár utódainak ajkáról, kiket egy hatalmasabb párt, vagy egy diadalmas testvér rövidebb vagy hosszabb halálra itélt.

Reggel volt már, a lázadás moraja ott künn elcsendesült, a szerályt nem ostromolták többé.

Reggel belépett Kara Makán a szultánhoz.

A földön ült a padisah, a meztelen földön. A fejedelmi öltözet volt rajta, turbánjában a kalifák gyémánt forgója és ő a földön ült s nem nézett fel a földről.

– Felséges úr! szólítá őt meg Kara Makán.

A padisah, mintha nem hallotta volna a szót, egykedvűen nézett maga elé s arczán semmi vonás meg nem mozdult.

– Uram, megjelentem előtted, hogy szóljak veled a mozlem nép nevében.

Beszélhetett, mintha egy márványszobornak beszélt volna.

– Minden zivatar Allahtól jő, uram, és ok nélkül nem történik semmi, a mit Allah cselekszik; mikor a villámok széthullanak Adramelech angyal kezéből, nem a légben megsűrűdött átok hítta-e azokat alá? és midőn az élő föld megindul a rajta levő városok alatt, nem az igaztalanul kiontott vér rendítette-e ezt meg? Azért a mozlem nép támadását is Allah szerzé és Allah tudja annak okait. Megőrzöm nyelvemet attól, hogy ez okokat előtted elmondjam. Ismered te azokat úgy is; én nem gyalázom meg a próféta fölkentjét szavaimmal. De kérlek tégedet én uram, igérd meg Allahra nekem és a népnek, hogy cselekedni fogod azt, a mi az ozman nemzet uralkodójához illő; igérd meg nekünk panaszaink orvoslását és mi visszaültetünk trónodba.

Mahmud fölveté e szóra szemeit a beszélőre, sokáig nézett arczára sötéten, balul, mint a napsötétség. Azután felállt helyéből, elfordult tőle s tompa, megvetéssel terhes hangon felelt neki:

– A szultán nem felesel szolgáival.

Kara Makán arcza vonaglott e szóra. Alig birta visszafojtani dühét s tört mondatokban szóla:

– Uram! Az oroszlán is királya a pusztáknak; – de ha kalitkában van, – hallgat őrizőjére. – Ismerheted e kezet, mert eleget harczolt éretted s szaporítá győzelmeid, – és tudhatod, hogy a mit e kéz megfog, az vassal van megfogva.

A szultán sokáig gondolkozott. Azután egyszerre valamire látszott eszmélni, mert arcza elveszté szigorát s csendes, engedékeny tekintettel fordult a janicsárvezérhez.

– Tehát mit kivánsz?

Ama megszelidült tekintetben volt a gondolat szülemlése, hogy a janicsárhadnak el kell törültetni a föld szinéről. – «Mit kivánsz?» kérdé szeliden a padisah.

Kara Makán tekintélyes arczot öltött, mint a ki át van hatva azon tudattól, hogy ő most országok sorsát intézi el.

– Halljad kivánatainkat. Mi józan müzülmánok vagyunk. Nem kérünk lehetetlent. Ha meggyőzhetsz a felől, hogy kérésünk helytelen, elállunk tőle; ha meg nem győzhetsz, teljesítsd azt.

Mahmud ajkai keserű gúnyra vonultak el e bölcs beszéd felett.

– Nem vitázok veletek. Ti parancsoljatok velem. A kalifák kalifája engedelmeskedik szolgáinak. Hozass pergament és irónádat és mondd tollam alá, a mit kivánsz! a szultán lesz a te iródeákod, nagyságos zendülő.

Kara Makánnak nem volt elég esze e szavak iróniáját elérteni, sőt hizelegve érzé magát ez alázatos szavak által.

Büszke biztonsággal nyult keblébe s onnan egy nagy csomó kész megirott levelet vont elő.

– Felszabadítalak e munka alól, felséges úr, monda Mahmudnak, eléje téve az iratokat. Ime már készen vannak. Csak alá kell irnod.

– Megengeded, hogy elolvassam? kérdé keserű mosolylyal Mahmud, vagy kivánod a nép nevében, hogy olvasatlanul irjam alá?

– A hogy tenéked tetszik.

Mahmud feltárta az iratokat egymásután s az elolvasottakat maga mellé rakta.

– Ah. Ez új szerászkier kineveztetése. Nem is olvasom tovább. Helybenhagyatik. A nevét sem kivánom tudni. Helyes az, mihelyt ti kivánjátok.

– Khursidot kivánjuk, magyarázá Kara Makán, látva, hogy a szultán el sem olvassa az iratot.

– Ez a másik jutalmat kér a janicsárok számára. Igen természetes; megadatik. Ingyen csak nem ostromolták a szerályt. A mennyit kivántok, fizesse a fő khaznadár. E harmadik Janina elfoglalását követeli. Megengedem. Hihetőleg az egész janicsársereg meginduland Ali basa ellen.

