A BABYLONI HÖLGY.

Mr. Severust ez alatt észak felé szállítá a repülő gép.

Szentpétervárott előre hírül volt adva az Otthon állam egyik igazgató elnökének megérkezése.

Gond volt rá, hogy fogadtatása oly fényes legyen, minő szokott lenni hajdanában a koronás uralkodóké, midőn rangegyenlő fejedelmet látogattak meg.

Sasza asszony személyesen várt az érkezőre az aërodromon pálya főpalotájánál.

Mr. Severust meglepte az a bizarr ötlet, hogy tiszteletére a pályafőtől egész a hajdani czárok téli palotájáig két sorban a tisztelgő sorfalat csupa fegyveres nők képezték. Sasza asszonynak voltak nőezredei, nőtisztekkel, nőtábornokokkal.

Severusnak mindenütt, a merre tekintett, föltűnt a kiáltó ellentét azon két város között, a melyből jött s a hová érkezett.

Amott rend, munkás sürgés-forgás, egészséges élet; itt keverve a pompa a rommal; mámoros zaj, libertin kedvcsapongás, úrtalan mozgalom, mely tömeges bacchanalból véres dulakodássá alakult át.

Míg az indóháztól a téli palotáig vonult nyolcz lovas hintajával, egy pár ezer embert agyonnyomtak a tolakodó tömegben s három néző állvány leszakadt a sokaság alatt, a nép gúnykaczaja elfojtá a halálra sebesültek ordítását.2)

Severus Sasza asszony jobbján ült a hintóban. Megbámulni való jelenet. Egy feketeképű szerecsen, oly szabályos, szoborszerű szép vonásokkal, mintha csak egy patricius mintaképe volna – vasból öntve. És ez az ember az, ki rangjára nézve egyenlő a hatvan millió orosz elnök-uralkodónéjával s hatalma mérkőzik vele; ki látta maga előtt futni a nihilista seregek százezreit, s űzte őket egy szál vesszővel, igaz, hogy ez a vessző a varázsbot (Wünschelruthe), mely felfedezi a föld alatt rejlő kincseket. Ez az ember az, a ki a hová pálczája végével lemutat, aranynyal telt kádak emelkednek ki a földből. S ez idejött most szövetséget ajánlani, s azt nehéz pénzen megvenni.

Sasza asszony uralkodói vendége mellett ül; hódító jelenség. Az évek még szebbé tették; alakja megtelt, idomai kidomborodtak; az uralkodás megszokása valami hódító varázst öntött el vonásain. Szemeinek villanása minden istennő szemsugarait egyesíti: Venustól kezdve Junóig.

Ez idő szerint a hellen divat uralkodik Szentpétervárott a női viseletben: spartai, doriai és athenei vegyest. A chitont viseli minden nő, a kettős övvel, melyeknek egyike a kebel alatt, másika a csipőn alul szedi redőkbe a testhez tapadó öltönyt. A legelőkelőbb világ az atheni chitont viseli, melynek hosszú ujjai vannak, apróra szedett, festői redőzete; a szabadabb nők utánozzák a spartai divatot, melynél a chitonnak nincsen ujja, se varrás nincs rajta, a lenge szövet boglárokkal, szalagcsokrokkal van összecsatolva a vállon, és alább – és nem is nagyon titoktartón. Sasza asszony, mint úrhölgyhöz illő, az atheni chitont viselte; de az oly finom csalánszövetből volt, hogy a hol a redő a testhez simult, a bőr keresztül rózsaszinlett rajta.

S minthogy a kérlelhetlen égalj nem kedvezett a divat philhellenismusának az év három negyedében: a hölgyek felvették rá a bundát. Antik szobrok nyusztprémes pelisseburkolattal. Sasza asszony hermelin palástot viselt, fél termetét takaratlan hagyva.

Az egész nép jellege volt ez: chiton a bunda alatt. A mi a déli égalj népeinél a napsugártól és virágpárázattól ápolt szenvedély: itt erőszakosan felszítva a zúzmarás fenyvek gyantabűze által, a meleg utczakövön heverő lazzaroni édes semmit nem tevése itt átalakítva a pálinkakábulat állati döglésévé; a franczia pezsdülő néplelkesülés socialis kitörései itt elfajulva féktelen tömegek rablógyujtogató zendüléseivé; s a mi a forró égövek népeinél csáb, kaczérság, érzékkábító szenvedély, az itt egész meztelenségében, mely nem csábít többé, de megdöbbent, odadobva a közlátványnak: megfosztva költői varázskörétől; és a mi nyomában jár a túllakott érzéki dobzódásnak, az undor, a tehetetlen vágy, a kegyetlen önzés, a bizarr természetellenesség.

Severus nem érezte magát különösen elragadtatva a nihilismus székhelyének tömeges benyomása által. A téli palotába megérkezve ugyan szelídült ez a hatás. Sasza asszonynak ízlése volt, s republicánus elnöknő létére sokat eltanult XIV. Lajos udvarától. Kivéve a hajdani etiquettet, mindenben a franczia szokások voltak utánozva; a külső máz pedig Rómától volt kölcsönözve, egy Lollia Paulina mintaképe szerint.

Mr. Severust az lepte meg legjobban, hogy a téli palotában, hol római szokás szerint csupa ifjú leányok és válogatott szép gyermekek végezték a szolgálatot, nemcsak e lenge öltönyű canephorák, hanem Sasza asszony belső udvarhölgyei között is találkozott több ifju hölgygyel, a kik megszólítására magyarul feleltek. Ezek többnyire válogatott szépségek voltak, finom társalgók, és ügyesen kaczérok.

Mr. Severus éles eszü ember volt, s így fejtette meg a talányt.

Ezek a Magyarországon települt Sabina növendékei. A Sabina Sasza asszony által rendezett intézmény. Mi hivatásuk lehet ezeknek a nőknek? Csupán azért, hogy Sasza asszony udvarát ékesítsék, hogy az ő híveinek gyönyörül szolgáljanak, ez ötlet nem támadhatott. Annak messzebb ható czélja lehet. Tán arra használja Sasza asszony e minden női csáb bűvészetében kitanult hölgyeket, hogy azok titkos rendőrségét képezzék? Talán utasítva vannak azok, hogy majd egy, majd más kijelölt férfit csábjaik hálójába kerítsenek, s mikor meghódították, titkait kicsalják s azokat úrnőjüknek besúgják? Talán ezen az úton tud meg Sasza asszony minden alattomos összeesküvést távol és közel; a felvergődött hatalmasok ellenszenveiről általuk értesül, lázadásra kész ezredek vezéreit ezek árulják el neki; mikor a nagy pénzemberek valami nagy csinyre készülnek, ezek a kegyencznők kiveszik belőlük egy gyenge pillanatban a terv titkát, s az elnöknő a börzén mindig felfedett kártyájú ellenfelekkel játszik? Talán ezek még a küldiplomatia legbelsőbb szobáiban is szabadon kutatnak; s rejtett jegyzékek, titkos irások kulcsa, bizalmas utasítások e szép szemek révén jutnak Sasza asszony tudomására? A választ saját tapasztalatából kapta meg e föltevésekre Severus.

Sasza asszonynak, uralkodónőként, arra volt legfőbb gondja, hogy vendégét meg ne engedje pihenni az élvezetektől. Minden napra új meg új mulatság volt rendezve és minden mulatságon átérzett az a fenyőgyanta ébresztette inger, a mi az orosz nihilismust úgy jellemzi. Az opera zenéje vagy lázító zajos volt, vagy buja melodiákkal lankasztó; a vígjáték közel járt a római fescenninákhoz, s a ballet nagyon hasonlított a babyloni Astarte-ünnepekhez. A vendégeskedés elkezdődött a fölkelésnél s folyt késő éjszakáig, a mi félbeszakítá, csak látványos mulatság volt, az érzékiség kifinomított leleményességével s a reggeli napsugár rendesen egy bacchanál csoportozatait világítá meg a téli palota üvegfestményein keresztül.

Mr. Severus inyencz volt és szeretett is mulatni. Igaz ugyan, hogy a nagy mulatság közben nem jutott hozzá, hogy Sasza asszonynyal idejövetele czéljáról beszéljen; de hiszen van még idő rá.

Mikor aztán már Szentpétervárott minden élvezet ki volt merítve, Sasza asszony meghívá mr. Severust vadászatra a Pawlofszky-kastélyba.

Ez a hajdani czári mulató kastély, négy mértföldnyire Szentpétervártól, Czarszkoje Zelo közelében, melynek legnagyobb nevezetessége az, hogy egy dísztermének minden butorzata, szőnyegei a hajdani czárnők és czárleányok kezeivel van hímezve. Most e himzeteken Sasza asszony vendégei hevernek. És a gyönyörű külhoni vadakat, miket a czárok acclimatáltak a Pawlofszky Vauxhall nagy vadas kertjében, most a parvenuk lövöldözik rakásra.

