KIN-TSEU.

Dávid a légjáró segélyével sok világát felfedezte már az ismeretlen földnek, de egyet mégsem ismert ki egészen.

Azon világ az, a melyet hét ezer év óta tanulmányoznak a történetírók, Mózestől kezdve Gibbonig, és a látnokok, Homértől kezdve Shakespearig, még sem ismerték ki: végig: ez az asszonyszív világa.

Ide nem segít az aërodromon.

Azt hitte Dávid, mikor Rozálit oly forrón átölelte, s a rég elfeledett csókokkal ismét elhalmozá, hogy már most abban az ismeretlen világban helyre van állítva a béke.

Oh be nagyon csalódott.

Mikor egyszer a féltékenység fantaziája felhevül, annak a délibábja egész nap dolgozik. Megkap egy kaktuszkórót a láthatáron s csinál belőle egy pálmaerdőt, tükröt tart a tiszta égre s mutogat benne városokat, mik sehol nem léteznek.

Rozáli imádta férjét s ez a bálványozásig menő szerelem adta neki azt a rossz tanácsot, hogy Severusnak levelet irjon, mikor megtudta, hogy annak Oroszországba kell utazni és ott maradni bizonytalan időkig.

A féltés lelke látnok. Rozálinak megsugta valami, hogy Severusnak azért kell most az «Otthon»-ból eltávozni, mert a Kin-Tseuról fecsegett Rozáli előtt.

Rozáli tehát ezt írta Severusnak:

«Uram, ha tud ön még valamit Kin-Tseuról, tudassa velem. Nekem mindent kell tudnom. Az engem nagy dologra fog elhatározni.»

Severus lelkületére az a levél nagy hatással volt. A féltő nők, a megsebzett szivek bosszúállásai világtörténeti sarkpontok. Severus maga részére magyarázta kedvezően a levél végszavait s jövendő nagy veszélyek sporáit fogadta be azzal lelkébe, a mik egy napon rettentő termést fognak adni.

Pedig hát rosszul értelmezte azt.

A mire a fájó szivű nő készen volt, az nem a boszúállás. Annál magasabb kín az: halálvágy. Rozáli arra gondolt, hogy ha Dávid Isten akar lenni, akkor ő se legyen ember többé: majd lesz szellem. Meg tud halni. Ő is el tudja cserélni férjét egy fekete vőlegénynyel, de az nem a néger, hanem a halál.

És aztán két ilyen egymással összeforrott lélek, mint Dávid és Rozáli, annyira együtt él már, hogy egymás gondolatait gondolja. Mikor távol vannak, akkor is oly közel vannak, hogy egymás kezét megfoghatják.

Hasztalan a mosoly, a derült kedv Rozáli arczán, Dávid csak azt olvassa a mosolygó vonásokból, hogy a nő arra gondol: vajjon mit csinálnak Kin-Tseuban? Hasztalan Dávid visszatért gyöngédsége, atyai örömei: Rozáli még akkor is azt olvassa ki szemeiből, midőn nejét, gyermekeit csókolja: vajjon mit csinálnak Kin-Tseuban?

S jól eltalálják mind a ketten.

Mind arról gondolkoznak.

Dávid pedig mindent elkövet, hogy Rozáli nyugalmát visszaszerezze. Mellette van éjjel és nappal; csupán a délelőtti órákat tölti – szokás szerint – hivatalában, a nagy hexagon igazgatósági palotájában. S ott valószínűleg elég komoly dolgai lehetnek, miután Severus távolléte alatt annak a szakmáját is ő kormányozza.

Csak hogy az asszonyok, a kik gyanakodnak, számítani is tudnak.

Dávid azt mondta Rozálinak: «Mindennap itt leszek veled, mondom». S nála ez a szó az eskünél erősebb. Meg is tartotta azt. De azt nem mondá: «és az alatt soha Kin-Tseuba nem megyek».

Pedig Kin-Tseu csak 38 hosszúsági foknyi távolban fekszik Otthontól, s Dávid repülő gépe 19 fokot halad egy óra alatt; két óra oda, két óra vissza. Mindennap játszhatja Kin-Tseuban azt az istent, a kit a nők imádnak, s itthon nem tudhat felőle senki semmit.

S a nők sejtelme proféczia!

Azon három hónap alatt, mi Severus eltávozása óta letelt, Dávid tizenkétszer járta meg az útat Kin-Tseuba; a miről nem szólt senkinek, a mit eltitkolt neje elől; csak pár órai ott időzés végett. Ez időt lopta nejétől, lopta hazája közügyeitől, lopta erős fogadásától.

És még sem volt tolvaj, áruló, hitszegő.

Mert az, a mi Kin-Tseuban van, drágább az élet minden boldogságánál! drágább nőnél és gyermekeknél! drágább a becsületnél!

Hajh, mi lehet ilyen rettenes kincse az ismeretlen földnek?

Azt megtudjuk rögtön.

A chinaiak nevezték azt Kin-Tseunak, a tübetiek Pamirnak, a mongolok Ladakh országnak és mindannyira nézve a mesék birodalma volt az.

A chinai őstörténetiró óta több tudós foglalkozott e megközelíthetetlen országról szállongó hagyományok összeszedésével.

Mindannyi onnan indult ki, hogy egyszer valamikor volt az ismeretlen országnak összeköttetése a külvilággal, hanem egy nagy földindulás eltemette a kijárat völgyeit s azóta el van zárva a Kin-Tseu minden világtól. Jobban elrejtve, mint volt Amerika az Oczeán által Columbus előtt, a mikor létezéséről csak carthagói Hanno regéi, s az izlandi czethalászok hagyományai meséltek. Épen így mesélnek a Kin-Tseuról, a Pamirról, a Ladakh országról. És ezt is egy egész világelem rejti magában, mely járhatlanabb, mint a tenger: a sziklák világa.

Harmincz hosszúsági fok és húsz délöv határozza a területet, melyet a sziklavilág Ázsia közepén elfoglal. Mintha egész Franczia-, Németország, Magyarország és Ausztria, az aldunai tartományokkal együtt egyetlen bércztömkeleg volna. Nem hegyláncz, de hegylánczok torladéka, egyik hegygerincz a másikon keresztül fektetve; örökhó fedte csúcsokkal, mik közt a Dhawalagirit tartották a föld legmagasabb bérczének, kétszerte nagyobb volt a Kárpáthegy lomniczi csúcsánál. És már a múlt században elveszíté a Dhawalagiri királyi rangját. Everest a Himmalaya csúcsai között még magasabb hegyet talált; s a Mount-Everest sem volt a legmagasabb hegy a világon; túl rajta, Tübettől északnak még magasabb hegyóriások emelkednek, de már azokat nem lehet megközeliteni.

Egy sziklavilág van ott, mely akkora, mint fél Európa, s mi van rajta belül, azt nem tudja ember.

Ázsia két legnagyobb folyama ez ismeretlen hegyvilágból ered: a Jan-Tse-Kiang és a Hoang-Ho; de mikor ezek már az emberjárta vidékbe alászakadnak, száz öles zuhatagokban omolva alá egymásra fekvő sziklafalak közül, akkor már azok kinőtt nagy folyamok. Mely vidékeket jártak be addig, míg így megnőttek? mely mellékfolyamokat vettek fel magukba a fensikok völgyeiből? hol pihentek meg a nagy tavak alakjában? minő partokat mostak tán termékenyítő áradással? arról nem tud senki.

Három hatalmas nagy nemzet hatol előre Ázsia belseje felé. Mindegyiknél hatalom és kultura.

Délfelől az angol foglal nyomot nyom után, gazdagsága, gépei, szivós erélye meghódítják számára a sivatagot; de e hegyek előtt meg kell állania; ezek nem eresztik odább sem távirdáit, sem vasútait, sem tudós kutatóit.