– Mihelyt te élére állsz, szólt Kara Makán megzavaratlanul, a janicsárok csak a szultán vezérlete alatt tartoznak harczolni.

– És e többi mind hasonló bölcs kivánat, szólt a szultán, alig tekintve egybe-egybe.

Végre az utolsót vevé kezébe, de a mint azt felnyitotta, arcza elsötétült, s egyszerre talpra ugrott; szemeinek egykedvű apathiája düh és haragra vált, öklével a kinyitott irásba ütve, kitörő indulattal kiálta:

– Mi ez? Ti elég merészek vagytok ez iratot elém nyujtani, hogy azt aláirjam?

Kara Makán sokkal inkább készen volt a szultán haragjára, semhogy meg lett volna lepetve általa. Pórgőggel viszonzá:

– Akarjuk azt és követeljük.

– Tudod-e mi van ez iratban kérve?

– Az, hogy szabadítsd meg országodat az idegenektől. Az, hogy az orosz követet Sztroganoffot ültesd hajóra és küldd haza; az angol és frank hajóknak tiltsd meg a Bejkószba jövetelt, a Valideh szultánát küldd messze Damascusba, a nagyvezért, a Kizlár agát, a berberbasit és a Kapudánt pedig ölesd meg és holttesteiket add a népnek.

A nagyúr megvetéssel hajítá a földre az iratot s lábával rátapodott.

– Gyalázatos martalóczok. Nem vér, hanem pénz kell tinektek, ugy-e bár? nem az országot megmenteni, hanem az országot kirabolni kértek ti engedelmet. S azt várjátok, hogy a padisah szentesítse azt! Nem ti emeltétek-e magatok hatalomra a vezéreket? Nem ti vagytok-e okai, hogy ők e hatalmat nem gyakorolhatják? Ha győznek rajtunk a gyaurok fegyverei, nem ti voltatok-e az elsők, kik mindig megfutottatok a csatából, s ha elsűlyed az ország, nem ti vagytok-e az utolsók, a kik segélyére jöttök? Nem utódai, árnyékai vagytok a dicső janicsárseregnek, mely nevét véres betűkkel irta fel az idegen népek emlékébe, ti pedig szégyent, gyalázatot irtatok oda. Öljetek meg. Nem első szultán leszek, kit a janicsárok meggyilkoltak, de Allahra mondom, utolsó; mert utánam vagy nem ül senki Omár trónján, vagy ha ül valaki, az titeket kiirt!

A janicsárfőnököt csak elemébe hozta magas foglyának ez ellenállása. E dühvel szemben sokkal otthonabb érezte magát, mint az előbbi nyomasztó gúny nyugalmával. Ezt tudta viszonozni.

Fölemelé az összegázolt levelet, melyre a vezérek halálitélete volt irva, s letörölve róla a port, ismét odatartá a szultán elé.

– Vagy aláirod a levelet, vagy leszállsz az Omár családja ősei trónjáról s keresünk a próféta utódai közül mást, a ki helyöket elfoglalja.

– Alacsony rabszolga! Felfuvalkodottságodban nem tudod mit beszélsz. A halál Allahtól jő és azt senki ki nem kerülheti; de ki volna hatalmas elvenni a királyi pálczát Omár utódaitól, s ki volna elég esztelen azt akarni?

– Láss engemet.

– Látlak. A nap nem lesz mocskos az által, hogy a fertőbe süt, tehát nézlek; de azt nem nézem ki belőled, hogy a míg «hatalmas» Szoliman unokái élnek, a surgodzsál a te fejedet ékesítse.

– Egy intésem csak – és ők nem fognak élni! kiálta a vakmerő zendülő, gőgösen emelve fel a szultán előtt fejét. Tudd meg, hogy fiad, Abdul Medzsid, kezeink között van.

A szultán összerezzent; egész arczán látható volt a megdöbbenés, mely e szavakra felriasztá.

– Fiam? Abdul Medzsid? Az nem lehet.

– Ugy van az. A szultána Valideh adta őt ki kértünkre.

– Oh ez őrült gondolat! kiálta fel a szultán s hevesen kezdett járni alá s fel a teremben. Abdul Medzsid még igen gyönge gyermek korában hasonló lázadás alkalmával nyavalyatörőssé lett; ha most kiadták őt a lázadóknak, az annyit tesz, mint őt menthetlenül megölni; ha meg nem gyilkolják is, a rettentő idegkór megöli, elveszti, mint elveszté Mahmud szultánnak már huszonkét gyermekét, kik mindnyájan nyavalyatörésben haltak el. Gyönge, idegzetes alkotásuk ifjukorában összeroskadt a folytonos rémület befolyása alatt, melynek a minden kalifák kalifájának gyermekei örökké ki voltak téve; mi fog történni Abdul Medzsiddel, ha a marczona nép kezei közé került?