Sasza asszony e vadászaton kitünő lövésznőnek mutatta be magát, s este a lakománál mint Diána jelent meg, udvarhölgyeivel együtt, térdig felkötött görög jelmezben.

Mr. Severus a nap fáradalmai után is versenyt ivott a társasággal, s nem volt férfi, a ki jobban győzte volna; de még asszony sem.

Éjfélen túl Sasza asszony canephorái egy sajátszerű italt hordtak körül, a miről a ház úrnője azt mondá Severusnak, hogy ez a római «cinnus» ital, melynek készítése titkát egy Pompejiben felfedezett viaszlapról olvasták le: ettől legédesebb álmokat lát az ember.

Severus megitta azt is.

Éjfél után két órakor a vendégeket, kit vezetve, kit emelve, lakosztályaikba szállíták: mr. Severus számára a félkörben épült mulató vár első emeleti balszárnyának három terme volt berendezve. Sasza asszony maga foglalta el a középosztályt.

Severus, lefekvés előtt már úgy érezte, mintha a cinnus működnék; szemei előtt sajátszerű fényes ködben úszott a világ.

Severus hálóterme valódi muzeuma volt a művészi remekléseknek. A falak táblázata, a boltozat függő csapjai vésnöki díszművek, a szőnyegzet legdrágább persa gimians kézmű, az alacsony széles nyugágy a legsimulékonyabb casses szövetű párnáival, keletindiai minta, karcsú, kigyótekervényű mennyezet oszlopaival, a földtekét emelő Atlas, mint óramű, genfi remekmunka. És szemben a nyugágygyal, egy egész oszlopközt és annak boltozatát betölt egy művészi alkotású anaglyph: szobrász és festész pályakoszorús műve: emelkedett dombormű márványból, melynek szobrai egyúttal ki is vannak festve, a háttér szintén egy festett tájkép. Az anaglyph tárgya az a sokszor felhasznált mythoszi jelenet, a midőn Páris, a juhász, válogat három istennő között, hogy melyiknek adja az aranyalmát? A mit a szobrász vésője hidegen hagyott a szobrokon, azt a festő ecsetje átmelegíté, még az öltönyöket is átlátszóvá tette. Páris maga háttal fordulva ül az előtérben s egészen sötétre van színezve a három ragyogó istennő alakjához kellő ellentétben. A pásztor lábánál egy fehér macska fekszik, abból a szép hosszú selyemszőrű fajból, mely Chinában otthonos.

Severust valami édes bágyadás vonzotta a nyugágy felé; két gyermekapród segített neki földi hüvelyeitől megszabadulni. Azt hitte, hogy amint befekszik, rögtön el fog aludni.

A hálóterem valami édes, mámorító illattal volt eltelve, minők az indus nábobok alvószobáit árasztják el; az «utturkhena» és a ceranna tömjénszaga az, mely bűvösen izgatólag hat az idegekre.

S a mint a fejét a párnára letette Severus, elkezdettek körülötte, alatta, vagy fölötte andalító accordok zendülni, zenehang, mely az emberénekhez hasonlít, vízbehulló cseppek dallama, minőt a melodion ércz hangorája ad, átváltozva szellemszerű, szélzúgású melodiákká, minőket az Aeolodicon üvegfuvolái dalolnak, közbe az üvegharangjáték templomi kondulásai; czitera-pengés és távoli czimbalomverés méla kiséretében, s mikor egyszer-egyszer elhalt a rejtélyes hangszerek danája, a távolból hangzott egy szerelmes fülemüle szívcsiklandó édes csattogása.

S míg e tündéri hangverseny minden idegét édes mámorral lankasztá, az ébren alvó szemei előtt egyszerre csak megelevenült a szemközti anaglyph.

A három istennő-szobor elevenné vált, tagjaik megmozdultak, kebleik pihegtek, szemeik ragyogtak és arczuk mosolygott.

És Severusnak úgy tetszett, mintha mind a három alakot jól ismerné.

A bal felől álló, a büszke Minerva: az Hermione Peleia, a jobbfelőli Rozáli, a Juno; a középső, a Vénus, Alexandra.

Hiszen még álomnak sem igaz; de a kik személyesítik őket, annyira hasonlítanak hozzájuk.

És az élő szobrok elkezdenek mozogni; minden mozdulatuk szoborszerű, csábító, lélekvesztő jelenet. Versenyeznek bájaikkal. S a biró, a pásztor, nem tud közöttük itéletet tenni: melyik a szebbik? Severus sem.

A fehér chinai macska felkel a pásztor lábaitól, s odasunynyogva a hármas csoport közé, az istennői szobrok fehér lábszáraihoz törleszkedik.

Most a mozdulatlan ülő pásztor egyszerre hátra fordítja a fejét s Severus saját magára ismer benne. Páris, mint néger, fekete arczczal.

Képmása kérdőleg tekint rá, mintha válaszát várná: «melyiknek adod a szépség diját?»

És Severus azt érzi, mintha csakugyan ott ülne a repkény-övezte mohos kövön a három istennő lábainál, s mondhatatlan édes kín gyilkolná szivét, hogy nem tudja megmondani, melyik a szebbik? A kinzó gyönyört érzi minden tagja; lelkét csiklandozza az, és lázt gyujt minden erébe.

Közelítene a csábító csoporthoz, odavetné magát eléjük a földre, csókolná lábaik ujjait; de a szobrász márványtagokat adott égő szíve fölé; nem mozdulhat; a három istennő-szobor lassankint ismét márványnyá hidegül, a fehér macska visszafekszik a pásztor lábaihoz, a túlvilági melodiák elhalnak s Severus mély narcoticus álomba merül, melyet a hashis-evők gyönyörlátványai nyugtalanítanak.

Mikor felébred, már a napvilág koczkákat rajzol az ablakok nehéz damaszt függönyeire.

A mint kábult fejét fölemeli, a legelső tárgy, a mit megpillant, egy fehér chinai macska, mely lábainál alszik.

Az ébredő heves mozdulatára a szép állat is felriad, nagyot nyujtózik, hátát felgörbítve, s a míg ásít, piros nyelvét s hófehér fogait mutatja s aztán leszökik az ágyról, s Severus akkor veszi észre, hogy még egy harmadik élő lény is van a teremben.

Juno.

Az éjjeli tünemény egyik alakja. Ugyanazon hajfonadékkal, melyben Rozáli viselete van utánozva, ugyanazon ó-görög öltözetben.

Juno az uralkodónő canephoráinak egyike. Ezüst táblájú asztalkán reggelijét hozta el a magas vendégnek: chocoladeot, főtt tojást és finom hevítő gowril-szeszt. És most rózsa-ajkát félig mosolyra nyitva, hogy hófehér fogsora kicsillámlik a bibor kigyóvonal közül, várja a magas vendég parancsát. A fehér macska oda törleszkedik fehér lábszáraihoz.

– Ah, szól Severus, égő homlokára téve hideg kezét. Te vagy itt?

– Szolgálatodra uram.

– Mi neved?

– Rozáli.

– Még Rozáli is hozzá. – No hát Száli, eredj, és hozz nekem egy olyan nagy kancsó tiszta vizet, a mekkorát elbirsz.

Mire a Canephora visszaérkezett, Severus már fel öltözött, nem kellett neki segítség.

A hölgy egy kristály vedret emelt a vállán, mint egy antik etruszk szobor; az tele volt friss vízzel. Aztán a vedret meztelen karjára fekteté, úgy nyujtá Severusnak.

Severus felhajtotta az egész veder vizet.

– Köszönöm. Már most arra kérlek, Száli, hogy ezt a reggelit a hogy idehoztad, vidd vissza. Mátúl fogva, a míg úrnőd kastélyában leszek, nem kérek egyebet, mint tiszta vizet. Úti bőröndömben van száz darab húskétszersült; az nekem száz napra elég lesz. Mondd meg ezt úrnődnek és köszönd meg nevemben ez eddigi gazdag ellátást. És aztán arra kérlek, hogy végy magadra valami melegebb öltönyt, mert náthát kapsz s veres lesz az orrod. Elmehetsz.

A szép nympha a bámulat zavarával sietett ki a hálóteremből.

Severus boszus volt. Dühössé tette az a gondolat, hogy ilyen együgyű, otromba szemfényvesztéssel akarták megfogni, mint valami sült parasztot, a kit nagy szája, vagy vad vitézsége, miniszteri és tábornoki méltóságra emelt, s a kit aztán Sasza asszony egy szép kegyencznő segélyével olyan puhára gyúrhatott, a minőre akart.

«Átkozott Circe! dörmögé magában Severus; philtrát itat a vendégével, s ilyen régimódi boszorkányságokat vesz elő. Graham mennyei nyoszolyája, – lady Hamilton eleven szobrai idestova kétszáz esztendős régiségek, s most rajtam akarja ezeket kipróbálni. – Hát csak ennyit tud?»

… Tudott Sasza asszony többet is.