Keletről a chinai tartja magát e hegyvilág urának, s krónikáiban őrzi a hagyományokat, a mik szerint még összeköttetése volt annak belsejével, s mutogatja a nagy alagútat, melyet Xio császár kezdett el furatni a Fang hegyen keresztűl, hogy újra megtalálja az eltakart országot, a hol a kutioni szelid tigrisek laknak, a miket házőrző kutyák helyett használnak, a hol a Pe-ci gyümölcs terem, áldás az inség idején; a hol a Paping hegy éjjel világít, mint a hold; s még a rajta lakó pókok és kigyók is fénylenek a sötétben; hol a Hajang hegy folyamában halak teremnek, négy úszszárny helyett négy lábbal ellátva, hol a Hoang-Ci-Ja állat lakik, mely télen hal, nyáron madár; hol a vízi tehenek kijönnek a tavakból az igazi tehenekkel tülekedni, hol a Honani repülő tekenős békák a hegyormokon hallatják zivatarhirdető füttyentéseiket; hol a Xen-Tengi selyembogarak kész kelmévé szövik selyemszálaikat; hol a Huon-Fo Kieni szarvasemberek földalatti városokat építenek, s a Fe-Xe fenevad, melynek emberfeje van, emberhúsra vadászik; hol a tyukok toll helyett gyapjut hordanak, s a Luva madárral az emberek halakat fogatnak; hol a «vasdisznók» tenyésznek, mik megtámadóik ellen hegyes sertéiket fegyver gyanánt felborzolják; a hol a «napmadár» a csodaszép Fung-Hoang, melynek képét a chinai császárok czímerükben viselik, élő testben található még, fészket rak és költ; hol a szuchueni páviánok az erdőkben az asszonyokra leskelődnek, a kik iránt emberi vágyakat éreznek (rettentő hybridum, ha sikerre vezetne), s ha már a páviánok így, hát még az emberek magok! holott fel van jegyezve, hogy a chinai császárok sok száz év előtt a jang-kheu-fui hölgyeket vásárolták arany és gyöngy értéken s azokból telt ki környezetük, kik közül Ciam-Caják a felolvasó, irástudó hölgyek, a Tatujánák az énekelők és tánczosnők, a Sia-Aták pedig a konyha-művészet és csemegetár felügyelői voltak. És mindezektől egy nagy földrengés egyszerre elzárta a mennyei birodalmat. Kijárás ez országból csak a két folyam medrében van; s zuhatag ellen úszni ki tud? Még a hal sem.

Észak felől végre a nagy orosz nemzet fogja körül érczkarjaival a szikla-világot. Századok óta nyomul előre; meghódítva mindent a mi pusztaság, sivatag, vadon. Kozák, kirgiz, baskir, turkoman hordái beszáguldják a hajdani mongol birodalom minden országát, s áldást és czivilizácziót hordanak magukkal. A kozák portyázók nyomán megtelepül az orosz birodalom számüzötteinek népe, s a szabad szellem martyrjai új hazát alkotnak a sivatagból, s a mint ekevasaikkal előbbre tolják a kenyérteremtő világot, szivós jellemük, rideg erkölcseik, keresztyén vallásuk jóltevő világként árad el a letarolt keleten.

A hódítóknál még egy nyommal előbbre járnak a tudásszomj bajnokai, a felfedező tudósok, angol, chinai, orosz egyaránt. A legutolsó teleptől még egy láthatárnyira le vannak tűzve a hegytetőkön a tudós hegymászók jellobogói.

S még aztán van egy emberosztály, mely előtte jár a tudományos utazónak is: a czivilizált népek elátkozottai. A rablók, gonosztevők, kiket Anglia az afghanistáni fegyintézetekbe száműzött, kiket Oroszország az urali bányák, a koliváni huták méreg levegője közé elzárt, a fli-pámpámok, kiket China a fanghegyi alagut törésére kényszerít s kik aztán egy-egy zivataros éjjel rekeszeikből kitörnek, őreiket legyilkolják, s aztán menekülnek még mélyebben a hegyek labyrintja közé; az angol bagno-rabok nehéz vasakkal lábaikon, mik bokáikon örökké gyógyíthatatlan sebeket törnek, az orosz elitéltek felhasított orrczimpákkal, s a chinai flipámpámok levágott fülekkel, s ott azután lesznek belőlük gonoszabb rémek, mint a rabló turkománi volt, mint az emberevő Fexe állat maga. – Némelykor aztán egy-egy ilyen kóbor gonosztevő, kifáradva a természet és emberiség ellen folytatott kűzdelemben, visszatér börtönéhez és könyörög elhagyott lánczaiért. Még az ily visszatérő gonosztevő martalócz is kincs a tudományra nézve. Tapasztalatai új adatok, mik a földismét gazdagítják. De még a bagno-rabok, a kergetett gyilkosok a hasított orral, s a fülvesztett flipámpámok sem jutottak el odáig soha, a hol a Kin-Tseu országa kezdődik.

Európai tudósok pedig éghajlati összevetésekből arra a megállapodásra jutottak, hogy az egész Kin-Tseu létezése alapjában mese; a Khokonoor, Küen és Himalaya hegyek által összeszorított világrész emberi lakhely nem lehet: ott örök tél uralkodik, ott minden tenyészet lehetetlen.

Egyszer aztán jött valami új felfedezés, a mi ezt az állítást határozottan megczáfolta.

A chinai kormány aranymosói a Jan-Tse-Kiang partján egy nevezetes találmányra akadtak.

Az egy vizi építmény roncsa volt. Sajátszerű alkotás. Hasonlít a hajóhoz is, a malomhoz is, alkatrészei bambuszból és rotangból vannak, belsejében egy készülék fogas kerekekkel, korongokkal, miknek feladata, úgy látszik, két kemény fatörzset egymáshoz dörzsölni, a mik aztán valami közéjük hulló növény magvait őrölik lisztté. Ez a mag három szegletű, a tengerinél apróbb, vörös színű, egész ép szemeket találtak még a hengerek közé szorulva. És különösen a hajó-fenékből haránt lefelé menő vékony bambusz-csövek üregeiben. Kétségtelen volt, hogy ennek a roncsnak a zuhatagon keresztül kellett ide jutni; először azért, mert ilyen alkotásu malom az egész chinai birodalomban nincs; másodszor azért, mert a bambusz és rotang tíz napi járásra nem terem; az már délchinai növény, s fölfelé a malom nem úszhatott. És végre mivel azt a háromszögű lisztes növénymagot senki sem ismeri.

E lelet nagy zajt ütött a tudományos világban, a talált növénymagokat a világ minden kertészei iparkodtak csirázásra birni, hogy megtudják, minő növény támad azokból; de az a mag, a mint a csiráját levegő érte, egyszerre elhalt. Végre egy chinai tudós rájött, hogy hiszen ez az a mesés Pecci növény magja, mely csak víz fenekén tenyészik. Megkisérték azután vízbe elültetni, ott kikelt és kifejlett növényt tenyésztett.

Most jöttek azután rá, hogy mi volt az a megtalált roncs. Az nemcsak malom volt, hanem egyuttal vetőgép is; még pedig sorvető. A hosszú haránt bambuszcsövek hivatása volt a vízfenékbe lerakni az új vetés magvait.

De ezzel a felfedezéssel aztán még bonyolódottabbá lett a talány.

Ha ez a roncs a Jan-Tse-Kiang forrásától jött, akkor azokon a hegyeken belül valahol olyan égalji viszonyoknak kell lenni, a mik a mellett a bambusz és a rotang erdőszámra diszlő növény lehet: talán egy védett mély hegy-öbölnek; s ha azon a vidéken már annyira jutottak a bennlakó népek, hogy a víz fenekét is bevetik liszttermő növényekkel, az először is igen kifejlődött míveltségi állapotokat árul el, másodszor pedig azt, hogy ott a népesség annyira túl van már szaporodva, hogy a termő szárazföld nem képes eltartani, s minthogy körülzárt sziklavilágából semerre ki nem mehet, kénytelen a víz fenekét is kenyér alá mívelni s úgy látszik, hogy jó sikerrel a Pecci növény magja hasonló lisztet ád a sulyoméhoz és gesztenyéhez, ennek nem árt az aszály, fagy és jégeső, mindig terem. A Kin-Tseu tartomány létezése tehát nem mese; ott emberek laknak; még pedig gondolkodó, szorgalmas, munkás emberek.

Kár, hogy azokat a betüket, a mik a roncs bejáratának küszöbére fel voltak róva, senki sem tudta elolvasni, pedig az egész világ minden régésze összefutott a találgatásukra. Nem hasonlítottak azok semmi eddig ismeretes írásjegyekhez.

Egyszer egy magyar tudós is megtekintette ugyan e betüket a pekingi muzeumban, de az sem mondta, hogy értene hozzájuk.

Az pedig Tatrangi Dávid volt. És ő az első tekintetre ráismert e betüjelekre, mik a csik-szeredai templom-felirattal azonosak. A székely-hun jegyek azok. A küszöb egyik fáján ez állt: BUNGOR. BÁ FOROGÁ, a másikon ez: ISTEN. LÁD. ÁRMÁN. NE BÁND.

A ki ott eltemetve lakik, az az ős magyar nemzet!

És Tatrangi Dávidnak volt elég önuralma, mikor ezt felfedezte, komor arczczal fordulni el a drága jelektől s azt mondani a körülállóknak:

«Nem tudtam meg semmit.»