– Oh ti pokolbeli emberek vagytok. Gonoszabbak mint a gyaurok, mint a görögök, mint a moszkók; ti lábaitokat teszitek uralkodótok fejére.

A szultán kétségbeesése elbizottá tevé a janicsárt.

– Vagy aláirod ez itéletet, vagy fiad fog meghalni kezeinkben!

– Gyávák, nyomorultak, hörgé a szultán. A kik védték is gyávák voltak. Hát nem volt anyja, a ki megvédte volna? Ki kelle őt adni!

– Nem történt semmi veszedelme, szólt Kara Makán, és jó helyen van; rajtad áll, hogy karjaid között legyen.

Azzal oda nyujtá neki a meggázolt iratot.

A padisah lesújtva a visszás érzelmek rohamától, megalázva saját szivének érzései által, ingadozó léptekkel a falhoz tántorodott, s a mint a kezével megtámaszkodott a sima márványhoz, egyszerre végigcsúszott azon és összeroskadt, égő homlokát a hideg kőre nyugtatva.

Beszélhetett tőle azután a janicsár akármit. A szultán nem hallgatott rá, nem felelt rá.

A hatalomra jutott durva harczos végre bőszült haraggal kiálta kívül leskelődő társainak:

– Hozzátok elő a herczeget!

A szultán hallá, mint szaporodnak a léptek teremében, kardok csörömpölése vegyült a zúgó hangok közé. Ő nem nézett oda.

– Ime, szólt Kara Makán, odalépve hozzá. Itt áll fiad, a kivont kard föl van emelve feje fölött. Vagy nevedet látod ez irás alatt, vagy az ő fejét látod lábad előtt.

Mahmud reszketett, de nem felelt, sem arczát oda nem fordítá.

– Irj, vagy meghal fiad! kiálták egyszerre többen a janicsárok közül.

Ekkor egy csengő, ismerős hang szólalt meg a vad ordítók közepett:

– Atyám! Ne hallgass reájok. Hadd öljenek meg engem, ha van bátorságuk, de te ne alkudjál szolgáiddal!

Mahmud meglepetve pillanta fel ez ismerős hangra s egy deli alakot látott maga előtt a herczeg öltözetében és büszke fejedelmi arczczal; de ez nem fiának arcza és mégis ismerős, mégis kedves. Ah, ez Milieva!

Az odaliszk észrevette, hogy Mahmud vonásai ellágyulnak, hogy szeliden tekint reá, s mintha félne, hogy a szultán gyönge talál lenni miatta, kigyulladt arczczal fordult hirtelen a janicsárok felé.

– Ti vérengző samsund-kutyák! kik leugatjátok a napot az égről, végezzétek véres munkátokat. Elő ti bátor vitézek, kiknek csak hátaikkal ismerős az ellenség, ketten-hárman rohanjatok reám, ha egynek nincs elég bátorsága hozzá, hogy szivébe verje vasát Omár utolsó ivadékának. Az én halálom nem fogja kényszeríteni a szultánt, hogy veletek alkudjék; öljetek meg, míg hatalmatok van fölöttem, mert ha énnekem lesz rajtatok hatalmam, én nem fogok előttetek sírni, miként láttátok sírni Mahmudot és Szelimet, hanem én elpusztítlak benneteket, hogy még az is átkozott lesz, a ki hasonló öltözetet visel, minőt ti viseltetek és a ki neveiteket kimondja, halálát hívja az!

Az ingerelt zendülők villogó kardjai emelkedtek a merész gyermek feje körül e fenyegető szókra; egy pillanat, és ő halva fekszik.

De Mahmud felállt, félrehárítá őket a vélt herczeg mellől, s elvéve Kara Makán kezéből az irónádat és iratot, nevét aláírta annak.

Milieva megragadá a szultán kezét, hogy meggátolja őt az irásban; de Mahmud szeliden megcsókolá homlokát s gyöngéd szóval suttogá:

– Inkább az egész világ veszszen el, hogysem te…

Azzal odaveté a janicsárok közé az aláirt halálitéletet.

Az engedmények kivívása után lecsillapultak a zendülők, a szultán közbocsánatot hirdetett ki a vétkesek számára, előcsahosaikat hivatalra emelte, és a khaznéból pénzt szóratott közéjük.

Ezzel ki voltak békülve; a szultánt és a vélt herczeget visszavitték a szerályba. Roppant néptömeg kisérte őket odáig, az egész tért az Ibrahim szökőkut mellett ellepték a janicsárok jelvényes turbánjai, kik a megnyert diadal után most «sokáig éljen»-t kiáltának a megalázott padisahnak.

Mahmud végignézett az ujjongó tömegen, egyik ember a másik mellett, oly szorosan, hogy nem lehetett látni egyebet fejeknél.

És a szultán arra gondolt, hogy mily szép lesz, ha majd az a sok ezernyi fő mind legördül onnan helyéről!…