Még azon délelőtt meglátogatta mr. Severust Beznichoff úr.

Beznichoff köztudomás szerint ez időbeli kegyencze volt Sasza asszonynak: csinos termetű fiatal ember; különben egy orenburgi parasztnak (most már citoyennek) a fia. A Fáma igen bizalmas viszonyról beszélt, a mit Beznichoff maga is igyekezett kitűntetni; a többek közt elmondta azt is Severusnak, hogy magas úrnője mily nagyon érdeklődik magas vendége iránt, a mult éjjel személyesen átjött e lakosztályba, két udvarhölgye kiséretében, meggyőződni felőle, ha gondoskodva van-e minden kényelemről? Most pedig óhajtana vele állami ügyekről értekezni.

Mr. Severus átengedé magát vezettetni a fecsegő kegyencz által az uralkodónő palota-osztályába, melynek minden terme kalifai fényűzéssel volt túldiszítve.

Sasza asszony nyers selyem chitont viselt, zafir boglárokkal, és kék övvel, haja, mely nyolcz év előtt rövidre volt vágva, most hosszúra növelve, mesterséges fonadékokban köríté fejét, homlokán átszorítva kék zománczú feroniéreel. Állva fogadá az érkező vendéget.

Félig házi asszonyi bizalmassággal, félig a sértett államfő neheztelésével szólt hozzá.

– Ön nincs megelégedve az ellátással, melylyel palotánkban fogadtatik?

– Túlságosan meg vagyok elégedve asszonyom, azonban küldetésem czélját elvesztem szem elől az élvezetek halmaza miatt, a mikért fölöttébb háladatos lennék, ha a rám bízott kötelesség nem figyelmeztetne a haladó időre. Ide jöttömnek komoly czéljai vannak.

– Már említette ön: beszéljünk róluk.

Sasza asszony egy kerevetre veté le magát, félkönyökére dülve, s inte Severusnak, hogy foglaljon helyet egy átelleni elefántcsont faragványú karszékben. Beznichoff az úrnő háta mögött, a kerevet támlájára könyökölve, helyezkedett el.

Mr. Severus szokásos s neki jól illő kiméletlenséggel kezdé:

– Beznichoff úr távollétében beszélhetek csak.

– Beznichoff! szólt Sasza asszony, hátra sem fordulva a megszólítotthoz. Eredj, és készülj útra rögtön. Még ma indulsz – Kamcsatkába. Utasításaidat megkapod két óra mulva a kanczellártól, zárt levélben s azokat csak Kamcsatkába megérkeztedkor bontod fel s cselekszel a szerint. Eredj.

Szegény Beznichoff hüledezve hallá a váratlan parancsot, mely a Pawlofszky kastély gyönyörei közül egyszerre egy tizezer werstnyi útra küldé a jeges tenger partjára. Engedelmeskedni kellett.

Mikor Beznichoff eltávozott, Sasza asszony utána sem nézett, hanem Severus szemeibe mélyeszté tekintetét s azt kérdezé.

– Elég távolba küldtem Beznichoffot?

Severus meglepetten viszonzá:

– Valóban nem volt szándékom a tisztelt urnak ilyen hosszú kéjutazást szerezni.

– És már most ne beszéljen ön többet tiszta vízről és hus-kétszersültről; ha megunta ön a lakomázást, ezentúl étkezzék velem, a hogy én szoktam; hárman leszünk hozzá: ön, én és udvarhölgyem. Előttünk készítik el ezüst bográcsban az egyféle nemzeti eledelt. Ez az én szokásom, mikor magamra vagyok; osztozzunk benne. Jól van-e?

Mr. Severus mindenkép ki akart térni a gyöngédség hangulata elől.

– Minden úgy van jól, a hogy ön intézkedni fog, asszonyom. Rólam ne vesztegessünk több szót; de beszéljünk az államügyekről, a mikért ide küldettem.

– Szivesen. Ön és elnöktársai, a hogy megértettem, először is azt kivánják tőlünk, hogy a Dunadeltát, melynek földét tőlünk megvették, mint «közvetlen államot» szakítsuk ki Oroszország birtokából s ismerjük el azt, mint önálló szabadköztársaságot «Otthon» elnevezés alatt; másodszor, hogy adjunk el egyet az aleuti szigetek közül az Otthon kereskedelmi társaságnak, névszerint az Unalaska szigetet.

– Az árra nézve teljhatalommal vagyok felruházva.

– Még nem jutottunk odáig. Önök kivánságai igen nehezek. A mi az elsőt illeti: a Dunadeltát az európai congressus szakította ki Törökország területéből s csatolta azt Oroszországéhoz.

– A mi dolgunk lesz, egy újabb európai congressus jóváhagyását megnyerni az Otthonnak közvetlen állammá alakítására. Az önök beleegyezése az első.

– Ezt legalább értem. Önök tartanak tőle, hogy nekem, vagy másnak eszünkbe juthat a tiz év lefolyása után azt a választást tenni az Otthon telepítvényesei elé, hogy vagy menjetek haza oda, a hol hazátok van; vagy maradjatok, a hol vagytok; de akkor orosz alattvalók vagytok, orosz föld birtokosai, orosz törvények, közigazgatás alá tartoztok; Oroszország adófizetői, katonái lesztek. Elhiszem, hogy ettől a választástól szívesen megváltanák önök magukat. Pénzük van elég.

– S ha pénzünk nem lenne elég, van fegyverünk is asszonyom.

– Hagyjuk a fenyegetőzést; hiszen jó barátok vagyunk. Önökre nézve a háború rossz üzlet. Hanem a második kivánságukat nem értem. Mit keresnek önök az aleuti szigeteken? Mi van az Unalashka szigeten, hogy önök azt megakarják venni? Ez vakmerő ajánlat. Oroszország pénzért nem adogatja el területének egyes darabjait.

– Csak úgy, a hogy a múlt században eladta, az északamerikai Egyesült Államoknak egész amerikai területét.

– Azt a czárok tették! De most szabad ország vagyunk. Azonfelül is az aleuti szigetcsoport igen fontos archipelagusa az orosz kereskedelemnek; ott van az orosz-amerikai társulatnak több százados telepe a szőrmeáruk és czethalászat összpontosítására.

– Mi a sziget becsének megfelelő árt kinálunk.

– De minek önöknek épen az Unalashka sziget? Mi van ott? Én úgy tudom, hogy tudós kutatóink az újabb időkben nagyszerű aranymezőket fedeztek fel e szigeten. És azt is tudom, hogy gazdag kőszénrétegek vannak rajta.

– Akkor az a felfedezés roppant zajt fog ütni az egész tudományos világban, mely eddig azt hitte, hogy volcánok közelében sem arany, sem kőszén nem terem s az Aleutok minden szigete egy volcán maradványa.

Sasza asszony kedélyesen fölnevetett, olyan önkénytelenül jött ez a nevetés, mintha véletlen csiklandás érte volna.

– Igaza van önnek. A geologia megczáfol. De hát mondja meg ön, mi szüksége van önöknek az Unalashka szigetre? Miért nem választották a Tanagát? az lakályosabb; vagy az Usimákot? az sokkal nagyobb. Miért épen az Unalashkát?

– Azt én nem tudom asszonyom. Ez elnöktársam Tatrangi Dávid szakmájába tartozik.

– Tehát miért nem jött Tatrangi Dávid maga ide egyezkedni?

Mr. Severus furcsául mosolygott.

– Hogy a világos igazságot megmondjam; – ennek az oka azon uralkodónői bűbáj, melyről önnek asszonyom a kerek világon híre van, s melyhez halandó büntetlenül nem közelíthet. Elnöktársamat, Tatrangi Dávidot egy pár figyelmes szem őrzi ez elysiumi veszélytől s huszonöt éven túl a nők clairvoyanteok.

– Ah! szólt boszús ajkpittyesztéssel az elnöknő; s aztán vállvonva veté utána: szegény asszony.

– Épen azért lettem én küldve, a ki koromszín arczommal bizonyosan nem nyerek pályadíjt sehol; hanem hidegvérrel tudok számítani.

– Ön tehát azt hiszi, hogy arczának éjszakája biztosítja önt a felől, hogy a nap nem süti el? szólt Sasza asszony, összevont szemöldei alól lángsugarakat küldve a néger aczél arcza felé. Jól van. Beszéljünk tehát az üzletről. Tegyük föl, hogy önök ajánlatai jók, elfogadhatók. De azt tudnia kell önnek, hogy én nem vagyok önuralkodónő.

– Valóban szükséges, hogy erre többször figyelmeztetve legyek, mert én többször látom magam előtt a hódító czárnőt, mint Nihilország köztársasági elnöknőjét. A nők homloka körül önkényt támad a korona.

– Hizelgés ez?

– Nem: – kritika. Nekem mindannyiszor, midőn önt megszólítom, erőmbe kerül visszafojtani e szót «felség» s ráerőltetni nyelvemre az «asszonyom» czímzést.