Tatrangi Dávid e naptól kezdve erős kitartással kezdett hozzá a Kin-Tseu ország felfedezéséhez.

Az eszme szülemlésekor azt hitte, hogy ez gyors és könnyű munka lesz. Megvan az útmutató: a «Sárga folyam», mely a roncsot Kin-Tseuból idáig hozta, s megvan az aërodromon, mely a folyam óriás zuhatagai mentében is megtalálja az utat. És mégis évekig nem boldogult e vállalatával. Legelső akadálya volt a felkutandó tér iszonytató terjedelme; több mint negyvenezer négyszög mértföldet tesz ki az a hegyvilág, a mit a Himmalaya, Khokonoor, Hindukush, Kara-Koram és Küen-Lün hegyei határolnak körül; e hegytömeg tízezerről huszonnyolcz ezer lábnyi magasra torlaszodik fel, s az ærodromon már e magaslaton felül alig emelkedhetik még pár ezer lábnyira, mert ott fenn a légkör nagyon ritka, a lég villanyossága enyészőfélben van, ellenben a hegycsucsok crystallodja zavarólag hat a repülő gép villanykészülékére. E miatt a léghajós nagy látkört nem szerezhet magának; s a mi e látkörbe esik is, annak három negyedét a hegyormok takarják; csak azt veheti ki, a mi épen alatta van. És azt sem mindig. Forró napokon a hegygőz (Höhenrauch) fekszik a bérczvilágon, különösen a keletindus zsangálok tájékán s ez a mély völgyeket oly tartós homályba burkolja, hogy felülről semmit sem lehet bennük megkülömböztetni, a léghajós kénytelen leszállni a völgybe, ha meg akarja tudni, mi lakik ott? S újra felszállni a hiú kutatás után s más völgyöblöt keresni. Máskor meg öt-hat ezer négyszög mértföldnyi területet hetekig eltakarva tart az alantjáró felhőréteg s a légjáró tehetetlenné válik a felhőszőnyeg miatt, melybe ha leszáll, könnyen összezúzódhatik. Akárhányszor megeshetett a kutatón, hogy elrepült a keresett hely felett, a nélkül, hogy sejtett volna felőle valamit. Azután a kalauz folyam is cserbe hagyta. A Jan-Tse-Kiang e sziklaországban még egy oly hosszú tekervényes utat fut meg, minő az egész Tisza, eredetétől a torkolatáig. Néhol megáll tónak, másutt meg két ölre összeszorult szűk hegyszoros medrében vágtat viharsebességgel. Egyszer aztán egészen eltünik. A vulkáni rombolás egy hegylánczot döntött föléje s most annak a düledékei közül rohan alá a folyam. Mikor aztán Dávid az útba álló hegygerinczen túlemelkedik, már nem látja a «Sárga folyam» folytatását sehol; az egy hosszú szikla alagútban tünt el, melynek elég magassággal kell birni, hogy padmalján ez elhozott malomépület össze nem morzsolódott. Hanem az aërodromon ez alagúton csakugyan nem mehet fölfelé. (A mult században vállalkozó angol hajósok a chinai kormány segélyével csak a Pojang tóig birtak a folyamon előhatolni, s annak térképét fölvenni; Bethun kapitány Wutsangig mehetett csak.)

A nappal nem mutat egyebet Tatrangi előtt mint egymást váltó bérczeket, havasokat, jéghegyeket, jégmezőket, s aztán mély, sötét völgyeket, miknek fenekén hegyfolyamok tajtékzó kígyói tekergőznek alá; néhol egy-egy folt czédrus-erdőt, a völgyekben gyakran rátalál Dávid azokra a sajátszerű fákra, miket yabagére név alatt ismerünk; ezek nem fölfelé, hanem földszint nőnek, hosszában a földhöz lapulva; egyedüli lakói a rideg éghajlatnak; míg ugyanazon hegyek tulsó oldalán gyönyörű erdők terülnek a Deodora fenyőből, s két ezer lábnyival alantabb fennsikon már keletindiai növényzet diszlik.

Tatrangi végre az éjszakához folyamodott. A hol emberek laknak, ott este tűz szokott égni. Ha nappal eltakarja őket a hegygőz, éjjel el fogja árulni a tűzhelyek világa. Ezentúl éjjel járt a felfedező útra.

Egyszer aztán megtalálta, a mit keresett.

Éjfél után, mikor lassú repüléssel haladt észak felé, egy alant széttáruló völgyben egyszerre egy csoport fényt pillantott, meg, melyek egymástól látszólag csekély távolban a lapály ezüst ködein átviláglottak, távolabb a fénycsoportozattól egy magasra fellövelő láng tört elő.

Az ott egy város! gondolá Dávid. Éjfél után a mi emberlakta helyen világit, az csak utczai lámpa lehet; tehát előhaladt kultura városa, a mely már a világított utczákat ismeri. Az a magasra lobogó fény pedig valami gyár kéménye. Itt civilisatió van honn.

Dávid hevült agyában tarka képei pezsegtek a feltalált ősfaj közé leszállás ábrándjainak; a hajó üvegfalát kalapácscsal döngetve, messze elringó harangszóval adott jelt a völgy lakóinak, s hivé már, hogy az álmaikból ébredezők hogy bámulják az égből alászálló szárnyas gépet, mely világit, mint a csillagfény; s hogy borulnak le majd arczra a férfi előtt, ki hozzájuk a mennyekből száll alá, és minő lesz az imádat örömkitörése majd, midőn ez idegen égi vándort tulajdon azon a nyelven hallják hozzájuk szólni, melyen Istenükhöz szoktak beszélni!

Mámorító gondolat: Istennek lenni.

Ezért a mámorért meg kellett neki lakolnia.

A merész tettnek jutalma szokott lenni; de a kevélységnek büntetése.

És Dávid szívét e perczben emberen tuljáró kevélység töltötte el.

Isten csak «egy» embert alkotott, s ő azt hitte magáról, hogy most egy egész nemzetet teremt.

Meglett a bünhödése érte.

A mint a fénycsoporthoz oly közelre szállt, hogy távcsövével kiveheté annak környékét, akkor látta, hogy az nem város alatta, hanem egy szikláktól szakgatott hómező s azok a fénygóczok ott a hómező közepett nem lámpák, hanem tűzkutak. Ott a földből feltörő naphtha ég és körüle hóvilág. S az a magasra feltörő lobogvány nem gyárkémény tüze, hanem egy naphtha-volcán: süveg alakú jégcsúcs közepéből lövell fel magasra a földolaj, az világit oly messzire.

Érdekes tünemény, nevezetes tanulmány a természetbuvárra nézve; de mikor az egészen mást keresett itten! Nem a csodateljes tűzkutakat, nem a mesés naphtha-volcánt, hanem mindennapi utczákat, prózai gyárkéményt.

Dávid odairányzá légjáróját a naphtha-volcán fölé, hogy mint szokás, a magasból letekinthessen annak látványába. A volcán-tűz nem árt az ő gépének.

Mikor aztán épen felette libegett a fellövellő naphtha lángoszlopnak, egyszerre megszünt a repülő gépe működni, a szárnyai összecsapódtak felül s többé szét nem váltak, a gép a légből alázuhant, mint a lelőtt sas.

– Ah, fölfedeztem! kiálta Dávid öntudatlan örömmel. A titkot, mely a gép repülését lehetleníti! A miért apám elment a túlvilágra. Ime megtaláltam. A gép közé csapódó naphtha megszünteti a dörzslapok érintkezését s azzal megszakad a vilanyfolyam.

Hanem e fölfedezésének most már nem sok hasznát vette, mert megbénított gépe egyenesen és sebes rohammal csapott alá a volcánra. Még annyi lélekjelenléte volt Dávidnak, hogy a kormány felemelésével a függélyes esést harántossá változtassa, különben beleesik a volcán gyomrába; így a gép a hegy oldalára esett s aztán a czukorsüveg alakú sima meredek jéggulán sebesen szánkázott alá, míg egyszer aztán befuródott egy hómezőbe. Dávid csak a hómezőt fedő jégkéreg ropogását hallá, s aztán egyszerre körül lett fogva földalatti sötétséggel. Ki tudja hány ölnyi mélyen furta be magát az izzó külfalu gép a völgyet betöltő hótömegbe?

Most azután el volt temetve elevenen. És vele együtt titkai, nagy tervei, mind eltemetve egy soha más által fel nem fedezendő világ legelhagyottabb sirjába. És mindazt, a mit megtudott, soha sem fogja elmondhatni senkinek.