– Azt azonban tudja ön, hogy én nekem országgyülésem is van.

– De azt is tudom, hogy a hol csak a világon parlament van, az mind arra való, és úgy van már a tojásból kiköltve, hogy a mit az uralkodó tenni akar, azt a parlament akarata szentesítse; ha pedig az uralkodó valamit nem akar megtenni, azt a parlament megbuktassa.

– Csakhogy ön nem ismeri még az orosz parlamenteket. Azoknak egészen más arczuk van, mint egyéb képviselő gyülésnek. Ezekkel valaki más is parancsol, mint az államfő. Ismeri ön a «poklot»?

Severus visszahökkent. «Még nem volt szerencsém hozzá.»

– No, nem azt a poklot értem, a melyikkel a papok ijeszgetik a szegény bűnösöket; azt nálunk már ezelőtt nyolcz évvel eltörölte egy parlamenti akta, a mennyországgal együtt.

– Ah! s mi lett az idvezültekből és elkárhozottakból?

– Az elsőbbekből oxygén, az utóbbiakból hydrogén.

– A mi valószínü.

– Az a pokol, a melyikről én beszélek, egy nihilista páholynak a czíme, mely már másfél század óta fennáll s krónikáiban negyvenhárom királygyilkolási merényletet számol, a mik közül öt sikerült; melynek munkája volt az orosz államforma megváltoztatása, mely hadat visel minden korona és templom ellen, mely ellensége mindenkinek, a ki gazdag, mely a vagyonbirtoklást rablásnak tekinti; mely a nők közösségét hirdeti; – ez a pokol a maga földalatti aknáival elágazik Szentpétervártól Kamcsatkáig és Sebastopolig, – s czéljainak kivitelében minden eszközzel rendelkezik: néplázadással, orgyilokkal, méreggel, gyujtogatással; szövetségében tart minisztereket és bagnóbul megszökött rabokat, költőket és korcsmárosokat, szinészeket és örömleányokat; az országgyülési képviselők nagy részét ez választatja meg, az ülések jeleneteit ez idézi elő, s ha szükségét látja, a néptüntetést kiviszi a piaczra s a kit utjában talál, azt nagyhamar elitéli s ítéletei végrehajtására szolgálatában áll minden lámpásfa. Ez a «Pokol». Tagjai nevezik magukat «ördögöknek» s ilyen ördög (bejegyzett működő tag) van Szentpétervárott huszezer.

– Ez fölöttébb biztató tudat. Jegyzé meg mr. Severus.

Sasza asszony ez elszámlálása alatt a pokol dicsőségeinek öntudatlanul azzal foglalkozott, hogy egyik mesterségesen befont hajtekercséből egy tincset valamennyi tekervényes fonatból erőszakosan kihuzzon, s azt azután két mutató ujjával felgombolyítsa.

– Már most elgondolhatja ön, folytatá az úrnő, hogy az Otthon állam mennyire ellentéte mind annak, a mi a Pokolban ideál? Egy óriási növekedésben levő város, mely oda ékelte magát abba az útba, a melyen keresztül a Pokol nagy missióját végrehajtani készül. Egy nemzet, mely a minden szlávok egyesítését akadályozza. Egy telep, mely halomra gyűjtött kincseivel mindenki irígységét költi fel; a ti ragyogó kirakataitoknál még a filiszter is és a jámbor cokney rablói vágyakat érez magában ébredezni. És a mellett birtok oly hatalommal, a repülő gépekkel, melyek a nyilt támadást ellenetek lehetetlenné tennék. Mit gondol ön, mit érezhetnek önök iránt a pokolban?

– Azt az ördögök tudják.

– Tehát én tudom. Azon a napon, a melyen ön Szent-Pétervárra megérkezett, a midőn köztudomásúvá lett, hogy ön minő szándékkal jött ide, hogy az Otthon állam diplomatiai elismertetését tőlünk megvegye, hogy az Unalashka szigetet megvásárolja: ki lett adva a parancs a Pokol minden működő tagjainak, hogy önt meg kell ölni minden gyilkoló eszközzel, tőrrel, lőfegyverrel, pokolgéppel, tűzzel és méreggel, lőporos aknával, vagy összedöntött házzal, az nem jön kérdésbe, hány száz vagy ezer ember lesz korommá égetve, tésztává gyúrva önnel együtt. Vannak nő-ördögök, kik képesek együtt meghalni önnel, a Pokol rendeletéből.

Mr. Severus nem hagyta magát megrémíteni.

– Tisztelem a Pokolnak minden rendeleteit, de nem félek tőlük. Ha félnék, elzárkóznám az aërodromonba, mely idáig hozott; ott nem férhet senki a testemhez. De mikor egy magas czélt látok magam előtt, akkor nekem nem jut eszembe, hogy a kadaveremet őrizzem. Tegyen a Pokol, a mit akar: nekem önnel van dolgom és a minisztereivel; s nem bánom, ha minden pamlag lőporral van is megtöltve, a melyen értekezünk, én csak az értekezés tárgyát látom magam előtt. Azért asszonyom, hagyjuk az ördögöket a pokolban. A mult éjjel az elysiumban álmodtam magamat, a jövő éjjel az Orcusban fogom álmodni. Hanem mikor ébren vagyunk, beszéljünk az államaink ügyéről s nem az én fekete bőrömről.

– Legyen ön nyugodt. Szólt Sasza asszony magicus fenköltséggel. Az egész kerek földön egyetlen egy lény van, a kinek közelében önt nem éri semmi vész. Az én vagyok! Az én háztetőm alatt nyugton alhatik ön, azt nem gyujtják az ön fejére; én mellettem bátran bejárhatja ön a várost nyitott hintóban, nem fognak rálőni, ha velem fog egy tálból enni, egy pohárból inni, senki meg nem mérgezi önt, mert én vagyok a Pokol-páholy legfelső főnöknője.

Mr. Severusnak tiszteletteljes borzongás futott végig az egész testén.

– Ez a felfedezés rám nézve legkevésbbé megnyugtató. Ha ön parancsol a Pokol-páholynak, a Pokol-páholy is parancsol önnek. Ön megvéd engem tagtársaitól, kik nem riadnak vissza méregtől, orgyiloktól, asszonyi cselszövénytől, hitszegéstől, vendégjog megsértésétől; de ki véd meg ön ellen, ha önben összpontosulnak e nemes szövetség minden elvei?

Sasza asszony e kérdésre azzal a tekintettel válaszolt, mely az áruló elpirulással, s a sovár vágytól égő szemekkel mindent elmond, a mit férfinak meg kell érteni, és a közben, női hevességgel tekerte azt az elszabadult hajtincset balkeze hüvelykujja körül, mindig szorosabban, mindig erősebben, s mikor egészen pirosra volt duzzadva, akkor kirántotta öltönyéből a zafiros melltűt, mely annak redőit összetartá, s mig az elszabadult görög lebernyeg pongyolán lecsuszott vállairól – a tű hegyével beleszúrt a megduzzadt hüvelykujjba, hogy a vér kibuggyant belőle. Akkor felkapott iróasztaláról egy tollat s azt a vérbe mártva, egy papirlapra e szavakat írta:

«Én, Alexandra, Nihilország elnöknője, Severust, Otthon állam elnökét, testemmel, véremmel, ébren és álmában meg fogom minden és mindenki ellen védelmezni.

Alexandra.»

A vérével írt sorokat átnyujtá Severusnak.

Severust annyira kihozta sodrából ez az asszonyi ötlet, hogy önkénytelenül lehajolt azt a miatta vérező kezet megcsókolni.

És abban a pillanatban, a midőn a nőnek a keze az övét visszaszorítá, érezni kezdé azt a bűvhatást, a mivel ez asszony rabjává ejti a hozzá közelítőt. Valami nyugtalan, palpitáló vonaglása e villanyos ujjhegyeknek értetlenül érzett szavakat beszélt hozzá. És a közben a nő elnevette magát, mintha csak tréfa volna az egész, hófehér vállai úgy lejtettek a nevetés közben s csak azután jutott eszébe, hogy a zafiros tűvel ismét összetűzze a chiton szétnyiló redőit keblén.

Mr. Severus eltette keblébe az asszonyvérrel írt lapocskát s attól fogva úgy tetszék neki, mintha valami jobban melegítené ott belül, mint eddig, s mikor reá gondol, mindig nagyot dobbanna rá a szíve.

– Azonban beszéljünk hát államaink ügyeiről; szólt a hölgy egyszerre elkomolyodva. Mi még folyvást egymásnak a torkán tartjuk kezeinket.

– Az úgy van.

– Tegyük fel, hogy én nekem kedvem volna önökkel őszinte, igazán megtartott szövetségre lépni.

– Erre nemcsak a kedv lehet meg; de megvan a kényszerűség is, asszonyom. Az Otthon állam jó szövetsége önöknek állandó jólét forrása. A mit a két alkutárgyért ajánlunk, az oly nagy összeg, mely az ön kormányát jelenlegi pénzzavarából egyszerre kisegítené. S ezzel sok van mondva. Önök tudtak egy régi államot szétbontani, de nem tudták azt még újra alkotni. Van most is nagy hadseregük; de azt nem fizeti senki, az a nép sarczolásából él. Hivatalnokaik nem tartanak rendet, nem szolgáltatnak igazságot; ezért minden üzlet és kereskedés a földön fekszik. Nyolcz év óta moratorium védi az adóst. Adót nem fizetnek az ország hat tizedrészében. A köznép imádja önt, mert a főurak vagyonát megosztá vele, s a papi jószágokat prédára ereszté; hanem a confiscatióknak már vége; elvenni nincs mit többé; a pénzügyminiszter egész tudománya az assignaták nyomatása. Önök országa egy óriás, mely mozdulni nem képes. Önöknek szükségük van rá, hogy ajánlatunkat elfogadják.

– Nem jól tudja ön uram. Oroszország még most is a «római» birodalom: és az Otthon állam csak Carthago vele szemközt. Igen is: Otthon város a mi Carthagónk. De mi Száz millió orosz nép vagyunk, melyet az özönvíz sem törölhet le a földről: önök pedig csak egy város a «Budzsák» vidék szigetein. Mi egy birodalom vagyunk, mely két világtengerig és az ázsiai hegyvilágig terjed, s ha ma elveszítünk mindent, a mink a föld felett van, megmarad alattunk a föld s még akkor is gazdagabbak vagyunk, mint akármely országa a világnak. Hogy lehet önnek, a magas látkörű férfinak, a hideg számító főnek Carthago ügyét képviselni Róma ellen!

– Asszonyom! viszonzá Severus; minden hasonlatok között a históriából vettek biczczentenek legerősebben. Az, a ki Carthagót romba döntötte, a Scipiók és Catók Rómája volt; az, a ki Oroszországot nagygyá, hatalmassá tette, az egy vaskezű czár és két gyakorlati eszű czárnő volt.

– Nem pedig a Pokol-páholy főnöknője, mint én, ugy-e bár?

– Ön mondá. Ettől a Rómától a mi Carthagónk nem fél.

Sasza asszony fölkelt helyéről s odalépve Severushoz, félkezével annak vállára támaszkodott s oly dæmoni arczkifejezéssel, melynek baljóslatától a néger maga is zsibbadást érzett idegeiben, csaknem súgva mondá neki e szavakat:

– És hátha a Pokol páholy főnöknőjének egy gondolatja támadna, mely magukat az ördögöket is meglepné?…

Az az elsötétülése a szemeknek, követve a hirtelen kitörő villámoktól, valami bűvös hatással volt e férfira, ki önkénytelenül érzé e hölgy hatalmát lelke körül fonódni.

– Hátha lenne egy kéz, szólt a hölgy, szép, meztelen márvány karját összeszorított öklével kinyujtva, mely mind azt, a mit eddig összerombolt, újra fel tudná építeni; a félben maradt babyloni tornyot, fel az égig! Minket nem akadályozhat benne még az Isten sem, ki összezavarta a népek nyelveit, hogy egymást ne értsék. Száz millió egy nyelvű nép vagyunk. Száz millió erőteljes, munkabiró, hadedzett, egy akaratu nép. Alattunk két fél világrész! S mi az a másik, a mi Otthon államnak nevezi magát? Egy górcsövi parány. Egy háromszögű ázalag. Mi adja neki az életet? Egy gondolat csak. Egy titok. Legyen kimondva ez a titok s a parány állam megszűnt lenni. Legyen ez a titok az enyim s egy év mulva enyim lesz az egész világ. Az szép volna: egy egész világnak parancsolni. Minden nemzetnek, az angoltól a hottentottáig. De ne beszéljünk erről. Ön azt hihetné még, hogy ki akarom öntől csalni ezt a titkot. Ez a gondolat önt sérti. Ön hálával tartozik az Otthon államának. Ön Tatranginak köszönheti roppant vagyonát: az ő felfedezései segítettek önnek minden pénzhatalmat maga alá tiporni. Azt se tagadja, hogy gyöngédebb selyemszálak is fűzik az Otthon államához. Én mindent tudok. Az arany almát ezúttal «Juno» nyerte el.

Severus, mint a viperacsípte, szökött fel helyéről. Ez érzékeny része volt, melynek érintése indulatba hozta.

Sasza asszony pedig erre a legkedélyesebb kaczagásba tört ki; oly szeretetreméltó volt, mikor így bebalzsamozta nevetésével a gúny fulánk daganatát: igazi nő volt. Severus le volt fegyverezve.

– De hát beszéljünk igazán, komolyan a fenforgó államügyről; szólt a hölgy, hanyagul ledőlve kerevetére. Önök a «Budzsák vidék» kikeblezését kivánják, és az Unalashka szigetet. Mi a viszonszolgálat érte?

– Az Otthon állam területeért (a mit ön Budzsák vidéknek kegyeskedik czímezni), száz millió forint; az Unalashka szigetért ötven millió.

– Tehát száz millió rubel kerek számban. Mondok önnek egy eszmét. Adjanak önök nekem a száz millió rubellel egyenértékű aërodromonokat, adjanak tizezer repülő gépet s áll köztünk az alku.

– Asszonyom; egy aërodromont, vagy tizet az ön magán mulatságára adhatunk önnek ajándékba; de tizezeret semmi pénzért és semmi földért.

– Miért nem?

– Azért, mert mi a légjárókat csak kereskedelmi czélokra készíttettük; de ha egy ilyen nagy tömeg jutna az ön birtokába, ön azokat mindjárt hadviselésre használná fel, s akkor aztán verekedhetnénk a Pokollal odafenn az égben.

– Indokolt gyanú. Hát erről ne beszéljünk többet. Tehát száz millió rubelt akar ön adni államunknak a kivánt átengedésekért: akkor, hogy azt kerek számban megkapja a kincstár, kell önnek igérni száztizenegy milliót.

– Ezt a disagiót nem értem.

– Dehogy nem. Minisztertanácsom kilencz emberből áll. Legalább ötnek a szavazatát kell birnom. Országgyülésemnek kétezer tagja van. Ezeregy szavazatot kell biztosítanom. S úgy hiszem: tizezer rubel egy szavazatért nem sok.

– Ah! kiálta fel Severus némi méltatlankodással.

– No azt persze Magyarországon máskép csinálják: ott a tizerer rubelt a választó-közönségre adják ki, hogy a szavazatok többségét biztosítsák; de az én módom egyszerűbb. Én nem bánom, a közönség akárkit választ, (az általános szavazatjog mellett ki győzné őt pálinkával?) én a kész képviselőt veszem meg. Nem jobb így?

– Ha másként nincs, hát így jó: ráállok a száztizenegy millióra.

– Akkor én összehivatom országgyülésemet; a mihez kell két hónap, míg a meghivás az Amurig, meg a Caucasusig lemegy; míg a képviselők Chivából, Kamcsatkából Szentpétervárra felérnek: ez legrövidebb határidő. Az alatt lesz gondom rá, hogy a várakozás unalmait önre nézve lehetőleg elviselhetővé tegyem.

Mr. Severus a légjárótól megizené Dávidnak, hogy minden jól megy, hanem két hónapig kell az országgyülés összejöttére várakozni.

Dávid visszaizent neki, hogy addig csak maradjon Szentpétervárott.

És Sasza asszony gondoskodott róla, hogy magas vendégének unalmas ne legyen az ott időzés.

Mindennapra gondolt ki számára valami új, meglepő mulatságot.

Sasza asszony művésznő volt ebben.

Népmulatságok rendezése, bálok, színház, hangversenyek kitelnek egy udvarmester eszétől is; de Sasza asszony egyebet is tudott: élvezeteket, a mikhez nem kell sem diszítmény, sem comparseria; miknek csak a magányos boudoir a színhelye.

Asztalát már állandóul megosztá Severussal. Azon ok miatt, hogy a magas vendég óva legyen minden megmérgezési kisérlettől, még poharat is csak egyet tartott mindkettőjük számára, Severus ugyanazon bor maradványait hörpölé, a miből Sasza asszony ajkai szürcsöltek, s midőn az izletes lakoma után Sasza asszony a kandalló előtti kerevetére ledült, ugyanazon legyező-csapással magát és Severust hűsítve, akkor rákezdődött a finom emberszólás, a mihez Sasza asszony egy franczia nő elmésségével s egy angol nő humorával birt. Kijutott belőle minden európai udvarnak. Minden pletykát ismert és ragyogó kedélylyel tudott előadni, a mi a királyi házak közelében történik. Hanem aztán nem kimélte a saját népét sem. Az orosz sajátságokat, a nihilisták bohóságait ép oly maró élczekkel tudta ostorozni. Nem volt kegyelet semmi iránt. Kigúnyolta a kicsinyt úgy, mint a nagyot; nevetséggé tette a királyok pompáját s a proletárok rongyát, szennyét. A szemérmes, erényes nők nem szenvedtek több gúnyt tőle, mint a kicsapongó világhölgyek. Kigúnyolt mindenkit. S ez a modor elvarázsol.