Kiszámíthatá, hogy mi vár most itt reá? A hajó ajtaját a hótömeg miatt kinyitnia lehetetlen. Az egyik szellentyű, mely a hajó fölfelé fordult végén van, nyitva marad ugyan, de azon keresztül sem fog több légzésre alkalmas levegőt kaphatni, mint mennyivel e hajóásta kút tele van. Annak a fenekén ő maga a szénenytermelő tömeg, mely fojtó lég sulyánál fogva az üreg fenekét megtölti s neki abban pár nap alatt okvetlenül meg kell fuladnia. És ha kiszabadíthatná is magát a hajóból, hogy menekülhetne ki az önásta mély sirból? A hófal enged, abba nem lehet megkapaszkodni. De talán az izzógép esésekor képződött a hóüreg falain valami jégréteg, abba lyukakat lehetne vágni s úgy lassankint felkapaszkodni a felszinig. De hát azután? A gép nélkül, mely a hótömeg alatt fekszik, hogy mehet innen tovább? És hová? Mi világ van itt? Van-e itt élet?

És még sem akarta magát elhagyni. Megkisérlett egy nehéz munkát.

Eszközei közt volt egy gyémánthegyű üvegmetsző kés. Azzal hozzá fogott a hajó szabadon álló falán egy akkora darab kikerekítéséhez, a mekkorán maga kiférhetett. Hiszen nyomorultabb eszközzel is ástak már rést menekülni vágyó rabok öles börtönök falán keresztül. Csakhogy neki nem volt elég ideje ezt kivinni. A hajó üvegfala a két végén két ujjnyi vastag, s azt átreszelni egy gyémánthegygyel nagyobb küzdelem, mint ha öles trachyt falat ásnak ki egy tört patkódarabbal. Hat órai munka után annyira kifáradt, hogy nem birt tovább dolgozni.

S ha lefeküdt a hajó alsó végébe pihenni, ott a romlott lég fojtotta mellét.

Tizenkét óra mulva lemondott a menekülésről. Ereje fogytán volt, feje elkábult; érzé, hogy meg kell fuladnia. És még sem akarta magát megadni a csuf halálnak. Érzé, hogy azzal, a mi az ő szívében lakik, meghalni nem szabad. Nyakkendőjével karjain keresztül odaköté magát a felső szellentyűhöz, a hol legtovább érheti ajkát valami éltető lég. Azután nem sokára egyik érzéke a másik után halt el. Először végtagjai lettek érzéketlenné, de még látta maga fölött a halavány világot a mély hótárna kerek nyílásán át. Azután a látás is elhagyta; de még hallott, hallott valami olyan hangot, mintha a szíve mázsányi erővel dobogna keblében, azután mintha sírban feküdnék s a vakandokok kaparnák koporsója födelét. Azután a hallását is elveszíté, de még eszmélt. Tudta, hogy hol van, mi történt vele; hogy most meg fog halni. És aztán elveszté az eszméletet is, talán ez már az átmenet az életből a halálba. Otthon járt, feleségével beszélt, gyermekeit megcsókolgatta, azután elment a székely földre, utasításokat osztogatott a munkásoknak; majd megtalálta az atyját s számot adott neki róla, hogy miként végezte el azokat, a mik rá voltak bízva. Utoljára uszott valami fényben, mintha millió és millió ismerős arcz, ragyogó mind, mint a csillag, mosolyogna reá és beszélne hozzá és ő azt mind értené és egyszerre látna mély titkokat, mik az égi tejutakba, a csillag ködfoltokba vannak rejtve s érezne valami megnevezhetlen gyönyört, mely nem emberi idegek kéjelgése többé.

Ez már talán a halál…

Nagy sokára ismét egy éles sajgás, minő a jéghideg lég érintése, visszaidézte a tulvilágon járó lelket. Valami tompa fejzugás, fülcsengés után úgy tetszék Dávidnak, mintha szavakat hallana, embersusogást. Melle tágulni kezdett, nagyot lélekzék s erre egy női hang az öröm csengő rezgésével kiálta fel mellette:

«Él!» S e szót, mint az erdőben a fuvallatot a fák, zugta odább valami.

Ekkor fölnyítá szemeit.

Ugyanaz a hang kiáltá:

«Lát.»

Dávid ajkai megnyíltak, a földi fájdalom egészen elállta idegeit; ah az oly fájdalmas lehet, megválni a túlvilágtól s visszajönni a földi életre.

Az a női hang most halkan rebegé:

«Szól.»

Tán atyjától vett akkor búcsút Dávid, vagy Istenéhez szólt, ajkai ez igét rebegték:

«Atyám!»

S arra egyszerre megzendült körülötte ezernyi ezer ajakról e szó: «Atyám.» Széttekintett. Körüle ifjú hajadonok álltak, fejükön koszoruval, rajtok túl ősz szakállú férfiak, fehér subákban, hosszú négyszögű botokkal, miken irásjegyek voltak végig róva.

De ez a három szó egyszerre visszaadott életet, eszméletet a tetszhalottnak, e három rövid, egytagú ige «magyarul» volt mondva.

Ez az ősmagyar nemzet hazája és a kik ott körülállják a tetszhalottat, azok az ifjú «alirumnák», a tűzisten szolgálói, és a «sellők», a vizisten papnéi, és a «firénék», a földisten fehér cselédei s azok a férfiak ott a «táltosok», «gyulák» és «garabonczok», az ősisten papjai; s azok a tűzkutak, az az öröklángú naphtha volcán az ő oltáraik s az a szertartás itt a «Zomotor», a feltámadó tetszhalott tiszteletének ünnepe az, a hogy az ősmagyar hagyományok fentarták emlékeiket, a hogy az divott még a keresztyén királyok idejében is, a míg azok a pogány emlékeket tűzzel-vassal el nem irtották.

Itt a keresett ősmagyar nemzet!

De hogy «jött» az ide? hogy «van» az most itt?

E nagy kérdésre megfelelnek az ő sok százados krónikái, melyek sok ideig együtt folynak az elszakadt magyarokéval. Az Attila hagyomány az elvált Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Ganács, Csabacsingyula, Borotalma, Gézacsopán, Bulcsu, Karabó vezérek története, Béla, Keve, Kadisa, Kádár, Edömér, Bungor, Uzád, Bojta, Rétel, Álmos, Előd, Kund, Tas, Huba, Töhötöm vezérek elszakadása az ősnemzettől; az ifjak, kik még akkor deli hősők voltak: Árpád, Zabolcs, Gyula, Kund, Lehel, Verbölcs, Örs; és a száznyolcz törzs, mely velük együtt indult el Attila örökét elfoglalni. Itt azután különválik az egy nép két nemzetének története. Mindig volt a magyar népben két párt: egyik a béke, másik a harcz pártja. Már Attila és Buda története megörökíté a két párt küzdelmét. Attila akarata győzött; lett győzelmének gyümölcse egy fényes szakasz a világtörténetben; de azért mégis csak Buda neve maradt fenn örökül. A fiú, kit Emős lángszülő álmáért Álmosnak neveztek, kivezette a harczvágyó népet az őspusztákról, s otthon maradt Rapson vezérrel a békeszerető faj. Ennek az ős-hazának nem voltak földtani határai; nomád nép lakta föld volt az, miként még ma is, a Volga és az Ural folyók között.

A XIII-ik század közepe táján, mikor IV-ik Béla király uralkodott Magyarországon, három magyar dominikánus szerzetes elindult felkeresni az őshazában hátramaradt rokonnemzetet. A három közül csak egy jutott el odáig, Julián; az megtalálta az ős nemzetet, vezéreikkel, azok tudaták vele, hogy kelet felől mily óriási vész közeledik Európa felé, Dzsingiszkán milliónyi hordái megosztoztak a világ fölött s indulnak keletnek, délnek, elpusztítani a mivelt népeket. Ők sürgeték Juliánt, hogy sietve térjen elszakadt testvéreik országába vissza, s hirdesse közöttük, hogy most kell meghordozni a véres kardot, mert nagyobb ellenség jő rájuk, mint volt hajdan a kazár, a bessenyő. Julián vissza is jött s tudósításának lapjait a magyar történelemben mint hiteles adatokat őrzik. Hogy a mongol vérfürdő hogy árasztá el Magyarországot azután Béla király alatt, az meg van írva; hanem hogy az ősmagyar nemzetből mi lett? azt nem tudta meg soha senki. Pedig hiszen az eltávozott száznyolcz családon túl még ott maradt az őshazában kilenczvenkét család; csaknem annyi nép, mint az eltávozottaké. S ha annyi népet kiirtottak volna, valami nyoma csak maradt volna e nagy romlásnak; egy kunhalom, csontokkal, érczemlékekkel tömve; vagy elhurczolta volna őket a győztes magával mint rabszolgákat, a hogy elhordta a többit s a kerek világon valahol maradt volna fenn egy falu, egy aul, egy szállás, mely a magyar nyelvet tartogatta volna, mint a hogy fenmaradt az Amur pusztáin nyolczvanhat külön nemzet, melynek saját nyelve van, mely mással össze nem olvad, s némelyiknek a száma alig megy már át az ezeresbe. Ezek közt meg kellene találni a magyar ajk népét is, ha azt is magával sodorta volna a mongol áradat, mint a többit.

De azokat nem ragadta magával.

«Tana» volt az akkori volgavidéki magyar nép vezére.

Ha Kubláj khán ötszázezer mongol lovasát itt bevárjuk, azok bennünket bizony levágnak. Ha futni akarunk előlük, mi nekünk kell az előttünk álló népeket megrohannunk, s akkor vagy mi vágjuk le azokat, vagy azok minket. Kubláj khán ötszázezer harczosa pedig még mindig a hátunkon lesz.

Tehát kikerüljük őket.

Ha ők jönnek keletről nyugatnak, mi megyünk nyugatról keletnek.

A bölcs Tana vezér számítása igen egyszerű volt és természetes.

Háta mögött az Arál tó. A nomád törzsek ménesei, csordái e tó partjáig szoktak terjeszkedni, s a törzs vezérei gyakran hirül hozzák, a mióta a pusztát lakták, hogy az Arál tónak szokása némely évben egészen eltünni. (Hiszen Magyarországon is megtörtént az az utóbbi tíz év alatt, hogy a Fertő tava egészen kiszáradt, a medrét birtokba vették, felszántották, épületekkel, gyárakkal beépítették; az utóbbi években aztán megint előjött a tó, ujra megtelt s most a gyárak kéményein ungok, békák kuruttyolnak.) Hanem az Arál tó a Fertőhöz képest valódi tenger. És még is elszokott tünni egy-egy évben s akkor fű terem a helyén.

Tana vezér messzelátó bölcs volt, nem elégedett meg azzal, a mit tudott, az okát kereste, s rájött, hogy az Arál tó olyankor szokott kiszáradni, mikor a két nagy tápláló folyam, az Oxus és a Karassó medrét megváltoztatva másfelé veszi irányát s valamerre a Kisilkumi pusztában eltéved. Ha azt a maga bolondságától megteheti az a két nagy folyam, akkor még inkább megteheti, ha emberi ész segít rajta. Tana vezér nekiállította a népét s a két folyam torkolatait kövekkel elrekeszteté, álmedreit kiásatta, fordulóit iránytévesztő sarkantyukkal megtörette, s azzal mind a két folyam a helyett, hogy az Arál-tóba szakadt volna, nekizudult a pusztának, melyet hoszszában fog körül, mint kettős védsáncz, a harmadik erőd az Arál-tó maga. De minden erődnél jobb oltalom a mocsár. Azon nem tudnak Kubláj khán lovas hordái keresztültörni. Viz-isten védi a maga népét.

Most aztán mint a két oldalon védett út állt ellőttük; egész fel a Bolor Dagh hegyekig. Ide a hegyországba akarta elvezetni népét Tana vezér. Több mint kétszáz mértföldnyi út odáig. De ennél hosszabb útja volt Álmos népének a Kárpátokig s harczos nemzetekkel is kellett küzdeniök útközben. Tana vezér népének pedig az egész Kysil-Kumi pusztán senki sem állt ellent, s kétfelől védte vonulásukat a két folyam minden mocsara. A mongol hordák végigrobogtak az útjokat álló két mocsár mellett s az Arál-tó vidékén a Volga és Ural között nem találtak már mást, mint a sátorok tüzeinek helyét; az ősmagyarok még az áldozó halmokat is szétbontották, nyomaikat, mint egykor az Egyptomból menekvő zsidókét, elfedte az Arál-tó, melynek sekélyein gulyáikkal, méneseikkel átgázoltak.

A Kysil-Kumi pusztában jól rejtve voltak az alatt, míg Kubláj khan mongol hordái Európa belsejében dultak, más táboruk pedig Indiát pusztítá. Ekkor az időt felhasználva, egyszerre felkerekedtek s gyors ügetéssel indultak meg a Karadagh hegyei felé. Tana vezértől hadvezéri remeklés volt e táborjárat. A hol Dzsingiszkán székhelye állt, Szamarkánd alatt törni keresztül. És ez is természetes észjárás volt. Ha a mongolok két világrészt elárasztottak táboraikkal, akkor odahaza nincs hadseregük. És valóban úgy volt. Mikor Tana vezér félhold alakban felállított táborával megjelent Szamarkánd alatt, az otthon maradt Mitraj khán ijedten zárkózott be előle falai közé, s a fenyegető magyar vezérnek sarczot fizetett, pénzt, kelméket, élelmiszert, marhát, tevét, s öröme nagy volt, mikor a rettentő tábort városa alól elhuzódni látta, mely ránézéssel száz ezer lovagra volt becsülhető. Hanem aztán az öröme nagy hirtelen haragra változott, a mint megtudta, hogy a lovagok fele asszony volt; s a többi része is roszul fegyverzett, hadhoz nem szokott nép, hogy ő egy menekvő hadnak fizetett most sarczot. Rögtön utánuk is indult összegyüjtött harczosaival a szégyent megtorolni.

Csakhogy mire utólérte őket, már akkor azok a Kara-Dagh hegyek között voltak, s most aztán föld-isten védi a maga népét.

Szoros utakon, hegyszakadékokon átmenekült a békeszerető nép üldözői elől, elrontva az utat, betömve a hegyszorost maga mögött, s míg az üldöző az út megnyitásával vesződött, az alatt a futó nép ismét egy hegybástyával odább hatolt. Így szorították őket az üldözők; mindig odább, mindig feljebb, egyre kietlenebb völgyek közé, míg egyszer a vérszomjú ellenség elől egy napjáratig tartó szűk szikla folyosón keresztül menekültek át, melynek alig tiz öl széles talapját három ezer lábnyi magas sziklafalak szorítják közre s utoljára átalakul a nyilt-folyosó egy hosszú hegybontó alagúttá, minő a Pausilippo folyosója, vagy az erdélyi római kapu barlangja, vagy a hirhedett Caspiæ portæ.

Itt azután elmaradtak tőlük az üldöző mongolok, a föld alá nem volt kedvük ellenségeiket követni. Tana vezér népe pedig egy völgykebelt talált maga előtt, melyet köröskörül óriási hegyek kerítettek be.

Ez volt azon rejtélyes ország, a melyből Ázsia óriás folyamai erednek. A természet remeklő műhelye.

A völgyekben, miket a szelektől minden oldalról szirtfalak védnek, délszaki növényzet, a thea, czukornád, bambusz szabadon terem. Pálma és kenyérfa épen úgy díszlik mint Keletindiában, azzal az áldott külömbséggel, hogy hiányzanak az erdőkből az indiai zsangálok tengő élődi növényei, a lianok nem fonnak szövevényt koronáikra és nincsenek benne maró bogarak, nincs szunyog, darázs, méh e hegyek között, annálfogva énekes madár sincs, csak magevők; a buja mezőket uratlan csordái lepik a kiangoknak (apró, szelidíthető vadlovak) s a hosszú gyapjat hordó yakoknak, mikben egyesülve van a gyapjúadó juh, a teherhordó teve és a tejet, húst adó tehén; a hegyoldalakon elszaporodva a finom szörű láma és teveőz, s egész csordaszámra Marco Polo máshonnan kiveszett vadjuhai. A mellett éktelen mélységektől átszaggatott völgyek, mikbe rohanó folyamok szakadnak alá, a mik a mélységben eltünnek s nem jönnek messze napi járókig elő, míg alantabb egy-egy nagy örökké háborgó tó sejteti, hogy tán ez az eltünt folyam gyüjtő medenczéje, a miből ez újabb száz öles szikla-fokról omlik ismét alá. A völgyekben indiai léghőség; a magasokban örök hó, jéghegyekkel, melyek költözködnek, odább csusznak, nőnek és roskadnak, volcánokkal, melyek folyton élnek és naphtha-forrásokkal, melyek lángoló kutakat képeznek.

És ember nem lakta az egész vidéket. Oly szűz volt az minden emberi lénytől, mint a Mosquito sziget. Elzárva minden oldalról, a szomszéd országoktól, egyedül a szűk hegyszakadékon hozzájárulható, nem csoda, ha az ember létezése æonjain keresztül felfedezetlen maradt.