Néha meg kártyázni hitta fel Severust, kinek szenvedélye volt a játék, mit az Otthon rideg köreiben ki nem elégíthetett s olyankor, ha belemelegedtek a «királyi játék»-nak nevezett «l’hombre»-be, néha a megvirradó nap is ott találta őket a kártyaasztalnál. Sasza asszony szeretett nagy pénzben játszani, s ha vesztésben volt, duplázta a tételt. Néha mesés összegeket elvesztett, másszor megint visszanyerte. Egy éjjel elvesztette a feje fölül magát a Pavlofszky-kastélyt s az utolsó «dupla vagy semmi» játszmára a testén levő chitont tette fel. Annál csakugyan megfordult a szerencséje s Severus visszavesztett mindent: a chitont is.

Mikor nagyon jó kedvében volt Sasza asszony, magántermeiben hangversenyt rendezett udvarhölgyeivel s ő maga is részt vett azokban. Gyönyörű csengő alt-hangja volt és szokatlan hévvel tudott énekelni. Severus elragadtatva tapsolt neki.

Sőt azt is megtette, hogy a szentpétervári énekes kávéházakból felhozatta a leghírhedettebb chansonette-énekesnőt, s versenyt énekelt vele azokból a sikamlós, érzékingerlő, útféli dalokból, s Severusnak kellett ítéletet hozni, hogy melyikük előadása volt tökéletesebb? a chansonettedalnoknőé, vagy az uralkodónőé?

Majd meg a jövendő nagyság és hatalom ábrándképeiről suttogott vele egész naphosszant; elmondva előtte fényes, nagyszabású terveit, mámorító végeláthatatlan kifejlődéseikben. Ilyenkor egész lénye átváltozott: látnoknő lett; arcza kigyulladt, és egész teste lázban szenvedett.

Soha sem volt ugyanaz. Mindennap más-más alakban tünt fel. És az mind megigéző, elbűvölő változata volt egy nőnek, a kibe egy dæmon szorúlt.

Egyszer aztán rátalált egy oly mulatságra, mely élvezet volt rá nézve is, Severusra nézve is, és egyúttal kín egy harmadikra nézve, tehát háromszoros gyönyör.

Egy Otthonból érkezett aërodromon levelet hozott Severusnak. Rozáli írta azt neki, azzal a rövid kérdéssel, hogy mit tudott meg Kin-Tseuról?

Severus megmutatta a levelet Sasza asszonynak s felvilágosítá őt annak előzményei felől.

Ah ez kapóra került gyönyörüség volt Sasza asszonyra nézve.

Tehát Tatrangi Dávid felesége féltékeny! Ezt jó tudni egy másik asszonynak.

Rozáli meg akarja tudni, mit beszélnek az orosz tudósok Kin-Tseuról, melynek hegyei az ő előretolt országaikkal is határosak. Ennek a kiváncsiságnak szolgálni lehet.

Sasza asszony összegyüjteté az adatokat, a miket orosz kutfők jegyeztek fel Kin-Tseuról. Ugyanazon érzékiséget ingerlő képek, minők a chinai iróktól rajzolvák: a gyönyör kultuszszá emelve; a nő, mint a finomított kéj eszköze; a zárt hegyeken belül túlhevített képzelem-alkotta kicsapongás, a maga délszaki meztelenségében.

És mindezen tudós és költött leírásokat Sasza asszony maga is Severus jelenlétében olvastatá fel titkárnője által, ki fiatal, ártatlan tizenhat éves leány volt, egy kivégzett herczegi család utolsó leánya, s mikor a szemérmes hajadon arcza kigyuladt a szégyentől az adatok olvasása alatt, mikor hangja elcsuklott és mikor arczát elrejtve sírva fakadt, akkor úgy kaczagott rajta az úrnő!

És aztán mindezen adatokat megküldé Rozálinak.

Hát van-e annál nagyobb gyönyör egy asszonyra nézve, mint egy másik asszonyt, ki eddig boldog volt, hitt, bízott: egyszerre a féltékenység mérgével torkig tölteni!

Severus sejtette azt, hogy az a játék, a mit most Rozálival űz, nagyon veszélyes mulatság. Ha a férj megtudja e fondorlatot, ez árulkodást, akkor megszünnek egymással szemben államfők, triumvirek lenni, akkor csak a férfi és férfi állnak szemközt. Azonban sokkal jobban el volt már szédítve e csáberejü asszony bűvköre által, mint hogy egy okos gondolatnak ura tudott volna lenni.

Örült már neki, hogy az idő ily hosszúra huzódik s vesztett pillanatok voltak, a miket nem ez asszony körében töltött.

Kezdett elveszni benne egész lelkével.

A sokszor ismételt találkozások alatt az éles eszü nő egyenkint ismeré fel a férfi gyöngéit. Rájött, hogy Severus spiritista. Sasza asszony is az volt. Istent nem hitt, de astral szellemeket igen. A mint egymásban a hivőt felismerték, volt egy közös varázskörük, melyen belül egy bűvlánczczal összekapcsolt párt képeztek. S a mediumok nagy kerítőnők.

Sasza asszony udvarhölgyei közt volt egy ilyen hirhedett medium, egy csontos alkatu amerikai hölgy: miss Braddon.

Miss Braddonnak oly mértékben jutott ki a delejes fluidumból, hogy ennek erejével a legizmosabb férfit földhöz tudta ütni. (Skeptikusok azt állíták felőle, hogy valamikor acrobata nő volt egy erőművész-társulatnál.)

Hanem hát csodadolgokat tudott véghezvinni s ismeretes tekintély volt a spiritisták minden nyelven irott hirlapjai előtt.

Mikor Sasza asszony megtudta Severusról, hogy «hivő», beavatta őt a mysteriumokba.

Miss Braddon a háromlábu asztalkával legelőször is a kérdező védszellemének nevét iratta le. Hogy Sasza asszony védszelleme «Semiramis» volt, az régi dolog és igen természetes. A felhivott szellem, ki Severusnak megjelent, e névvel mutatá be magát: «Aræus». Az udvari cercleben mindjárt készen állt egy tudós historicus nő, ki magyarázatot adott felőle, hogy ki volt az az Aræus? Kortársa volt Semiramisnak és Armenia királya. Assyria királynője olthatlan szerelmet érzett Aræus iránt, melyet az visszautasított; ezért Semiramis hadat izent neki; megütköztek s a harczban a szeretni nem akaró Aræus elesett. Semiramis aztán, kit élve nem birhatott, elnyerve holtan, bebalzsamoztatá s pompás mauzoleumot építtetett sírlakául, hol örökké övé maradt a kegyetlen.

Severus férfi-hiuságának hizelgett az, hogy védszelleme ily ellenálló jellem volt, Sasza asszony pedig hatalmasabbnak érezte már magát – Semiramisnál.

A spiritista hókuszpókuszszal aztán igen érdekes mulatság mellett telt el az idő.

Sasza asszony és Severus sok olyan kényes kérdést oldattak meg a spirit rappinggel, a melyet egyenesen egymáshoz nem intézhettek volna.

Sasza asszony egyszer ezt a furfangos kérdést intézte a szellemhez, hogy «mi van az Unalashka szigetén».

Severus megszeppent. Hejh, ha kitalálja mondani.

A szellem nem sokat gondolkozott, leírta e szót: «Paco».

Mi az a Paco?

Egy mineralog tudósa a cerclenek megmagyarázá, hogy a gazdag aranytartalmu érczeket nevezik így.

Sasza asszony vállat vont. Ez nem elégítette őt ki. Severus pedig könnyebbült kebellel gondolá, hogy mégis van a szellemekben discretio.

Hátra volt Severusnak még azt is megtudni, hogy ő nemcsak proselyta, de maga is inspirált próféta és doctor.

Egy délelőtt, mikor Sasza asszonyhoz a szokott látogatásra sietett, az elnöknőt nyugágyán fekve találta. Nem fekve, de hánykolódva, mint egy ördögtől megszállt alakot, ki haját tépi, fejét az ágy oszlopaihoz veri, átkozza környezetét, asszonyait, orvosnőit, s minden pillanatban más kínalakra facsarodik hajlékony alakja, míg szemei lázas tűzben égnek. Alkalmasint heves fejgörcsök kínozzák.

– Jöjjön ön! lihegi a kínlódó a megpillantott férfihoz, s midőn ez odalép nyugágyához, megragadja két kezével annak jobbját és nyögve szól: «tegye ön homlokomra kezét, talán meggyógyít az…»

Severus betakarta tenyerével a hölgy égő homlokát, lüktető halantékait s íme az rögtön elcsendesült, megszünt kínosan vonaglani; néhány percz mulva szempillái becsukódtak, s nemsokára keblének csendes pihegése, s félig nyilt ajkainak halk lélekzetvétele tanusítá, hogy elaludt.