Most megkapta ős települőit. Kétszázezer lélek, erőteljes, egészséges férfi, nő, gyermek, béke, szabadság és tiszta erkölcsök népe, kik közt nincs se rabszolga, se kiváltságos úr, csupán önválasztotta vezérek: «rabombánok», és «kádárok», kik a rendet fentartják s a «perest oldók», kik biráskodnak s a pereket elintézik ős szokás, nem irott törvény szerint, kiknél nincs papirend, nincs positiv vallás; az Istent a nagy természet elemeiben tisztelik: a napban és az örök tüzekben, mik hegyeik közt égnek; a földben, mely szikláival védi, gyümölcseivel táplálja az ő népét; a vízben, mely örök zugásával hirdeti az örökkévaló hatalmát, s a légben, mely mindennek éltet ad. Alirumnáik a szűzek, kik az örök tüzeket őrzik; táltosaik, gyuláik a vének, kik a tűzáldozatot, a fehér ló áldozatot végzik. Mythologiájuk csak a természet jelenségeiből áll; tündéreik vannak a «bábabukrában» (mit mi szivárványnak hivunk), a «Nemerében», mely a viharon nyargal; rossz szellemeket sejtenek a betegségek alatt, s nevezik azokat mirigynek, gutának, csomának; de az ördögöt nem tartják nagy tiszteletben, annak a neve csak «hopczihér», jót várnak a lidércztől, őrizkednek a megrontó «kiszétől» s «vahortól»; ereklyéül tartogatják a «kádári kardot», mely égből esett, vasból készült; a szerződés kelyhét, melybe az esküvő vezérek vérüket csorgatják; tisztán tartják a forrásokat, megcsókolják a földre esett kenyeret; a csillagokat nevezik gönczölnek, cséplőnek, kaszásnak, ökörhajtónak, arany tyúknak, szitás lyuknak; de vallást nem csinálnak belőle. A ki akarja hinni, hiszi, a ki nem hiszi, nem égetik meg érte. A ki áldozni kiván, oda mehet, a ki nem kiván, otthon maradhat. Az ősökről, viselt dolgaikról, a csodaemberekről énekelnek a hegedősök; azoknak a dalait utána éneklik s a hagyomány élő ajkakon száll fiúról-fiúra.

A letelepedés első századában a Demavend volcán utolsó kitörése egész világváltozást okozott a nagy bércztömeg sziklái között. A messze terjedő földrengés ötvenezer mértföldnyi területet háborgatott fel. Ekkor az a sziklafolyosó is összeomlott, a melyen keresztül Tana népe új honába menekült. És azután az ott maradt nép számára nem volt több kijárás az emberlakta világba.

Hétszázad folyt le fölöttük és ők be voltak e helyre zárva, mint egy szigetbe.

Eleinte téjjel-mézzel folyó Éden kertje volt az rájuk nézve, melyben arany időket éltek. Hanem azután, a hogy szaporodott a nép, az éden szűkülni kezdett.

Pedig az áldás megjött. Minden új század csaknem megkétszerezte a népszámot s bár szigorú erkölcseik, hitvesi hű családéletük által a tulnépesedésnek korlát volt vetve, de másfelől soha háború nem fogyasztotta a népet; egészséges hegyi levegőjét nem kereste fel semmi járvány, idegen népekkel érintkezés által nem hurczoltak be dögvészt, nem haltak az emberek rakásra; sőt mivel minden ember mértékletesen élt, annál nagyobb vénséget ért, együtt volt az ősapa a háznál a dédunokákkal.

A hetedik században már hat milliónyi nép élt akkora földterületen, a mekkora fél Erdély; s annak a térnek is egy harmada szikla, folyammeder, és tófenék.

És annak a hat millió embernek mégis élni kellett azon a körülzárt földdarabon; mert ki nem mehetett róla, élnie kellett abból, a mit az a darab föld ád, mert kivülről nem hozhatott be magának semmit.

Ez a helyzet próbálta ki aztán, hogy mire képes a szükségtől kényszerített ember. Egy nomád nép, mely senkitől nem tanulhatott semmit, mely senkitől nem kérhetett ismeretet, segélyt, tanácsot, magára hagyva, kényszerítve a vas szükség által, lassankint átalakult földmívelő, iparűző néppé, s a huszadik századában a keresztyén időszámlálásnak e kis országnak már nem volt egy foltja, a mely mintagazdasággá át ne lett volna alakítva, s nem volt egy embere, a gyermektől kezdve az állam vezéreig, a ki valami munkával ne szolgálta volna meg azt, a mit a föld ád neki.

Egész területük keresztül-kasul volt szeldelve csatornákkal, az volt a közlekedési hálózat s egyuttal öntözésre szolgált. A folyamok, csatornák partjain álltak végig építve házaik, nem városokká összetömve, s a lépcsőzetes háztetőkön is konyhanövény tenyészett. Gyümölcsfasorok szegélyeztek minden útat. A legmagasabb hegyek, mint egy mexicói teocalli fokozatos escarpeokra vágva, rizst termettek, melynek öntözését öntalálmányú vízemelő gépek végezék el. Nem volt rossz föld, nem volt futó homok az egész országban; mesterséges trágyával a holt agyag és a sivó fövény is televénynyé lett nemesítve. A hegyszakadékokat gátakkal elzárták s úgy fogták fel a tavaszi vízáradásokat, az elzárt völgyeket pedig lassankint beiszapolta az ár, s lett a sziklavölgyből gyümölcstermő kert. A dúvadak minden faját kiirtották, fogyott vele az együttevő mihaszna csőcselék, hanem egy párduczfajt megszelidítettek házi állattá, s ez pótolta náluk a kutyát; mit nem hozhattak magukkal menekvő útjokban, hogy ugatásával el ne árulja a tábor hollétét az ellenségnek. A szelid párduczot használták vadászatra; egy gémfajt (a lúvit) pedig halászatra fogták.

A szükség élesítette a természetes észt. Elzárva a külvilágtól, öntudatlanul is versenyt futottak azzal. Maguktól kellett mindent feltalálniok: hid- és útépítést, saját stylt az architecturában, bányászatot, huta-kezelést, kohót, embererőt sokszorosító gépeket, saját betüikkel öntalálmányuk szerint önkészítette papirra tanultak nyomtatni, s ismereteiket rendes iskolákban közölték az ifjusággal, szövőszéket alkalmaztak a sebes folyamár által hajtott kerék fölé s szőttek géperővel. Volt saját időmérő gépük. Rég feltalálták, hogyan kell a naphthát a föld mélyéből bambuszcsöveken át elvezetni a lakházakhoz s főzéshez, világításhoz használni. Új szövetanyagokat fedeztek fel, megnemesíték a lámát, hogy gyapja finomabb lett a merino juhénál s yak-csordáik hosszú szőre selyemkint fonható lett; csalán és pozsgár fajok rostja termette vászonneműiket; szabadon tenyésző selymérek adták asszonyaikra a selyem köntöst. – Voltak jeladó harangjaik, s azok számára épített magas tornyok. Üveget, porczellánt, kőedényt készítettek, mely versenyzett az európai és chinai gyártmányokkal.

Már a mult század tudósai Darwin, Olifant, Schlagintweit feljegyezték azt a tényt, hogy – a Himmalaya hegyvidéknek valami sajátszerű szelidítő hatása van az állati életműszerekre.

Tudós Wagner a XVII-ik században, chinai irók után azt jegyzé fel, hogy a mely tigrisek a Kin-Tseui hegyek között laknak, az embert nem bántják; Schlagintweit antilope csordákkal találkozott, melyek az utazókat egész közelre bevárták; Darwin a Himmalaya erdők madarairól jegyezte fel, hogy azok oly szelidek, mint a háziállatok; mikor az erdőben leült falatozni, a foglyok, fáczányok körülsereglették, vállaira szálltak, egy fenyőmadár épen a csészéje szélére szállt le, s engedte magát a csészével együtt a földre letenni; minden utazó természettudós azt tapasztalá, hogy e hegyvilágban a tyúkok, pulykák, pávák épen úgy tenyésznek még vadon az erdőkben, mint a hogy házi baromfinak szelidültek a fáczányok, tuzokok és reznekek, pompás válfajokat szaporítva.

Minő varázs ez? A geodæmon? A légnek, földnek, napnak, víznek összehatása mindenre a minek kedélye van? az állatra úgy mint az emberre?

Mert az ember is oly békeszerető e vidéken. Nem viselnek itt háborút; még önmaguk közt sem verekesznek a népek, a mi még nagyobb csoda. A Himmalaya és Karakorumhegyek minden nemzete egy embert választ meg Istenének s azt imádja. S e kultusznak mély értelme van. Az embertársban tisztelni az Isten képét. A Lámaimádók nem ölnek embert. Az nekik annyi, mint Istent ölni.

A Kint-Tseut lakó magyar faj is ily békeszerető. Már eredetileg azon ősöktől örökölte e hajlamát, a kik kerülték a hadakozást. A hegyvilág elandalító varázsa megörökítette ezt bennük. A természet bűbája, a felséges ellentét a völgyek pálmavirányos öröktavasz látképe, s a rögtön előmeredő óriási havasok bálványai között mindenkire ellenállhatlan bűverővel hat; ez lefegyverzi a nehéz indulatokat s szeretni tanít.

Aztán a Kin-Tseu népének nincs szeszes itala. Szőlő nem honos ott, s vándor madara a hegyvilágnak nincs, mely annak magját ott elhullatta volna; a szesz-gyártást nem találták föl; a savanyú lótejtől, a kumisztól undorodnak, a gabnaféle kell náluk kenyérnek, serkészítésre nem vesztegetik; s a pálmaborkészítést erkölcsi fogalmaik tiltják, a lecsapolt levű pálma kivész, s a gyümölcstermő fát elpusztítani náluk a földisten ellen való vétek.

A hegyvilág lakói vízimádók. És az a víz meg is érdemli, hogy imádják. Olyan a Himmalaya és Khu-kunoor forrás vize, mintha a föld anyateje volna; tiszta, üdítő, lélekébresztő ital. Nem lehet vele betelni. A kik ezt iszszák, részegei a józanságnak. Azokra nézve undorító azon túl minden ital.

Nemes érczekben, különösen aranyban gazdagok voltak az ország bérczei; a chinai kormány maga is aranymosó telepeket tart a két nagy folyam zátonyain, pedig azok csak a morzsákat iszapoljak odáig; itt kifogyhatlan erekben van még a világkormányzó ércz, s darabokban elszórva is található, mint Ausztráliában. S a mi aranyat, ezüstöt kétszáz év óta kibányásztak ez országban, azt nem vihették ki sehová, az bennrekedt. Milliárdokra kell menni e nép kincsének. Úgy is van. A nép minden osztálya pompát űz, gombok, csattok, lánczok dolgában, a mik mind ezüstből, aranyból vannak; leányok pártáján, nők főkötőin, nyaklánczain, kösöntyüin hirdeti tulszaporodását a nemes ércz; a gazdagok asztalain tányérok, billikomok, kulacsok tömör drága érczből, s az ország fővárosában a nap templomának kupolája tiszta vert aranyból készült.

Dávid felületes felszámítás szerint két ezer millióra becsülte az arany-ezüst készletet, mely a kin-tseui rokon nép birtokában van. (Hiszen nyolcz század alatt Magyarország arany-ezüst termelése ezt meg is haladja – hol van hát?)

De a mi Dávidra nézve becsesebb volt a felfedett ország minden kincseinél, az a nép nyelve.

Tiszta, vegyületlen magyar nyelv az. Nem válfaj, nem rokon idioma, de azonos az európai magyarral, mint a hogy azonos a székely, a csángó; csupán a kiejtésben van valami idegenszerű. Hiányoznak belőle az európai magyar nyelvben meghonosult idegen szavak, a tudományosan képzett és bevett műszavak, azok helyett sok ős szó él benne, tárgynevek, igék, mik a magyarban mint helységek nevei fordulnak elő. A két nemzet különben tökéletesen megértheti egymást, mint a hogy megértették az ősök Dávid szavait az első találkozáskor és Dávid az ő beszédüket.

Azok elmondák neki, hogy épen hajnali áldozatot tartottak a tüzkutaknál, midőn megjelent az a fénylő égi csoda hegyeik felett, hangos döngésével zengve le a magasságból. Mythoszi lény volt az előttük: Csaba vezér szárnyas táltosa. Mikor aztán a fényes alak a tüzbálvány által lesujtva aláhullott, a hóhegyben mély aknát furva esésével, a «gyulák» jós szavára a nép hozzáfogott az akna irányában egy tárnát ásni a hótömeg alá, hogy a leesett tündért kiszabadítsa. Így találtak rá a légjáró gépre s kivontatták azt a szabadba, s miután nyitjára találtak, a benne aléltan fekvő férfit így hozták életre s most imádattal várják szavait.

És Dávid beszélt nekik röviden, velősen.

Elmondá, hogy ő nem Isten; hanem rokon. Fia annak a testvér nemzetnek, mely Álmos alatt messze földre kivándorolt. Elmondá e nép történetét, nehéz küzdelmeit, mostani sorsát. Felfedezé előttük, hogy künn a nagy világban mennyi új találmánya az emberi észnek segíté az embert a világ urává lenni. Azok hallgatták áhitattal, a tudvágy szomjával. Mikor Dávid végül a találmányok koronáját, a légjárót mutatta be nekik, szemük láttára emelkedve fel azzal a magasba, s ismét leszállva közéjük és aztán megmagyarázta nekik, hogy ez nem földön túli csoda műve, hanem a természeti erők gépmozdító hatalma, s hogy ilyen hatalom tömérdek van, és az mind az emberi ész alattvalója, akkor az ősz táltosok nyakába borultak és könyezve kérték: «tanítsd meg hát ezekre a mi népünket.»

Épen ez volt Dávid kivánsága.

Megköszönte a rokonoknak a szabadítást, azok ős szokás szerint megcsókolák, a férfiak homlokát, szakállát, az áldozó szűzek, az alirumnák, sellők, a firének arczát és ajkait. Ah, de ezek szűz szent csókok voltak; s nem a chinai tudós által leirt «Anaitis bálványozás» sokszorozott kéjmámora, a mi többféle név alatt és névtelenül ismeretes volt Babylonban, Rómában, Párisban, Szent-Pétervárott s a kelet minden városában, csak a magyar és a germán fajoknál nem volt otthon soha.

Tizenkét táltos és gyula vállalkozott rá, hogy Dáviddal együtt a repülőgépben utazza végig az országot. Ez ország neve volt a bennlakóknál «Kincső.» Egyszerű, természetes elnevezés, «Kincs ő»; – a ki hazát, kenyeret, aranyat, békességet, egészséget ád fogadott fiainak. A chinai tudósok, a míg a közlekedés fennállt ez országgal, valószinüleg e szóból csinálták a chinai Kin-Tseut, mely náluk ismét «hegyországot» jelent. Megfordítva is történhetett. Mi nevezzük ezentúl Kincsőnek.

Dávidot, a hol csak megjelent, mindenütt az imádat hódolatával fogadták. Nem voltak nekik villanytávirdáik, a népajk adta tovább a hirt, s az még is megelőzte jövetelét. Dávid egy egész hónapot időzött Kincsőben, s az alatt tanulmányozta a népet és országot. A nép valóban túl volt szaporodva s a föld a legjobb mívelés mellett is csak szűken táplálhatta már lakosait. A hegylakók azonban semmi kecsegtetéssel nem voltak rábirhatók, hogy valaha más hazát keressenek. Oly tiszta lég, oly tiszta víz, oly szép havasok, oly zöld erdők nincsenek a világon sehol. Ellenben a rónák lakóinál rögtön gyujtott az eszme, más hazát keresni, hol van sok föld, olcsó föld, láthatártalan puszták; azokon megtelepülni. Mikor Dávid elmondta nekik, hogy hasonló légjáró, a minőn idejött, sok ezerével van még odahaza, a rónák lakói százezerével gyültek hozzá, felajánlani magukat, hogy rögtön vele mennek.

– Lassan a testtel; mondá nekik Dávid. A honfoglalás nem megy most olyan könnyen, mint ezer év előtt. Minden darab földnek ura van most, s fegyverrel nem foglalnak többé földeket. A birtokot meg kell szerezni, a polgárjogot meg kell szolgálni. Elébb tanulni kell mindent, a mi a külvilágban életadó tudomány. Ha akartok tanulni, én adok nektek tanítókat.

Az ősnép örömmel kapta fel ez ajánlatot. Az első felszólításra kétszázezer ifjú tizenkét évestől tizennyolczig, jegyeztette fel nevét azok sorába, kik a világ tudományát tanulni akarják. Ez bezárt országuk kulcsa.