Severus le nem vette a kezét a homlokról addig, míg aludt a nő, az pedig egész óráig tartott. Mikor ismét felnyitá szemeit, mondhatlan bűbájjal tekinte föl rá hálatelten; s mielőtt az kezét visszavonhatta volna, megragadta és ajkaihoz szorítá azt, halkan rebegve: «köszönöm, köszönöm, ez meggyógyított».

És aztán semmi baja sem volt.

És Severus ettől még bolondabbá lett.

Ettől a naptól kezdve Sasza asszony magaviselete Severus irányában az eddigivel egészen ellentétessé változott. A szabad, zabolátlan modort felváltá nála a hajadoni szemérem. Oly tartózkodó lett irányában, mint egy leány, kinek titka el van árulva.

Ez mind játék volt-e? Szerep volt-e?

A szemérmes menyasszonyi comœdia tartott az országgyülés előtti hétig. Sasza asszony el tudott pirulni, mikor Severust közelíteni látta, és el tudott halaványulni, ha távozott. A férfi-hiuságot így fogják meg.

Azon a héten aztán, a melyre a képviselők a nagy világbirodalom minden részéből gyülekezni kezdtek a fővárosba, egyszerre eltünt a szemérmes hajadon képe Severus elől. Egy reggel férfi-öltönyben találta Sasza asszonyt. Tábornoki egyenruhát viselt.

– Nagy napok kezdődnek, szólt a hölgy komoran Severushoz. Rám nézve s tán az egész világra nézve döntő korszak közeledik. A mit ön kivánt tőlem, az indítja meg a hógörgeteget; kit tipor az majd el? még nem tudom. Lehet, hogy engem. Lehet, hogy fölemel. A ki mellettem marad, lehet, hogy elvész, lehet, hogy megdicsőül.

– Én itt maradok; mondá Severus, nem várva be a kérdést.

– Köszönöm; szólt Sasza asszony, megszorítva keztyűs kezével a férfi jobbját s azzal felkérte, hogy csatolja oldalára a kardot, mit Severus szívesen megtett.

E naptól kezdve minden óra abban telt el, hogy Sasza asszony érkező hadcsapatokat mustrált; lovon nyargalva előttük, és rövid buzdító szónoklatokat tartva hozzájuk. Nappal a hadcsapatok zsoldját fizették, őket gazdagon megvendégelték és késő este, mikor már besötétedett, szállították a vasuton Szentpétervárra.

Az országgyülés megnyitásának napján Sasza asszony kisérő hölgyeivel, asszonyokból álló válogatott testőrseregével maga is átköltözött Szentpétervárra, Severus egy kocsiosztályban ült vele.

Az első harmincz nap parlamentaris bagatellákkal telt el. A tisztelt ház elnököt, jegyzőket, bizottságokat választott, szakosztályokra oszolt, házszabályok felett disputált, új képviselőket igazolt, válaszfeliratot készített, egyszóval ölte az időt.

S e közben átment az idő az utolsó végzetes évbe. A Dunadeltára belzettek számüzetésének válságos tizedik éve volt ez. Sürgetős volt a kérdés megoldása, hogy maguk állama maradnak-e, vagy Nihil ország telepe?

Dávidtól egyik sürgöny a másikat érte Severushoz, hogy mi történik már? Mindig holnapra lett biztatva.

Egyszer aztán ez az üzenet jött Dávidtól Severushoz:

«Hagyjon ön ott mindent és jőjjön vissza rögtön»

Ez a parancsként hangzó üzenet háromféle rossz hatást tett Severusra. Először megdöbbenté: azt hihette, hogy Dávid megtudott valamit Rozálitól. Féltékeny nők hamar elárulják magukat. S lehet, hogy most szörnyü számadást készül vele tenni. Másodszor megsérté hiuságát, hogy egyenrangu triumvir társa neki ily röviden parancsokat osztogat. És harmadszor a számító diplomata eszélyessége volt megtámadva, kiről felteszik azt, hogy mikor már mindent legjobban elintézett, az utolsó órában saját művét félbehagyja és megszökjék tőle.

Mind a három hatás együtt indok volt arra, hogy Severus daczoljon Dáviddal és üzenetét félredobja. Itt kezdődött rá nézve a lejtő, melyen aztán nem lehet többé megállni.

Pedig Dávid se nem férji haragból, se nem fensőbbségi vágyból, se nem romboló daczból intézte hozzá ezt az üzenetet, hanem azért, mert jól volt értesülve arról, hogy mi fog történni Szentpétervárott azon a napon, a melyen a nemzetgyülés az Otthon állam ügyét érdemleg tárgyalni fogja? Ezt olyan jól tudta Dávid, mint maga Sasza asszony s óhajtotta a catastrophából kivonni triumvir társát.

Severus azonban ott maradt.

A harminczegyedik napon került tanácskozás alá a miniszterek törvényjavaslata, melyben az Otthon várost államnak elismerni s az Unalashka-szigetet örökáron eladni, száz millió rubel kárpótlás mellett indítványozzák. Az indítvány mellett elég indok szól, politikai, strategiai és financialis.

Hanem a Nihilország nemzetgyülései kissé furcsa ábrázattal birnak.

Először is a képviselők száma megy kétezerre. Ez népgyülésnek is elég. Azután a ház a legkülönbözőbb elemekből van összealkotva. Ó-oroszok és panszlávok, roskolnikok, skopcsik és nihilisták, parasztok, katonatisztek, hivatalnokok és csizmadiák; tunguzok, jakutok, burjätek, szamojédek; baskir és cserkesz nevezetességek; salvus conductussal visszatérő siberiai deportáltak; lengyel nemesek, német iparosok és kereskedők; asszonyok és férfiak. Kétezeren!

Maga az ülés folyama egy folytonos zsibongás. Egyik oldal csak azért zajong, hogy a másik párt szónokát ne lehessen érteni, míg egyszer aztán felkerül a szónokszékre egy hatalmas hyppopotamus-hangu szónok, a ki érvényt tud szerezni a nézeteinek hangja mennydörgésével. Annak a beszéde aztán valóságos vihart kelt föl; ez a Pokol szónoka: a törvényjavaslat ellen expectorál. Mikor nem használ a tömeges «rendre»-kiáltás (az elnök csengetyüjére senki sem ügyel, pedig már harmadszor vonta el a szót a szónoktól, de az csak beszél azért), akkor tettlegességekre kerül a dolog, öten-hatan odarohannak a szószékhez, a szónokot megragadják lábánál fogva; az visszarug, tovább rángatják, a csizma lemarad a lábáról az ellenfél kezében, de a szónok megáll, végre valaki elkapja hátulról hosszu kabátja szárnyát s annálfogva hanyatt bukfenczezik, felébe harapva a nyelvén lévő szót, mely alkalmat siet megragadni a következő szónok, ki a törvényjavaslat védelmére állt fel s felkapaszkodik a lerántott «tisztelt előttem szóló» helyére. Ennek éles hangja van, mint a trombita; keresztül recseg az ellenfél zsibaján. Gorombáskodik. Van hatalmas hangja hozzá. És nem zavarja ki szónoklata contextusából, hogy odalent «kutyának» kiabálják. Ez még parlamentaris kifejezés. Hanem aztán, mikor a szép szó nem használ, következnek a kevésbé parlamentáris közbeszólások. Gyorsirói parenthesis (szónok képén egy záptojás locscsan szét). Egyéb ellenészrevételek is érik projectile alakban: burgonya és vöröshagyma. Végre egy repülő czékla minőségében oly nyomatékos ellenvetés éri a priori, hogy elered az orra vére s kénytelen a szót átengedni másnak.

S ez így megy kifogyhatatlan czifrázatokban reggeltől késő estig, estefelé még a mennyire lehet, fokozott érdekeltséggel. Az alant folyó vitában élénk részt vesznek a karzatok is, s az országház körül álló tömegek folytatják a tanácskozást kint az utczán, ha nem is egészen annyira a házszabályok szerint, mint odabent a teremben, de épen olyan üdvös eredménynyel.

Sasza asszony és mr. Severus ez olympi mulatságot az elnöki páholyból élvezték.

Az elnöknő páholya egy előteremből állt, mely minden comforttal volt lakályossá téve, és az ebből nyiló páholyból, mely szemben a házelnöki és szónoki székkel az egész gyülésterem fölött legkedvezőbb áttekintést nyujtott. E páholynak arabeszk modoru rácsozata van, mely egy egyszerü gépezettel egyszerre kétfelé nyitható. Néha az elnöknő a szokott rácsozat mögül hallgatta végig az ülések vitáit; talán azért, hogy megjelenésével meg ne oszlassa a ház figyelmét. Ez a rácsozat most is zárva van s az elnöknő és Severus a redőny mögött látatlanul figyeltek a vita folyamára.