És akkor kezdte el Dávid Magyarországról a néptanítókat egy mindenki előtt titokban tartott czélra magához gyüjteni. Iskolamesterek és tanárok eddig hallatlan fizetések mellett szerződtettek, a feloszlatott szerzetek tagjai meghivattak egy magas missióra; s azok mind átköltöztek Kincsőbe az új nemzedéket oktatni. Azután a technikai ismeretek gyakorlati tanítói vándoroltak oda; kik a bányászat, kőszén-aknászat terén új kincsforrásokat nyitottak az országban, kik a gépekkel, gőz- és hőléghajókkal ismerteték meg a népet s megtaníták azt saját bányászta, olvasztotta érczből az újkor leviathanjainak alkotására, kik megtaníták neki a papirkészítést, és a nyomdászatot; kik megismerteték azt a mindennapi élet vegytanával, és végül megtaníták neki az emberi találmányok legrettenetesebbikének, a lőfegyvernek kezelését is. Az új nemzedéknek arra is készen kellett lenni, hogy fogadott hazáját keble tüzével és fegyvere tüzével védelmezze, mert annak ellensége köröskörül sok! azt nem védi áthághatlan bérczfal.

Az új nemzedék tanult és dolgozott szorgalmasan, az új hazába vágyók serege az évek folytán felszaporodott fél millióra; ezeknek az oktatása eleinte sok pénzbe került, később a költséget megtéríté a jövedelem. Kincsőország az új nemzedék gyárainak termékeit arannyal fizette. De jöttek ismét új kiadások. Az egész nemzedéket fel kellett fegyverezni és pánczélozni. Mindezen kiadások névtelenül, egyedül e czím alatt «Kin-Tseu» lettek beigtatva az Otthon állam számadásaiba, s az igazgatóság és az országgyűlés megnyugodott benne évekig, hogy azok Tatrangi által jó helyre fordított beruházások.

Ő pedig hermetice elzárva tartá a titkot, a mi a hegyországon belül történik. A ki egyszer innen odahagyta magát vitetni, az kötelezve volt bizonyos ideig ott maradni, vissza nem jöhetett onnan, s tudósítást itthon maradt rokonainak csak hirlapi úton küldhetett, s a tudósítások egyedül az Otthon világjegyekkel nyomott lapjában jelentek meg.

Mikor fognak visszatérhetni mindezek? Mikor jöhet ki az egész átköltözésre kész nemzedék? erre bizonyos választ adott a vele szerződteknek Dávid. Abban az évben, mely az Otthon város alapításától tizedik.

Tudta jól, hogy ez lesz a válságos év, melyben az ármány még egyszer megkisérti majd felfordítani fejtetőre a világot, s felülkerekiteni a bűnt, butaságot, erőszakot.

Az Otthon alapításának tizedik éve nyitja meg Kincső érczfalait.

Az alatt az új nemzedék tanul, gyakorolja magát, mívelődik, dolgozik, pénzt gyüjt, azt gyümölcsözteti, állami rendhez szokik; egy társasággá tömörül össze, hogy mikor a hivó óra üt, mint egy óriás léphessen a világ közepébe, tetőtől talpig felkészülten, betanultan, gazdagon.

Az új nemzedék az észszerű hitet is felveszi az alatt, szabadon, a hierarchia rendszerétől menten, a hogy azt a szeretet istene magyarázta meg az emberi szívnek, s vallása egységes: se nem katholikus, se nem protestans, se nem zsidó: a szeretet vallása az. Nincs hitvillongás.

És míg ezek lassan végbemennek, mint a korall szigetek emelkedése: az alatt künn a nagy világban nem sejti a mozgalmat senki. A légjárók hajósait Tatranginak adott eskű kötelezi nem szólni semmit Kincső titkairól senkinek; még a feleségnek sem. Ugyanezen fogadás köti viszont Dávidot is velök szemben. S Dávid meg szokta tartani fogadását. Pedig Rozáli szemei nedvesek voltak, Rozáli arczai hervadtak, Kincső titka miatt, hanem azért Dávid még e drága könyekért sem árulta el Kincső titkát.

Hiszen csak két év van már hátra.

Mintegy öt millióra mehetett a nép száma, melyet Dávid a Kincső sziklaországban bezárva tart. Épen elég – nyereménynek és nem tulságosan sok. Nagy küzdelem lett volna a meghódításával, ha akár egy hosszúsági fokkal odább, akár egy szélességi fokkal lejebb telepedik le a vándor törzs. Amott a chinai, emitt a keletindiai nép közé kerül. Akár egyik, akár másik szokásait vette volna fel, képtelen erőfeszítésbe került volna az európai míveltség számára való visszahódítása; a budhismus, lamaismus, a shamán és brahmin hitágazatok, a dervisek, kanféta papok, bonczok és lámák fanatismusa kiirthatatlan; a vallásos fogalmakon alapult kasztrendszer az új kor uralkodó democrata irányzatának úgy áll ellent, mint az indus dzsangalok folyondár szövevénye az utazónak. Jó szerencse, hogy el volt zárva e népfaj minden chinai, mandzsu és indus befolyástól. Megmaradt ős eredetiségében. A magyar ősnép napimádó, elemeket tisztelő volt. Bálványai nem voltak. Az elemimádástól az észszerű valláshoz könnyen átvezethető egy nép. Isten neve náluk is Isten volt. Régi hagyományok emlegettek egy hadistent is, «Damasek» isten név alatt: annak már oltára sem volt sehol. De égtek a «tűzhalmok» a «Runa» tiszteletére, kit a «Béke» istennőjének tartottak. Rossz szellemeiket nevezték «Ármánynak, Manónak, Mirigynek, Nemerének,» de nem féltek tőlük, a viharnak lisztet szórtak a szemébe engesztelésül, s ha nem szünt dühöngeni, kést hajigáltak belé, hogy elvágják a szárnyát; nem nagyon féltek az ördögöktől. Voltak hagyományaik a «vizi hüvelvény»-ről, a fanyövő, vasgyuró óriásokról, a hüvelyknyi Pilinkóról; de azok nem emelkedtek a népmesék mondakörén túl a mythosz magaslatáig. Áldoztak a kutaknál, forrásoknál, a tüzkutaknál, tüzhányóknál s áldozattevő papjaikat nevezték Gyuláknak, Táltosoknak: de ezek nem emelkedtek a közönséges emberek rangján túl, s az ünnepnapokon kívül csak úgy folytatták a szántás-vetést, kézimunkát, mint más halandó. Az elemek papnéi, az alirumnák, sellők, firénék, ha férjhez mentek, megszüntek a szertartásokban részt venni, s csak vénségükre, mikor arczuk összetöpörödött, szemeik megveresedtek, emelkedtek ismét a «kisze» – «kokós» bűbájos hirébe: az is inkább tréfás elnevezés volt, mint komoly. A magyar faj nem volt a fanatismus betege soha.

Társadalmi rendjükben nem volt sem úr, sem rabszolga: egyenlő volt minden ember s szabad ura tetteinek. Minden előljárójukat szabadon választották; a rabonbánokat, kik a székek rendjét fentarták, a perestoldókat, kik igazságot szolgáltattak, a Kádárokat, kik a belbékét fentartották s a Horkászokat, kik a közadót beszedték s a közszükségletre feloszták; végre a hét vezért magát, s a hét vezér a Tana-családból eredő fejedelmet, ki választása napján megtette a «napvágást» az «égből esett karddal.» Vezérválasztáskor még divott a szokás, hogy a vezérek karjaikat megszúrva, vérüket egy közös áldozó kehelybe csorgatták s ez volt az eskű pecsétje.

Mikor egy fejedelem elvénült, elméjében meggyengült, s látta azt, hogy népének nem használhat többé: önakaratából leszállt a trónját képező paizsról, elbujdosott a Khokonoor hegy örökzöld erdejei közé, nem jött többé vissza: a táltosok hirül adák a népnek, hogy Damasek isten magához szólítá a fejedelmet, s a vezérek választottak a Tana törzsből új, fiatal, életerős fejedelmet.

Ez egyszerű szokások mellett könnyű volt az új kor civilisáló fogalmait meghonosítani. Nem volt ellenállás sehol. A gőzgép, a villany, a távirda, a nyomda, a repülő gép ellenállhatlan apostolai az új evangeliumnak.

Előre látható volt, hogy két évtized, minden erőszakos parancsszó nélkül, átidomítja az egész ősnemzetet, s ha az idő haladtával a két különszakadt testvérnemzet egymással újra elegyülni fog, mind a kettő kölcsön adandja egymásnak jó tulajdonait, lesz belőle egy érczkolossz, mely egyik lábával Európa, másikkal Ázsia közepén foglalva állást, fejével a mulandóság gőzkörén túl emelkedik.

Ez érczkolosszt látta maga előtt Dávid, valahányszor az Otthon és Kincső közötti légi útat végig mérte légjárója szárnyaival; nem csoda, ha a fényes bálványképtől nem látta a magában epedő asszony egyre halaványuló képét.