A délesti órákban kezdtek azok nagyon is viharos jellemet ölteni, a szónokok alig juthattak már a szószékhez; kettő-három beszélt egyszerre a padok tetejére felugorva, s egyik tömeg a másikra a leggyalázatosabb gúnyneveket ordította. Néha csend lett, mikor egy miniszter felállt beszélni, de ez a csend is csak arra volt jó, hogy egyes gúnyos közbekiáltások annál érthetőbbek legyenek. Az egész gyülekezetben senki sem tisztelt senkit. A beszéde végét mindenkinek abba kellett hagyni. Utóbb már csak egy általános bőgés kezdett minden zaj felett uralkodni, melynek az volt az értelme, hogy «le a miniszterekkel!» Később az is kezdett hangzani, hogy «le az elnöknővel!»

A ház elnökének pedig az volt az utasítása, hogy addig fel ne oszlassa az ülést, akármi történik is, ha három nap, három éjjel folyvást tart is, míg szavazás alá nem bocsáttatik a kérdés. Régi praktika ez, kiéheztetni az ellenséget. Ez pedig sejtette a fogást, s előjött ellene a maga tromfjaival. Hajigálni kezdte az elnöki széket burgonyával.

Sasza asszony a szégyen és düh sápadt tekintetével ült a rácsozat mögött. Keze öntudatlanul szorítá Severus kezét, s míg az ő ujjai egyre nyugtalanul vonaglottak, addig Severus keze hideg volt, mint a márvány.

Sasza asszony egyszer észrevette, hogy érczszobor kezét tartja kezében.

– Önt nem izgatják e jelenetek? kérdé bámulva.

– Nem, felelt Severus. Ellenkezőleg.

– Untatják, nemde? Igaza van. Ez unalmas látvány. Nem mennénk tán az előterembe addig, míg a szavazásra kerül a sor, l’hombret játszani.

– Nem bánom.

S a két államfő átment a szomszéd benyilóba, az alatt, míg egyiknek a képviselői a másik államának lét és nem lét kérdése fölött dühösen vitatkoznak, l’hombret játszani.

A l’hombre a legnehezebb játék a világon. A kártyáknak egymáshoz kombinált különnemü értéke van, a mi változik: mely mellett a játszónak éles észre, mathematikai pontos összevetésre és nagy figyelemre van szüksége; s még nehezebbé válik a játék, ha kettősben játszák, a mikor egy színből csak a «matadorok» tartatnak meg. A matadoroknak megannyi külön neve és rangfokozata van. Első a «Spadille» a pique-ass; második a «Manille» a cœur hetes, harmadik a «Baste» a trefle-ass; negyedik a «Ponte» a cœur-ass, a veres színekben a kisebb kártya üti a nagyobbat, a feketében a nagyobb a kisebbet. Az egész játék csupa diplomaticai cselfogásból áll, s még maga a szerencsétlenség is egy esély a diadalra. Például: az előjátékos neve a l’hombre: ez nyilatkozik elébb, hogy felveszi-e a talont? Legnagyobb játék a «grandissimo», mikor a másodjátékosnak olyan jó kártya van a kezében, hogy a másik nem üthet belőle egyet sem. De ha akkor a l’hombre azt mondja «nullissimo» s neki meg olyan rossz kártyája van, hogy egyet sem üthet vele, akkor ő nyerte meg a játékot.

És Sasza asszony Severussal nyugodtan hivogatta a spadillet, manillet és mondogatta egymásnak az «obscure», «journée» jelszavakat az alatt, míg tíz lépésnyi távolban a viharkeverte tenger tombolt alattuk.

– Miben játszunk? kérdezé Severus.

– Én felteszem az Otthon állam átengedését öt kopek ellenében.

(A másik öt kopek!)

– És Sasza asszony feltette egy játszma l’hombre-re öt kopek ellenében azt a tárgyat, a mi fölött képviselőháza oda alant vitatkozott, hogy átengedje-e azt száz millió forintért?

És a néger nagy figyelemmel tudott játszani; nem zavarta meg a teremből feltőrő ádáz zaj, nyugodtan scartolt, kiszámítóan hivott. Kártyaemelés szerint Severus volt a l’hombre és Sasza asszony nem tudott többet csinálni négy ütésnél.

– Az ördögbe! kiálta fel a hölgy a vesztő játékos hevélyével. Az Otthon állam már az öné!

Ez komolyan volt játszva.

– Dupla vagy semmi! kiálta az elnöknő hevesen.

– Hogyan, asszonyom? kérdé Severus elcsodálkozva.

– Hát tíz kopek, vagy az Otthon állam és az Unalashka sziget!

Ezúttal Sasza asszony volt a l’hombre

Severus most is oly nyugodtan játszott, mint eddig, a hölgy kezében pedig reszketett minden kártya, keble nyugtalanul zihált, arcza kigyulladt minden elvesztett ütésnél. Severus ezt a játékot is megnyerte.

– Az Unalaska sziget is az öné! hebegé indulattól elfulladtan az elnöknő; odakünn a teremben épen akkor esküdött a harminczharmadik szónok, hogy az orosz terület legkopárabb szikláját is minden becsületes orosz az utolsó csepp vérével s az utolsó rubelével is meg fogja védelmezni.

– Még egyszer dupla vagy semmi, szólt rohamos sietséggel a hölgy, odatolva a kártyákat Severus elé.

Annak egy kérdező mosoly támadt az arczán.

– Majd megtudod, hogy mi van feltéve. Csak osszad.

Severus folyvást e nyugodt mosolygással arczán fogta a játszmát, összekeverte, odanyujtá Sasza asszonynak, megcsókolta a kezét emelés közben és fölszedte kártyáit.

Sasza asszony arcza égett, mint a szélhirdető alkony ég, midőn kártyáit sorba szedte. Vékony ruháján keresztül látszott szivének heves dobogása, midőn elkiáltá diadalmas hangon: «Grandissimo!»

És eközben szikrázó szemekkel tekinte a férfi arczába.

Az pedig fejedelmi nyugalommal tekinte fel rá s csendes, felindulás nélküli hangon mondá: «nullissimo»…

Egy ütése sem lehetett; – ő volt a nyertes.

E szónál az úrhölgy felugrott székéről, a kezében levő kártyákat széthajítá a szobában; egész alakja felmagasult: csupa ideg volt, csupa érzék.

– Tehát tudd meg, hogy mire játszottál most?… Én magam voltam föltéve a kártyára… Engem nyertél el… Tied vagyok… Imádlak…

S azzal odaveté magát a férfi keblére, s elkezdve annak homlokán a csókot, végig csókolá őt egész a lábahegyéig, s azután az ölébe veté magát a szenvedély minden lázhevével s ajkait annak ajkaihoz forrasztá.

… A páholy arabeszk rácsozata egyszerre nagyot zörrent…

A burgonyák kezdtek az elnöknői páholynak is beszélni.

A hölgy e zörrenésre felugrott a férfi öléből, s gyorsan mint a párducz odaszökött a páholy rácsozatához, a gép egy ujjnyomásra két felé csapta az aranyozott redőnytáblákat s az elnöknő ott állt a képviselőház előtt, melyben minden rend fel volt már bomolva.

A rács csattanására, az uralkodói alak megjelenésére egyszerre csend támadt oda alant, mindenki elhallgatott.

S e rögtön beállt csendben Sasza asszony indulattól reszkető hangja zengett végig.

«Ti csőcselék szemétnép! Én titeket eltiporlak és kisöpörlek innen!»

S azzal leköpött a gyülekezetre.

A meglepetés első pillanatában senki sem talált szavakat a meggyalázásra. A következő pillanatban pedig a páholyból kihajló hölgy egy kézmozdulatára megnyiltak a gyűlésterem oldalajtajai s azokon át egy szuronyáradat tört be a gyülekezetbe. Fegyveres molodczik rohantak a képviselői padok közé.

E támadás után két pisztoly-lövés hangzott a teremből s két golyó süvöltött el az elnöknő feje mellett.

Ő pedig kaczagott és összefonta karjait, meg nem mozdulva helyéről.

A két pisztoly-lövésre aztán a betörő katonák részéről egy peloton tűz volt a viszonzás a tömeg közé. Erre ádáz, eszeveszett bomlás következett. A megriadt képviselő tömeg egymást gázolva rohant a kijárások felé; nehány dühös férfi tusába elegyedett a katonákkal, s szétszedett padokkal, lámpákkal védte magát; a sebesültek jajgatása, a harczosok káromkodása egy zűrzavaros pokoli karénekké vegyült s a kinek dicsőségére ez történt, a nő, úgy találta, hogy ez egy kaczagni való végjelenete egy komédiának.

Még akkor is kaczagott, midőn Severushoz a külső terembe visszatért.

– Mit tett ön? szólt Severus rémülettől elhalaványult ajkkal.

– Megtettem magamat czárnőnek, hogy tégedet czárrá tegyelek!